Moziban már régen láttam a Don Giovannit. Egyéb módon megvan odahaza, de az ember ritkán nézi végig egy ültő helyében a három órát, szóval végül belevágtam, mi történhet.
Mi történhet? Legfeljebb rájövök, hogy ez sem jó. Mert az opera masszívan ellenáll a filmes feldolgozásoknak, nekem a nagy teljesítmények sem tetszenek, a Francesco Rosi-féle Carmen, amelyben Domingo tizedes helyett inkább ezredesnek látszik, vagy a nagy Zeffirellik, a Traviata és az Otello, amik brutálisan lettek lerövidítve. És mindenütt, ahol filmszerű a világ, úgy értem, a kés kés és a bika bika, ugyanaz a kérdés vetődik föl: miért énekelnek? Vagy a másik kérdés: miért nem énekelnek. Ha egyszer olyan a világ, mint a valóságban, akkor miért dalolnak a szereplők. Ha pedig olyan a világ, mint az operában, akkor miért csak a szájuk mozog a művészeknek, mi ez a tátikálás, mosolyogva világgá kiáltott magasságok, amikor a magasságoknak az a lényegük, hogy nehezek?
A Don Giovanniban ezt valamennyire megoldották. Egyrészt a recitativókat, kevés kivételtől eltekintve valóban a helyszínen éneklik, behallatszanak a tyúkok és a lovak, másrészt a tátogásos áriák és együttesek alatt nem is a rendező, hanem a film körül segédkező Rolf Liebermann elérte, hogy az énekesek a felvétel közben valóban énekeljenek.
Most, hogy újra láttam a filmet a Müpában, azt is látom, hogy kivétel: Kiri Te Kanawa. Neki szabad csak a száját mozgatni, úgy látszik, már akkor is kímélte magát.
Minden meg van bocsátva, olyan szép. És nemcsak szép, de a recitativókban annyira intenzív, ahogy elkezdi sorolni Don Giovanni ellene elkövetett bűneit. Éveken vagy évtizedeken keresztül azt hittem, hogy az egész opera félre van interpretálva, itt ez a nőcsábász, aki mint a lepke, száll, csak száll, de hát a közönség azért is van vele, mert látja, hogy igaza van. Ezek a csodálatos nők körülötte mind kibírhatatlanok hosszabb távon, ha a férfiember nem célra repül, akkor egy életen át hallgathatja a hülyeségeiket, Donna Anna apakomplexusát, Zerlinácska bájos butuskodásai. De hát ott van Elvira, milyen szép, milyen indulatos, mekkora lelke van, elég volna ásóig és kapáig. Mintha ez volna az igazi Don Giovanni-tragédia: itt van az igazi szerelem, de ő nem ismeri föl, megvolt, menjünk tovább, hol az a komorna.
De ez csak Kirire igaz. Vagyis hát (és ez már az újranézés vesztesége) igazából őrá sem. Mert tátog, nem énekel, nem ég porrá. Talán nem is szeret.