Csak hát azt sem tudom, hol van. Görögországban, de azon kívül semmit. 

Nyilván ez volna az értelme az Európa kulturális fővárosa dolognak, mert ha valóban a kulturális fővárosokra koncentrálnának, akkor maradna a szokásos társaság, Bécs, Berlin, Párizs, Róma, esetleg Salzburg és Firenze, így meg lehetőséget kapnak a kisebb helyek, amelyek semmiről nem híresek világszinten. Idén már a másodikat nézem meg, Veszprémen egyelőre semmi nem látszik, de lehet, hogy az év második felére tartogatják magukat. Temesváron szépen csillog a főtér, megnyitották a dómot, és nagyon meggyőző Victor Brauner-kiállítás van a Nemzeti Múzeum barokk palotájában. Ez a kettő önmagában is megéri, vagy hát ízlés kérdése, a dóm egy kicsit sutácska, mintha palacsintasütővel csapták volna fejbe, meg eléggé bézs színű, lehet, hogy nem bézs, de akkor nagyon tejes kávé, amikor emeltem a fényképezőgépet, rám szóltak, hogy nem szabad, csak telefonnal. Mindegy. Brauner a miénk, úgy értem, az övék, ez is a kiállítás főgondolata, hogy hazatér Romániába, és így tényleg közelebb van, mint Párizsban. Legalábbis légvonalban, mert az út az egyórás határi várakozással nem feltétlenül rövidebb. Elefszínába kéne menni, és akkor az ember levonhatja a tanulságot, hogy ennek a kulturális főváros címnek semmi értelme.

Napsütés, orgonaillat, Lombardok. Most nem tennék sorrendet, hogy melyiket is vártam a háromból leginkább áprilisra, végül is megjöttek mindannyian, nincs ok panaszra. Az biztos, hogy A lombardok helyezett volt a listán, mert ez a Verdi a világ legnagyobb részén operaritkaságnak számít, nálunk viszont többé-kevésbé közismert darab. 

Mindez nagyjából egyetlen embernek köszönhető, egyetlen karmester elkötelezettségének. Lamberto Gardelli annyira szerette a művet, hogy kétszer is lemezre vezényelte, Budapesten pedig repertoáron tudta tartani több mint húsz éven át. Az se csoda, ha most nem játsszák, de azért hiányzik.

Vagyis ez volna a lényeg, hogy most akkor egy darabig nem kellene hiányoznia, mert elhozták a Müpába egy koncertszerű előadás erejéig. Lehet, persze, ettől is nyafogni, hogy a koncertszerű az mégsem teljes opera, de aki látta a vetített képes Mikó-rendezést, az azért tudja, hogy az sem volt a színházművészet orma. Most meg világhírű énekesek jöttek, Michele Pertusi és Nino Machaidze. Utóbbival valamikor Anna Netrebkót fenyegette az osztrák sajtó: itt az új csillag, ugyanolyan szép a hangja, ugyanolyan dekoratív, föl van adva a lecke.

Tényleg jók mindketten. Pertusit soha nem értettem pontosan, persze, profi meg jól énekel, de a hang maga soha nem volt olyan megdöbbentő, hogy azt mondaná a lenyűgözött néző: basszus. Most sem az, de most is nagyon jó. Machaidze szintén. Kórus, zenekar kiváló. És milyen érdekes, el lehet a hegedűszólót a végén úgy is játszani, hogy nem hamis. Szóval egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy régen minden jobb volt, még A lombardok is. Mégsem történik meg a változás. Kicsit azt hittem (nem tudom, hogy reméltem-e), hogy ezentúl nem ugyanazokon a hangokon szólal meg fejben az opera, mint eddig. Meg is mondom, kik azok a hangok: Kelen Péter, Kováts Kolos, Karizs Béla. Itt van a másnap, és ha A lombardokra gondolok, még mindig ők énekelnek. Meg Szűcs Márta. Ő egyébként ott volt az előadáson. A nézőtéren.

Tavasz van, de hullatja levelét az idő vén fája.

Van ez a híres Leroy Anderson-zenemű, ha szabad ilyen nagy szót alkalmazni egy kétperces darabra, amit nem Webern és nem Kurtág György írt. Vidám kis könnyű szimfonikus, egy érdekes szólóhangszerrel, az írógéppel. Tényleg csodálatos, hogy ez az irodai eszköz, és annak hangja, vagyis a használatának ritmusa valakiben ihletet gerjesztett, és elkészült ez a darab. Természeténél fogva jobban megél lemezen, mint koncerten, vagy legalább erősíteni kellene az írógépet, különben nem hallani jól a szimfonikusok között, de azért játsszák időnként, ifjúsági hangversenyeken, vagy nyári, vidám esteken, mindig siker.

A kérdés az, hogy vajon meddig. Az írógép, mint használati tárgy, gyakorlatilag megszűnt, kiszorította a számítógép, nem fogják tudni unokáink, hogy mi az a bigyó, amit csépel a bácsi, és mi ebben az egészben a vicc. Aki ma korszerű akar lenni, az nyilván a mobiltelefon csöngését próbálja meg zeneműsíteni. Közben meg látom, hogy a vonatot még ma is si-hu-húnak mondják a gyerekeknek, pedig a mai villanymozdonyok nem sihúznak, nincs bennük ez a ritmikus üzemelési mód. De a rutin vagy az emlékezet tartósabb, mint a valóság, talán még most is vannak anyukák, akik, si-hu-húra nevelik gyermeküket, és talán a gyerek is így adja majd ezt tovább. A gőzmozdonyt a gyereknyelv őrzi meg, az írógépet a klasszikus zene. De ki menti meg a mobiltelefont?  

Nem hagy nyugodni a Katona Cseresznyéskertje, ez is arra utal, hogy jó az előadás, de talán arra is, hogy a darab most épp aktuális. Én legalábbis úgy nézem, hogy a kultúrában is van egy nagy Cseresznyéskert, amit folyamatosan vágnak ki, és a kert tulajdonosai képtelenek megvédeni magukat és a kertjüket.

Nem ez most a lényeg, hanem az aktualitás, hogy vajon Csehov mindig érvényes marad? Néha azt érzi az ember, hogy ugyan dehogy, mi közünk van ezekhez a Moszkvába vágyódókhoz, csupa kezeletlen mélabús figura, vegyenek be xanaxot. Csehov is nevetni akart rajtuk, csak nem sikerült, túlságosan is megindítóak ezek a nővérek és bácsik. De közben érvényes az az amerikáner szemlélet is, hogy ha annyira vágyódnak Moszkvába, miért nem mennek oda? Nem áll meg a vonat?  

A Cseresznyéskertben pedig van még egy fordulat. Ott áll a sok mozdulni képtelen lény, elszalad mellettük az élet, míg ők a régi befőttekről, a lassú délelőttökről ábrándoznak, de egy divatosan gondolkodó mai ember meg azt mondja, hogy nekik van igazuk. Mármint a lassúaknak. Most mintha mindenki erről beszélne a lassításról, a pillanat megéléséről, a tétlenségről, mint magasabb rendű létezésről. A mostani szerzők gyermekei majd mind lankadt birtokossá akar válni, vagy az is lesz. Csehov közönsége két generációra biztosítva van.

Csontvárynak sikere van. Ezt nem én mondom, hanem Komlós János (gondolom, az a Komlós János) egy 1963-as Népszabadság cikkben, és folytatja is, tulajdonképpen azzal a gonddal küzdve, amivel azóta is sokan, meg azelőtt is sokan, hogy van ez a szabálytalan ember, mihez kezdjünk vele. Nem lehet azt mondani, hogy Komlós (akár az a Komlós, akár másik) vak és buta lett volna, látja, hogy nem lehet szabadulni tőle, de nem tetszik neki a teljes elfogadás és megadás, egy kicsit azon is fennakad, hogy egyesek már szocialista realistának mondják Csontváryt. Mondjuk ezen föl lehet ma is háborodni, legfeljebb más okból.  De Komlós is látja az erejét, őt is zavarja a dilettantizmus, ugyanaz a baja, mint a mai nézőnek, aki nem akarja könnyen adni magát, vagy bizonytalan, hogy akkor most tényleg be akarnak neki dumálni valamit. Nemcsak arról van szó, hogy Csontváry olyan festő, aki nem tud rajzolni, mert milyen festő az, aki úgy kezdi el a magányos cédrust, hogy nem tudja, mekkora lesz a képen a fa, aztán, amikor nem fér ki, akkor egyszerűen összenyomja a fa tetejét.

Szerencsés festő, mert valamiért ennek is jelentése lesz, a fa szó szerint nem fér a keretekbe. A cédrus lombja meg fölidézi a szárnyas napkorongot, ezt talán Csontváry sem vette észre. 

Komlós egyébként jól mondja, hogy ezentúl majd minden őrült dilettáns Csontváryra fog hivatkozni, és ahelyett, hogy megtanulná a mesterséget, a saját útjáról fog magyarázni, vagy akár a hangokról, amelyeket hallott, rá nem vonatkoznak szabályok és rendszerek. Hatvan év múltán is legfeljebb annyival haladtunk előrébb, hogy erre meg azt mondja az ember: és akkor mi van?  

Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de mindig az az alapélményem a Katona József Színházban (a pestiben, nem a kecskemétiben), hogy ott már mindenki rég nyugdíjba ment. Nem arról van szó, hogy ne lennének fiatalok a társulatban, az igazi nyugdíjkorúakat most csak Szacsvay László képviseli, aki egyébként tényleg mást se csinál, mint furcsa arcot vágva téblábol a deszkán, mintha még sokkal öregebb volna. Arról sincs szó, hogy ez valami szörnyű nagy baj volna, egyszerűen ez az alapélmény: már minden lényeges megtörtént, minden előadás arra emlékezik, hogy mekkora nagy királyság volt itt azelőtt. Még csak azt sem mondom, hogy ezt az állapotot nagyon könnyű volna fenntartani, ahhoz is sok energia kell, hogy az elmúlt idők érzékeltetve legyenek, azt meg végképp nem tudom, hogy aki ma megy először el a Katonába, az is ezt érzi-e. Vagy olyan már nincs is, aki először menne?

Most épp olyan darabot is játszanak, ami tökéletesen illik ehhez az érzéshez, a Cseresznyéskertet, még azt is beleillesztik a szövegbe, hogy igazából ez nem is cseresznyés, hanem meggyes kert, de Morcsányi Géza sem állt ellen a szép szónak, jobban fáj, ha cseresznyefákat vágnak ki, mintha meggyfákat. És minden nagyon jó, a forgószínpad, gondolom, az este végén úgy járnak a színészek a szárazföldön, akár a matrózok, mégis mozog a föld, mégsem haladunk előre. Jó ez, nem is kell győzködni magamat, hogy jó. Jönnek a szőke és roppant barbárhadak.

Minden Benny Goodman-lemezemet szeretem, nem mintha nagyon sok volna, de mégis van mindenféle változat, combo, bigband, szextett. Meg a klasszikus, azt szeretem a legkevésbé, a Mozart Klarinétverseny az egyik oldalon, a klarinétötös a másikon. Elég rémes a végeredmény, Goodman túl hangos, túl harsány, nem mindig tartja a tempót, a klarinét hangja vaskos. A zenekar ugyan a Boston Symphony, a B oldalon a zenekar tagjaiból alakult vonósnégyes működik közre, de sápatag és vérnyomástalan, mindkét darab arról szól, hogyan lehet elbeszélni egymás mellett, nem reagálni a másik megoldásaira. Persze ez is érdekes. A rossz emlékek ellenőrzése végett tegnap újrahallgattam, és nincs meglepetés. Tényleg ilyen.

Hanem a szextett! Nemcsak Benny Goodmanról híres, hanem Lionel Hamptonról is, ő vibrafonozik, Fletcher Henderson zongorázik. Ez már a nehéz évek, 1939 és 1941 között, nem volt elég pénz, a bigbandek felbomlottak, de Goodman adaptív személyiség volt, ha nem lehet sokan, akkor játszunk kevesen, úgy is tudunk. A lényeg azonban a gitáros, Charlie Christian.

Nem egyeznek az emlékek, hogy kinek az ötlete volt bevonni egy gitárost is, olyat, aki szólózik, nem akkordokat pöntyög. Állítólag bemutatták a huszonéves gitárost Goodmannek, akinek nem tetszett, mert bénán öltözködött. Lehet. A megmaradt fényképeken Charlie Christian már mindig öltönyben van, nem olyan menőkben, mint Goodman, de csinos. Akárhogy is volt, elkezdtek játszani, és Christian maradt a társaságban, nemcsak maradt, de főszereplő lett, vele és általa került az elektromos gitár a jazzbe, őt folytatja mindenki, Wes Montgomery, John Scofield, Pat Metheny és tovább, ha van tovább. Volt ehhez huszonhárom éves, vézna, szemüveges,  tüdővészes. Két év múlva meg is halt, mint aki teljesítette a küldetését. A sírja Texasban van, de mivel jeltelen sírba temették, az emberek évtizedeken át rossz helyen rótták le tiszteletüket. Mostanra már kő jelöli a pontos(?) helyet, ha van ennek bármi jelentősége.    

Van az öt kézfogás vagy hat lépés elmélet, amely szerint a föld összes lakója öt kézfogásra (vagy hat lépésre) van egymástól, annyira közel állunk, élünk egymáshoz, hogy ötöd- vagy hatodfokon mindig találunk közös ismerőst. Azt hiszem, ez nem bizonyított tétel, nem is lehet talán bizonyítani, vagy csak nagy fáradsággal, de jópofa dolog. Az egész azért jutott eszembe, mert föltettem egy Benny Goodman-lemezt, és rögtön valamelyik Woody Allen-filmben éreztem magam, két jelenet között megjelenik a jellegzetes betűtípus, feketén fehér szavak, és közben játszik a szextett. Közben meg arra gondoltam, hogy Benny Goodman is klarinétos, Woody Allen is klarinétozik, biztosan volt köztük valamilyen kapcsolat. Nem is kellett nagyon sokat keresgélni, egy könyvben találtam egy Woody aláírású levelet, kifejezetten szakmai társalgás, két Selmer klarinét fényképét mellékeli Woody, hogy mit gondol róla Goodman, bár azt is hozzáteszi, hogy jobban szereti az olcsó olasz klarinétját a menő Selmerénél, szóval egy kicsit érthetetlen, hogy akkor minek az egész felhajtás – talán csak barátkozni akart. Az a furcsa, hogy ezzel a levéllel Woody Allen két kézfogásra kerül Bartóktól, mert Benny Goodman ismerte őt, nemcsak ismerte, felkérést is adott neki. Goodmannek és Szigeti Józsefnek köszönhetjük a Kontrasztokat, ha jól emlékszem, ezer dollárt adtak érte – bár azt már nem tudom, fejenként vagy összesen. Kicsit mintha meggyőződés nélkül írta volna a darabot Bartók, de hát a zseni meggyőződés nélkül is az, így az ember azt kívánja, bár többen és többször nyúltak volna akkoriban a zsebükbe.  

Woody Allenre visszatérve: ugye, a Játszd újra, Samben van, hogy a pasi Bartók-vonósnégyesekkel akarja megszédíteni a nőt?

Többet nem lehet tenni érte. Nagy kiállítás, szép kiállítás, megvan a tere a képeknek, és a festmények csak erősítik egymást. Na jó, lehetett volna tenni többet is, talán ha megépítik a Ligetben azt a múzeumot, amit Csontváry elképzelt magának, felülről jövő fényekkel, és akkor talán a magyar zseni úgy van bemutatva nekünk és a nagyvilágnak, ahogyan ő szerette volna.

De hát nem ez az egész Csontváry-történet? A végén minden úgy van, ahogy ő szerette volna, a megszállottság ünnepélye, csak ránk erőltette az akaratát, amire ő azt mondta volna, hogy nem is az ő akarata, hanem a láthatatlan szellemé, ő csak tette, amit mondtak neki. Nekünk miért nem szól a láthatatlan szellem, ő a világ legnagyobb napút festője? Vagy szól?

Újra és újra meg kell harcolni Csontváryért. Nekem legalábbis mindig szól egy józan hang, nem a láthatatlan szellemé, hanem a sajátom, amely azt mondja, hogy aki a Zrínyi kirohanását festette, azt hogyan tekinthetném vezérlő csillagként. Aki azt a ki tudja, milyen állatot pingálta a Mária kútjánál, az nekem nem barátom. Hiába minden. Bemegy az ember a Szépművészetibe, és csak azt látja, hogy minden elveszett. Már rég elveszett. Csontváry már rég győzött. Megint eszembe jut, hogy Mária kútja csak azért izgatott Názáretben, a busz ablakából, mert Csontváry megfestette, hogy Taorminában csak azt kerestem, hol állhatott ő, amikor nézte a színházat, hogy a Baalbeken éppen úgy megkeresem azt a részt, ahol megfolyt, vagy megfolyni látszik a festék, ahogy a Dávid lábszárán is megkeresem annak a baromnak a monogramját, aki belevéste magát a szoborba. Minden félrecsúszott nyakkendőben. 

Van egy mellékes kérdés, de az már régebb óta foglalkoztat. Vajon van-e a gitározásnak izomtömeg-növelő hatása? Néha elhűlve nézek menő gitárnyúzókat, hogy mekkora bicepsszel dolgoznak, és nem tudom eldönteni, hogy azért ilyen izmosak, mert tudják, hogy nézik majd a karjukat, vagy az izom a pengetés mellékhatása náluk. Tegnap Mauro Durantét nézve nem tudtam eldönteni, hogy vajon a csörgődobolástól ennyire daliás a karja, vagy a rövid ujjú ingben való játék ösztönözte arra, hogy a konditermek gyakori vendége legyen.

Nem ez volt az este fő tanulsága, hanem hogy egy szám alapján soha nem szabad elindulni. Nem nagyon régen a rádióban hallottam Justin Adamst és Mauro Durantét, és tényleg jófajta, fejlóbálós zenét játszottak, az egyik (Adams) nyúzta az elektromos gitárt, a másik meg csörgött hozzá és délolaszul kántált, az egészben volt valami valószínűtlen és mégis harmonikus egybecsengés, nem kell mindig Beethoven, de jó lesz egyszer kicsit rázkódni a Müpában.

Mások nem osztották az elképzelésemet, mert nem mondhatnám, hogy tűt nem lehetett elejteni a Fesztiválszínházban, ami nyilván nem tesz jót a hangulatnak, de nemcsak ez a baj. Tényleg meglepő, és végeredményét tekintve jó is a két ember találkozása, blues és keserves, Afrika és Gibson gitár, de egyikük sem őrületesen nagy hangszermester. Durante úgy énekel, mint mindenki a palermói piacon, kicsit jobban hegedül a mindenkinél, de nem sokkal. Adams klasszikus háttérzenész, akinek végre megadatott, hogy nem valaki mögött áll, vagy csak félig takarja el Mauro Durante, egyedül vagy másfeled magával azonban nem csillog eléggé. Aki nem szeret ritmikusan tapsolni, vagy ugrabugrálni a koncerten, annak ez nem volt nagy élmény. A tapsolók és ugrabugrálók nevében nem tudok nyilatkozni.