A vígszínházi Büszkeség és balítélet miatt, ha nem is néztem újra, de eszembe jutott, nem az, ami mindenkinek, a sorozat, hanem a 2005-ös film. Talán nem is volna rossz, ha nem Keira Knightley benne Elizabeth, vagy ha nem Matthew Macfadyan benne Mr Darcy. Utóbbi sokat küszködött a szereppel, de hát mégis színész, előbbivel meg a nézőnek kell küszködnie, mert mégsem annyira színésznő. Mindegy, nem is az egész film volt az eszemben, csak a jelenet, amikor Elizabeth Pemberley-be megy, és belép a szoborcsarnokba. Bámulja a klasszicista márványokat, főleg Mr Darcy büsztjét, meg egy elfátyolozott női fejet. De tényleg, milyen szép, meg mennyire technikás szobor, ámultam akkor én is, márványból fátyolt, azért ahhoz kell tudni vésni-faragni? Ki lehet a szobrász?

Ma már nem nehéz kideríteni: Raffaele Monti. Ez persze azt is jelenti, hogy Elizabeth időugrott, mert ha nem is tudom megmondani, pontosan mikor játszódik a Büszkeség és balítélet (az első megjelenés 1813, de Jane Austen az első változatot még 1796-ban kezdte írni), Raffaele Monti később született, 1818-ban. Tehetséges fiatalként dolgozott Milánóban, amikor a műhelyébe betoppant Lord Cavendish. A lord ismerte Canovát, és Canova azt mondta, hogy tíz évet adna az életéből, ha olyat tudna faragni, mint Giuseppe Sanmartino, aki a lefátyolozott halott Krisztust készítette. De hát ilyet ő is tud, gondolta, vagy mondta Raffaele Monti, és elfogadta Cavendish megbízását egy lefátyolozott Veszta szűzre. Arra a szoborra, amit Elizabeth-Keira néz a filmben.

A folytatás aztán nem lett annyira szép, nem véletlenül nem ismerős Raffaele Monti neve (én legalábbis ezzel biztatom magam). A 48-as forradalom után Monti Londonba költözött, egyik sztárja volt az 1851-es londoni világkiállításnak, kint voltak a lefátyolozott márványai a Crystal Palace-ban, divatba jött, de aztán ki is ment a divatból, anélkül, hogy igazi, nagy vagyont faragott volna össze magának. Londonban halt meg, 1881-ben. Addigra a szobrász szerszámait már régen eladta.

Azt hiszem, egyszerre túl nagy adagot vettem be Medveczky Balázsból. Amikor megjött a Vígszínház karácsonyi üdvözlete, még meg kellett néznem a honlapon, melyik is az a fiatal színművész, akinek karmester az édesapja, tegnap meg egész este Büszkeség és balítélet. Nem Mr Darcy, de Bingley, azzal a vicces jelmeztervezői megoldással, hogy mindenki talpig hófehérben, Mr Bingley térdnadrágban, vékony lábszárához egy, talán 45-ös cipőben, amitől az egyébként komolyan veendő figura olyan volt, mint a McDonald’s Ronnie bohóca, csak tiszta fehérben. És amikor az ember az előadás súlyát nyögve hazatér, a Hunyadi megy a Super tv2-n, és tényleg annyira fáj. Nem a ráfordított összeg, azt aligha adták volna nekem, vagy csak közvetve, más film formájában, de azért ilyen ráfordítással kihozni egy török sorozat szintű valamit. Amiben időnként törökül is beszélnek… Ahogy Medveczky Balázs a kamera előtt létezik… Ahogy komoran néz, ahogy beszél. Ahogy szinte mindenki a filmszínészetet gyakorolja. Ahányféleképpen teszik…

Ha van tanulsága az első két résznek, az leginkább a filmrendezésről szól, hogy biztosan rengeteget tudnak, drónfelvétel, csatajelenet, meg hogyan lehet számítógéppel bénán megalkotni Buda várát a 15. században, de látszik, hogy nagyon zavarja az ifjabb generációt a film egyelőre elkerülhetetlen eleme, a színész. Valamit ki kellene találni ellenük.

Sejtettem, hogy a Lúdanyó meséi nem kifejezetten a MÁV Szimfonikusoknak való mű, de miért is nem? Sok a szóló, és az egésznek van valami selymes, illatos, titkos világa, rejtelem és sejtelem, azt nem érzi az ember a MÁV legsajátabb területének. De nem baj, valahogy belépőnek jó volt, úgy értem, belépőnek a koncerthez, és egyébként belépőnek a műhöz is: ennyire nehéz a megszólaltatás, el lehet képzelni, mennyire nehéz mindaz, ami a puszta megszólaltatáson túl van. Ha volna valami nagy Ravel-kultusz nálunk, ha az évforduló örömére mindenki Ravelt játszana, talán volna is hová belépnünk.

A Tündéri kertbe. Ez a Lúdanyó utolsó tétele, és aztán szerelgetnek, eltűnnek a süllyesztőben, feljön a zongora, betipeg Ránki Dezső, és Isten hozott a kertben. Először is. Ránki Dezső valamikor huszonöt évvel ezelőtt abbahagyta az öregedést. Külsőleg is, belsőleg nem tudom, játékra is, pont olyan makulátlanul zongorázik, mint évtizedek óta mindig. Lekerekíti a szélsőségeket, nem rohan el a zárótétellel, és nem eszi meg a lírai penész a lassú tételt. Az ember azt hinné, hogy pont ezt nem szereti, hogy több karaktert vágyna, de hát miért akarnánk mást, mint amit Ravel akart?

És közben, ez már az én bajom, eszembe jut, mennyit hallgattam azelőtt a Lúdanyó meséit, a kétzongorás változatot vele és Kocsis Zoltánnal, nem is kell múlt időben mondani, most is előveszem a lemezt. Hát ez a tündéri kert. Ahol mindenki boldogan él. Úgy értem: mindenki. Úgy értem: boldogan. Él.

Ma van a napja, Ravel 150. születésnapja, ahogy illik, Ránki Dezső eljátssza a G–dúr zongoraversenyt a Zeneakadémián, majd elmesélem, milyen volt. Most inkább valami okosat kellene mondani róla, de azt nem tudok, át is adom a szót Petrovics Emilnek, aki egész kis könyvet írt Ravelről, és azt mondta (talán ez a könyvben nincs benne, nem emlékszem), hogy vannak világfordító zeneszerzők, akiktől a zene története más irányt vett, Beethoven vagy Wagner a legkézenfekvőbb példa. És vannak olyanok, akik semmilyen hatással nem voltak a zenetörténetre, egyszerűen csak megírták az életművüket. Nem függetlenül a zenetörténettől, bár mindig azt érzem, hogy Debussy Ravelre gyakorolt hatását eltúlozzák, de aztán senki nem Ravel után ment az újabb komponisták közül. Persze, sok volt a lehetőség, Stravinsky, Bartók, Schönberg, csupa lánglelkű fazon. Minden nagyotmondás távol állt tőle. Milyen benyomást tett önre Amerika? Nagyon szép nyakkendőket lehet ott kapni.

Meg a híres mondás: csak egy zseniális zeneművet írtam, a Bolerót. Abban viszont nincs zene.

A Faustra készülnek az Operaházban, és eszembe jutott, hogy ez olyan opera, amivel nekem magamnak is sikerem volt. Igaz, elég régen, óvodás koromban, amikor az itthoni lemezhallgatások nyomán dalra fakadtam az oviban. Nem valami különlegesen nehéz dalra, csak a Katonaindulóra, „Bátran küzd seregünk, hogyha kell”. Mit énekelsz, te kisfiú? Nem tudtam, hogy jó-e vagy rossz, de azért mondtam, hogy otthon hallottam. Aztán közönségkívánatra ráadást is adtam, a két óvó néni megdicsért, és, persze, az volna a szép befejezés, hogy azóta is rajongok az operáért – de sajnos nem így történt. Utólag, persze, az a fantasztikus, hogy az óvónők simán azonosították egy francia opera kórusát.

De nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy a Faustból Mefisztó rondója azon ritka operai részletek közé tartozik, amelyik magyar fordításban jobb, mint eredetiben. Franciául úgy kezdődik az egész, hogy Le veau d’or est toujours debout. A magyar változat sem hagyja veszni az aranyborjút, de hogy megtartsa az eredeti hangzást, azt énekli Mefisztó, hogy Eladóóóóó, ami szerintem tökéletes. Nemcsak a hangzás miatt, hanem mert az egésznek van valami kikiáltói hangvétele, jó kis elbődülés. Mintha Lányi Viktor jobban tudta volna, mit akar Gounod, mint Gounod maga. A versszak végén meg ahelyett, hogy ismételgetné, hogy conduit le bal, conduit le bal, hosszabban, de választékosabban mondja el ugyanazt. Áll a hajsza, áll a bál stbstb.

Tudom, kihalt műfaj a magyar nyelvű opera, de azért voltak szép pillanatai.

Nem mondom, hogy nagyon sokszor, de időnként eszembe jut a probléma: tulajdonképpen mi ez a Für Elise? Úgy értem, bagatell vagy albumlap, így is, úgy is hívják, az körülbelül mindegy, de hogy ez akkor tényleg rossz zene volna, amit megvetéssel szabad és illik sújtani? Közben mégis Beethoven írta. Néha neki sem jön össze? Vagy ez a szerencséje, hogy bármekkora slágerszerző, annyiszor soha nem játsszák a rádióban, mint a Beatlest, nem tud annyira elhasználódni, mint azok a dalok. Leszámítva a Für Elisét, amiből füreliz lett, és a kaputelefonok ezt nyöszörgik egész álló nap.

Egyszerűsítené a helyzetet, ha kiderülne, hogy a Für Elisét nem is Beethoven írta, ami nem is teljes képtelenség, hiszen nincs meg a kézirat, a mű viszont csak 1867-ben jelent meg, egy bizonyos Ludwig Nohl találta, másolta és veszítette el a kéziratot.  Aha, aha. Legalábbis gyanús. Csak hát vannak kézírásos vázlatmaradványok, amelyek tényleg Beethoventől valók, és tényleg a Für Elise egy korábbi változata van rajtuk. Mivel egyéb adat nincs, az sem világos, hogy ki lehetett Elise, illetve van három jelölt, abból az egyiket Therese-nek hívják, de hátha Nohl csak rosszul olvasta Beethoven csúnya kézírását. Zűrös mű. Nem csoda, hogy egyfelől állandóan szól, vagy legalábbis szólt, másfelől alig találni komoly zongoristát, aki eljátszotta volna. Nekem csak Alfred Brendel jut eszembe, magyar lemezen Kentner Lajos. Lemezre vette még Lang Lang is, csak őt nem mindenki tartja komoly zongoristának.  

Az a baj, hogy nekem tetszik Elise zenéje, és Beethovennek is hallom. Úgy értem, megvan benne az a képesség, hogy megtalálja azt a témát, mai azonnal megmarad a hallgatóban, amitől úgy érzi, úgy érezzük, hogy értjük, mi ez a zene. Aztán tudja, hogy mégis mennyit ér ez a téma, nem ír belőle szimfóniatételt, nem variálja agyon, de két percet kibír a dolog. Lágy és gyengéd, amilyennek Beethoven nem szerette mutatni magát, de attól még ez is ő.

Persze, ha kiderülne, hogy mégis Ludwig Nohl a szerző, akkor kevésbé lelkesen érvelnék Elise mellett. De akkor miért nem írt Nohl még húsz ilyet?

Tudom, hogy nem ezen kellene gondolkodni, hanem hogy miképp is áll föl a Dvořák G-dúr vonósötös szerkezete, vagy hogy hiányzik-e belőle a Dvořák által kihúzott másik lassú tétel, vagy talán egyáltalán nem is kellene gondolkodni, csak szállni, mint vérző sas a hegyre. Most már mindegy, ami történt megtörtént.

Az történt, hogy ezen töprenkedtem Kelemen Barnabás és művésztársai (ezt hogy találták ki?) koncertjén, hogy ez voltaképpen kinek szól? A közönségnek, mondja rá az ember kapásból, de tényleg? A kamarazene is közönségcélzattal íródott? Vagy az előadók magukat szórakoztatják? A vonósnégyesre szokás mondani, hogy négy intelligens ember beszélgetése, bár ezt biztosan a vonósnégyes-tagok terjesztik, így papírjuk van róla, hogy intelligens emberek. Nem mondom, hogy nem hallgatom szívesen az okos emberek társalgását, de abban is biztos vagyok, hogy ők maguk, az intelligens emberek jobban élvezik a beszélgetést, mint aki a sarokból hallgatja őket.

Nem beszélve arról, hogy ez vonósötös. Családi körben, apa, anya, Gáspár, és két kedves ismerős, Fejérvári Zsolt és Fenyő László.

Az a benyomásom, hogy nincsenek készen a darabbal, nem minden zenei mozzanat kapja meg a neki való súlyt, a hangzás sem nagyon kellemes, persze, ebben benne lehet az is, hogy egyáltalán nem kamarában játszanak, hanem a Müpa nagytermében. Mindenesetre az alapélmény az, hogy ezt csinálni alighanem jobb, mint hallgatni. A kettes számú alapélmény meg az, hogy épp most megy el a vonat, most maradok le valamiről. Nem visszavonhatatlanul, de a következő szerelvényre várni kell.

Gyerekkorom óta van egy rémálmom. Illetve nem is tudom, hogy ez annak mondható-e, mert nem alvás közben ért el, hanem ha a Hősök terén sétáltam. Hogy elkap valami ismeretlen hatalom, fölemel, és letesz Gábriel arkangyal lábánál. 36 méter magasságban.

Tériszonyos vagyok. Szóval békésen sétálok, és egyszer csak, hopp, ott vagyok a szobor lábánál, szédülök a magasságban, és nem tudok se lemászni, se bármit csinálni, fúj a szél, be kell csukni a szemem, és várni, de nem tudom, mire. Ennél még az is jobb, ha az ember leveti onnét magát. Hogy lenne jobb, amikor épp ez a legrosszabb, ami bekövetkezhet.

Ez ellen csak egy dolgot tehet az ember: makacsul nem hisz a csodákban. Mert abban a pillanatban, hogy elkezd hinni bennük, jön a forgószél, vagy mifene, és ott találja magát, ahol nem szeretné. Nincs más lehetőség, mint fölényes biztonsággal tudni, a világban vannak fizikai törvényszerűségek, nem tudok titokzatos hatalmak által odakerülni, ahová nem szeretnék.

Eddig bejött.

Most meg az a helyzet, hogy a Néprajzi Múzeum előterében ott van Gábriel arkangyal földi mása, meg lehet nézni közelről, ahogy az sejthető, elég ronda, mint valami karikatúra Mátyás király, de érthető a szobrászi hanyagság, senki nem látja, milyen feje van neki odafent. Viszont ha az ember odaáll a felfestett talpnyomokba, akkor egy kamera fényképet készít róla, a képet beteszi az eredeti környezetbe, fönt állhat bárki Gábriel lábainál. Nincs benne semmi félelmetes.

Minden rémálom így teljesüljön.

A szokottnál is kisebb a tétje az idén az Oscar-díjnak, mintha meglepően gyenge évet zártak volna a közönségfilmek. Biztos, ami biztos, azért tegnap megnéztem az Emilia Pérezt, mégis ez a mozi kapta a legtöbb jelölést, és legalább annyit lehet mondani a javára, hogy ez tényleg film, énekkel, zenével, tánccal, szép képekkel. Tulajdonképpen az a jó benne, hogy nagy változatossággal használja a különböző filmes eszközöket, krimi is és minden egyéb, lélektan és musical, mégis egységes marad.  Ami a mindennapi életre gyakorolt hatását illeti, viszonylag keveseket érint, de nekik jó tudni, hogy ha valaki nemváltó műtéten esik át, annak lehet, hogy feszültté válik a viszonya a korábbi házastársával.

13 Oscarért? Köztük a legjobb női főszereplésért? De hát annyira igazán nem jó Karla Sofia Gascón, a jelölése inkább politika, vagy ellen-politika, semmint érdemei elismerése.

De jó, hogy nem kell fennmaradni éjszaka.

Most, hogy esett az eső, ki akartam nyitni az egyik itthoni esernyőt, de darabjaira esett szét. Mit csinál ilyenkor az ember? Kuka. De régebben nem így volt, emlékszem, hogy voltak esernyőjavító kis boltocskák, szorgalmas emberek építettek új rugót a használhatatlan ernyőbe, és mint az új.

Kihalt a szakma, annyira olcsók ma már az esernyők, hogy nem érdemes javítani őket, azon a pénzen lehet újat is vásárolni. Van még ilyen ezer, most hamarjában a szemfelszedő jut az eszembe, aki a nejlonharisnyán kereste meg a leszaladt szem végét, és valahogy föl tudta bűvészkedni a száron, hogy hordható maradjon a harisnya. Vagy a gomböntő, aki a Peer Gyntben olyan ijesztő jövőt jósol a feladatukat be nem teljesítő lelkeknek.

A lényeg nem is a szakma kihalása, mert arra van bőven példa, lámpagyújtogató sem járja az utcákat, hanem hogy a tárgy, amihez a szakma kapcsolódik, továbbra is létezik, esernyő van, csak nem szerelik, a harisnya is, a gomb is használatban maradt. Ugyanaz a helyzet, mint...

Hát igen. A művészetkritikus. Mindig lehetett tudni, hogy a művészet csodálatosan elvan kritika nélkül is, de most már ez gyakorlattá vált, a nagy lapoknak gyakran már nincs kritikai rovata, illetve ma már a nagy lapok is egyre jobban küszködnek, lassan ők maguk sem lesznek, nemhogy kritikai rovatuk.

Pedig amúgy jó dolog, valahogy mindig azt jelezte a kritika, hogy a művészet nem arra való, hogy ne kelljen este otthon maradni, hanem valami tartós hatásról van szó, és hogy egy esemény azok számára is érdekes lehet, akik nem vettek rajta részt. Csak valahogy ezt nem sikerült elhitetni a világgal. Még napilapnál dolgoztam, amikor mondták, hogy miért olyan dolgokról írunk, amelyek már megtörténtek, miért nem arról, ami jönni fog. És ha ezt a kérdést maga a kritika nem válaszolja meg, akkor talán tényleg nincs is rá válasz.