Olyan estén vagyok túl, amelyen a Müpában megnéztem Mahler Hetedik szimfóniáját, és még épp időben hazaértem, hogy a tévében elérjem Bruckner Ötödikjét. Közben meg arra gondoltam, hogy valaki biztosan felelős ezért. A méretekért, a szimfonikus burjánzásért, hogy leszoktak a zeneszerzők arról, hogy sűrűn és tömören fejezzék ki magukat, hogy minden tudásukat két percbe foglalják össze, inkább jöjjön százötven-kétszáz ember, és, ahogy Bogányi Tibor mondta a tévében, már a tizennyolcadik oldalon vagyunk, és a nagybőgők még mindig ugyanazt a három hangot játsszák.  

Wagner. Nyilván Wagner tehet mindenről.

Közben délután láttam egy Bernstein-interjút a YouTube-on, nagyon vicces volt és nagyon szórakoztató, bár nem az akart lenni. Arról kérdezték az idősödő maestrót, hogy milyen karmesterek voltak rá a legnagyobb hatással, és ő beszédes kedvében volt, bár minden történet körülbelül ugyanarról szólt. Bernstein büszke, hogy minden nagy karmesterrel jóban volt (kivéve Arthur Rodzinskit, aki meg akarta őt ölni féltékenységében), de a történetek mind arra futnak ki, hogy az említett nagy karmesterek mennyire nagyra tartották őt. Ő, mármint Bernstein belógott Furtwängler egyik koncertjére, nem tudja, hogyan értette a zenekar, hogy mit akar a karját lóbáló karmester tőlük, de valamiért mégis nagy zenélés folyt. Évekkel később tudta meg, hogy másnap Furtwängler is belógott az ő koncertjére, és aztán azt írta a naplójába: láttam a világ legnagyobb karmesterét. Vagy ott van ez az „old nazi bastard”, Karl Böhm. Meghívta őt a koncertjére, de azt mondta, nem tud elmenni, mert túl nagy felfordulás lenne belőle, viszont elment a próbára, és valósággal megfiatalodott, ahogy Bernstein Wagnerjét hallgatta, pedig ő mennyivel lassabban vezényelte a Trisztán előjátékát. De hát mondta is Böhm, hogy szegény karmesterek, mindig attól félnek, hogy unalmasak lesznek Wagnerrel, ezért rohannak, de Bernstein az egyetlen, aki abban a tempóban játssza Wagnert, ahogy kellene.

Mi van, ha igaz? Ha Wagner nem is öt órában szerette volna összefoglalni Trisztán és Izolda történetét, hanem hét és félben?

Gardiner koncertje juttatta eszembe, de, persze, régi a probléma, körülbelül annyira régi, mint a régi hangszereken való zenélés: mi legyen a kürttel? Hallgatja az ember Mozart Linzi szimfóniáját, tényleg csodálatosan játszik a zenekar, a hangzás tiszta, szép, egy kicsit matt, de épp ez adja a szépségét és a természetességét, mintha valami könnyű, modern bútorra cseréltük volna a régi, darabonként százkilós fotelekből álló garnitúrát. De a kürt, az szorgalmasan gikszerel. Itt is, ezen a szinten is. Amit hallva arra jut a hallgató, hogy ez valószínűleg elkerülhetetlen, a hangszer maga volt ilyen Mozart korában, a szelepek feltalálása előtt. A játékos lényegében egy porszívócsövet fújt, csak ez nem volt annyira rugalmas, de egy rézcsőbe fújta bánatát és örömét, és minden apróság megzavarja a levegő útját, por, nyál, az arcizmok milliméternyi megfeszülése.

Tekintve, hogy a kürt tévesztése nincs belekomponálva a műbe, Mozart nem úgy írt, hogy kábé ezt kell játszani, de ha mellé megy, az se baj, fölmerül a kérdés, hogy akkor ez most hogy volt? Tudta, hogy a darabot nem úgy fogják játszani, ahogy ő akarta, de nem érdekelte? A többit a hallgatóra bízta, érteni fogjuk, hogy minek kellene szólnia, akkor is, ha nem azt fújják? Vagy maga a megszólaltatás már kívül esett a komponista érdeklődésén, én leírtam, aztán hogy hogyan fogják eljátszani, az már nem rám tartozik?

Ha így volt, akkor ehhez képest sokat változott a világ, Kurtág György nem éri be azzal, hogy „ő leírta”, akkor számít késznek egy zeneműve, ha elkészül a felvétele, ha megvalósul, legalább egyszer az a hangzás, amit a komponista el akart érni.

Nem kell feltétlenül a kürtnél maradnunk: aki hallotta már Beethoven zongoráját (amit Lisztnek köszönhetően a Nemzeti Múzeumban őriznek), az tudja, hogy lehet, hogy ez volt kora egyik legnagyszerűbb instrumentuma, de a Hammerklavier-szonátát nem lehetne végighallgatni rajta. Valószínűleg eljátszani sem, nem bírná a folyamatos igénybevételt, elhangolódna, talán össze is rogyna, nem erre való.  Azt jelenti ez, hogy Beethoven voltaképpen a jövő zenéjét írta? Eljövend egy jobb kor, jobb zongorákkal, amelyben el fogják tudni játszania műveimet?  

Eljött a jobb kor, és visszatért a régi hangszerekhez.

Már az is csodálatosan elegáns dolog, hogy a szemünk láttára, fülünk hallatára nagy karmesterré váló John Eliot Gardiner a nyolcvanadik születésnapja körüli koncertturnéra nem valami eget-földet megmozgató, reprezentatív zeneművet választott, hanem egy normális és klasszikus koncertprogramot, Haydn, Mozart, Mozart szerzőkkel, két szimfóniát és a még Mozart szinten is kivételesen szép Sinfonia concertantét. Az csak plusz reménysugár, hogy ha a választott Haydn-szimfónia nem valami beceneves, népszerű, akkor ahhoz a karmester valahogy speciálisan kötődik, nagyon meg akarja mutatni, hogy miért pont ez a születésnap körüli műsor, és végre nem Haydn húzza a rövidebbet, végre, egymás közelében Mozarttal megmutatkozik, hogy nem előfutár szaladgál a nagy mester mellett, hanem azonos súlycsoportúak műveit halljuk.

Persze, ha így van, akkor miért nem Haydn a slusszpoén, miért nem ő van a koncert második részében? De erről majd később.

Az első részben az a tanulság, hogy csodásan játszik (játszanak?) az English Barock Soloists, de Haydn nekik is csak Haydn, valamivel el kell kezdeni a koncertet, bemelegítés, térdhajlítás-nyújtás, Esz-dúr szimfónia, No. 84. Az, de mégsem az, minden hang a helyén, minden tempó rendben van, de a gesztusok nem élnek, van valami fájó kifejezéstelenség az előadásban, persze, a legmagasabb szinten, de mintha Gardiner a születésnapjára egy drága étterembe hívott volna bennünket, együnk, igyunk, minden nagyon finom, de az otthonába nem mehetünk.

Akkor ez ilyen?

Nem ilyen. Mert jön Mozart és a Sinfonia concertante, a két szólista Isabelle Faust és Antoine Tamestit, először nem is látszanak szólistának, csak szólamvezetőnek, háttal a közönségnek játsszák a zenekari bevezetőt a többiekkel. Szuper helyen ülök, a harmadik sor közepén, de most jobb szeretnék az orgonaülésen. Amíg meg nem fordulnak, amíg el nem kezdik a szólókat. Attól kezdve köszönök, köszönök mindent. Akkor is, ha Isabelle Faust egyáltalán nem a tökéletes hegedűs, néha hamis, néha biceg a játéka, és Tamestit brácsája úgy másfélszer hangosabb, mint a hegedű. Mert van ez az egymásra figyelés, egymásra rezdülés, ahogy az egyik átveszi a másik megoldásait, ahogy együtt gyorsulnak egy trilla végén, ahogy összehangolódik a két hangszer, még akkor is, ha az egyik hangosabb. Ráadásul az hangosabb, amelyik nem szokott az lenni, alapesetben a nagy hegedűs mellé keresnek valakit, hogy ne maradjon szegény egyedül. Vannak azért jelentős kivételek, például David Ojsztrah brácsázott a Sinfonia concertantéban Igor fia mellett. Most is hallható a brácsai túlsúly, hallható, de nem érezhető, annyira együtt vannak ketten, mintha létezne ilyen kétfejű fenevad is, kétnyakú hegedű-brácsa, ketten játszanak rajta.   

A másodi rész úgy folytatódik, ahogy az első abbamaradt, csak szólisták nincsenek, de Mozart van, Linzi a szimfónia, de finom, de jó, nem is tudom, leginkább mi. Talán ahogy időnként megtébolyodnak a második hegedűk, és elkezdenek őrültként sikamikálni. De az egész. Éljen Gardiner.

És vannak ilyen csodák is: a végére Haydn is megérkezik, a Szórakozott melléknevet viselő szimfónia fináléja, amely elkezdődik, aztán a koncertmester (Debreczeni Kati) feláll, megveregeti a karmester vállát, bocsánat, elfelejtettünk hangolni. A közönségerek egy részében megfagy a vér, mi történik, de semmi, ez maga a szimfónia. Gardiner készséggel játssza hozzá a türelmetlen karmestert, na, kezdhetjük végre?

Sajnos ez már a ráadás. De jó volna ma is egy ilyen koncert. Meg holnap, holnapután, azután és azután.

Közeledik a Prokofjev-maraton a Müpában, és személyes rákészülésként kicsit hallgatni kezdtem a Péter és a farkast. A legérdekesebb tanulság persze zenén kívüli volt: nagyon úgy tűnik, hogy a mű sikere leginkább a lemezkiadóknak köszönhető. Az ötlet, persze, nem éppen bonyolult, a sztárok mellé (már ha egy zenekar tagjait sztároknak lehet mondani) sztárt kell választani. Mikor dolgozhatna együtt David Bowie és Ormándy Jenő? Két olyan távoli világról van szó, hogy Ormándy nem is tudta, ki az a David Bowie. Amikor megtudta, elég ideges is lett. Eredetileg Peter Ustinovot kérték föl mesélőnek, de nem ért rá. A közös munka valójában nem közös munka, valahol fölveszik a zenei anyagot, valahol másutt meg a szöveget, a kettőt összedolgozták, és mehetett az ismerős arc a lemezborítóra.

Van még sok érdekes párosítás, Sharon Stone és James Levine, Abbado és Sting, Sean Connery és Doráti. Itzhak Perlman és Zubin Mehta, ez nem volna meglepő kettős, csak azért lett azzá, mert Perlman nem hegedül, hanem beszél a szép basszushangján. Leonard Bernstein és Leonard Bernstein. Ez is csodaszép a maga módján, mert Bernstein, mint igazi, jó tanító rögtön azzal kezdi, hogy dicséri a gyerekeket, amolyan vizsgahelyzetet hoz létre, na gyerekek, kit jelenítenek meg a kürtök, nagyon helyes a válasz, a farkast. Ahhoz képest, hogy honnét indult a darab, a Szovjetunióból a vidám sztálini idők alatt, elég messzire jutott.

Egy barátommal hallgattam Lang Lang lemezt, nem most történt, hanem még Lang fénykorában. Bizony, Lang Lang is elmúlt már negyven, ideje, hogy hanyatlani kezdjen, mint valami sportoló. Szóval őt hallgattuk, Beethovent játszott Bécsben. Az Appassionata után óvatosan bepróbálkoztam azért nem olyan rossz ez… Nem, nem, mondta, csak még egyszer ne kelljen meghallgatni.

Ajjaj, de igaza van.

Az egész csak azért érdekes, mert ez egy úgynevezett De Luxe kiadású lemez volt, a két CD mellé egy DVD-t is adtak, amin rajta volt az egész koncert, képpel, hanggal, bejön, leül, zongorázik, kimegy. De valamiért a videóval úgy van az ember, hogy eszében sincs újranézni, az valahogy le van tudva, föl van dolgozva egy megtekintéssel is. Tudok azért kivételt is mondani, Horowitz, amikor öregen a Mozart A-dúr zongoraversenyt játssza, azt újra- és újranéztem, és mindig csak a lemezváltozatnál tűnt föl, hogy voltaképpen annyira nem is tetszik, ha nézni kellett az öreg csokornyakkendőst, mindig ájulatközelben tanyáztam. De tegyük föl, hogy az a kivétel. Akkor miért van ez? Miért sokszor használható a jó lemez, és miért egyszeri vagy kevésszeri a film és videó? Miért érzem azt, hogy ez megvan egyszeri ránézésre is, az meg nincs meg huszadszorra sem, minden eltett lemez azt erősíti az emberben, hogy valamiről lemaradt, valami nincs meg, nem értettem meg pontosan vagy maradéktalanul, de semmi baj, azért van a polc, hogy onnét bármikor reaktiválni lehessen a korongot.

Nem tudom, mi a válasz, de érdekelne.

Mindig úgy gondoltam erre a lemezre, mint a kihagyott lehetőségre. Már hogy én hagytam ki a lehetőséget, nem barátkoztam vele össze intenzívebben, meghallgattam, eltettem, igen, igen, szép, szép. Vagy talán nem olyan szép, de majd valamikor meghallgatom, és minden kiderül. Aztán az évek jöttek, mentek, elmaradt emlékeimből lassan, de most előkerült. Lemezjátszó van, hát nézzük, miről maradtam le.

Bachról és négy dialógus-kantátáról. A műfaj szerint ketten beszélgetnek, a szoprán a lélek, a basszus Jézus, a végén megértik egymást. Remélem, nem profanizálom túl az egészet, de hát épp ez bennük a csodálatos, a gyakorlatiasság és az emelkedettség együttese. Vegyük a 152-es jegyzékszámú Tritt auf die Glaubensbahn kezdetű kantátát. Körülbelül a mostani időre készült, a karácsony utáni első vasárnapra, amikor a weimari zenészek ki voltak dögölve az ünnepi fokozott igénybevételtől, ezért Bach olyan kevés embert használ, amennyit csak lehet a mondanivaló megőrzése mellett. Két szólista, vonósok alig, kórus egyáltalán nincs, oboa, blockflöte, viola d’amore. Mintha ez a gyakorlatiasság lebegett volna a lemez fölött is. Most az internet 26 különböző felvételét ismeri a kantátának. 1988-ban még biztos nem volt ennyi, de azért már volt, nem lehet azt mondani, hogy a sürgető piaci igényt kellett kiszolgálni vele, inkább az aranykorát élő Hungaroton próbálta fényezni két énekes sztárját, Zádori Máriát és Polgár Lászlót. Próbálom elfogulatlanul hallgatni, aztán próbálom elfogultan is, de valahogy semmit nem érzek. Először csak az tűnik föl, hogy nem szól szépen a lemez, nem tudom, miért, talán a két fúvós hangszert nem sikerült összehozni a térben az énekhangokkal, de sipognak, néha úgy érzem, mintha szalmaszállal piszkálnák a fülemet. De az énekesek sem teszik boldoggá a hallgatót, Polgár annyiszor bársonyosnak mondott hangja most egy kicsit zörög, nem ott kell énekelnie, ahol igazán szépen szól a hangja, Zádori is gyakran csivitel, a szövegmondása legalábbis problematikus, alig érteni.

Másfelől, ha érteni (most már Polgárra visszatérve), akkor sem értelmes. Az első recitativóban az a szöveg, hogy „az Üdvözítő elküldetett Izraelbe, hogy elbukjon és feltámadjon”. Bach úgy írta meg a zenét, hogy a Fall, a bukas szóra a zene is bukik, hirtelen és előkészítetlenül egy mélységes mély hangot kell énekelni. Polgárnak ez simán meg is van, mégis lenyeli inkább, helyette azt hangsúlyozza, hogy „Israel”, ami biztosan nem a fő gondolat a mondatban.

Kimaradt lehetőség, de akkor lehet, hogy nem is én hagytam ki?

Önellenőrzés végett meghallgattam még három felvételt. A Gardiner-változaton képtelen vagyok (Polgár után) komolyan venni Peter Harvey hangját. A Harnoncourt-lemezen Thomas Hampson működik közre, világos hangkaraktere ellenére még sokkal jobb, mint amennyit elvárna tőle az ember, rajta nem múlik semmi, de a fiúszoprán hamiskás és dinamikailag képtelen felnőni a feladathoz. Mindennek a tetejébe Harnoncourt az áriához olyan tempót választott, hogy a blockflötén közreműködő leánya azt el is tudja játszani, ami, ha a Bach-féle gyakorlatiasság-eszmét nézzük, csodálatosan korhű gondolat, de ha magunkra is gondolunk, akkor elég szörnyű. Ezután, minden jóra készen elővettem a Deutsche Grammophon Dialógus-kantáták lemezét, és tényleg, a zenekari bevezető csodásan szép, aztán megszólal Thomas Quasthoff, és vége a világnak. A szó rossz értelmében.

Van ilyen is. Egy zenemű, ismert, szeretett, lemezre való, és nincs, vagy legalábbis én nem ismerem olyan felvételét, amely felhőtlen örömet okozna.

Csuja Imrét olvasom, a róla szóló könyvet, bár valahogy át kell vergődnie az embernek a címen: Imi, ne csináld. Ha ez megvan, körülbelül minden megvan, mert egyébként nem olyan a könyv, hogy nagyon Imizne, és tényleg a színészetről meg a színházról szól. Egyelőre még nem fejtette meg a jelenséget, hogy lehet valaki ennyire jó, és ennyire egyértelműen jó színész, mint Csuja Imre. Hogy lehet, hogy ezt is lehet vitatni, meg azt is, az egyik szerint A jó színész, a másik szerint meg pojáca, viszont B zseni, aki mások szerint modoros. De hogy Csuja Imre jó színész, mit jó, nagy színész, azt nem vitatja senki.

Az egészben az a szép, hogy nagyon kevés embernek vannak emlékei a fiatal Csuja Imréről. Pedig nyilván akkor is tehetséges volt, nyilván akkor is ezen a jó vaskos hangon tudott megszólalni, ami miatt ő lett Wesley Snipes magyar hangja is, mert amúgy nemigen hasonlítanak egymásra. A legkorábbi tudomásom Csuja Imréről az, hogy ő volt a rendőr egy sörreklámban, de még ott sem emlékszem rá. És amikor elmúlt negyvenéves, akkor egyszerre csak azt kellett mondania egy filmben, hogy ízirájder, öcsém, és másnapra ő lett az ország legnépszerűbb embere.

Ezzel vigasztalhatja magát mindenki, aki már elmúlt harminc, és nem vitte semmire. Talán csak ki kell várni. Bár a tehetség sem árt.

Csuja Imrét meg azóta sem hagyják békén, mondjad, hogy ízirájder, öcsém, az lesz a telefoncsengésem. Ő meg mondja. Nem hálátlan típus.

Valaki átküldött egy linket, a YouTube-on nézhető meg, Mesteriskola a sorozat címe, és abban Kadosa Pál tanít. Persze, láttam már régebben, voltaképpen csak egy jelenetet akartam megnézni belőle, amikor az ifjú Kocsis azt mondja Kadosa Pálnak, hogy csókolom, és meg is teszi az irhabundájában, Kadosa meg azt mondja, szervusz, ahogy tényleg a gyerekeknek szokta a tanár bácsi. De hát nem olyan könnyű az ilyen filmektől szabadulni, mert minden pillanata (majdnem minden pillanata) érdekes, szép, megható. És maga Kadosa is, akit gyerekként sokat láttam, mert fogorvos édesanyám betege volt, itt ült a lakásunkban, az egyik fotelben. Nem szeretett várni, ezért elsőként érkezett. Ezt egyébként akkor sem értettem, a rendelés háromkor kezdődött, tehát garantáltan várnia kellett annak, aki fél háromra jött, és mégis.

Nem ez a leglényegesebb elem az életében, bár most nem is olyan könnyű megmondani, hogy mi. A tanítványok, akik közül négy látható többet a filmen, Kocsis, Ránki, Schiff és Kiss Gyula, de Jandó Jenőt is hozzájuk kell számítani. Vagy a művek, amelyek közül nekem csak egy CD-nyi anyag van meg, az mind szép, de lényegében a zeneszerzői életmű el van felejtve, vagy meg sem volt jegyezve, ahhoz ő maga is túl szemérmes ember volt, nem győzködött senkit, hogy tessék már előadni a darabjaimat. Felejtődnek az emberek, és amikor épp belenyugodnék, hogy Kadosa emléktáblája is leesik majd egyszer a Március 15. téren álló ház faláról, eszembe jut, hogy mégis van egy műve, ami talán ismerős sokaknak, amiről nem szokták tudni, hogy Kadosa-szerzemény, viszont régebben sokat énekelték: a Májusköszöntő. Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse.

Hülyeségeket is kell írni, ha az ember maradandót akar alkotni. Kormos Istvánra is a Vackor miatt emlékezünk, nem a Vonszolnak piros delfinekért.   

Pablo Casals írta, hogy évtizedeken át mindig ugyanúgy kezdte a napját: leült a zongorához, és eljátszott két Bach prelúdium és fúgát. Olyan ez, mint a házi áldás. Mivel nekem nincs zongorám, no meg zongorázni sem tudok, ez a fajta áldásadás vagy -kapás nem áll fenn lehetőségként, de, gondoltam, azért hallgatni lehet. Nem lesz olyan, mint játszani, de ki tudja, Casals hogy zongorázott, a szomszédok mindenesetre jobban járnak Glenn Goulddal.

Hamar kiderült, hogy az út így járhatatlan, ha ezzel kezdem a napot, akkor már nem is csinálok egész nap mást, de talán le lehet így zárni a napot, valami csöndes, éjszakai fúgázással (meg prelúdiumozással), átvezetés a szebb világba, ahol a halottainkkal szoktunk találkozni.

Csakhogy nem tudom, mennyire használjuk így a műveket, ha nem is a szerző, de az előadó akaratának megfelelően. Úgy értem, mikor Gould meghalt, még épp csak elkezdődött a CD-idő, amikor a Wohltemperiertes Klaviert lemezre játszotta, még nem volt digitális hangrögzítés, a klasszikus zene nagylemez méretben örökítette meg magát. Majdnem minden művet föl lehetett venni 30 perces, vagyis egy lemezoldalnyi tagolásban, leszámítva a Trisztán és Izoldát, abból nem lehetett kiállni a zenei folyamat megszakítása nélkül. A Wohltemperiertes ebből a szempontból könnyű zenealany, átlagosan két-három perc egy-egy prelúdium és utána ugyanennyi a fúga. Voltaképpen a kislemez volna számára az ideális formátum, de ez a komolyzenében soha nem tudott meggyökeresedni, voltak rá kísérletek, Kocsis játszott néhány kislemeznyi anyagon, Debussy, Rahmanyinov, Kurtág, szerintem a hallgatónak is lehetőség lett volna, hogy komolyan vegye zeneélvező önmagát, két percbe sok minden belefér, még ha szaladni is kell a szám végén levenni a lemezt.

Mindegy, nem sikerült, de most akkor mihez kezdjünk egy nagylemeznyi (pontosabban két nagylemeznyi) prelúdiummal (és fúgával)? Nem arra találták ki a formátumot, hogy akkor most megkeresem a lemez közepén ezt vagy azt a hangnemet. Lehet így is használni, de félő, hogy karc esik a barázda becsületén, nem találja el az ember a két szám közötti üres részt. Vajon Gould hogy gondolta? Hallgassuk végig a teljes sorozatot, vagy legalább a felét egyben? Ugyanakkor az egyes prelúdiumok (és fúgák) nem azonos akusztikai térben szólnak, amiről el sem tudom dönteni, hogy hangmérnöki bénázás, nem sikerült ugyanoda tenni a mikrofonokat, vagy üzenet, a művek összetartoznak, de önállóak, ez intimebb, az harsányabb, ez puhább, ez szikárabb.

Persze, nem ez a fő tanulság. Hanem Gould, vagy rajta keresztül Bach, hogy az ember azt hiszi, vannak a prelúdiumok, személyesebb hangú pillanatok, és vannak a fúgák, szigorúan megszerkesztett zenei konstrukciók, zene és matematika egyben, a világűr jeges csöndje, vagyis az abban szálló magányos űrhajó, amelyben néha megszólal valami zene, bár az utasok már régen nem élnek.

Amikor még éltek az utasok, azt mondták, hogy egy frászt. Ez is zene, az is zene, ugyanarról szól, hiába a megszerkesztettség, az nem akadály, hanem segítség, hogy valami rend is legyen a lelkünkben, megpróbáljuk megtalálni a fölt és az előrét. Ha nem megy, hát nem ment. Az űrhajót majd befogják a háromlábú, zöld mosógépek. Mi lehet ez a barázdált korong? Nem tudom, de jól repül. Huss.

Nem tűnik őrületesen bonyolult feladatnak a Mezítláb a parkban, pontosabban az őrületesen bonyolult részét már elvégezte Neil Simon, vicces a darab, boldog lesz tőle a néző, egyszer még német nyelven is láttam, és ugyanúgy nevetni kellett azon, hogy Ich habe keine Tante Harriet, mint magyarul. (Egyébként ez a mondat a mostani előadásban nincs is benne.) Vannak a történetben elavult dolgok, amelyeket nem lehet egyszerűen beilleszteni mai környezetbe, például nincs még mobiltelefon, ha valaki elindul a New York-i éjszakában, az el is veszhet, meg egyáltalán, van egy ilyen szerep, hogy telefonszerelő, de ezen túlteszi magát a mulatni vágyó közönség. Az ember azt képzeli, hogy ha csak felolvassák, akkor is menni fog.

Közben meg minden sokkal bonyolultabb, hiszen a Mezítláb a parkban mégis közkincs, legalábbis a filmváltozat, azt kell kiegyensúlyozni, hogy ugyanolyan is legyen meg mégis más. De jól egyensúlyoznak a Belvárosi Színházban, László Lili olyan, mint Jane Fonda, Rohonyi Balázs pedig, ha nem is olyan, mint Robert Redford, de legalább a hangja hasonlít. Mármint Tahi-Tóth Lászlóéra. Az idősebb párral bonyolultabb volt a helyzet, ma ötvenesnek lenni nem ugyanaz, mint a hatvanas években, öreg hippi lett Victor Velasco és Corie mamája, így bizonyos generációs feszültségek és humorforrások elpárologtak az előadásból. Nem nagy baj, így is nagyon hamar kezdtünk el nevetni, és csak nagyon sokára hagytuk abba. Azt nem tudtam eldönteni, hogy Kerekes Éva vajon szándékosan mondja azt Victor Velasco helyett, hogy Valesco, de valószínűleg nem.