Hamisképspotting? – kérdezi valaki, nem tőlem, hanem művészettörténészek egymás között. Ez is tanulság, hogyan lóg át az egyik kiállítás a másikba, olyan hatása volt a Vaszarynak, hogy Gulácsyig tart. Nekem, kívülről úgy tűnik, nem olyan tragikus a helyzet, mint Vaszarynál volt, nem mintha minden képért garanciát lehetne vállalni, van például egy olyan is, amelyik jobban illene a Rejtő Jenőt képregényesítő Korcsmáros Pál életművébe, mint Gulácsyéba, de azért Gulácsy  a főhős. Annyira főhős, hogy az ember alig tud a képekkel foglalkozni, jobban megfogja az ötven életévéből tizenhatot elmegyógyintézetben töltő festő lelke. Lelke? Teste? Agya, szíve? Ez az örökös elvágyódás, amit ismerünk mindannyian, akik még most is Olaszországba szaladunk, ha lehet. Ő is ezt tette. És ha nem ott volt, akkor festette az álomvilágot, és amikor azt sem lehetett, akkor inkább semmit. Megsértődött az életre. Vagy ő, vagy csak az agya, nem tudom. Egyszer kérdezték tőlem, hogy ha annyira jól érzem magam Olaszországban, akkor miért nem költözök oda? Mondtam, hogy mert ha ott rosszul érzi magát az ember, akkor már nem tud hová menekülni. Mintha pont ez történt volna Gulácsyval, aki Velencében tudta meg, hogy kitört a világháború. Onnét már csak a vigyorgóba lehet menni.   

A zenei közgondolkodás szerint Peter Schreier is azok közé tartozik, akiknek nem kellett volna. Úgy értve, hogy nem kellett volna megpróbálkozni egy második karrierrel, be kellett volna érnie a tenorvolttal és tenormúlttal, így is elképesztő pályát futott, azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerül átlépni a német vasfüggönyt, és nyugaton is karriert tudott csinálni, énekelt a legjobb helyeken, a legmenőbb karmesterekkel, legyen ennyi elég. De ő vezényelni kezdett, bár énekesekből ritkán lesz jó vagy elfogadott karmester, nekem is úgy tűnik, hogy van némi ellentmondás az éneklés egyszólamúsága és központi szerepe, meg a karmesterség átfogó zenei gondolkodása és irányító szerepe között. Ennek ellenére azért lehet mondani sikeres énekes-karmestereket, most hamarjában René Jacobs és Nathalie Stutzmann jut az eszembe. Peter Schreier nem.

Ehhez képest nagy és kellemes meglepetés volt a régi János-passió. Nem az eredeti, Philips kiadvány van meg, hanem még az NDK Centrumból vásárolt Eterna-változat, ha jól tudom, ez olyasmi volt, ahogy nálunk a CBS és a Hungaroton dolgozott együtt, mi adjuk a kórust és a zenekart, ti hozzátok az énekeseket, és cserébe miénk a szocialista országokban a terjesztés. Az NDK-ban azért összehasonlíthatatlanul jobbak voltak a zenekari feltételek, de erről majd egyszer mesélek. A lényeg most az, hogy nagyon jól indul a János-passió. Úgynevezett HIP, historically informed performance, modern hangszerek játszanak, de használják a korhű előadások bizonyos tanulságait, kisebb a kórus, a tempók élénkebbek és sarkosabbak. A kórus pompásan szólal meg, aztán maga Schreier az Evangélista, kicsit a Mozart-operák világát hozza a passióba, de ez talán nem szándékos. A continuóban orgonát és csembalót is használ, egyébként is igazi őrült orgonistája van, Christine Schornsheim, rázza-cifrázza, lehet érte szeretni.

Menet közben aztán csökken az ember lelkesedése, már Robert Holl is kicsit furcsa Jézus, inkább az Istent hangsúlyozza, nem az embert, jól megküldi a hangokat, szól, mint az ágyú, mintha ez a sok szenvedés és szörnyűség nem is vele történne. A leggyengébb pont a szoprán Roberta Alexander, nagy vibratóval énekel, és az első áriában pont ott kell egy kicsit megnyomnia a levegőt, amikor odaér a szövegben, hogy freudigen Schritten, hogy boldog léptekkel követné az Urat, minden hallatszik, csak az nem, hogy olyan nagyon boldog volna ezekkel a magasságokkal.

1989-ben jelent meg a lemez, csak onnét lehet sejteni, remélni a rendszerváltás közelségét, hogy a passió szövegét is mellékelték az albumhoz, ezen ne múljon, ha dőlni kell, dőljön a fal.

Jó ötletnek látszott, illetve még most is jó ötletnek látszik, hogy nagyhét minden napján meghallgassam valamelyik Bach-passiót. Művekből nincs óriási választék, vagy János vagy Máté, de felvételekből van bőségesen, és úgysem lehet eleget hallgatni a darabokat, hát gyürkőzz János, rohanj, János. Vagy Máté. Valószínűleg csak elkezdeni nehéz, de az sem az.

Mégis melyikkel kezdjem, talán Gardinerrel, klasszikus, Deutsche Grammophon, nem súlyos, ami a megvalósítást illeti, talán ez a felvétel egyik legnagyobb vonzereje, tánclépésekkel megy végig a szörnyűségeken, mintha tudná előre, hogy a vége jó lesz. Nem a konkrét vége, ami legfeljebb annyi feloldást ad, hogy nyugodj békében, de eljön még a feltámadás is.

Körülbelül azt hozza a lemez, amire számítottam, a kórus a legfontosabb, a zenekar nagyszerű. Csak azért körülbelüli a várakozásoknak való megfelelés, mert nem gondoltam volna, hogy még Gardiner irányításával is ennyire fontosak lehetnek az énekes szólisták, hogy ennyire nem mindegy, hogy az áriát Ann Monoyios vagy Barbara Bonney énekli. Hiába képzeli az ember, hogy Bach számára az énekesek annyit jelentettek, mint az orgonasípok, áteresztik a levegőt, és közben hang jön ki belőlük, ez egyáltalán nem igaz. Ann Monoyios hangja is szép, ő is megoldja a feladatot, de az ember mégsem figyel rá úgy, mint Bonney csengésére. És ha a csengésre figyel az ember, akkor a szövegre is, erről szólna az éneklés.

A szövegnél maradva: van egy pillanat, amit soha nem értek az Újszövetségben. Jézus meghal a kereszten, megrendül a világ, vagy legalábbis a környező világ, reng a föld, fekete lesz az ég, és… Hát ezt nem értem. Végigszakad a templom függönye. Nem azt mondom, hogy nem fontos, nem megmagyarázhatatlan, de miért ennyi? Miért csak ennyi?

Bach persze tudta a megoldást, legalábbis zenében tudta, nagy a világ rendülete a passióban, de ha nem Bach szól, akkor mégsem értem. Jobb, ha Bach szól.   

Ha esetleg nem volna egyértelmű, a képen két szelet Donizetti látható. Édes kalácsszerű finomság, benne aszalt gyümölcsök, egy kis maraschino, mellette vanília-öntet. Bergamóban vagyunk, itt született Donizetti, az ő tiszteletére, bár nem tudom, mikor, ki, de megalkották ezt az édességet.

Először én is Salzburgban találkoztam ilyesmivel, hogy a zeneszerzőkről édességet neveznek el, aztán Ischlben nemcsak islert ettem, de Lehár-szeletet is a híres Zauner cukrászdában. Kis csokis tégla, és rajta az volt a felirat, hogy Schön ist die Welt. Nem is tudom, ezt a dalt éneklik-e magyarul, biztos nem annyit, mint a Vágyom egy nő utánt. Mintha nálunk is lett volna valami kísérlet Liszt Ferencet csokivá vagy marcipánná változtatni, de nem átütő sikerrel. Bartókkal egyelőre még nem kísérleteztek, bár érdekelne, milyen ízvilághoz lehetne az arcát és a nevét társítani. És ha bejön? Lesz Ligeti szelet? Kurtág cukorka?

Nagyon régen voltam hi-fi kiállításon vagy high-end show-n, de amennyire vissza tudok emlékezni, ez ilyen volt nálunk is. Emberek sétálgatnak szobáról szobára egy hotelben, mindenütt hangfalak meg erősítők, különleges formatervek, gúlák, csonkagúlák, hasábok, amelyekből hangok jönnek elő. Leginkább azzal a tanulsággal, hogy na, ilyet se veszek, mert nem az én anyagi lehetőségeimhez igazították az árakat. Különben sem garancia a magas ár semmire, tízezreket ki lehet fizetni anélkül, hogy igazán tetszetős hangokra találna az ember. A tízezreket most euróban kell érteni, Milánóban vagyunk.

Olyan, mint otthon, csak nagyobb, szebb, például odaszerveztek egy dixieland-zenekart is, teljesen öngyilkos vállalkozás, hiszen két emelettel lejjebb is hallja az ember, hogy aha, ez élő zene, egyáltalán nem úgy szól, mint a legcsodálatosabb hangfalcsoda. Ámbár ez számomra fontos tanulság: téveszme, hogy a rögzített zene hallgatásakor a hangzáshűség lenne az elsődleges szempont, egyáltalán nem arról van szó, hogy a legjobb hangfal az, amiből úgy szól a zenekar, mint az igazi. Máshogy szól, soha nem szól úgy, és valószínűnek tartom, hogy nem is kell úgy szólnia. Úgy kell szólnia, mint egy jó hangfalnak a szobában, ezt kell megcélozni, ha Toscaninivel vagy Maria Callasszal akar szorosabb ismeretséget kötni a mai ember.

A hi-fi férfias játék, ma már sokkal inkább az, mint a futball. Száz vendégből kilencvenöt férfi, a fennmaradó ötből négy kísérő, csak eljött az emberrel, hogy az ne maradjon társ nélkül, és egy nő van, akit talán érdekelnek ezek a zenélő dobozok. Kézenfekvő magyarázat volna, hogy azért, mert ez valami műszaki hobbi, a hi-fi szereléssel meg forrasztással meg ilyesmivel jár együtt, de én magam nem szerelek, nem forrasztok, mégis itt vagyok. Újabb rejtély a világban.

Nem tudom, ránézésre minek látszik, legjobb indulattal talán fokhagymának, de szó sincs róla, ezek bizony herék. Valakinek a címerében herék vannak, és lehet tudni, ki az a valaki: Bartolomeo Colleoni. Ugyanaz, akinek lovasszobra van Velencében. Van lovasszobra Bergamóban is, több joggal, mert ő alapvetően bergamói volt, itt van eltemetve, külön kápolnája van a dómban. A herék a címerben talán a szavak hasonlóságán alapulnak, olaszul coglioni. Hogy miért három, az már egy másik kérdés, leginkább a régi viccet juttatja az ember eszébe: nekünk kettőnknek együtt öt herénk van. Miért, magának nincs egy sem?

Talán nem is ez az érdekes, hanem a bronzhere simogatásra csábító ereje, látható, hogy ugyanúgy fényesre van tapizva, mint Budán Hadik lovának megfelelő része, vagy Szegeden József Attila nadrágjának elágazása. Hogy tényleg szerencsét hoz-e, nem tudom megmondani, mert kihagytam a rítust.

Hiába csodálatosan olasz hangzású a név, Zeani, nem is olasz, kifejezetten velencei jellege van, de Virginia Zeani eredetileg Zehan volt, erdélyi román származású, Görgényoroszfaluban született, csak 1947-ben ment Milánóba énekelni tanulni. Addigra már tudta, hogy szoprán, aztán az is kiderült, micsoda szoprán. Bologna, Firenze, Scala, nem is akármiben, a Karmeliták dialógusai ősbemutatóján Zeani volt Blanche, Poulenc maga választotta őt ki a szerepre, miután látta Párizsban A traviatában. Hogyhogy nem lett belőle nagy, nagyobb vagy még nagyobb legenda? Hogyhogy most, amikor befutott a halálhíre, a legtöbben azt kérdik, ki az, és az operai keménymag meg azt mondja: ő, azt hittem, már rég halott.

Az utóbbi talán jogos, úgy értem, Zeani csak három évvel volt fiatalabb Callasnál, ki hitte volna, hogy még boldogan él Floridában.

Azt hiszem ez a baj, hogy én is, most is Callashoz hasonlítom. Pedig állítólag ő volt az egyetlen, akitől Callas is félt. Nyilván ezt mondják még két-három énekesre, de ezt is ki kell érdemelni. Két-háromnak is nehéz lenni, nemcsak az egyetlen Maria Callasnak.  Mindenesetre ilyenkor kiderül, mennyire fontosak is a hangfelvételek. Zeanit valahogy elmulasztották, a hangját nem rögzítették, vagy nem a legnagyobb cégek, nekem csak egy árialemeze jut eszembe, Decca felvétel. Aki Callast akarja hallani, gond nélkül megteheti, Zeanit meg csak gonddal, de honnét is juthatna az emberek eszébe, hogy volt egy ilyen énekesnő. Volt neki férje, operai név ő is, a basszista Nicola Rossi-Lemeni. Érdekes módon az ő hangját többet lehet hallani, még érdekesebb módon leginkább a Callas-lemezeken. De a hosszú élet, az Zeaninak jutott. Remélem, nemcsak hosszú, de boldog is volt.  

Január végén halt meg Kuncz László, Pécsett volt basszista, nem mindig főszerepekben, nem is az operai életéről volt ismert, hanem a régi magyar dalokról. Balassi, Tinódi és még sokan mások. Elő is vettem a fiókból a Balassa éneki című kazettát, amiről azt hittem, különleges érték, mert szerzői kiadás. Az ugyan nincs ráírva, melyik szerző kiadása, hogy szellemes legyek, valószínűleg nem Balassira gondoltak, de egyébként tényleg nem világos, hogy Kuncz László volt-e a kiadó vagy az őt lanton kísérő L. Kecskés András. Egyébként a kazetta valószínűleg nem rendkívüli kincs, a zene mindenesetre fönt van Spotify-on.

Nem állítom, hogy tökéletes előadás, de hát a régi dalok ritkán szoktak tökéletes előadásban menni, talán nincs is rá szükség. L. Kecskés nagyszerűen játszik, Kuncz Lászlónak hajlama van minden szót és szótagot hangsúlyozni, kiemelni, megnyomni, és ha valaki mindent hangsúlyoz, az pont olyan, mintha semmit nem hangsúlyozna – bele lehet fáradni.

De a szeget is ez ütötte a fejembe, hogy hogyan is van ez. Azt szokás mondani, hogy a reklámdalok a legmaradandóbb hirdetések, hiszen egyszerre támadják mindkét agyféltekét, a szövegértésért felelős balt (vagy jobbot?) meg a zenéhez értő jobbot (balt?). Balassi nyilván nem erre gondolt, amikor a verseit már meglévő dalok ritmusára és dallamára költötte, de azt már nem tudom, hogy mai szemmel nézve költőnek vagy szövegírónak tartotta volna-e magát. Csak arra használta a dalt, hogy ne az ujján kelljen számolnia a verslábakat, hanem ha kijön, akkor formailag is rendben van, vagy állandóan versenyben volt a dalok eredeti szerzőjével, én jobbat tudok nálad. Úgy gondolta, hogy ő valami ős-Dusán, aki az átlagosnál sokkal személyesebb és jobb szöveget ír, de azért az dalszöveg, vagy hogy poéta, akinek a zene a szavaiban és a mondataiban van? Az, hogy a dallam meg van jelölve a vers címe alatt, mintha az előbbit erősítené. De soha nem éreztem még Balassi olvasása közben, hogy innét még hiányzik valami, hogy ezt dudorászni kellene, úgy volna teljes.

Ha valaki azt mondaná, hogy nem épp napjaink legégetőbb kérdésein járatom a fejem – elfogadom.

Meghalt James Bowman, ezer okból is elszomorító, de nekem van egy ezeregyedik okom is a szomorúságra: valaha beszélgettem vele. Nem mondom, hogy életem nagy interjúja kerekedett volna belőle, de nagyon kedves, nagyon különös ember volt, én meg voltaképpen semmit sem akartam tőle, csak hogy írja alá azt a két lemezborítót, amit magammal vittem. Meg elmondani, mennyire szerettem, amikor Handelt énekelt, vele kezdődött az Óda Anna királynő születésnapjára című darab. A rádióban Békeódaként ment, azt hiszem, ez a darab német neve, és joggal, mert a szöveg is a békéért hálás, Anna királynőnek köszönhető az utrechti béke, amivel véget ért a spanyol örökösödési háború. Az ember csak bekapcsolta a rádiót, és leesett az álla, hogy ilyen szép zene létezik. Vonósok, és, mint valami angyalhang, férfi, de női magasságokban, aztán a trombita, kényelmes tempóban, ráérünk, egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre. Mármint az ő rendelkezésükre.

Most már tényleg.   

Nálunk, amennyire látom, még mindig elég népszerűtlen a kontratenor hangszín, miért is kell ezt elvenni a nőktől, amikor sokkal jobban csinálják. Hogy Angliában ez már régóta megy, az többek között James Bowmannek köszönhető, aki átvette az örökséget Alfred Dellertől, az első jelentős 20. századi kontratenortól. Mintha megfordult volna a hagyomány, hiszen Bowman azért lett feltűnő, mert ő vette át Dellertől Oberon szerepét Britten Szentivánéji álom című operájában. Egyébként vele készítette Britten az utolsó lemezfelvételét is, Bowmant kísérte zongorán saját Purcell-átdolgozásában, a Sweeter Than Rosesban. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy mintha megfordult volna az út iránya, Brittentől mentünk, mentek Handel és Purcell felé, és nem fordítva.

Valószínűleg nem mondtam el annak idején Bowmannek, mennyire szerettem az éneklését, ez is egy tanulság: soha nem szabad elhallgatni az ilyesmit.

Néha elég furcsán érnek össze a dolgok. Két hete ment a Metropolitanben a Lohengrin, ami most már bennünket is érint, közvetítették Magyarországon is az előadást. Szép volt és lelkesítő, és érett a rendezés, úgy értem, nem volt nagyon görcsös, hogy eredeti legyen, viszont a tempó, mármint a színpadi és az árokbeli tempó nagyszerűen harmonizált, az egészben volt valami rendezői érettség, visszafogottság. Francois Girard volt a rendező, és csak idehaza jöttem rá, hogy hiszen ismerem én az ő egyik művét, harminc évvel ezelőtt mutatták be a 32 rövidfilm Glenn Gouldról című filmet, megvolt VHS kazettán, bár soha nem számoltam le, hogy tényleg 32-e a 32. Vegyes műfajúak voltak a filmek, animáció és beszélgetés rokonokkal és ismerősökkel, fikció, Glenn Gould a hotelszobában a takarítónőnek mutatja valamelyik lemezét – ilyesmikre emlékszem. Meg Margaret Pacsura, aki Gould gyógyszereiről mesél, ahogy álltak egymás mellett hosszú sorban a fürdőszobában az üvegcsék. Glenn, te ezt mind beveszed? Hát, talán nem mindegyiket.

Margaret Pacsu nevét a The Glenn Gould Silver Jubilee Albumról ismertem, mint neve is mutatja, a két lemezt annak örömére hozták ki, hogy Gould már huszonöt éve dolgozott a CBS-nek, az évszám tehát 1980, hiszen a híres első Goldberg-variációk 1955-ben jelent meg. Ünneplik Gouldot, és közben közzétehették a félbemaradt próbálkozásokat, elkezdett, de be nem fejezett lemezeket, Scarlatti-szonátákat, Richard Strauss-dalokat Elisabeth Schwarzkopffal (!), a 6. szimfónia számomra egészen csodálatos zongoraváltozatát, pontosabban az első tételt, a többit nem vették föl. A második lemezen valami rádiójáték vagy álinterjú hallható, Margaret Pacsu a házigazda (és az egyik vendég) Gould több szerepet is játszik, egyfelől saját magát, másfelől egy angol és egy német zenetudóst, meg egy New York-i esztétát. Vicces és meglepő, hogy ez a nagyon komoly, nagyon elszállt férfiú mennyit hülyéskedik, másrészt kibírhatatlan, mert Gould hiába gondolta magáról, hogy pompásan utánoz mindenféle akcentust és karaktert, ez egyáltalán nincs így, nincsenek meg a figurák. Lehet vitatni a zongoraművészi nagyságát vagy zsenialitását, de a színészetét nem – az tényleg rossz.

Viszont Margaret Pacsu! Valahogyan és valamikor azt hallottam, hogy magyar származású, bár ez a név, hogy Pacsu nem tűnik nagyon magyarnak. Viszont a bemutatkozó mondatban ő is úgy mondja, ahogy mi mondanánk, cs-vel. Legalábbis gyanús. Aztán a játékban szereplő, általa játszott másik karakter Márta Hortaványi, a Rapszódia című budapesti zenei szaklap munkatársa, aki 1938-ban hívta föl magára a figyelmet a Kontrapont és kapitalizmus című tanulmányával. Hortaványi viszont tényleg olyan pompás és igazi magyar akcentussal beszél, ami az őt játszó Margaret Pacsut vagy legalábbis a rokonait a magyarság gyanújába hozza. Annak ellenére is, hogy Hortaványi mond egy magyar mondatot is, amiből világos, hogy nem a magyar Margaret Pacsu anyanyelve.

Próbáltam utánanézni Margaret Pacsunak, él-e hal-e, de semmi igazán értelmeset nem találtam róla. Az apja, Pacsu Jenő tényleg Pesten született.

Ja igen, a mondat, amit Márta Hortaványiként mond, amikor szabadkozik, mert elkésett az interjúról, úgy hangzik, hogy „Nálunk, Magyarországon ezt úgy mondják: jó halál lennél.”