Valaki átküldött egy linket, a YouTube-on nézhető meg, Mesteriskola a sorozat címe, és abban Kadosa Pál tanít. Persze, láttam már régebben, voltaképpen csak egy jelenetet akartam megnézni belőle, amikor az ifjú Kocsis azt mondja Kadosa Pálnak, hogy csókolom, és meg is teszi az irhabundájában, Kadosa meg azt mondja, szervusz, ahogy tényleg a gyerekeknek szokta a tanár bácsi. De hát nem olyan könnyű az ilyen filmektől szabadulni, mert minden pillanata (majdnem minden pillanata) érdekes, szép, megható. És maga Kadosa is, akit gyerekként sokat láttam, mert fogorvos édesanyám betege volt, itt ült a lakásunkban, az egyik fotelben. Nem szeretett várni, ezért elsőként érkezett. Ezt egyébként akkor sem értettem, a rendelés háromkor kezdődött, tehát garantáltan várnia kellett annak, aki fél háromra jött, és mégis.

Nem ez a leglényegesebb elem az életében, bár most nem is olyan könnyű megmondani, hogy mi. A tanítványok, akik közül négy látható többet a filmen, Kocsis, Ránki, Schiff és Kiss Gyula, de Jandó Jenőt is hozzájuk kell számítani. Vagy a művek, amelyek közül nekem csak egy CD-nyi anyag van meg, az mind szép, de lényegében a zeneszerzői életmű el van felejtve, vagy meg sem volt jegyezve, ahhoz ő maga is túl szemérmes ember volt, nem győzködött senkit, hogy tessék már előadni a darabjaimat. Felejtődnek az emberek, és amikor épp belenyugodnék, hogy Kadosa emléktáblája is leesik majd egyszer a Március 15. téren álló ház faláról, eszembe jut, hogy mégis van egy műve, ami talán ismerős sokaknak, amiről nem szokták tudni, hogy Kadosa-szerzemény, viszont régebben sokat énekelték: a Májusköszöntő. Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse.

Hülyeségeket is kell írni, ha az ember maradandót akar alkotni. Kormos Istvánra is a Vackor miatt emlékezünk, nem a Vonszolnak piros delfinekért.   

Pablo Casals írta, hogy évtizedeken át mindig ugyanúgy kezdte a napját: leült a zongorához, és eljátszott két Bach prelúdium és fúgát. Olyan ez, mint a házi áldás. Mivel nekem nincs zongorám, no meg zongorázni sem tudok, ez a fajta áldásadás vagy -kapás nem áll fenn lehetőségként, de, gondoltam, azért hallgatni lehet. Nem lesz olyan, mint játszani, de ki tudja, Casals hogy zongorázott, a szomszédok mindenesetre jobban járnak Glenn Goulddal.

Hamar kiderült, hogy az út így járhatatlan, ha ezzel kezdem a napot, akkor már nem is csinálok egész nap mást, de talán le lehet így zárni a napot, valami csöndes, éjszakai fúgázással (meg prelúdiumozással), átvezetés a szebb világba, ahol a halottainkkal szoktunk találkozni.

Csakhogy nem tudom, mennyire használjuk így a műveket, ha nem is a szerző, de az előadó akaratának megfelelően. Úgy értem, mikor Gould meghalt, még épp csak elkezdődött a CD-idő, amikor a Wohltemperiertes Klaviert lemezre játszotta, még nem volt digitális hangrögzítés, a klasszikus zene nagylemez méretben örökítette meg magát. Majdnem minden művet föl lehetett venni 30 perces, vagyis egy lemezoldalnyi tagolásban, leszámítva a Trisztán és Izoldát, abból nem lehetett kiállni a zenei folyamat megszakítása nélkül. A Wohltemperiertes ebből a szempontból könnyű zenealany, átlagosan két-három perc egy-egy prelúdium és utána ugyanennyi a fúga. Voltaképpen a kislemez volna számára az ideális formátum, de ez a komolyzenében soha nem tudott meggyökeresedni, voltak rá kísérletek, Kocsis játszott néhány kislemeznyi anyagon, Debussy, Rahmanyinov, Kurtág, szerintem a hallgatónak is lehetőség lett volna, hogy komolyan vegye zeneélvező önmagát, két percbe sok minden belefér, még ha szaladni is kell a szám végén levenni a lemezt.

Mindegy, nem sikerült, de most akkor mihez kezdjünk egy nagylemeznyi (pontosabban két nagylemeznyi) prelúdiummal (és fúgával)? Nem arra találták ki a formátumot, hogy akkor most megkeresem a lemez közepén ezt vagy azt a hangnemet. Lehet így is használni, de félő, hogy karc esik a barázda becsületén, nem találja el az ember a két szám közötti üres részt. Vajon Gould hogy gondolta? Hallgassuk végig a teljes sorozatot, vagy legalább a felét egyben? Ugyanakkor az egyes prelúdiumok (és fúgák) nem azonos akusztikai térben szólnak, amiről el sem tudom dönteni, hogy hangmérnöki bénázás, nem sikerült ugyanoda tenni a mikrofonokat, vagy üzenet, a művek összetartoznak, de önállóak, ez intimebb, az harsányabb, ez puhább, ez szikárabb.

Persze, nem ez a fő tanulság. Hanem Gould, vagy rajta keresztül Bach, hogy az ember azt hiszi, vannak a prelúdiumok, személyesebb hangú pillanatok, és vannak a fúgák, szigorúan megszerkesztett zenei konstrukciók, zene és matematika egyben, a világűr jeges csöndje, vagyis az abban szálló magányos űrhajó, amelyben néha megszólal valami zene, bár az utasok már régen nem élnek.

Amikor még éltek az utasok, azt mondták, hogy egy frászt. Ez is zene, az is zene, ugyanarról szól, hiába a megszerkesztettség, az nem akadály, hanem segítség, hogy valami rend is legyen a lelkünkben, megpróbáljuk megtalálni a fölt és az előrét. Ha nem megy, hát nem ment. Az űrhajót majd befogják a háromlábú, zöld mosógépek. Mi lehet ez a barázdált korong? Nem tudom, de jól repül. Huss.

Nem tűnik őrületesen bonyolult feladatnak a Mezítláb a parkban, pontosabban az őrületesen bonyolult részét már elvégezte Neil Simon, vicces a darab, boldog lesz tőle a néző, egyszer még német nyelven is láttam, és ugyanúgy nevetni kellett azon, hogy Ich habe keine Tante Harriet, mint magyarul. (Egyébként ez a mondat a mostani előadásban nincs is benne.) Vannak a történetben elavult dolgok, amelyeket nem lehet egyszerűen beilleszteni mai környezetbe, például nincs még mobiltelefon, ha valaki elindul a New York-i éjszakában, az el is veszhet, meg egyáltalán, van egy ilyen szerep, hogy telefonszerelő, de ezen túlteszi magát a mulatni vágyó közönség. Az ember azt képzeli, hogy ha csak felolvassák, akkor is menni fog.

Közben meg minden sokkal bonyolultabb, hiszen a Mezítláb a parkban mégis közkincs, legalábbis a filmváltozat, azt kell kiegyensúlyozni, hogy ugyanolyan is legyen meg mégis más. De jól egyensúlyoznak a Belvárosi Színházban, László Lili olyan, mint Jane Fonda, Rohonyi Balázs pedig, ha nem is olyan, mint Robert Redford, de legalább a hangja hasonlít. Mármint Tahi-Tóth Lászlóéra. Az idősebb párral bonyolultabb volt a helyzet, ma ötvenesnek lenni nem ugyanaz, mint a hatvanas években, öreg hippi lett Victor Velasco és Corie mamája, így bizonyos generációs feszültségek és humorforrások elpárologtak az előadásból. Nem nagy baj, így is nagyon hamar kezdtünk el nevetni, és csak nagyon sokára hagytuk abba. Azt nem tudtam eldönteni, hogy Kerekes Éva vajon szándékosan mondja azt Victor Velasco helyett, hogy Valesco, de valószínűleg nem.

Majdnem sikerült úgy meghallgatnom a Karácsonyi oratóriumot, ahogy hivatalosan kell, minden napra a megfelelő kantátát. Néha kettőt, mert két lemezt váltogattam, a klasszikus Karl Richter vezényelte változatot, meg a Karl Münchinger vezettét. Az utóbbin Peter Pears az Evangélista, elég kemény kiképzés. Cserébe a másikon meg Fritz Wunderlich, nem kell, nem is lehet őt fölfedezni vagy újrafölfedezni, de újra meglepődni lehet rajta, hogy mennyire szép a hangja, mennyire kifejező az éneklése, hányszor van, hogy úgy indulunk el fölfelé, hogy nem, nem létezik, hogy baj nélkül oda is érünk, és simán megvan minden magasság. Nemcsak megvan, de épp olyan szép, mintha nem is volna magasság. Szinte minden Wunderlich lemez legendás, legalábbis a nagyobb szabásúak, A varázsfuvola, ez az oratórium, a Dal a Földről Klempererrel, aminél jobbat valószínűleg még nem készítettek, a Haydn Teremtés, amit már nem tudott befejezni, csak az áriákat énekelte. Több Fritz Wunderlichet az életbe, ami nem is megvalósíthatatlan, hiszen viszonylag sok lemeze készült el, vannak köztük kézenfekvők, operettek és Schubert-dalok, vannak meglepőek, mint a Wozzeck vagy a német nyelvű Traviata. Mindenesetre föl volt fedezve, ami már azért is szép dolog, mert nagyon nehezen indult az élete, az apja öngyilkos lett, amikor ő ötéves volt, aztán egy pékségben dolgozott, állítólag ott vették észre, hogy de szépen is énekel ez a péklegény. Lehet, hogy nem pont így történt, hiszen nem énekszakra jelentkezett a főiskolán, hanem kürtösnek, de ott már tényleg felfedezték. Még harminchat éves sem volt, amikor meghalt, nem kötötte be szorosan a cipőfűzőjét, elbotlott, és leesett a lépcsőn, betört a koponyája.

Igazából nem ezt akartam elmesélni, hanem hogy miért nem sikerült idén sem úgy hallgatni végig a Karácsonyi oratóriumot, ahogy kell, a hat megfelelő napra szétosztva a hat kantátát. A hat megfelelő nap ugyanis, karácsony első, második és harmadik napja, újév, újév utáni első vasárnap és vízkereszt. Csakhogy idén az újév vasárnapra esett, az újév utáni első vasárnap még előttünk van, ugyanakkor vízkereszt meg már mögöttünk, a kantáták sorrendje viszont fordított. Kínomban egyszerre hallgattam meg a két utolsó kantátát, de ha nem lettem tőle jobb ember, akkor majd jövőre.

Ennek is el kellett jönnie: Rómeó és Júlia perel. Állítólag 500 millió dollárra perlik a stúdiót, ennyit érnek a lelki fájdalmaik, amelyet elszenvedtek a híres Zeffirelli-film forgatásán, miközben a pacsirtán vagy fülemülén vitatkoztak pucéron. Nem tudom, hogy igazuk van-e vagy sem, mindketten 18 év alattiak voltak, ha nyernek, biztosan szaladnak még néhányan a bíróságra. Brooke Shields? Kárász Eszter?

Az biztos, hogy amikor először láttam a Rómeó és Júliát, mármint a filmet, nem épp ideális körülmények között, laktanyai étkezdében a tévén, eléggé drukkoltam, hogy ne legyen benne mell, valahogy az idegen volt az egész filmtől. Az a szép és emelkedett világ, az a mese-Verona nem bírta el, vagyis végül elbírta, de úgy éreztem, abba nem hiányzik a pucér Júlia, a fellelkesülő honvédek „na végre, valami" kiáltása. Arra, persze, nem gondoltam, hogy nem a filmhez nem illik Júlia melle, hanem épp fordítva, Júlia melle mellé nem passzol a film, tényleg egy leleplező pillanat, de ha a valóságot keressük, az inkább van ott, Júlia melle között, mint az egész, nagyhatású giccsben.  

Akárhogy is volt, elég nagy hálátlanság a két színművésztől a pereskedés. Nyilván nem maguktól jutott eszükbe, pár nappal a határidő lejárta előtt, hogy ők nagyon sérültek a jelenettől, valaki még reménykedik a bíróság ítéletében, arra sem gondolnak, hogy a sírt, hol apjuk meg anyjuk fekszik, kellene megbotozniuk. Valakik ebbe beleegyeztek, hogy a jelenetet leforgassák és a filmbe kerüljön, hogy aztán nevessen a világ: Júliát, vagyis Olivia Husseyt nem engedték be a saját filmjére, mert még nem múlt el tizennyolc, a végén meglátja saját magát félmeztelenül. Talán ki is nyírják a filmet, nem fogják vetíteni tévében sem, mint valami gyanús, gyerekpornó felé húzó valamit, lánykamellel, fiúfenékkel. Fölkészül Caravaggio. És a többiek. 

Néha eszembe jut Benkő Dániel, nem mindig tudom, mit is gondoljak róla. A legtöbb embernek ez nem probléma, valószínűleg eszükbe sem jut, és ha igen, tudják, mit gondoljanak. Őrült vagy megélhetési őrült, aki meztelenül hempergett valamelyik kábelcsatornán, és azt ordibálta, hogy korpa közé keveredtem.

Mi van, ha komolyan gondolta?

Én még voltam Benkő Dániel-koncerten, és nem azt mondom, hogy csoda volt, amit hallottam, de jól lehetett szórakozni. Zeneakadémia, Kisterem, jó számokat játszott a többiekkel, jól beszélt a dalok között, aztán bejött két botos táncot járó művészkollégája, az egyik el is dobta a botját tánc közben. Nem tudom, nem tudom. Valahol a szélhámosság határán járkált lantművészként is, mindig azt gondolom, hogy Bakfark Bálint ügyét ő rontotta el végképp, amikor föl lehetett fedezni új (de régi) szerzőket, akkor ő játszotta lemezre az összes Bakfarkot, de nem úgy, hogy bárkinek is meghozza a kedvét hozzá.

Közben meg ott áll a lemezborítón, kalapban, bajusszal, mint valami magyar Serpico. Lehetett volna Bakfarkból valami hippi-ikon a hetvenes években. Vagy ha Bakfarkból nem, akkor Benkőből. Voltak érdekes ötletei később is. A Reneszánsz pop vagy az Ötödfélszáz énekek című lemezek, ahol nemcsak a szép hangúak, de popénekesek is előadtak régi dalokat. Az egészben így volt valami furcsa valóságosság, hiszen nyilván nem a végletekig kiművelt hangok énekelték régen a műveket, nem olyanok, akik egész nap a hangjukat vizsgálták, hogy megvan-e még. Két évtizeddel később Sting is ilyesmivel koncertezett.

Egyszer egy tévéműsor szünetében találkoztam vele, jól el lehetett vele beszélgetni Dowlandről, és hogy mit is jelent a Come again című dalban egy sor. Aztán átöltözött, fölvette a zöld selyemruházatát, ment a kamera elé.

Nem is tudom, érvényes, vagy mire érvényes kifejezés ma a hi-fi, mintha fölváltotta volna a high-end, szóval aki hifista, az talán csak drága készülékeket vásárol, hogy zenét hallgasson rajtuk, a high-end őrült meg méregdrága készülékeket vásárol, hogy élvezze a gitár húrjának pendülésében azt a fémes mellékízt. Olyan, mintha elítélném őket, pedig csodálom a társaságot, ahogy hajtanak valamit, ami nem is a tökéletesség, hanem valami más, bizonyos értelemben nem mérhető, más értelemben meg nagyon is, soktízmilliónál kezdődik. Ami a mérhetetlenséget illeti, azért eszembe jut egy régi high-end manus, Kővári Péter, aki fölszerelte a csigákat a plafonra, hogy a hangszórókábelek ne érintsék a földet az erősítőből a hangszóróig vezető úton. Na és, jobb lett? Kicsit elgondolkodott: körülbelül negyvenezerszer.

Eszembe jut valaki más is, Kocsis Zoltán, akinek Mission hangfalai voltak. Aki ismeri ezeket a dolgokat, tudja, jó minőségű készülékek, de meg sem közelítik, vagy épp csak megközelítik a high-end színvonalát. Hogyhogy csak ez, kérdeztem tőle, és azt gondoltam, azt feleli majd, hogy hát ő valóban zenél, nincs szüksége más által játszott zenékre. Vagy hogy annyi szól a fejében, nem érdemes nagyon befektetni emiatt. Ehelyett azt mondta, neki aztán mutathatják a legjobb és még annál is jobb készülékeket, ő nem hallja a különbséget.

Nem hallja? De hát én is hallom, az szellősebb, az dögösebb, ez fürgébb, az erőteljesebb. És akkor ő nem hallja, aki, ha tizennyolc nagybőgő játszott egyszerre, akkor is meghallotta, hogy a tizenhetedik G helyett D-t húzott? Hogy lehet?

Most arra gondolok, hogy a zenehallgatás talán fantázia kérdése is. Úgysem pont az szól, csak valami hasonló. Van, akinek egy zsebrádió is elég, hogy kiegészítse az információt, és meg tudja mondani, mi szól és hogyan, és van, akinek föl kell lógatnia a hangfalkábeleket azért, hogy egy centiméterrel közelebb kerüljön a lényeghez. Nem adjuk fel.

Elsőre olyan, mint valami ajándék a műfordítónak. Alaina Urquhart könyvének az a címe, hogy The Butcher and the Wren, lehet sejteni, hogy ez nem a Háború és béke, de miért ne lehetne színvonalasan is borzongatni a hátakat? Ráadásul a két szó angolul szép távolságra van egymástól, a mészáros és a micsoda? Csalacsattogató, ezt a megoldást is fölajánlja a szótár, de alapjában véve az ökörszem. Ami angolul nem függ össze, az magyarul hirtelen titkos kapcsolatra talál, a mészáros az ökörrel és az ökör szemével mégis valóságos kapcsolatban van, ránéz az áldozat a gyilkosára, de menő.

Sajnos menet közben kiderül, hogy a Wren nevet a főhősnő maga választotta önmagának, magyarul meg nem valószínű, hogy valaki bemegy a hivatalba, meg szeretném változtatni a nevemet Kovács Zsuzsannáról Kovács Ökörszemre.

Tényleg elképesztően gyatra szöveget lehet olvasni, egy darabig átkoztam a fordítót, hogy miért ennyire ócskák a mondatai, folyton átüt rajtuk az angol eredeti, de ha nem üt át, akkor is olyasmiket mond, hogy „a tömeg, akik”, meg hogy „hirtelen ötletből választotta őt, és nem is fontolta meg”. Ez van hármasával, minden oldalon. Aztán rájöttem, hogy akár az idő szorította a fordítót, akár nem, arra biztosan nem volt ereje, hogy még egyszer elolvassa, amit írt. Talán nem az ő hibája, hanem Alaina Urquharté.

A könyv csábereje az, hogy a bájos szerző egy kevéssé bájos foglalkozást űzött: boncmester volt, mielőtt íróvá vált volna. Ennek megfelelően első kézből van információja arról, hogy néz ki belülről a hullaház, hogyan kell átvágni a bordákat, meg az ehhez hasonló nyalánkságokról. Csakhogy ettől még nem válik íróvá az ember, a szöveg és a történet erősen közhelyes, az élményanyag a filmekből táplálkozik, amit nem is nagyon titkol az író, folyton olyan fordulatok vannak benne, hogy „úgy nézett hátra, mint Buffalo Bill A bárányok hallgatnakban”. Nem nagy szakmai kihívás ezt lefordítani. Bezzeg újraolvasni! Vagy egyáltalán: elolvasni.  

Az a különös dolog történt, hogy még karácsony előtt olvastam, vagyis épp ez az érdekes, hogy nem olvastam egy cikket a Narancsban. Szőnyei Tamás írta, és popzenei besúgásokról szól, leginkább arról, ami a Club együttes körül történt, de mivel soha életemben nem hallottam a Club együttesről, könnyű szívvel lapoztam át az oldalakat. Az emberek besúgták egymást, jó volna megvetni őket ezért, de soha nem lehet tudni, hogy kit miféle zsarolással szerveztek be, nem biztos, hogy harminc ezüstért adta el mindenki a becsületét, az vesse rájuk az első követ, aki annyira biztos magában, hogy mer kövek után hajolgatni.

Csakhogy még aznap este, lemezböngészés közben erre a lemezre találtam, amiről soha nem tudtam, hogy van, biztos, hogy nem régóta lapul nálam, valami hagyatékból emelhettem ki, talán érdekes, hogy énekelték a hatvanas években a Speedy Gonzalest, ha nem Koós János volt az elkövető. Meg volt egy másik olasz sláger is rajta, amit bírtam eredeti változatában, a Tintarella di luna. Mire hazaértem a lemezzel, már csökkenhetett az érdeklődésem, de most, valami érthetetlen okból, pont a cikk megjelenésekor előkerült a korong.

Ami a zenei anyagot illeti, finoman szólva is elhanyagolható. A sztárénekesnő Ines Taddio nem akkora sztár, a Speedy Gonzalest németül énekli, és ha utánakeres az ember, akkor német filmekben találja meg a nyomait. 1962-ben lépett föl Debrecenben a Bartók teremben, konferált Petress István, közreműködött a Club együttes. Amolyan nyelvzseninek látszik a nő, tényleg szép németséggel énekel, bár a bestimmt szót besztimmtnek mondja, viszont az egyik dalban magyarul mondja a szöveget. Épp csak megörülhettem neki, hogy talán még él, 1928-ban született de kiderült, hogy 2021-ben meghalt.

Ami a Club együttest illeti, csodálatosan kifejezéstelen nevük volt, de mintha akkoriban erre lett volna igény, a Metró se volt egy világraszóló név, és, később, ugye, volt olyan is, hogy M7. Egyébként is a Club viszonylag érdekes szó, ha tudja az ember a zenekar történetét, a tagok 56 után menekültek el, és egy ideig Törökországban, egy NATO-katonák által látogatott klubban játszottak. Aztán hazajöttek, de nem bírták nagyon sokáig, a tagok közül a Nikolics-ikrek végül Svédországban települtek le, és ha nyomuk nem is veszett, nem nagyon tudni, mi lett velük.

Nikolicsék két számot is írtak az Ines Taddio-lemezre, az egyik címe Téli napsütés, a másiké Kisvasúton, ilyesmiket adtak azelőtt a rádióban Melódiakoktél cím alatt. De Nikolics Ottónak van egy főműve is, a Mi fáj? kezdetű Zorán-dal. Gyerekként elég sokat kellett ezt hallanom, valahányszor a Patyolatban leadtam a szennyes ruhát, és elkérték a nevet és a címet, az ottani munkaerők vagy ezt, vagy a Fáj minden csókot kezdték el énekelni. Nekem sem volt könnyű, nemcsak a Club együttes tagjainak.

Gondolom, poénnak indult az egész, amikor Annie Leibovitz kitalálta, hogy Pelét így fényképezi le. Csak a lábát, hiszen az az egész ember lényege, azzal rúgta a labdát, azzal kereste a kenyerét, attól lett legenda. Akkora legenda, hogy még az Egyesült Államokban is hallottak róla, ahol akkor még a foci egyáltalán nem volt nagyra becsült sport. A kép meg szép lett, jó lett, az ember megbámulja az elgyötört lábfejeket, annyira nincsenek is elgyötörve, én magamban azt hittem, a kiérdemesült labdarúgók lába sokkal rosszabb állapotban van. Hát, ugye, a köröm az meg van viselődve, meg tyúkszemek is akadnak, de korosztályosan (ámbár nem tudom, Pelé hány éves volt a fénykép készítésekor) lehetne rosszabb is.

Poénnak jó, de nem vagyok biztos benne, hogy igazságos is, nem mintha a poénok arról híresültek volna el, hogy mennyire igazságosak. Mindenesetre bármikor, amikor túlságosan okosnak képzelem magam, leülök egy focimeccs elé, hogy tisztázzam a dolgokat. Ott vannak a labdarúgók, akiket az ember még a sportolók között is meglehetős tulkoknak képzel, aztán mégis: ők látják, amit én nem. Most nem a lesszabályra gondolok, azt fölfogom, de hogy 4-4-2 vagy 5-4-1, azzal már gondjaim vannak, hogy meg kell-e most nyitni a szárnyakat vagy épp ellenkezőleg, átlövésekkel kell próbálkozni, arról fogalmam nincs, és az ilyesmi biztos, hogy nem egyszerűen mesterséges problémák megoldása vagy meg nem oldása, hanem stratégia, csoportlélektan, szervezés. Valaha ettől függött, hogy van-e mit enni, és hogy leölik-e a törzset vagy a törzs öl le másokat. Fényképezhette volna Pelé fejét is Annie Leibovitz. Ahogy róla sem az volna a legszebb portré, ha a fényképezőgépét fényképezik le.