Jó ötletnek látszott, illetve még most is jó ötletnek látszik, hogy nagyhét minden napján meghallgassam valamelyik Bach-passiót. Művekből nincs óriási választék, vagy János vagy Máté, de felvételekből van bőségesen, és úgysem lehet eleget hallgatni a darabokat, hát gyürkőzz János, rohanj, János.…
Az egész megint ártatlanul kezdődött, eszembe jutott egy Vivaldi kéthegedűs verseny, amit Isaac Stern feltehetően nagyon nagyra tartott, hiszen minimum háromszor vette lemezre. Egyszer az eredeti változatban, egy elég jól jegyzett kollégával, David Ojsztrahhal, és kétszer átiratban Jean-Pierre…
A szokottnál is bizonytalanabb vagyok, mert az ember soha nem tudja biztosan, hogy vajon nem a hallgatói indiszpozícióját hárítja-e tovább az előadóra. Mindenki hibás, csak én nem.
De igazából nem érzem vagy nem éreztem az indiszpozíciót, az a tanulság tornyosult csak, hogy ugye, nem kell félni.…
Mindig úgy gondoltam erre a lemezre, mint a kihagyott lehetőségre. Már hogy én hagytam ki a lehetőséget, nem barátkoztam vele össze intenzívebben, meghallgattam, eltettem, igen, igen, szép, szép. Vagy talán nem olyan szép, de majd valamikor meghallgatom, és minden kiderül. Aztán az évek jöttek,…
Pablo Casals írta, hogy évtizedeken át mindig ugyanúgy kezdte a napját: leült a zongorához, és eljátszott két Bach prelúdium és fúgát. Olyan ez, mint a házi áldás. Mivel nekem nincs zongorám, no meg zongorázni sem tudok, ez a fajta áldásadás vagy -kapás nem áll fenn lehetőségként, de, gondoltam,…
Sírva hívott föl valaki, de szó szerint, meg is ijedtem. Az előbb tettük le a telefont, mi történhetett azóta, hogy sírni kelljen, de semmi. Vagy csak a szokásos. Most ment a rádióban egy Bach-zongoraverseny lassú tétele, Kocsissal, és ahogy játszotta, olyan szikáran, annyira előttem volt az egész…
Olyan lemez, amiről mélyen hallgatni kellene: Vladimir Ashkenazy legutóbbi felvétele, Bach Angol szvitek. Vagyis csak az első három a sorozatból, nem is tudom, tervezik-e a folytatást. De éppen ez benne az érdekes. Ashkenazy rettenetesen játszik rajta, ami érthető, öreg is, beteg is, négy éve…
Nem emlékszem, melyik régi színésznő története volt, hogy a színház, ahol föllépett reklámot is vállalt, így aztán a darabban bemondták: gyere, megmosom a hajadat Feketefej samponnal. Bemondták egyszer, aztán másnap, aztán a rákövetkező napon is, mert hiába várták, a cég munkatársai nem voltak ott…
A Gramophone magazin is összehozta a maga karantén-körkapcsolását, három órán át adták egymásnak a lehetőséget befutott és beérkezésre váró sztárok, díjazott emberek zenéltek otthon, hogy rávegyék a nézőket a nehéz helyzetben lévő muzsikusok támogatására, remélem sikerrel. Közben, persze, az esemény…
Azt a könnyelműséget követtem el, hogy az éjszaka közepén (vagy inkább második felében) arra gondoltam, belehallgatok az új Wohltemperiertes Klavier-felvételbe. Trevor Pinnock csembalózik, biztosan jó, de biztosan annyira azért nem jó, Pinnocknak ugyan vannak csembalófelvételei, mégis karmesterként…