Tegnap Martina Arroyo emlékére játszották (és közvetítették) a Macbethet a Metropolitanben. Arroyo a hatvanas évek k9özepétől énekelt főszerepeket a színházban, és nemcsak nagy hang, nagy énekes volt, de ők ketten törték át a határokat, Leontyne Price-szal. Ha nem is az első afro-amerikai (ahogy látom, most így szokás és szabad írni: Fekete, nagybetűvel) főszereplők voltak, de az elsők, akik rendszeresen, közszeretetnek és közelfogadásnak örvendve énekeltek a színházban. Arroyo ehhez nagyon bájosan és egészségesen viszonyult: ha ezen valaki nem tudott túllépni, az nem az ő, mármint nem Arroyo problémája volt.

Klasszikus története volt, Harlemben született, nagy és támogató családban, tanárnő akart lenni, de operát adtak elő a középiskolában, ő meg a kislány barátnőivel utánozni kezdte az énekeseket, öblösen, áriázva énekeltek. Az operai társaság vezetője meg azt mondta: várjunk csak. Neked van hangod.

Tényleg volt. Nem nagyon sokára már a Metropolitanben énekelt, égi hangot a Don Carlosban, vagyis még csak a színfalak mögött dalolt, míg az eretnekek lelke a mennybe szállt. Az anyukája, aki aztán minden előadását megnézte (leszámítva a Wagnereket) a debütálásról lemaradt. Nem tudta, hogy ennyi az egész szerep, és pisilnie kellett, nem bírta kivárni a felvonás végét.

Volt lehetősége pótolni a mulasztást. Hamarosan jött a nagy beugrás, a megbetegedett Birgit Nilssont kellett pótolni (ahogy Arroyo mondta: Nilssont pótolni nem lehetett, de lehetett helyette énekelni), aztán még húsz sikeres évad, egészen 1986-ig. Visszavonult, tanított, alapítványt hozott létre fiatal énekesek segítésére, járt az operába, élte az életét, amíg lehetett. Kilencvenéves koráig.

A Bársonyos bőr ment tegnap a tévében, igazi ámulás az egész fim, kicsiben, nagyban, hogy egy ennyire hétköznapi történetből hogyan lehet ennyire jó filmet forgatni, hogy Framcoise Dorelacot meg lehet ismerni, olyan, mintha valaki más volna. A szeme, a haja… Hát persze. Olyan, mint a húga, Catherine Deneuve. És a másik női főszereplő, Nelly Benedetti, ő is olyan, mint valaki. Hát persze, mint Fanny Ardant, mintha ezt az arcot is sokáig kereste volna Truffaut, de végül megtalálta. És a szinkron, Gábor Miklós, persze túl erős, túl jellegzetes, túlságosan Gábor Miklós, nem azt látja a néző, akit hall, de annyi baj legyen.

És a rejtély. Biztos nem is rejtély, van rá valami magyarázat. Az utolsó jelenetekben nem Gábor Miklós telefonál, hanem Fodor Tamás. Talán nem is szegény íróval történik, ami történik, hanem a hasonmásával. De ezt már mi adtuk hozzá a filmhez.

Fajgerné Dudás Andrea képeit lehet látni a Deák Erika Galériában, az Operett mellett. Szép, színes, félelmetes világ. Szép? Nagyon szép. Attól, amitől nem szép, hogy más festők nyilván nem állnak ellen a kísértésnek, és ha magukat festik, szebbet festenek. Fajgerné meg inkább csúnyábbat. De leginkább olyat, amilyen. Ha nem tetszik, ne nézzed.

Tetszik, nézem, de nem szeretem nézni, mert minden arról szól, hogy meghalt Fajger János. Belép az ember, jobbra Vadászok a hóban, de az kint van, az ablakon túl. Az ablakon innen zöld csempe, és egy letakart test. Balra meg ez a kép lóg a falon.

Önarckép a vécén. Nem azt mondom, hogy példátlan a művészet történetében, de semmiképpen nem gyakori. A művész ül a vécén, letolt bugyival, és sír.

Van ennek előzménye, a művésznő ült a vécén, feltehetően akkor is sírt, mert a véres bugyit festette le, megint nem sikerült, megint nem lett terhes. És megint nem, és megint nem. Aztán ezek a képek elmaradtak. Mintha sikerült volna valami festői varázslat, vagy ezt nem is tudom, de az biztos, hogy úgy szóltak ezek a képek a halálról, a meg sem születésről, hogy mégis tele voltak reménnyel és élettel. Majd a jövő hónapban. Most meg úgy szólnak a halálról, hogy nincs remény, nem lesz varázslat, nem lesz jobb a jövő hónap. És amikor azt mondaná az ember, hogy ez a halál, meg ez a teljes reménytelenség, akkor eszébe jut, hogy miért is kell a vécén sírni? Miért a vécén kell sírni?  

Hogy ne lássák a gyerekek.

Új könyv jelent meg Szabó Istvánról, nagyon elegáns és csinos kiadvány, tegnap volt a sajtóbemutatója. Ami ilyenkor szokásos, beszélgetés az íróval és a főhőssel, a végén megkérdezik a jelen lévő újságírókat: van-e valakinek kérdése.

Most vagy soha. Van egy kérdés, ami körülbelül negyven éve foglalkoztat, és most föl lehet tenni. A Redl ezredesben van egy jelent, amikor Redl és a Gálffi László által játszott Velocchio egymásra találnak. Bent sétálgatnak egy zongoraszalonban, és elkezdik játszani két zongorán a Pa-pa-pa duettet a Varázsfuvolából. Csodálatos és okos, kifejező és takarékos, szemérmes és egyértelmű – de hogy jutott ez, és éppen ez Szabó István eszébe? Miért pont Mozart a kerítőjük?

Megkérdeztem. A válasz körülbelül az, amit képzeltem, hogy egy ilyen incselkedő és közismert dallamra volt szükség. Amire nem számítottam, pedig fontos, hogy Szabó István azt is jelezni akarta, Redl tud zongorázni. Hogy a monarchia katonaiskoláiban a nevelés nem csak vigyázzról és pihenjről szólt.

Ugye, milyen szép?

Kagylózok koncert után, ahogy jövünk kifelé a Müpából.

• Maga is clevelander?
• Igen.
• Igazán?
• Bizony. 
• Az én anyám valaha az igazgatótanács tagja volt.

És mennek tovább, nagy társalgásba merülten. Szóval vannak klasszikus zenei groupie-k. Persze, hogy vannak, kísérik a muzsikusokat, de vannak, akik egy egész zenekarba szerelmesek, és most, hogy a Cleveland Orchestra európai turnén van, mennek velük, tíz országba. Biztosan van, aki szerint ez a világ megérett a pusztulásra, ha így is lehet élni, minden ok nélkül utazgatni városról városra, esténként Martinut vagy Richard Strausst hallgatva, csak én még az innenső oldalon állok, de szívesen viszonoznám a clevelandereknek a vizitet egy kelet-nyugati parti turné alkalmával.

Ráadásul a turné majdnem elmaradt, szeptemberben még sztrájkolt a zenekar, béremelést követelve. Arra azért kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha valóban elmaradnak az előadások. Azért eljöttek volna a rajongók, és megnéznek valaki mást esténként?

Azt szokás mondani, hogy Steve Reich megváltoztatta a hallgatóságot, vagyis magát a zenehallgatást, és tényleg így is van, az ember érzi, hogy ezeket a darabokat másképp kell hallgatni, mint a Holdfény-szonátát. Hogy sikerül-e vagy sem, az már másik kérdés. De a repetitív zenében, vagy a minimalizmusban mintha verseket hallgatnánk történetek helyett, vagy állóképet néznénk film helyett, nem kell eljutnunk sehova, vagy esetleg épp oda kell visszajutnunk, ahonnét elindultunk. Ha jól képzelem.

Amíg tegnap a Zeneakadémián a London Sinfonietta Reich-műsorát hallgattam, azon töprengtem, hogy vajon szabad-e elaludni közben. Azt sem tudom, hogy meditáció közben szabad-e aludni, vagy akkor rontom el az egészet, olyan állapotot kell keresni, hogy mindent másképp éljen át az ember, de magánál van. De hát álomban is mindent másképp él át az ember, és elvben működnek az érzékszervei, hallja a zenét, csak épp nem tudja, hogy hallja.

Egy biztos: meghalni nem szabad.

Tegnap délelőtt a Zeneakadémián előadták Rózsa Miklós Spellbound concertóját, amit Hitchcock Elbűvölve című filmjéhez írott zenéjéből komponált a szerző. Tereminen közreműködött Illényi Katica.

Jó, de mi az a teremin? Az is elég érdekes dolog, két antennaszerű valami áll ki egy dobozból, és ahogy a játékos a kezével közelít az antennákhoz, változtatni tudja a hang magasságát illetve az erejét. Az elbűvölve elég hideglelős film, a teremin hangszíne szintén elég hideglelős, megfelelő hangszer kényes feladatra. Itt egy kis részlet, nem is a filmből, bár annak már a főcíme alatt is hallani a kísérteties huhogást, de ott nem látni a működését.

A teremin is olyan, mint a szaxofon, a feltalálójáról kapta a nevét, Lev Szergejevics Tyermenről, akinek szép hosszú és eléggé kevéssé hétköznapi élet jutott. 1896-ban született Szentpétervárott, apai ágon francia hugenotta bevándorlókról, a neve az oroszosítás előtt valóban Theremin volt. Csellózni tanult, és kis fizikusi zseni volt, a rádióval kísérletezett, közben kitört a forradalom és a polgárháború, és a rádió hirtelen nagyon fontos lett. Míg a hangátvitel foglalkoztatta, föltalálta a huhogó hangszerét, amelyen állítása szerint egy bemutató alkalmával Lenin is játszott.

Tyermen a huszas évek végén indult európai körútra, ahol a találmányát népszerűsítette. 1927-ben jutott el New Yorkba, ahol kifejezetten nagy volt az érdeklődés a teremin iránt, koncerteket adott a régi Carnegie Hallban, az üzlet beindulni látszott. Ennek ellenére Tyermen visszatért a Szovjetunióba. Hogy ennek pontosan mi volt az oka, az nem teljesen világos, azt is mondták, hogy az oroszok egyszerűen elrabolták és hazavitték, vagy csak a honvágy, esetleg (ez talán a legvalószínűbb) meggyűlt a baja az adóhatósággal. Otthon mindenesetre nem hagyták kihasználatlanul a tehetségét, lehallgató rendszereket építtettek vele, az egyik az ablakok rezgéséből tudta megállapítani, hogy mit is beszélnek odabent. Még híresebb volt az a faragott amerikai címer, amit a szovjet úttörők adományoztak az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségének a fasizmus elleni közös harc emlékére. Benne a Tyemen által alkotott lehallgató készülékkel, amely évekig funkcionált a követség tárgyalójában.

A glasznoszty után Tyermen újra utazhatott nyugatra, nagy tisztelettel fogadták mindenféle nagyvárosokban, a Stanford University megalapításának századik évfordulóján is jelen volt, míg leánya tereminen eljátszotta Rachmaninovtól a Vocalise-t.  Lev Tyermen 97 éves korában halt meg Moszkvában.  

Régen láttam a Queent Budapesten (úgy értem, hogy régen nem láttam, nem voltam ott, de a filmet azért igen), most újra játsszák, nem álltam ellen. Igazából jobb, mint amire emlékeztem, nem is annyira hamis Freddie, a hangja félidőben érezhetően elfárad, de nem is lehet másképp, azért ez hang-nem-kímélő technika, torkaszakadtáig, és nagyon odateszi magát. Menetel föl és alá, szaladgál lépcsőn le, lépcsőn fel, nézi százezer ember, nem hagyja őket unatkozni. Akkor sem, ha csak magyarok.

Közben arra is gondoltam, hogy ma már nem ilyenek a koncertek. Miért is? A mikrofont már nem kellett bekötni, de a gitárt igen, Brian May addig mehet el, amíg a telefonzsinór engedi. Van egy ötödik ember a zenekar mellett, aki hol gitározik, hol zongorázik, de alapvetően azért a tagok játszanak, még a vokált is ők adják a hangserek mellől. Nincs kivetítő, úgy kell jelen lenni, hogy a stadion legtávolabbi karimájában is azt érezzék: megérte kijönni.

Vagy azok, akik nem mentek ki, negyven év múlva is azt érezzék: hát, ez hülyeség volt.

Azért nem láttam az Irma, te édes moziváltozatát, mert amikor a tévében adták, szépen leültem a családdal együtt, elkezdődött a film, párizsi hangulatok, lenge ruhás Shirley MacLaine áll az utcán, és akkor valaki azt mondta, menj be a szobádba, ez nem gyereknek való.

Utólag belátom, hogy igazuk volt. Azzal a kiegészítéssel, hogy felnőttnek sem való. Vagy csak ennyire félrement a színrevitel a Belvárosi Színházban?

Félrement, az biztos, mert a kiindulást nem találták el. Végy egy Irmát, és építsd köré az előadást. Hát ez nem sikerült. Egy Irma az édes, szexi, tud játszani, énekelni, táncolni. A miénk meg nem tud, csak táncolni. Ezért aztán a tolóerő feladatköre átkerül Hernádi Juditra. Mint a régi kabarékban: itt akkor bejön Kabos, és vicceseket mond. Itt akkor bejön Hernádi, és majd csak lesz valami. Hol lesz, hol nem.   

A második felvonásra aztán elszabadul az ötletbörze, egy másik előadás második felvonása lesz belőle, de ennek sem lehet örülni, mintha a tehetséges gyerekek a Diákszínpadok Országos Találkozójának döntőjében, a hetedik kerületi önkormányzat különdíjáért folyó küzdelemben most akarnák megmutatni.  Mit is? Miért is? 

Azért szeretjük az autókat, mert saját teremtményeink. Mert önmagunk képmására hoztuk őket létre. Nekik is két lábuk, két kezük… Ja, nem. De az arcuk, a szorosabb értelemben vett képmásuk mégis a miénk, ugye? Emlékszem, régebben volt a Tatra, elöl három lámpával. Azt gyerekként soha nem tudtam megszokni. Az autónak legyen emberarca, két szeme, egy szája, esetleg orra. két füle, a külső visszapillantók.

Ebből az elméletből kiindulva próbáltam elmagyarázni egy rokonomnak, hogy a világgazdasági folyamatok mennyire nyomon követhetők a használati tárgyainkon. Az autón. Hogy nézze meg, azelőtt az autónak kerek szeme volt, mert a fő piacokon kerek szemű emberek vásároltak, de mostanra a kocsiknak vágott szeme lett, ami elég egyértelműen mutatja, hogy kiket is kell megnyerni a piaci sikerhez.

Mondom, kicsit büszkén, hogy mennyire jó elméleteim vannak, mire a rokon vállat von, és arról kezd el beszélni, hogy a ledes világítás mennyivel érdekesebb világítási megoldásokat tesz lehetővé.

Hát érdemes ezeknek?