A világ érdekesebb, mint holmi tragédiák. Amikor először láttam Szilágyi Bélát, azt énekelte, hogy "a gyógyszer, amit feltaláltam, minden bajra jó". Most meg ő az Operaház nézőtéri felügyelője. Lehetne éppenséggel a történet valami fájó, tört gerincű beletörődés is a sorsba. Meg lehet ez is, ami. 

- Azt hiszem, az énekesek között, akiket ismerek vagy legalább megismerek, te vagy az egyetlen, akit ez a dolog, a zene, a színház érdekel. Aki koncertre és előadásokra jár. Miért van ez így?

- Fogalmam sincs. Ha elkezdjük boncolgatni, talán az az oka, hogy a legtöbb énekes úgy van vele, a Jóisten megverte egy nagyon szép hanggal, és mivel biztatták őket, hogy ezt érdemes kiművelni, meg hogy ebben pénz is van, siker is van, ezt csinálják, de a műfaj nem érinti meg őket, csak annyira, amennyire ők csinálják. Talán a modern zenénél lehet a legjobban érzékelni ezt a játszás és hallgatás közti különbséget. Sok darabot baromi jó játszani, ha hallgatni nem is feltétlenül. Aki ezt játssza, műveli... én nem hallottam még, hogy valaki olyan darabot játszik, amit utál. Foglalkozik vele, megérti, megszereti, de meghallgatni nem biztos, hogy akarja. Talán valami ilyesmiről van szó. Tény, hogy elég kevés kollégával találkozom színházban vagy koncerten, de azért vannak ilyenek, akikkel összefutunk, ne adj Isten még Pintér Bélán is.

- Azt mondod, van, akit az Isten megvert egy szép hanggal. Te akkor a másik eset vagy? Nem úgy értem, hogy nem szép a hangod, de nem afelől jöttél?

- Abszolút nem. Sőt. Mondok egy példát. Amikor a Ki mit tud?-on indultunk annak idején, amibe engem belerángattak, mert igazából jazz-zenésznek is készültem, meg az irodalom érdekelt még, de jazz zenész akartam lenni egy darabig...

- Énekes?

- Nem, klarinétos. Gyerekkoromban hegedültem, aztán klarinétoztam, az nagyon jól ment. Amikor Gonda János hívott a tanszakra, akkor mondtam, hogy én nem akarok menni, több ok miatt, és amikor Szegedre fölvettek, volt ott egy diák önképzőkör, amelyik beadta a jelentkezést a Ki mit tud?-ra. A két fiúból az egyik aztán kiesett, és elkezdtek engem kapacitálni. Az egyik tanár azt mondta, hogy elénekelni még csak-csak el fogom, de eljátszani biztosan nem, a másik meg azt, hogy eljátszani még csak-csak-talán, de elénekelni, azt biztos nem.

- Várj, ne rohanj. Valamiért csak jelentkeztél Szegedre a magyar-ének szakra.

- Az első órán megmondtam, hogy én így, operásan nem vagyok képes megszólalni, maximum azt tudom, amit a Sebőék, hogy olyan egyenes, népzenés módon énekelek. El is fogadták. Szolfézsra jártam, meg zenekarra, klarinétoztam meg zongoráztam, de énekórára nem is kellett mennem.

- Akkor nem kis operanövendékként voltál kimittudos.

- Abszolút nem. Abban az volt a poén, hogy régen az opera seriák szünetében adtak elő kis paródiákat, és mi is hasonló módon kifiguráztuk az énekeseket. Az más kérdés, hogy ebben a Vajda Juli is benne volt, akinek már akkor is nagyon szép, kiművelt hangja volt. Az győzött meg, hogy ebbe a csapatba beleférek, hogy ez igazából gúnyt űzött az énekesekből. 

- A zsűri viszont kajálta.

- Nagyon kajálta. Utána az volt a legfurcsább, hogy Pernye András, aki benne volt a zsűriben, és nagyon népszerű volt, azt üzente, hogy nekem van a legtöbbet ígérő hangom a csapatból. Mondtam, hogy biztos összetéveszt valakivel, de visszaüzent, hogy nem, nem, tényleg Szilágyi Bélára gondol.

- Erre elkezdtél foglalkozni a hangoddal?

- Elkezdtem. A másik dolog az volt, hogy meghallottam a Mahler Kindertotenliedert Dietrich Fischer-Dieskau előadásában, és annyira ledöbbentett, hogy van ilyen, egyrészt ilyen zene, másrészt így lehet énekelni, természetesen, mégis nagyon szofisztikált módon és intellektuálisan, hogy ilyen létezik, és nem csak öblögetés van az operában, hogy teljesen elképedtem. Ez a daléneklős, oratóriumos vonal elkezdett érdekelni. Közben az újságban olvastam, hogy Szegeden a Zenebarátok Kórusa keres férfi énekeseket. Nem volt profi kórus, de fizettek a próbákért és a fellépésekért. Elmentem, és a Vaszy Viktornál, aki Ferencsik kaliberű karmester volt, négy éven keresztül mindent elénekeltünk. Kilencedik szimfóniát, Verdi Requiemet, Honegger Johanna a máglyánt. Mindent, ráadásul úgy, hogy nem nünükézni kellett egy madrigálkórusban, hanem rendesen, kajakkal megküldeni a hangokat. Nyáron meg az operakórussal Aida, Hunyadi László, Cigánybáró. 

- Amikor elkezdted a komoly énektanulást, hová tetted a várakozásaidat? Mit mondtál, hol akarsz majd tartani öt év múlva? 

- Sehova nem tettem. Soha nem képzeltem magamról semmit, mindig csodálkoztam, hogy ezt elfogadják. Bármit kaptam, annak nagyon örültem.

- Lett ebből egy egyenletes, de nem nagyon magasra szárnyaló énekesi karrier. Szeretted ezeket a kis szerepeket? Kocsmáros a Manonban...

- Szerettem. Mondjuk a Kocsmárost, azt éppen nem, de az olyan karaktereket, amelyeknek személyiséget lehetett adni, a Sekrestyéstől Papagenón át Bartolóig, Dulcamaráig, aminek volt színházi oldala, azt nagyon szerettem.

- Ezeket is inkább a színházi oldaluk miatt, mint a zenéért?

- Mire fölvettek a Zeneakadémiára, harmadszorra, de rögtön harmadik évfolyamra, éppen százszor voltam színpadon. Lett színpadi rutinom, megtanultam, mi az a hatás. Kell, hogy az ember minden szavát értsék, akár a templom előtt, akár egy tornateremben énekel, akkor tudnak reagálni. Megtanultam, hogyan tud hatni az ember, főleg azokhoz képest, akik csak színpadi gyakorlaton bénáztak egy kicsit. Gőzöm nem volt, hogy van ilyen tudásom... nem is tudásom, tulajdonságom.

- Mindenesetre kialakult számodra egy szerepkör, ezek a vidám basszus figurák.

- A Don Pasqualéval vizsgáztunk, Csurja Tamás volt Malatesta én meg Pasquale, amikor odajött Forrai Miklós, hogy nagyon jó volt, de ugye tudja, hogy magának ehhez harminc kilót meg kellene híznia. Nézegettem jobbra- balra, mert valóban volt ez a hagyomány, hogy a buffo szerepkör a kövér énekeseké, de arra gondoltam, hogy van nálunk egy Suka Sándor-vonal, meg Haumann-vonal...

- Akkor is színészekre gondoltál?

- Abszolút. Gregorral egyébként jóban voltunk, de hát alkatilag ehhez nem tudtam felnőni. Ebből is jött egy gondolat, amit végül nem léptem meg, hogy jól tettem vagy nem, azt nem tudom, mert nem lehet kétszer leélni az életet, de amikor bekerültem az Operába, Fodor Gézával volt néhány megbeszélésem, aki azt mondta, hogy nekem Németországba kellene menni, ott vannak ilyen intellektuálisabb színházak és színházi szemlélet.

- Nem lett volna hülyeség. De nem mentél, hanem maradtál, amíg egy szép nap el nem hagyott a hangod. Lehet erről beszélni? 

- Lehet. Akármilyen fura, a kisoperás évekkel együtt harminc évet énekeltem. Szegeden a Kisoperát csináltuk nyaranta tíz éven keresztül Pál Tamás vezetésével, vittük az előadásokat a környező falvakba, és nagyon élvezték az emberek. Aztán mondták, hogy most egy ideig nem tudnak fizetni. Ez egybeesett azzal, hogy kitaláltam Pesten a királyi lépcsőházban a matinéoperákat, az is ment tíz évig, aztán mondták, hogy szép volt, jó volt, de nem tudnak pénzt adni rá. Nekem mindkét dolog nagyon fontos volt. A harmadik meg az volt, hogy egyszer Szinetárral beszélgettem a következő évadról, és azt mondta, mit foglalkozol te azzal, hogy még kilencszer elénekeld a Sekrestyést, miért nem vagy már valahol igazgató?

- Hogy túlzottak a szellemi képességeid az énekléshez?

- Nem ez a lényeg. Hanem hogy tényleg szerettem énekelni, és kaptam jó kritikákat a Papagenóért vagy a Sekrestyésért Amerikában is meg Japánban. De úgysem fogják játszani azokat az Offenbach-darabokat, amiket Szegeden megcsináltam, sem azokat a Rossiniket, amik nekem valóak. Rájöttem, hogy ami ebben a karakter éneklésben megvolt sikerben, vállveregetésben nagy énekesektől vagy kis énekesektől, közönségtől, szakmától, azt már nem tudom überelni. Arra gondoltam, hogy sokkal jobb, ha elmegyek szakmai nyugdíjba, és tanítok. Aztán, ha valami nekem való szerepre hívnak, akkor megyek. El is kezdtem ezt intézni, amikor Kovács János, akkori főzeneigazgató fölhívott, hogy hallja, el akarok menni nyugdíjba, de szerinte ne menjek, mert itt van egy állás, a nézőtéri felügyelő. Tudok angolul, és jól kommunikálok, próbáljam meg. Mondtam, hogy köszönöm. Péntek volt, meggondolom, hétfőn válaszolok. Nem, nem jó, most kell megmondani, mert minden változik. Így aztán igent mondtam, hétfőn csak alá kellett írni a szerződést. 

- Elég nagy váltás. Közben a hangoddal is történt egy s más...

- Amikor ezeket végiggondoltam, arra jutottam, hogy én nem akarok haknizgatni, öregek otthonában meg falunapon, két hónapig gyakorolni, hogy az ember elénekeljen két áriát, inkább egy időre teljesen abbahagyom az éneklést. Tényleg nem is énekeltem, és tíz hónap múlva elkezdett a hangom furcsán viselkedni.

- Ó, akkor nem az történt, ahogy gondoltam, hogy elment a hangod, de találtál másik munkát.

- Nem. Befejeztem, és a hangom nem értette, hogy miért nincs meg neki az a napi egy-két óra megterhelés.

- Mert úgy hagytad abba, hogy nyekk?

- 2006 május 7-én. Harminc évet énekelni az nagyon sok. Más kérdés, hogy pont ezeket a szerepeket lehetne nyomni százéves korig, mint Katona Lali bácsi, aki nyolcvanéves korában is föllépett. Egyébként ő volt az első itt, az Operában, aki elfogadott. Látott Benoit-ban, és tetszett neki. Visszatérve a hangomhoz, elkezdett furcsán reagálni, és ami még furcsább volt, hogy énekelni még tudtam. Recsegve-ropogva beszéltem, egyébként most is, csak a botoxnak köszönhetően jobb a helyzet, úgy hat hónapig, de közben az éneklés ment. Olyan hangokat tudtam mutatni, vagy tudok mutatni, amiktől nem hogy a tanítványaim meglepődnek, de én magam is.

- Nincs semmi, ami kimaradt volna? Amit jó lett volna megmutatni a közönségnek?

- Talán egy olyan szerep van, Don Alfonso a Cosi fan tuttéból. Szerintem az nagyon nekem való lett volna, a főiskolán vizsgáztam is vele.

- Rezonőr. A kiábrándult intellektus a történetben.

- Talán ez volt az egyetlen, amit Szinetártól kértem, és azt mondta, majd ha már nem énekelek Papagenót, akkor jön el az ideje.

- Hogy lehet kibírni azt a kiszolgáltatottságot, amivel az énekes lét együtt jár? Vagy az igazgató dirigál, vagy a rendező, vagy a karmester...

- Minden énekes érzi, hogy az akadémiának vagy a főiskolának a turbó hatása egy darabig kitart, viszi előre, aztán újra kell teremteni a helyeket. Baromi sok függ a szerencsétől, az embernek a hangja is változik, az alkata is, újra és újra megméreti magát, hogy az a tehetség, amiről azt mondták, hogy nélkülözhetetlen és fantasztikus, az tényleg nélkülözhetetlen és fantasztikus-e.

- Értem, értem, de hogy lehet ezt kibírni? Az ember azt szeretné, ha legfeljebb csak egy vagy két válság ütne be az életében, nem azt, hogy minden szeptemberben izgassa magát, milyen szerepeket kap, ha egyáltalán.

- Ezekkel a karakter szerepekkel szerencsés voltam, mert én gyakorlatilag szeptembertől szeptemberig énekeltem. De valóban nehéz a kiszolgáltatottság. Gáti István mondta, aki igazán sokat énekelt, hogy "apám, ha nincs előadásom, kikezdem a családomat". Tényleg ez van. Én nem voltam annyira rátapadva az operára, sok mindent csináltam, szerveztem, tanítottam. 

- Ha meg kell határoznod, énekesnek mondod magad? Kicsit tartottam az elején attól, hogy amikor azt mondom, te vagy az egyetlen énekes, aki koncertekre jár, azt feleled majd, hogy azért, mert te nem is vagy énekes. Akkor az énekesség életre szól?

- Ezen én is elgondolkodtam már, hogy mit mondjak magamról. Nézőtéri felügyelő? Énektanár? Zenetanár? Végül is engem 12 éves korom óta az irodalom és a zene érdekelt, ettől a kettőtől gerjedtem be, és fura módon ez a kettő egyesült az éneklésben. Zenésznek érzem magam, vagy talán volt énekesnek, aki figyeli a dolgokat. Nem, talán mégis inkább maradnék a zenésznél.

Szentendrén nézem A vőleglényt, és valahogy nem tudok túllépni azon, hogy Gazsó György már megint ugyanazt a figurát hozza. A nagyzolót, nyámnyilát, züllött pocakost. Ugyanazon a hangon, ugyanazokkal az eszközökkel. Kezdek kíváncsi lenni rá, hogy ha valami merész rendező Hamletként szeretné őt látni, vajon azt is ugyanígy próbálná megtestesíteni? 

Nem akarok nagyon személyes vagy személyeskedő lenni, inkább az egész probléma foglalkoztat. Remélem, nem vagyok valami álmodozó szemű, szépséges lelkecske, amikor azt képzelem, hogy azért lesz valaki színész, mert nem elég neki az az egy élet. Szeretné kipróbálni magát hódítóként és szenvedőként, szerelmesként és szeretettként, férfinak, fiúnak, lánynak, Antoniusnak és Julius Caesarnak, ha lehet Kleopátrának is, szeretne hatvan évből hatezret csinálni. Lehet, hogy nem  saját hatezret, mert soha nem mondhatja azt, ami eszébe jut, ha nem akarja a többieket a rögtönzéseivel megkínozni, de mégis sokat élni, sokat próbálni, esténként meghalni és föltámadni. Közben meg vannak ezek a biztonsági antivirtuóz színészek, akiknek mindegy, mit kell mondani, ők ugyanúgy mondják. Azt már végképp nem tudom, hogy ez a színpadi, begyakorolt személyiségük azonos-e a valóságossal, hogy a sok száz élet helyett ők inkább úgy döntenek, hogy egyet sem élnek le, hanem elmondják és hazamennek, ott is elmondják, és visszamennek a színházba. Ez már tényleg legyen az ő gondjuk.

Egyébként az is lehet, hogy nem tehetnek semmiről, ők szívesen lennének ezerarcúak, de a kutya sem kíváncsi rájuk. Annyira automatikusan hozzák a mindig és mindenhol bevált figurát, hogy a nézőnek nem jut eszébe mást várni tőlük. A rendezőnek sem jut eszébe. Van egy züllött, de amúgy kedvesforma nyimnyám, jöjjön Gazsó. Ő meg jön, és nem akar csalódást okozni, hát pattogósan és mégis erélytelenül fölmondja a szövegét. Megjegyeztek. Megszerettek. Ezért lettem színész, és tojok a hatezer évre.     

Az egy jó tanulság, hogy jóságos ég, mennyire nehéz zongorázni? Vagy a nagy művészeknek épp ezt a nehézséget kellene finoman leplezni, másnak talán nehéz, de én csak ideülök, és járnak az ujjaim, addig-addig járnak, amíg ki nem nyílik az ég, és be nem tekintünk, a lajtorján föl-le kóricáló angyalokat látva? 

Csak befordultam Ashkenazy utcájába, a Francia szviteket hallgatni, és közben arra gondolni, hogy írhatna már valaki egy mai francia szvitet, tánctételek sorát zongorára. Hanem amíg nincs szamár, a ló is jó lesz, még Ashkenazyval is, aki tényleg a nyolcvanéves (akkor nyilván még csak hetvenkilenc) kezeivel játssza Bachot. Van egy elmélet, hogy az ideális zongoristakéz nem feltétlenül nagy vagy kicsi, vaskos vagy finom, csak az a lényeg, hogy az ujjak hossza közel legyen egymáshoz. A fényképen látszik  hogy Ashkenazy esetében ez stimmel. Bocsánat, ez csak kitérő, a szvitekről szerettem volna beszélni, hallgatom őket, és egy idő után rá lehet jönni, hogy mi ebben a szép. Pont az esetlegessége, hogy egyrészt mégis benne van néhány évtized Bach-játéka, másrészt nincs benne ez a most én szólok, és megmondom, hogyan kell ezt csinálni. Nem így kell csinálni, legalábbis akkor nem, ha úgy gondolunk a hanglemezre, ahogy évtizedeken át: a művész legjobb pillanatait és a művel kapcsolatos legjobb gondolatait örökítik meg és adják tovább. Kizökken az ember, amikor billen a tempó, közben meg miért is ne billenhetne, kinek van közvetlen kapcsolata Bachhoz? Nem azt akarom sejtetni, hogy Ashkenazy direkt engedné el az egyenletességet vagy a precizitást, de nem kapkod utána, pedig nyilván ő is hallja, hogy na, most ez valahogy más. Legyen más, rezzenjen föl a hallgató, riadjon meg egy másodpercre, aztán aludjon tovább, elég, ha a zongorista ébren van. Vagy itt van ez a nyugtalanító menüett az első szvitből, mint amikor valaki egy hőgutás, nyári délutánon próbálna meg tisztán látni, de közben a feje sem áll már egyenesen a helyén, a szeme sem fókuszál, az egészben van valami mákonyos. A végére érve elölről kell kezdeni, ismétlések és ismétlések, ne menjünk tovább, hátha megáll az idő velünk. Közben meg a hangzás is darabolja a tételt, ott lent búg a zongora, de ahogy följebb megy, már egészen más hangon folytatja, nazálisabban. Lehet tiltakozni, hogy ez Bach, napvilágos szellem és szilárd hit. Lehet elfogadni, hogy ez most a ma, a napvilág UV-sugarakat jelent, és a legszilárdabb hívők ma a labdarúgók, akik gól után az égre néznek és fölfelé mutogatnak.  

Dühből olvasni. Az is jó, mert ihletet ad. Nekem egy levél adta az ihletet, amelyben azt mondták, gondolom, nem olvastad. És, persze, jól gondolta a levél írója, tényleg nem olvastam a Színek és éveket, mert mintha nagy betűkkel volna ráírva, hogy kötelező. A legnagyobb magyar írónő, mondják Kaffka Margitra, de azért nem akarok senkit elolvasni, mert nő. A legnagyobb, azt meg úgysem hiszi az ember, azóta változott a világ, jöttek, hogy elfoglalják a helyét, és odategyék ezt a Kaffkaff Margitságosságot, ahol lennie kell, elsőnek a sorban, szemét meresztgető szépasszonynak, akinek a lelke nyilván nagyon bonyolult. 

A mondatai is nagyon bonyolultak, havonta elolvasom a Márvány utcai táblán, hogy "Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre", mégsem értem, hogy mit is akar mondani. Nyilván érvényes rá Karinthy: Ó, Charles, jó volna veled differenciálódni a poutriban.

Karinthy is tudott tévedni, József Attilát sem találta el, és most úgy tűnik Kaffka Margitot sem, mert a Színek és évek mégiscsak jó regény. Nagyon jó. Annál is jobb. Pedig, "lélektani", amit az ember úgy ért, hogy semmi sem történik benne, csak sokat szeretnének benne differenciálódni, de történik. Történik egy élet benne, több élet is, nagyon valóságos, nagyon kemény, annyira reménytelen, mint Móricz, mégis sokkal több benne a szeretet a puffadt, lilás-kék erek iránt, és nem nagyon megjátszós a nyelvezete.

Most csak azt nem tudom, hogy folytassam-e kaffkai tanulmányaimat, vagy örüljek, hogy épp jó a viszonyunk, és van mit félteni, van kiből kiábrándulni.     

Nem akarok úgy tenni, mint aki ehhez nagyon ért, már csak azért sem, mert párnapos tapasztalatom, hogy a rádióban a Mikrokozmosz ment, a Hat tánc bolgár ritmusban. Hogy ez mennyire jó, mennyire világosan játssza, aki játssza, még ha nem is egy Kocsis. Nincs benne az a kérlelhetetlenség, szenvedély, elborultság. De ki lehet? Nem is Ránki, az biztos, de mégis ki? Aztán bemondták, természetesen Kocsis volt. Kínos. 

Volt azért olyan is, hogy nem hagyott cserben a szerencse. A régen bezárt Concerto lemezboltban szólt Prokofjev 1. hegedűversenye, épp a híres Norman Lebrechttel voltunk bent, és az angol kritikus a negatív oldalról kezdte a találgatást: nem Ojsztrah, ... nem Milstein, ...nem Shlomo Mintz, ... Akkor megszállt az ihlet, és a dús, zengő, sötét hegedűhang alapján azt mondtam, ez Perlman. És tényleg. 

Kicsit őrültebb, ami most történt, a Karl Böhm korai felvételeit összegyűjtő Warner CD-t (borító nélkül) hallgatva megakadt az ember a Beethoven G-dúr zongoraversenynél. Jó Böhm, persze, hogy rendben van, de a zongorista! Mennyire tiszta, elegáns, visszafogott és mégis lebilincselő. Választékos és briliáns. Ki lehet? És akkor eszembe jutott, hogy Pilinszky János nagy rajongója volt Walter Gieseking művészetének. És ez olyan zongorázás, ami Pilinszkynek biztosan tetszene. Nem olyan, mintha ő lenne, inkább olyan, amilyen ő szeretne lenni, amilyen képet átadna magáról a világnak és az utókornak. Szóval ez Gieseking, ha komolyan vesszük a zenét hallgató Pilinszkyt. 

Nyilván azért mesélem el, mert tényleg. 

Ma nyolcvanéves Vladimir Ashkenazy, és most valahogy, az ünnepi alkalomra jelenik meg a legújabb lemeze is, Bach Francia szvitek. Nagy kitolás az elfogulatlan kritikával, mert ki az a vagány, aki ilyen szép, kerekévszámos ünnepet el akarna rontani őszinte szavaival. Nyilván úgy van vele mindenki, hogy ha el akarja mondani még ezt is, akkor mondja. Mondja, ha nem is érteni, mert ami engem illet, én már a Das wohltemperierte Klavier lemez óta nem nagyon tudom, mi miért történik. Úgy értem, Ashkenazy szinte végig, elképesztő hosszúságú lemezkarrierje során (ötvennegyedik éve a Decca művésze) teljes sorozatokat készített, összes Chopin, összes Rachmaninov (kétszer a zongoraversenyek), összes Beethoven, a zongoraversenyek háromszor, harmadszorra ő maga vezényelt. Mintha nem a műveket szeretné megmutatni, hanem a művek által a szerzőket. Ha így nézzük, akkor persze logikus ez az azért sem hagyom abba, hiszen saját magának is része az ifjúi hév, az érett pillanatok és a hanyatlás is. Ha valakit esetleg Bach érdekelne, és nem Ashkenazy, van ezer lehetősége, hogy megtalálja a neki valót. És az is igaz, hogy most csalok, nincs Bach az előadója nélkül, a zene már csak ilyen.

Miközben játszom a  kemény fiút, igazából abban reménykedem, hogy soha, de soha nem fogja azt mondani a kiadó Ashkenazynak, hogy bocs, de erre most nincs igény, nincs vevő. Nem csak a régi dolgok miatt, bár azt sem szívesen feledném. Sem a lassú Mozart-tételeket, sem az Emperor középső tételének visszafogottságát. A Kreutzer-szonátát Perlmannal. Vagy az Egy kiállítás képeinek saját változatát, az Ashkenazy-hangszerelést, ami sokkal jobb a Ravel változatnál, egyszerűen azért, mert Ashkenazy jobban érti Muszorgszkij képeit, de nyilván reménytelen harcba szállni Ravel ellen. 

Nem felejtem, amikor először láttam, Pesten. Illetve, már el is felejtettem, nem emlékszem, mi volt a műsor, mit vezényelt az operaházi koncerten, csak utána az állófogadásra, ahogy valakivel beszélgetett, kezében kistányér és villa. A beszélgető társa elejtette a saját villáját, Ashkenazy mozdult volna érte, de a villatulajdonos is tett egy lehajlási kísérletet, ettől mindketten megálltak, aztán, mint a burleszkfilmekben, egyszerre hajoltak le mégis, és jól összeütötték a fejüket. Nevettek, és nevetett körülöttük mindenki, aki látta. Szóval ez is ő. Kedvesség meg normálisság. Kevesen vannak, éljenek soká.  

Még csak az elején járok, hol másutt, 19 CD, több mint 21 óra zene, bár így is érdemes volna kipróbálni, elkezdeni hajnalban és abbahagyni éjfélkor, de egyelőre az auditív részegség helyett maradok a hagyományos zeneélvezetnél. Karl Böhm korai felvételei, ez a legtöbbünk számára új dolog, Böhmre szeretünk úgy gondolni, mint aki mindig is öreg volt, mintha a felvételei sora az EMI-nál megjelent klasszikus levegőjű és szépségű Cosi fan tuttéval kezdődött volna, 1962-ben. 

Ez az album ott zárul, és nyilván van, akinek az a tanulság, hogy tényleg az öreg Böhm az igazán érdekes, ifjan egy karmester csak a sok közül (és a sok között ott van Furtwangler, Karajan, Toscanini, Klemperer, Bruno Walter stb.). Az öreg Böhm viszont a stílus magányos harcosa, az aranykorra visszamerengő nagyság, akinek még nagyon is használható elvei vannak egy Mozart-opera tempóiról, úgy kell játszani, hogy kényelmesen mondható legyen a szöveg, és első kézből vannak információi Richard Strauss szimfonikus költeményeiről is, hiszen maga a szerző veregette meg a vállát, ha elégedett volt vele.

Attól, hogy leginkább csak az öreg Böhmöt hallgatjuk, könnyebb megfeledkeznünk az életút nem éppen rokonszenves szakaszáról. Arról, amit most az orrunk alá tesznek, amikor a drezdai Staatskapellével készített közös felvételeket hallgatjuk. Hogy is került ő Drezdába? Nem is a hogyan, de a mikor számít. Fritz Busch volt a zeneigazgató, aki szinte azonnal lemondott, amikor Hitler kancellárrá lett. Nem kényszerűségből (már ha a lelkiismeretet nem tekintjük kényszernek), hanem mert volt annyi esze, hogy lássa, miről van szó, és nem játszotta el azt, amit a legtöbben eljátszanánk, hogy várjuk meg, mi lesz belőle, nem eszik olyan forrón a kását. Mondjuk a zenebarát nácik is ordibáltak a Rigoletto előtt, de nem véletlenül. Busch el, Böhm a helyén, és elkezdődnek a lemezfelvételek, az EMI német leányvállalatánál (ha jól mondom), az Electrolánál. Ma Böhm emléke még mindig eleven, Fritz Busch zenetörténeti adalék, aki tájékozott, az még tudja, hogy ő vezényelte lemezre az első teljes Don Giovannit, Pataky Kálmánnal Don Ottavio szerepében. Nem vagyunk éppenséggel igazságos utókor. 

Talán mindegy is. Ma, amikor minden második napon elmondják (legalábbis idényben), hogy nincs bal- és jobboldali magas C vagy szerelmes vers, lehetséges, hogy nincs más dolgunk, mint erre mind nem és nem gondolni. Akkor azért meglehetősen fantasztikus az album, hallja az ember a sustorgást, amit a régi lemezek magas fordulatszáma okoz, de tökéletesen élvezhetőek a felvételek, tiszták és jól szólnak, egyedül a Szöktetés nyitányában érezni, hogy mintha lábasokon és fedőkön közreműködnének az ütőhangszeresek. De rögtön az első mű Mozart A-dúr hegedűversenye Jan Dahmen szólójával. A holland hegedűs egyszerűen nem veszi el a vonót a húrokról, végtelenségig hullámzik a dallam, az embernek légszomja lesz, ahogy hallgatja, de az egészben mégis van valami kellemesen feszülő, bűnös kéj. Kis éji zene meg a 9. szimfónia, a Wagner-műveknél még nem tartok, de addigra már a háborúnak is vége lett, Böhm túl volt a kétéves szilenciumán, ne büntessük tovább. És főleg magunkat ne. 

Van, hogy az ember zenével a fülében vagy fejében ébred, talán álmodik valamit, azért kezdődik úgy a napja. De ez most nem az az eset. Dalszöveggel a fejemben ébredtem, méghozzá olyan dalszöveggel, amit nem is szeretek, pedig menő a szövegíró. Shakespeare. Vagy inkább Szabó Lőrinc. Szóval a magyar változattal a fejemben, ami úgy kezdődik, hogy "Ha szeretsz a gyepen heverni velem..." Nem úgy folytatódik, hogy mekk-mekk, de majdnem, valahogy elengedte magát a fordító, azért lett ez a gyepen heverde abból, hogy "Under the greenwood tree". Szerencsés vagyok mert jött az ébredés, és a józanság mindent helyretett, megérkezett Shakespeare. Vele jött Thomas Arne zenéje, ami, természetesen nem eredeti, már úgy értem, nem ezzel adták elő a bemutatón az Ahogy tetsziket, hiszen Arne úgy száz évvel Shakespeare halála után született. Így még azt az elvi kérdést sem lehet tisztázni, hogy ha az eredeti darabban van egy dal, akkor úgy kell-e fordítani,hogy a dal az eredeti zenére énekelhető legyen-e. 

Ez a kérdés egyébként más esetben is releváns lehet. Vajon úgy kell-e Wilhelm Müller verseit magyarítani, még ha könyvbe készül is a fordítás, hogy Schubert ráénekelhető legyen? Vagy kisebb költőknél ez számít, de Goethénél nem? Mert A vándor éji dala akármilyen szép is magyarul, Schubert számára haszontalan volna. 

Ami azt illeti, nem ezt akartam mondani. Csak hogy itt, az ardenne-i erdőben nincs más ellenségünk, csupán a tél és a komisz idő. És ma egyikük sincs még a fasorban sem. 

Holnap ünneplik Amerikában a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését, tűzijáték lesz mindenfelé, meg ezerféle változatban eljátsszák a Yankee doodle-t. Erről a dalról először a Winnetouban olvastam, ha jól emlékszem, az Old Death-ben, Szinnai Tivadar fordításában. A jenki srác mindig szikár, nincs rajta háj egy csöpp se. Körülbelül annyira hű a szöveg az eredetihez, mint a könyv egésze, de ezt igazán nem Szinnai Tivadar ellen mondom: ha nem veszi ki a hosszú-hosszú gondolatmeneteket és a kereszténységről szóló eszmecseréket, aligha lett volna az ifjúság kedvenc olvasmánya a türkizkék, keménykötésű kötet. Mindenesetre  nehéz lett volna rájönni a szöveg alapján, hogy ez ugyanaz a dal, amelynek harmadik-negyedik sorát édesapám úgy énekelte (Szabad Európa kísértettel), hogy New Yorkban egy zárt ketrecben mutogatják Sztálint. 

Változnak a dalszövegek, és néha nehéz az eredeti értelmüket megtalálni. Én már azt sem értem, miért fekete tóban fürdik a kiskacsa, és az anyja mi jót csinál Lengyelországban. Nyilván valami gyerekbeszéd, összezagyválnak mindent, amit maguk körül hallanak. Mintha a Yankee doodle is valami ilyesmi volna: Yankee doodle went to town/ a-riding on a pony/ stuck a feather in his hat/ and called it macaroni. A jenki srác (Szinnai, ugye, hogy Szinnai!) póniháton elment a városba, egy madártollat tűzött a kalapjába, és azt mondta rá, hogy makaróni.

A dolog a gyerekbeszédnél bonyolultabb, és szerencsére vannak, akik az ilyesminek utána is mennek. A kutatásaik szerint a mai, dicsőséges Yankee Doodle, ami egyébként Connecticut állam hivatalos himnusza is, eredetileg gúnydal volt, az angolok énekelték a függetlenedni vágyókra. Ezért ülnek ló helyett pónira a kis csenevészek, ezért mondják magukat és a tollas kalapjukat makaróninak. Ez az utóbbi dolog is Angliából jött, ahol a piperkőc ifjak déli orientálódását és divatmajmolását honorálták így a puritánabb honfitársak. Ma inkább metroszexuálisnak vagy melegnek mondnák őket. Mindenesetre az angol katonák azt akarták áténekelni az ellenségnek, hogy nevetséges kis buzeránsok vagytok. 

Hát igen, egyértelműbben kellett volna fogalmazni, és akkor valami mást kellene pikulázni a július 4-i ünnepségeken. 

Mint valami beteges beszélő, szívesen elmesélném, hogyan nem mentem le Vácra, hogy meghallgassam Nicholas McGegant, ahogy a Messiást vezényli a Nagyboldogasszony székesegyházban, de nem mondhatnám, hogy nagyon érdekes a történet. Ránéztem a jegyárakra, ránéztem a benzintank telítettségét jelző mutatóra, és inkább megkerestem a számítógépen, hogyan lehet hallgatni a Bartók Rádiót. Persze, a rádiót soha nem hallgatja az ember olyan odafigyeléssel, amilyet a mű és az előadó érdemel, de arra pont elég, hogy elkezdjen az ember bosszankodni: hogyhogy nem szerepel többet Pesten is ez a karmester, aki valaha visszatérő vendég volt, aki a Hungaroton aranykorát jelentette, a lemezei itt vannak a polcomon, és még most is sok örömöm van bennük.  És most is annyira jó, érezni az autenticitást a művészetében, nem egyszerűen megpróbálja kitalálni, hogyan is kellene szólnia az oratóriumnak, de mögötte vagy benne van az angol kórushagyomány, ezt a hagyományt tovább is tudja adni a mi Purcell kórusunknak. Nem kell tőle megijedni, ez nem jelent valami múltba zártságot, hiszen McGegan végeredményben egészen más Messiást vezényelt, mint a régi zenélés más nagyságai, Christopher Hogwood, Trevor Pinnock vagy Paul McCreesh. A nyitánytól fogva azt érzem, hogy Nicholas McGegan valami szelídített változatot keres, nem feszíti a drámaiságot, a keservet és az örömöt sem. Erre mondanánk okosan, hogy ő is megöregedett, de aztán belehallgattam a régi lemezébe, és ott is ezeket a tempókat és ezt a visszafogott drámaiságot választotta. Nyilván így tetszik neki a darab, ezt olvasta ki a partitúrából.

Ez önmagában nem valami nagy fölfedezés, sőt, egyáltalán ne is számítson senki valami nagy megfigyelésre, még múltidézésre se nagyon, fene egye meg, hogy az a kor, illetve, ami jó volt abban a korban, így el tudott múlni, egy váci régi zenei zárókoncert lett belőle, de milyen szépen énekelt a szoprán Nyakas Orsolya, és ha nem is annyira szépen, de milyen ötletesen és bátran szól a kontratenor Bárány Péter. Jó a Purcell Kórus is, és nem azzal a kemény, magyar akcentussal éneklik az angol szöveget: All we like sheep. Olyanok vagyunk, mint a juhok. 

Ostobaság volna azt mondani, hogy ez az egyik kedvenc kórusom a Messiásból, mert a másik kedvenc meg az, amelyikre csukott szemmel rábökök, a Messiás ilyen mű, nincsen benne pihenő vagy lazítás, végig csupa kiemelkedő rész követi egymást. De a szöveg tényleg különös, érezhetően némi negatív felhanggal mondja Ézsaiás próféta a juh hasonlatot, ami önmagában is elég érdekes egy báránybarát kultúrában, amelyben a Messiást az Isten bárányának is mondják. Tudom, most némi nagyvonalúsággal egyenlőségjelet tettem juhok és bárányok közé, de ezen túl is van az egészben valami furcsa. Nem úgy neheztel a juhokra, ahogy elvárnánk tőle. Nálunk azok, akik juhok vagy birkák, mind ugyanazt csinálják, lehajtott fejjel, ellenkezés és gondolkodás nélkül mennek a kolompos után. Ézsaiás juhai viszont mind összevissza kóvályognak, mindenki a maga útját járja. Ahelyett, hogy... - ezt már nem mondja a próféta, úgyhogy ez is egy tanulsága a tegnapi koncertnek: nehéz a prófétáknak megfelelni.