Majdnem sikerült úgy meghallgatnom a Karácsonyi oratóriumot, ahogy hivatalosan kell, minden napra a megfelelő kantátát. Néha kettőt, mert két lemezt váltogattam, a klasszikus Karl Richter vezényelte változatot, meg a Karl Münchinger vezettét. Az utóbbin Peter Pears az Evangélista, elég kemény kiképzés. Cserébe a másikon meg Fritz Wunderlich, nem kell, nem is lehet őt fölfedezni vagy újrafölfedezni, de újra meglepődni lehet rajta, hogy mennyire szép a hangja, mennyire kifejező az éneklése, hányszor van, hogy úgy indulunk el fölfelé, hogy nem, nem létezik, hogy baj nélkül oda is érünk, és simán megvan minden magasság. Nemcsak megvan, de épp olyan szép, mintha nem is volna magasság. Szinte minden Wunderlich lemez legendás, legalábbis a nagyobb szabásúak, A varázsfuvola, ez az oratórium, a Dal a Földről Klempererrel, aminél jobbat valószínűleg még nem készítettek, a Haydn Teremtés, amit már nem tudott befejezni, csak az áriákat énekelte. Több Fritz Wunderlichet az életbe, ami nem is megvalósíthatatlan, hiszen viszonylag sok lemeze készült el, vannak köztük kézenfekvők, operettek és Schubert-dalok, vannak meglepőek, mint a Wozzeck vagy a német nyelvű Traviata. Mindenesetre föl volt fedezve, ami már azért is szép dolog, mert nagyon nehezen indult az élete, az apja öngyilkos lett, amikor ő ötéves volt, aztán egy pékségben dolgozott, állítólag ott vették észre, hogy de szépen is énekel ez a péklegény. Lehet, hogy nem pont így történt, hiszen nem énekszakra jelentkezett a főiskolán, hanem kürtösnek, de ott már tényleg felfedezték. Még harminchat éves sem volt, amikor meghalt, nem kötötte be szorosan a cipőfűzőjét, elbotlott, és leesett a lépcsőn, betört a koponyája.

Igazából nem ezt akartam elmesélni, hanem hogy miért nem sikerült idén sem úgy hallgatni végig a Karácsonyi oratóriumot, ahogy kell, a hat megfelelő napra szétosztva a hat kantátát. A hat megfelelő nap ugyanis, karácsony első, második és harmadik napja, újév, újév utáni első vasárnap és vízkereszt. Csakhogy idén az újév vasárnapra esett, az újév utáni első vasárnap még előttünk van, ugyanakkor vízkereszt meg már mögöttünk, a kantáták sorrendje viszont fordított. Kínomban egyszerre hallgattam meg a két utolsó kantátát, de ha nem lettem tőle jobb ember, akkor majd jövőre.

Ennek is el kellett jönnie: Rómeó és Júlia perel. Állítólag 500 millió dollárra perlik a stúdiót, ennyit érnek a lelki fájdalmaik, amelyet elszenvedtek a híres Zeffirelli-film forgatásán, miközben a pacsirtán vagy fülemülén vitatkoztak pucéron. Nem tudom, hogy igazuk van-e vagy sem, mindketten 18 év alattiak voltak, ha nyernek, biztosan szaladnak még néhányan a bíróságra. Brooke Shields? Kárász Eszter?

Az biztos, hogy amikor először láttam a Rómeó és Júliát, mármint a filmet, nem épp ideális körülmények között, laktanyai étkezdében a tévén, eléggé drukkoltam, hogy ne legyen benne mell, valahogy az idegen volt az egész filmtől. Az a szép és emelkedett világ, az a mese-Verona nem bírta el, vagyis végül elbírta, de úgy éreztem, abba nem hiányzik a pucér Júlia, a fellelkesülő honvédek „na végre, valami" kiáltása. Arra, persze, nem gondoltam, hogy nem a filmhez nem illik Júlia melle, hanem épp fordítva, Júlia melle mellé nem passzol a film, tényleg egy leleplező pillanat, de ha a valóságot keressük, az inkább van ott, Júlia melle között, mint az egész, nagyhatású giccsben.  

Akárhogy is volt, elég nagy hálátlanság a két színművésztől a pereskedés. Nyilván nem maguktól jutott eszükbe, pár nappal a határidő lejárta előtt, hogy ők nagyon sérültek a jelenettől, valaki még reménykedik a bíróság ítéletében, arra sem gondolnak, hogy a sírt, hol apjuk meg anyjuk fekszik, kellene megbotozniuk. Valakik ebbe beleegyeztek, hogy a jelenetet leforgassák és a filmbe kerüljön, hogy aztán nevessen a világ: Júliát, vagyis Olivia Husseyt nem engedték be a saját filmjére, mert még nem múlt el tizennyolc, a végén meglátja saját magát félmeztelenül. Talán ki is nyírják a filmet, nem fogják vetíteni tévében sem, mint valami gyanús, gyerekpornó felé húzó valamit, lánykamellel, fiúfenékkel. Fölkészül Caravaggio. És a többiek. 

Néha eszembe jut Benkő Dániel, nem mindig tudom, mit is gondoljak róla. A legtöbb embernek ez nem probléma, valószínűleg eszükbe sem jut, és ha igen, tudják, mit gondoljanak. Őrült vagy megélhetési őrült, aki meztelenül hempergett valamelyik kábelcsatornán, és azt ordibálta, hogy korpa közé keveredtem.

Mi van, ha komolyan gondolta?

Én még voltam Benkő Dániel-koncerten, és nem azt mondom, hogy csoda volt, amit hallottam, de jól lehetett szórakozni. Zeneakadémia, Kisterem, jó számokat játszott a többiekkel, jól beszélt a dalok között, aztán bejött két botos táncot járó művészkollégája, az egyik el is dobta a botját tánc közben. Nem tudom, nem tudom. Valahol a szélhámosság határán járkált lantművészként is, mindig azt gondolom, hogy Bakfark Bálint ügyét ő rontotta el végképp, amikor föl lehetett fedezni új (de régi) szerzőket, akkor ő játszotta lemezre az összes Bakfarkot, de nem úgy, hogy bárkinek is meghozza a kedvét hozzá.

Közben meg ott áll a lemezborítón, kalapban, bajusszal, mint valami magyar Serpico. Lehetett volna Bakfarkból valami hippi-ikon a hetvenes években. Vagy ha Bakfarkból nem, akkor Benkőből. Voltak érdekes ötletei később is. A Reneszánsz pop vagy az Ötödfélszáz énekek című lemezek, ahol nemcsak a szép hangúak, de popénekesek is előadtak régi dalokat. Az egészben így volt valami furcsa valóságosság, hiszen nyilván nem a végletekig kiművelt hangok énekelték régen a műveket, nem olyanok, akik egész nap a hangjukat vizsgálták, hogy megvan-e még. Két évtizeddel később Sting is ilyesmivel koncertezett.

Egyszer egy tévéműsor szünetében találkoztam vele, jól el lehetett vele beszélgetni Dowlandről, és hogy mit is jelent a Come again című dalban egy sor. Aztán átöltözött, fölvette a zöld selyemruházatát, ment a kamera elé.

Nem is tudom, érvényes, vagy mire érvényes kifejezés ma a hi-fi, mintha fölváltotta volna a high-end, szóval aki hifista, az talán csak drága készülékeket vásárol, hogy zenét hallgasson rajtuk, a high-end őrült meg méregdrága készülékeket vásárol, hogy élvezze a gitár húrjának pendülésében azt a fémes mellékízt. Olyan, mintha elítélném őket, pedig csodálom a társaságot, ahogy hajtanak valamit, ami nem is a tökéletesség, hanem valami más, bizonyos értelemben nem mérhető, más értelemben meg nagyon is, soktízmilliónál kezdődik. Ami a mérhetetlenséget illeti, azért eszembe jut egy régi high-end manus, Kővári Péter, aki fölszerelte a csigákat a plafonra, hogy a hangszórókábelek ne érintsék a földet az erősítőből a hangszóróig vezető úton. Na és, jobb lett? Kicsit elgondolkodott: körülbelül negyvenezerszer.

Eszembe jut valaki más is, Kocsis Zoltán, akinek Mission hangfalai voltak. Aki ismeri ezeket a dolgokat, tudja, jó minőségű készülékek, de meg sem közelítik, vagy épp csak megközelítik a high-end színvonalát. Hogyhogy csak ez, kérdeztem tőle, és azt gondoltam, azt feleli majd, hogy hát ő valóban zenél, nincs szüksége más által játszott zenékre. Vagy hogy annyi szól a fejében, nem érdemes nagyon befektetni emiatt. Ehelyett azt mondta, neki aztán mutathatják a legjobb és még annál is jobb készülékeket, ő nem hallja a különbséget.

Nem hallja? De hát én is hallom, az szellősebb, az dögösebb, ez fürgébb, az erőteljesebb. És akkor ő nem hallja, aki, ha tizennyolc nagybőgő játszott egyszerre, akkor is meghallotta, hogy a tizenhetedik G helyett D-t húzott? Hogy lehet?

Most arra gondolok, hogy a zenehallgatás talán fantázia kérdése is. Úgysem pont az szól, csak valami hasonló. Van, akinek egy zsebrádió is elég, hogy kiegészítse az információt, és meg tudja mondani, mi szól és hogyan, és van, akinek föl kell lógatnia a hangfalkábeleket azért, hogy egy centiméterrel közelebb kerüljön a lényeghez. Nem adjuk fel.

Elsőre olyan, mint valami ajándék a műfordítónak. Alaina Urquhart könyvének az a címe, hogy The Butcher and the Wren, lehet sejteni, hogy ez nem a Háború és béke, de miért ne lehetne színvonalasan is borzongatni a hátakat? Ráadásul a két szó angolul szép távolságra van egymástól, a mészáros és a micsoda? Csalacsattogató, ezt a megoldást is fölajánlja a szótár, de alapjában véve az ökörszem. Ami angolul nem függ össze, az magyarul hirtelen titkos kapcsolatra talál, a mészáros az ökörrel és az ökör szemével mégis valóságos kapcsolatban van, ránéz az áldozat a gyilkosára, de menő.

Sajnos menet közben kiderül, hogy a Wren nevet a főhősnő maga választotta önmagának, magyarul meg nem valószínű, hogy valaki bemegy a hivatalba, meg szeretném változtatni a nevemet Kovács Zsuzsannáról Kovács Ökörszemre.

Tényleg elképesztően gyatra szöveget lehet olvasni, egy darabig átkoztam a fordítót, hogy miért ennyire ócskák a mondatai, folyton átüt rajtuk az angol eredeti, de ha nem üt át, akkor is olyasmiket mond, hogy „a tömeg, akik”, meg hogy „hirtelen ötletből választotta őt, és nem is fontolta meg”. Ez van hármasával, minden oldalon. Aztán rájöttem, hogy akár az idő szorította a fordítót, akár nem, arra biztosan nem volt ereje, hogy még egyszer elolvassa, amit írt. Talán nem az ő hibája, hanem Alaina Urquharté.

A könyv csábereje az, hogy a bájos szerző egy kevéssé bájos foglalkozást űzött: boncmester volt, mielőtt íróvá vált volna. Ennek megfelelően első kézből van információja arról, hogy néz ki belülről a hullaház, hogyan kell átvágni a bordákat, meg az ehhez hasonló nyalánkságokról. Csakhogy ettől még nem válik íróvá az ember, a szöveg és a történet erősen közhelyes, az élményanyag a filmekből táplálkozik, amit nem is nagyon titkol az író, folyton olyan fordulatok vannak benne, hogy „úgy nézett hátra, mint Buffalo Bill A bárányok hallgatnakban”. Nem nagy szakmai kihívás ezt lefordítani. Bezzeg újraolvasni! Vagy egyáltalán: elolvasni.  

Az a különös dolog történt, hogy még karácsony előtt olvastam, vagyis épp ez az érdekes, hogy nem olvastam egy cikket a Narancsban. Szőnyei Tamás írta, és popzenei besúgásokról szól, leginkább arról, ami a Club együttes körül történt, de mivel soha életemben nem hallottam a Club együttesről, könnyű szívvel lapoztam át az oldalakat. Az emberek besúgták egymást, jó volna megvetni őket ezért, de soha nem lehet tudni, hogy kit miféle zsarolással szerveztek be, nem biztos, hogy harminc ezüstért adta el mindenki a becsületét, az vesse rájuk az első követ, aki annyira biztos magában, hogy mer kövek után hajolgatni.

Csakhogy még aznap este, lemezböngészés közben erre a lemezre találtam, amiről soha nem tudtam, hogy van, biztos, hogy nem régóta lapul nálam, valami hagyatékból emelhettem ki, talán érdekes, hogy énekelték a hatvanas években a Speedy Gonzalest, ha nem Koós János volt az elkövető. Meg volt egy másik olasz sláger is rajta, amit bírtam eredeti változatában, a Tintarella di luna. Mire hazaértem a lemezzel, már csökkenhetett az érdeklődésem, de most, valami érthetetlen okból, pont a cikk megjelenésekor előkerült a korong.

Ami a zenei anyagot illeti, finoman szólva is elhanyagolható. A sztárénekesnő Ines Taddio nem akkora sztár, a Speedy Gonzalest németül énekli, és ha utánakeres az ember, akkor német filmekben találja meg a nyomait. 1962-ben lépett föl Debrecenben a Bartók teremben, konferált Petress István, közreműködött a Club együttes. Amolyan nyelvzseninek látszik a nő, tényleg szép németséggel énekel, bár a bestimmt szót besztimmtnek mondja, viszont az egyik dalban magyarul mondja a szöveget. Épp csak megörülhettem neki, hogy talán még él, 1928-ban született de kiderült, hogy 2021-ben meghalt.

Ami a Club együttest illeti, csodálatosan kifejezéstelen nevük volt, de mintha akkoriban erre lett volna igény, a Metró se volt egy világraszóló név, és, később, ugye, volt olyan is, hogy M7. Egyébként is a Club viszonylag érdekes szó, ha tudja az ember a zenekar történetét, a tagok 56 után menekültek el, és egy ideig Törökországban, egy NATO-katonák által látogatott klubban játszottak. Aztán hazajöttek, de nem bírták nagyon sokáig, a tagok közül a Nikolics-ikrek végül Svédországban települtek le, és ha nyomuk nem is veszett, nem nagyon tudni, mi lett velük.

Nikolicsék két számot is írtak az Ines Taddio-lemezre, az egyik címe Téli napsütés, a másiké Kisvasúton, ilyesmiket adtak azelőtt a rádióban Melódiakoktél cím alatt. De Nikolics Ottónak van egy főműve is, a Mi fáj? kezdetű Zorán-dal. Gyerekként elég sokat kellett ezt hallanom, valahányszor a Patyolatban leadtam a szennyes ruhát, és elkérték a nevet és a címet, az ottani munkaerők vagy ezt, vagy a Fáj minden csókot kezdték el énekelni. Nekem sem volt könnyű, nemcsak a Club együttes tagjainak.

Gondolom, poénnak indult az egész, amikor Annie Leibovitz kitalálta, hogy Pelét így fényképezi le. Csak a lábát, hiszen az az egész ember lényege, azzal rúgta a labdát, azzal kereste a kenyerét, attól lett legenda. Akkora legenda, hogy még az Egyesült Államokban is hallottak róla, ahol akkor még a foci egyáltalán nem volt nagyra becsült sport. A kép meg szép lett, jó lett, az ember megbámulja az elgyötört lábfejeket, annyira nincsenek is elgyötörve, én magamban azt hittem, a kiérdemesült labdarúgók lába sokkal rosszabb állapotban van. Hát, ugye, a köröm az meg van viselődve, meg tyúkszemek is akadnak, de korosztályosan (ámbár nem tudom, Pelé hány éves volt a fénykép készítésekor) lehetne rosszabb is.

Poénnak jó, de nem vagyok biztos benne, hogy igazságos is, nem mintha a poénok arról híresültek volna el, hogy mennyire igazságosak. Mindenesetre bármikor, amikor túlságosan okosnak képzelem magam, leülök egy focimeccs elé, hogy tisztázzam a dolgokat. Ott vannak a labdarúgók, akiket az ember még a sportolók között is meglehetős tulkoknak képzel, aztán mégis: ők látják, amit én nem. Most nem a lesszabályra gondolok, azt fölfogom, de hogy 4-4-2 vagy 5-4-1, azzal már gondjaim vannak, hogy meg kell-e most nyitni a szárnyakat vagy épp ellenkezőleg, átlövésekkel kell próbálkozni, arról fogalmam nincs, és az ilyesmi biztos, hogy nem egyszerűen mesterséges problémák megoldása vagy meg nem oldása, hanem stratégia, csoportlélektan, szervezés. Valaha ettől függött, hogy van-e mit enni, és hogy leölik-e a törzset vagy a törzs öl le másokat. Fényképezhette volna Pelé fejét is Annie Leibovitz. Ahogy róla sem az volna a legszebb portré, ha a fényképezőgépét fényképezik le.  

Szilveszteri és újévi koncertek törnek ránk, aki nem akar megakadni a bécsinél, annak ott van a berlini, megnézhető az interneten vagy az Uránia moziban élőben, Kirill Petrenko vezényli, és Jonas Kaufmann is énekel majd. Berlinben azonban nem ez a legörömtelibb esemény, hanem hogy Daniel Barenboim visszatér. Az ember el volt kámpicsorodva, amikor lemondta egymás után a fellépéseket, nem szokott ez jóra vezetni, aztán váratlanul Barenboim megjelent a Les Vents Francais koncertjén a színfalak mögött, Messi-mezben, nem állítom, hogy mintha mi sem történt volna, de akkor talán nézte a meccseket. Este és holnap Kilencedik szimfónia lesz nála a műsor a Berliner Staatsoperben.

Ki örülne ennek? Persze, mindenki, de Magyarországon ki örülne a legeslegjobban? Alighanem Katona Júlia, valószínűleg ő volt Barenboim legnagyobb hazai rajongója. Megbeszélhetnénk este, holnap este a Müpa újévi koncertjén, ha megbeszélhetnénk még bármit is. Igazán jókat tudtunk koncertek előtt és után társalogni, ő felhánytorgatta a sérelmeit, amelyeket a kritikákkal követtem el, nem elsősorban őellene, de ellene is. Közben, utólag bevallhatom, én azt sem tudtam, hogy neki mi a neve, de ez egyikünket sem akadályozta a társalgásban, csak hát túl sokat beszélgettünk már ahhoz, hogy be lehessen mutatkozni. Azt tudtam, hogy tévés volt, meg hogy Lőrincz Andrea barátnője, meg elszánt barenboimista. Egyszer az édesapját is említette, nem Barenboimét, hanem a sajátját, aki valamelyik híres operaházban csinált valamit, de soha semmit nem kérdeztem meg normálisan, most meg már nincs kitől. Október 30-án halt meg.

Az ő emlékére (is) hallgattam tegnap Barenboimot és a Chicago Symphonyt, pompásan játszottak Bernsteint, elképesztő zenekari hangzással Ravelt, aztán jól felhúztam magam a Trisztán és Izolda előjátékon és a szerelmi halálon. Volna egy-két szavam, kedves Júlia, ha hallanád.  

Amennyire meg tudom ítélni, épp nagy igazságtalanság történik Vaszary Jánossal, és nem is értem, hogy miért. A történet, persze, szép, és meglehetősen hatásos is, jó sokan vannak a Nemzeti Galériában, többen, mint amennyit a tér elbír, vagy nem is tudom. Már ez is dilettantizmusra utaló jel, a terembejárati ajtónál, a szűk folyosóra helyezték el az első és legfontosabb olvasnivalót. Még ha le is mond valaki arról, hogy a szöveget végigolvassa, akkor is át kell verekednie magát türelmes és érdeklődő embertársain.

A lényeges olvasnivaló meg arról mesél, hogy Vaszary hagyatékából a Nemzeti Galériába került két tekercs, kétszer húsz föltekercselt olajkép, amelyeket soha senki nem látott, soha nem beszéltek róluk, soha nem reprodukálták, de milyen jó, hogy van Liget projekt, milyen jó, hogy egyesült a Galéria meg a Szépművészeti Múzeum, mert most ezek a képek a költözködés során előkerültek, és nincs többé megfosztva a közönség a látványuktól.

Tényleg szép, túl szép is, az ember elgondolkodik, hogy vajon miért is történhetett mindez. Miért fest Vaszary olyan képeket, amelyeket aztán föltekercselve besuvaszt a szekrény mélyére? Mindjárt két megoldás is eszébe jut az embernek. Az egyik, hogy talán nem is ő festette a képeket, ez Vaszarynál megesik, szerintem a kiállításon is látható néhány olyan festmény, amit Vaszary nem hogy nem festett, de nem is látott. Ha valakinek sok korszaka van, akkor könnyen így járhat, jönnek mások, akik tudják utánozni valamelyik korszakát, de hogy olyan kép is kint legyen a falon, amelyik egyik Vaszary-korszakba sem illeszthető, az legalábbis aggályos.

A szép történetnél maradva inkább arra gondolok, hogy mégsem volt Hitchcock, nem tett félre képeket az örökösöknek, akik azokat majd szépen és apránként eladogatják, és boldogan élnek belőle (ha ezt tervezte, az özvegy keresztülhúzta a számításait, amikor a göngyöleget a múzeumnak adományozta), hanem egyszerűen van ilyen, nem sikerült a kép, nem ezt akarta, nem tetszett neki, nem azok lettek a színek. Ha most ezeket a képeket a gondatlan utókor ömlengő szavakkal, táncoló pillangókat és főműveket emlegetve lógatja ki a falra, akkor nemcsak arról van szó, hogy Vaszary szándékai ellen cselekszik, hanem valami rövidtávú érdekért feladja a hivatást, ha ugyan lehet egy múzeumnak hivatása. Ahelyett, hogy rendet teremtene a fejekben, ez is Vaszary, az is Vaszary, ez nagyszerű, ez meg nem sikerült, előfordul az ilyesmi a legnagyobb festőkkel is, együtt állítja ki a nagy alkotásokat a műtermi hulladékkal. Az emberek meg, érthető módon, az ezüst keretbe foglalt, újonnan fölfedezett képeket fényképezik, mert hát az nem volt eddig látható. Otthon majd nézegetik, nézegetik a telefonokat, és arra a következtetésre jutnak, hogy azért ez a Vaszary, biztos jó tanár volt, de mint festő…   

Találtam a dzsumbujban egy Peter Schreier-lemezt, és tényleg semmit, de semmit nem vártam tőle, Schubert dalciklusa, A szép molnárlány. Biztos szép lesz, miért is ne lenne az, még ha a kíséretet egy fortepiano szolgáltatja is, illetve az azon játszó Steven Zehr. Szép, de akkor mi van? 

Eterna kiadás az NDK Centrumból, hogy tovább hervasszam magam. A nyolcvanas évekből, amikor már Schreier túl volt a csúcson. Nem mondom tovább, mert nem volt túl a csúcson, gyönyörűen énekel, gyönyörűen és okosan, kifejezően, aprólékosan, de mégsem veszik el a részletekben, megvannak a nagyobb és még nagyobb ívek is, miközben egy strofikus dalt annyi színnel és változatossággal énekel, a szövegnek megfelelően, hogy bárcsak tovább tartana. Olyan szomorú lesz a dalciklus végére az ember, amilyennek soha nem képzelte volna magát, hiszen örülni kell, hogy így énekel valaki, és meg is marad annak a nyoma.   

Persze Schreier szerencsés énekes volt, bőségesen hagyott nyomot maga után, Fritz Wunderlich halála után ő örökölte a német lírai tenorságot, pedig bizonyára gondot okozott neki a DDR-ség, de engedték nyugatra menni, és ő visszatért Drezda és vidékére, ott született, Meissenben, ott is halt meg, Drezdában, három éve, karácsonykor. Annyira bőven hagyott maga után nyomot, hogy azon ritka énekművészek közé tartozik, akinek még a mutálás előtti hangját is lemezre vették, Schreier alt szólista volt a híres Kreuzchorban, mert ez is meglepő tény, a tenorok többnyire altok fiúként, míg a baritonok inkább szopránok. Hozzá hasonló, mármint olyan, aki mutálás előtt és után is lemezre énekelt, nem sok jut eszembe, csak még a bariton Simon Keenlyside, aki valóban szoprán volt Cambridge-ben, és a Good King Wenceslast elképesztő angyalhangon danolja az egyik lemezen.  

A szép molnárlánynál maradva, az ember persze szeretne rájönni, hogy mitől is van úgy oda, mi az, amit Peter Schreier annyira tud, ami más, mint a megszokott utazás az erdőből a folyó fenekére. Talán a tenor hanggal van összefüggésben, mert a dalciklust, ha nem is kizárólag, de inkább baritonokkal szoktam hallgatni, akik nagy, érzékeny medvebocsok, hullik a könnyük, mint a záporeső, de tudja az ember, hogy ez csak valami mimózaság. Abba is bele lehet halni, de mintha a halál csak fenyegetés maradna, félelmetes és titokzatos. Schreiernél meg mintha egyenesen arra mennénk, mint valami lemming, minden dal a következő lépés az úton, és nincs is másik út, egy pillanatra sem lehet azt hinni, hogy a molnárlányka a bozontos szakállú vadász helyett ezt a kis szemüveges nyüzügét is választhatná. Mintha a majdnem szerelemnél csak ez lehetne nyomasztóbb: a lehetőség teljes hiánya. Vesztettél, legény, kár volt fölvenni a lapokat, de ha már megtörtént, dobd be. Ennyi jutott, húsz dal. Másnak ennyi sincs.