Akármilyen meglepő, Orlando az Egyesült Államok negyedik leglátogatottabb városa. Az első három nem annyira meglepő, New York, Miami és Los Angeles, de Orlando? A magyarázat a tematikus parkokban rejlik, itt van a legtöbb ilyen jellegű intézmény, Disney World, SeaWorld és társaik. Közben van egy száz éve alapított múzeuma is a városnak. Nyilván nem látogatják a tömegek, de talán lehet tenni valamit az ügy érdekében. Erre gondolt a múzeum 2021-ben frissen kinevezett igazgatója, Aaron De Groft is, amikor azt mondta, hogy hamarosan az Orlando Museum of Arts blockbuster kiállításai országos figyelmet fognak kiérdemelni.

És Aaron De Groft állta is a szavát. Rögtön egy nagy Basquiat-kiállítással kezdett. Az egész egy nagy sztori, Basquiat 1982-ben, pénzszűkében eladott 25 hullámkartonra festett képet ötezer dollárért. A szerencsés vevő a képeket egy raktárba zárta, majd megfeledkezett róluk, nem is fizette a költségeket, így a raktárt feltörték. A liciten valaki 15 ezer dollárt adott a 25 Basquiat-képért, ő sem járt rosszul, hiszen ma már százmillió fölött lehetne csak hozzájuk jutni. Hát ezeket a képeket szerezte meg egy kiállításra Aaron De Groft. Blockbuster és méltó az országos figyelemre. 

Csak az a baj, hogy ha egy ország figyel, akkor könnyebb lebukni is. A történet eleve túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és aztán kiderült, hogy tényleg nem is igaz. Buta dolgokon is le lehet bukni. Az egyik kartonpapíron például a csomagküldő FedEx logója volt, de azzal a betűvel, amelyet a cég csak 1994 óta használ. Akkor Basquiat már nem is élt. 120 millió dollárt buktak a történelmi hűségen. Mit mondjak: ez nem a Hunyadi.

Hogy Aaron De Groft csak naiv volt vagy rosszhiszemű, most már aligha fog kiderülni. A múzeumból természetesen elbocsátották, de ő rendületlenül állította, hogy a képek eredetiek, és pereskedni készült az igazáért. Ez év októberére volt kitűzve a tárgyalás, de Aaron De Groft januárban, rövid betegség után, 59 éves korában meghalt.

Valamiért szeretem azokat a szavakat, amelyekben a tulajdonnév válik köznévvé. A legtöbb ilyen persze bizonyos termékek gyártójának a neve, vagy a gyártási név, van, amikor vetélkednek is a gyártók, az átlátszó ragasztószalagot felváltva nevezték (neveztük) tixónak vagy celluxnak. Nem is tudom, most melyik változatban a gyakoribb. Azt se tudom, mi lehet az oka, hogy mindkettőben előfordul az x.  

Elég szomorú oka van annak, hogy ez most eszembe jutott: 93 évesen meghalt a zeneszerző Sofia Gubaidulina. Tatárnak született, a Szovjetunióban töltötte az ifjúságát, már elmúlt hatvan, mire Németországba költözhetett, nem a karrier kedvéért, hanem csak hogy tényleg békén hagyják. Addig a műveit otthon nem játszották, őt magát feketelistára tették. Egyszer beszállt mellé a liftbe egy ember, és szép lassan, módszeresen elkezdte fojtogatni. Ez volt az utolsónak hitt gondolata: akkor hát nem tudom befejezni a Fagottversenyemet.

Mégis be tudta fejezni, és utólag sem lehet tudni, hogy mert felérkeztek a lifttel, vagy csak rá akartak ijeszteni a hatóságok. A hivatalos vizsgálat szexuális indítékot állapított meg. Talán ha nem nevezték volna a hivatalos sajtóban a művészetét huliganizmusnak, meggyőzőbb volna a magyarázat.

Itt vagyunk a tulajdonnévből lett főnévnél. Huligán, ezt lehet sejteni, hogy valakinek a neve, Hooligan vagy Hoolihan viszonylag gyakori ír név. Azt is lehet tudni, hogy a szót ebben a mai erőszakos rendbontó értelemben a 19. század végétől használják, de hogy pontosan ki volt a névadó Hooligan, arról nincs teljesen megbízható adat.  

Mindenesetre Gubaidulinából nem lett köznév, zenei rendbontó értelemben. Egyelőre.

A Vígszínház elég nyavalyáska Büszkeség és balítélet feldolgozása csak nem enged el, napok óta dudorászok magamban egy Händel-dallamot. Mert hogy ez is egy Jane Austen-adaptációban hangzott el, az Emma című filmben. A helyzet is hasonló, Emmának is zongoráznia kell, mint a Büszkeségben Elizabeth-nek, ő több sikerrel teszi, és még énekel is hozzá, amihez csatlakozik Mr Churchill. Szép az egész. Amit énekelnek, ária egy Händel operából, a Ptolemaioszból, új és angol szöveggel. Annyira új a szöveg, hogy nem is létezett, amikor még így öltözködtek az emberek, ebben a formában 1928-ban jelent meg nyomtatásban. Az ember azt hinné, hogy ilyen költségvetésű filmekben van valaki, aki erre figyel, de a jelek szerint nincs. Vagy kicsire nem adnak.

 Nem is ez az érdekes, hanem maga a dal, vagyis annak egy másik előadója, Thomas Allen. Koncerten készült a felvétel, visszazenekarosították a zongorakíséretes változatot, de ahogy Allen megszólal azzal a fantasztikus hangjával. Ahogy a sorok végét tartja, nem engedni a semmibe foszlani. Ahogy az egyik kezével megragadja a másik keze mutató és középső ujját, és az egész nem a szorongásról árulkodik, csak koncentrációról, hogy minden érzést, titkos feldúltságot, belső nyugalmat és vihart hanggá lehet és kell változtatni. De rossz annak, aki nem tud így énekelni.

Lehet, hogy a történetben igazán Chopin apja az érdekes. Mert azt valamennyien megtanuljuk az iskolában, hogy Chopin a lengyelek nagy zeneszerzője, és azon kevesen töprengünk el, hogy ha egyszer lengyel, akkor miért így kell mondani a nevét. Ja, biztosan azért, mert Párizsba költözött, ott élt, és ott így mondták, de ő alapjában véve „Kopin” volt.

De hát nem. Ha lengyelül írt levelet, néha (ritkán) ő is Szopen formában írta alá, a Chopin az eredeti írásmód, mert az apja francia volt. Az ember fantáziája beindul, hogy biztosan szerelemből lett lengyellé, követte szíve hölgyét a hidegbe, de szó sincs róla. Lengyel támogatóját követte a hidegbe, aztán ott ragadt Lengyelországban, mert attól félt, hogy ha visszatér a francia forradalomba, besorozzák a hadseregbe. Ez az antimilitarista álláspont furcsa módon nem akadályozta meg abban, hogy hadnagyként szolgáljon Kosciuszko seregében, ahol meg is sebesült. Felépülése után Nicolas (Mikolaj) Chopin egy ideig megpróbált megélni abból, hogy ő francia, mert a jobb családokban mindig volt egy francia ismerős (így került az Anyeginben Tatjanáékhoz Monsieur Triquet, hogy aztán egy jó kis dalt énekeljen az operai Anyeginben), majd gimnáziumi franciatanár lett. Állítólag nem vágyódott vissza Franciaországba. Nem úgy a fia.  

Ha egy dobásunk volna az életben, egy lehetőségünk, hogy meghallgassuk Mahler 4. szimfóniáját, akkor nem javasolnám senkinek a karmester Andris Nelsonst, mint idegenvezetőt. A jelenség amúgy is érdekes, az ember látja, hogy bizonyos karrierek elindulnak a világban, és nem tudni pontosan, hogy miért. Nelsons is készített már Sosztakovics és Bruckner sorozatot, miközben az ember egyre csak azt kérdezte magától: miért pont ő? Mi az, amit ő jobban tud, vagy másképp tud ezekről a szerzőkről, miért kell feltétlenül megismerni az interpretációs véleményét ezekkel a szerzőkkel kapcsolatban?

A miért talán most is érvényes kérdés, de hogy az előadás nem a szokásos Mahler Negyedik volt, az is biztos. Vagyis inkább az a kérdés, hogy rendben, Mahler Negyedik, de szimfónia? A szó mahleri értelmében egész világ, teljes kör vagy tökéletes gömb, világkép, vallomás, állásfoglalás, hitvallás?

A zenekar a lipcsei Gewandhaus, egy kicsit más, mint amilyennek az ember előre elképzel egy nagy-nagy német zenekart, nem olyan végtelenül fegyelmezett és precíz, de a koncert első része (Dvořák: Az aranyrokka) alatt végig annak örültem, mennyire jó lesz majd hallani egy ilyen elsőhegedűstől a szólókat a Mahlerben. Aztán a Mahler alatt annak örültem, hogy ilyen első csellistát lehet hallani, mert mintha ő lett volna az igazi ász a vonóskarból, azokkal a szédítő és pontos glisszandókkal.

Lehet, hogy hallgatóként már ilyenkor is Nelsons partitúrájából játszunk, a zenekar nála mintha nem volna több, mint a muzsikusok együttese, a szimfónia mintha nem volna több, mint tételek egymásutánja. Köztük egy egészen különlegesen lassú és halk harmadikkal, és a negyedikkel, amit nem lehetett könnyű elénekelnie a márványból faragott Nikola Hillebrandnak, halk volt és a tartott hangok megdolgoztatták az énekesnő vitálkapacitását. És, persze, minden volt, csak nem bepillantás a mennyországba.  Ezt üzeni Andris Nelsons Mahlernek: nem versz át, Gustav.

Nem tudom, véletlenül vagy szándékosan, de a Gyalogáldozat című film ment valamelyik este. Nyilván szándékosan, a kérdés az, hogy a szándék az után született-e, hogy Borisz Szpasszkij február végén meghalt. Mert a film erről szól, a Szpasszkij- Fischer világbajnoki döntőről, amire én is emlékszem, hiszen halálra izgultuk magunkat Bobby Fischerért, és nem is hiába. Végül nyert a szabadság a ruszkik ellen. Szép is volt a világ, amikor még tudta az ember, ki a jó és ki a rossz(ki).

Nyilván akkor sem tudtuk, utólag kiderült, hogy Fischer sem volt annyira jó fej, Szpasszkij is mennyire elegáns volt Fischer győzelménél, amikor az amerikai átvette a vezetést, felállva tapsolta meg az ellenfelét. De ez a kellemes jók a rosszak ellen leosztás mégis rengeteg tömegkulturális szándékot katalizált, a film mellett a Sakk című musicalt, vagy az akkor már kifulladónak látszó Rocky sorozat negyedik részét.

A történetnek mégis a vége a legszebb. Szpasszkij és Fischer újra játszott egymás ellen, csak játékból, emlékül, sok pénzért. Csak nem jó helyen, nem jó időben. Belgrádban és Montenegróban, a délszláv háború alatt, amikor az ENSZ szankciók voltak érvényben. A meccset megint Fischer nyerte, a pénzt elosztották, ezzel nem volt baj, csak tizenkét évvel később az épp Japánban élő Fischert elkapták, hogy lejárt útlevéllel él az országban, és haza akarták küldeni Amerikába. Ahol viszont börtönbüntetés várt volna rá a szankciók megszegése miatt. Szpasszkij akkor levelet írt az ifjabb Bush elnöknek: „Ugyanazt a bűnt követtük el. Tartóztasson le engem is. Zárjanak Bobbyval közös zárkába. És adjanak egy sakk készletet.”

Szokatlanul szép virágcsokrot kapott tegnap a Müpában Zubin Mehta, persze, elkezdődött vele a szokásos vacakolás, nem mindig tudnak a férfi fellépők mit kezdeni a virágjukkal. Többnyire odaadják valakinek, de Zubin Mehta nincs most olyan kondícióban, hogy csak úgy csokrokat hajigáljon, nagy nehezen előre hívott valakit a zenekarból, ő lett a szerencsés virágtulajdonos.

Nem tudom, van-e különbség virág és virág között a művészeti intézményekben, akit jobban szeretünk vagy nagyobbra tartunk, nagyobb csokrot is kap, és hogy van-e vetélkedő az intézmények között, ki nagyvonalúbb csokorkérdésben. A legkínosabb biztosan az Opera, mert ők egy dobozt is átadnak. Mindig gondoltam, hogy az valami bonbon, de nem hittem, annyira idétlen és kisstílű, legközelebb majd egy sportszelettel lepik meg a fellépő világsztárt. Nem biztos, persze, hogy bonbon van a dobozban, nem ellenőriztem, de legutóbb Vittorio Grigolo a magáét átadta a közönség egy tagjának, jelezve, hogy neki ilyet nem szabad fogyasztania, vigyázni kell a vonalaira.  

A tegnapi Müpa-csokor azért is volt meglepetés, mert azelőtt mintha ezekhez a kóró-jellegű növényekhez ragaszkodtak volna, hosszúkás, zöldben bő növényekhez, amit jól sehogy sem lehet tartani, idétlen, ha függőleges, idétlen, ha vízszintesen áll. A nyerő nálam egyértelműen  a Zeneakadémia, elegáns, szép, színes csokrétákat kapnak a fellépők, ha tippelni kellene, azt mondanám, hogy az Ariosóban köttetik, már a cég neve is muzikális. Persze, vacakolni ezzel is lehet, legutóbb Ránki Dezső lett volna a megajándékozott, csak a virágátadó kisasszonyt nem avatták be, hogy ki a célszemély, így ő a karmester Maxim Rysanovot virágozta föl. Rysanov sejtette, hogy nem rá gondolnak, hiszen még vezényelt a koncert második felében, így rögtön továbbadta Ránkinak, aki egy lépést hátra téve, két kezét fölemelve jelezte, hogy köszi, neki nem kell, de aztán a helyzetet megmentendő, mégis elfogadta a csokrot, és rögtön továbbadta a MÁV szimfonikusok koncertmesterének. Pech, mert ő is férfi volt. Mindegy, a végén remélhetőleg valaki örült a csokornak.

A vígszínházi Büszkeség és balítélet miatt, ha nem is néztem újra, de eszembe jutott, nem az, ami mindenkinek, a sorozat, hanem a 2005-ös film. Talán nem is volna rossz, ha nem Keira Knightley benne Elizabeth, vagy ha nem Matthew Macfadyan benne Mr Darcy. Utóbbi sokat küszködött a szereppel, de hát mégis színész, előbbivel meg a nézőnek kell küszködnie, mert mégsem annyira színésznő. Mindegy, nem is az egész film volt az eszemben, csak a jelenet, amikor Elizabeth Pemberley-be megy, és belép a szoborcsarnokba. Bámulja a klasszicista márványokat, főleg Mr Darcy büsztjét, meg egy elfátyolozott női fejet. De tényleg, milyen szép, meg mennyire technikás szobor, ámultam akkor én is, márványból fátyolt, azért ahhoz kell tudni vésni-faragni? Ki lehet a szobrász?

Ma már nem nehéz kideríteni: Raffaele Monti. Ez persze azt is jelenti, hogy Elizabeth időugrott, mert ha nem is tudom megmondani, pontosan mikor játszódik a Büszkeség és balítélet (az első megjelenés 1813, de Jane Austen az első változatot még 1796-ban kezdte írni), Raffaele Monti később született, 1818-ban. Tehetséges fiatalként dolgozott Milánóban, amikor a műhelyébe betoppant Lord Cavendish. A lord ismerte Canovát, és Canova azt mondta, hogy tíz évet adna az életéből, ha olyat tudna faragni, mint Giuseppe Sanmartino, aki a lefátyolozott halott Krisztust készítette. De hát ilyet ő is tud, gondolta, vagy mondta Raffaele Monti, és elfogadta Cavendish megbízását egy lefátyolozott Veszta szűzre. Arra a szoborra, amit Elizabeth-Keira néz a filmben.

A folytatás aztán nem lett annyira szép, nem véletlenül nem ismerős Raffaele Monti neve (én legalábbis ezzel biztatom magam). A 48-as forradalom után Monti Londonba költözött, egyik sztárja volt az 1851-es londoni világkiállításnak, kint voltak a lefátyolozott márványai a Crystal Palace-ban, divatba jött, de aztán ki is ment a divatból, anélkül, hogy igazi, nagy vagyont faragott volna össze magának. Londonban halt meg, 1881-ben. Addigra a szobrász szerszámait már régen eladta.

Azt hiszem, egyszerre túl nagy adagot vettem be Medveczky Balázsból. Amikor megjött a Vígszínház karácsonyi üdvözlete, még meg kellett néznem a honlapon, melyik is az a fiatal színművész, akinek karmester az édesapja, tegnap meg egész este Büszkeség és balítélet. Nem Mr Darcy, de Bingley, azzal a vicces jelmeztervezői megoldással, hogy mindenki talpig hófehérben, Mr Bingley térdnadrágban, vékony lábszárához egy, talán 45-ös cipőben, amitől az egyébként komolyan veendő figura olyan volt, mint a McDonald’s Ronnie bohóca, csak tiszta fehérben. És amikor az ember az előadás súlyát nyögve hazatér, a Hunyadi megy a Super tv2-n, és tényleg annyira fáj. Nem a ráfordított összeg, azt aligha adták volna nekem, vagy csak közvetve, más film formájában, de azért ilyen ráfordítással kihozni egy török sorozat szintű valamit. Amiben időnként törökül is beszélnek… Ahogy Medveczky Balázs a kamera előtt létezik… Ahogy komoran néz, ahogy beszél. Ahogy szinte mindenki a filmszínészetet gyakorolja. Ahányféleképpen teszik…

Ha van tanulsága az első két résznek, az leginkább a filmrendezésről szól, hogy biztosan rengeteget tudnak, drónfelvétel, csatajelenet, meg hogyan lehet számítógéppel bénán megalkotni Buda várát a 15. században, de látszik, hogy nagyon zavarja az ifjabb generációt a film egyelőre elkerülhetetlen eleme, a színész. Valamit ki kellene találni ellenük.

Sejtettem, hogy a Lúdanyó meséi nem kifejezetten a MÁV Szimfonikusoknak való mű, de miért is nem? Sok a szóló, és az egésznek van valami selymes, illatos, titkos világa, rejtelem és sejtelem, azt nem érzi az ember a MÁV legsajátabb területének. De nem baj, valahogy belépőnek jó volt, úgy értem, belépőnek a koncerthez, és egyébként belépőnek a műhöz is: ennyire nehéz a megszólaltatás, el lehet képzelni, mennyire nehéz mindaz, ami a puszta megszólaltatáson túl van. Ha volna valami nagy Ravel-kultusz nálunk, ha az évforduló örömére mindenki Ravelt játszana, talán volna is hová belépnünk.

A Tündéri kertbe. Ez a Lúdanyó utolsó tétele, és aztán szerelgetnek, eltűnnek a süllyesztőben, feljön a zongora, betipeg Ránki Dezső, és Isten hozott a kertben. Először is. Ránki Dezső valamikor huszonöt évvel ezelőtt abbahagyta az öregedést. Külsőleg is, belsőleg nem tudom, játékra is, pont olyan makulátlanul zongorázik, mint évtizedek óta mindig. Lekerekíti a szélsőségeket, nem rohan el a zárótétellel, és nem eszi meg a lírai penész a lassú tételt. Az ember azt hinné, hogy pont ezt nem szereti, hogy több karaktert vágyna, de hát miért akarnánk mást, mint amit Ravel akart?

És közben, ez már az én bajom, eszembe jut, mennyit hallgattam azelőtt a Lúdanyó meséit, a kétzongorás változatot vele és Kocsis Zoltánnal, nem is kell múlt időben mondani, most is előveszem a lemezt. Hát ez a tündéri kert. Ahol mindenki boldogan él. Úgy értem: mindenki. Úgy értem: boldogan. Él.