Nem akarok nagy szavakat szavalni, de ez a koncert olyan volt, de tényleg olyan, amilyenre az ember vágyik, ha elindul a téli estébe. Viszonylag váratlan helyről jött, a Concerto Budapesttől, és nem volt talán olyan könnyű felismerni, mert az első részben Eötvös Péter műveit játszották. Látta az ember az odaadást, meg tényleg a szerző vezényelt, úgyhogy feltehetően az szólt, aminek szólnia kellett, de összehasonlítási alapom nekem nem volt: most hallottam először A szirének énekét és az Alhambrát is.  Hogy Baráti Kristóf szépségesen hegedül, az azért így is egyértelmű volt.

Furcsa módon mind a négy elhangzó darabnak volt valami normális címe, már olyan, amiről nehéz eldönteni, hogy segít-e vagy árt, nem az történik-e, hogy amíg hallgatjuk a zenét, megpróbálunk képeket idézni föl. A második részben az Egy faun délutánja és az Ibéria szólt. De ezt legalább lehetett ismeri… - Épp ez a lényeg: nem lehetett ismerni. Nem tudom, nem félreérthető-e, de azt érezte az ember, hogy a Faunt az esetek többségében eltakarja előlünk a szépsége, hogy a nagy és pompázatos zenekarok a nagy és pompázatos karmesterekkel belefullasztják a művet a bukolikába és a reszketeg levegőégbe. Holott ez mégiscsak zenemű, van saját logikája, van tagolása, van olyan értelmezése, amelyben a két csengettyű nem pusztán szín, jelzés, hogy na, mindjárt vége, hanem mintha erről szólna a mű, hogy jutunk el idáig, csing, csing, csönd.

Az első szám volt A szirének éneke, az ember a kezdéskor próbál még humornyik lenni, és azon eszeskedni, hogy nem tudom, milyen lehetett az igazi szirének igazi éneke, de biztosan nem Eötvös Péter írta. Egyébként is mennyire nagyratörő cím ez, mintha valaki deklarálná, hogy azt a művet tudja és akarja megírni, amelynek nem lehet ellenállni, oda kell kötözni a hallgatót az árbóchoz (újabb tréfálkodási lehetőség). Egy vagy két perc kell hozzá, amíg azonosítani tudom magam: nem vagyok Odüsszeusz. Csak valamelyik társ, aki nekifeküdve evez, fülében csordultig a viasszal.

Nem volt semmi különösebb baj tegnap a Pannon Filharmonikusok hangversenyével (Müpa), közben valahogy mégis egy régi koncertre gondoltam. Annyira régi volt, hogy nem is éltem, de hát ez szokott lenni a régi koncertek nagy előnye: mindenki csak emlékszik rájuk. Vagy arra emlékszik, ahogy mások emlékeznek. Milyen volt, mikor Heifetz először játszott New Yorkban, ott volt a világ összes nagy hegedűművésze, hogy meghallgassák a tizenéves kamaszt, aztán rohantak haza gyakorolni. Vagy amikor Horowitz mutatkozott be Amerikában, és Thomas Beechammel szó szerint értették a zongoraverseny kifejezést, egyre gyorsabban és gyorsabban játszott a szólista és a zenekar. Végül Horowitz nyert, ő lett előbb készen.

Ezekhez képest ez a koncert nem csak emlék, készült rádióközvetítés belőle, 1962 április 6-án zajlott. És úgy kezdődik, legalábbis a második része, hogy bejön Leonard Bernstein, és azt mondja: ne ijedjenek meg, Mr Gould itt van. Mármint hogy nem azt akarja bejelenteni, szólistaváltozás van. Mr. Gould itt van, és el fogja játszani Brahms d-moll zongoraversenyét, de elég különös élmény lesz. Ő maga karmesterként egyáltalán nem ért egyet a tempókkal, de azért nem megy haza.

És valóban, eljátszották a darabot, két lassú, vagy inkább nagyon lassú tétellel. A koncertről beszámoló legendás kritikus, Harold C Schonberg élete baklövését követte el, amikor azt írta, hogy talán Mr Gouldnak nem annyira jó a technikája, azért játszotta a darabot a gyakorlótempónál is lassabban. Pedig, ugye, Bernstein a bevezetőjében fölteszi magának a kérdést, és meg is válaszolja: miért is vezénylem akkor el a művet? Mert mindannyian tanulhatunk valamit ettől a rendkívüli művésztől, aki egyben gondolkodó előadó is.

Nagy lélek. Amúgy meg tényleg tanult az előadásból, amikor huszonkét év múlva lemezre vette a művet Krystian Zimermannal, mindösszesen ötven másodperccel lassabb volt a gouldos változatnál.  

Ahogy az ember szeretné egyszer hallani a saját anyanyelvét zeneként, mármint úgy, hogy nem érti a szavakat, csak a ritmust meg a szöveg dallamát élvezné, úgy jó néha idegen szemmel ránézni a furcsaságainkra. Csak ezt néha lehet is, az interneten is vannak mindenféle filmecskék arról, hogy milyenek is a magyarok. Emlékszem egy osztrák lányra, aki főleg azon hüledezett, hogy a magyarok mindenhez, de igazán mindenhez tejfölt esznek. Azóta néha én is elcsodálkozom, hogy ez a minden tényleg mennyi minden, káposzta, tészta, eper, szilvás gombóc. Mintha étkezésünk különlegessége már rég nem a paprika, hanem a tejföl volna. Egy amerikai lány meg azt mesélte, hogy nagyon szeretett itt lenni, minden nagyon csodálatos, egy dolgot nem tudott felfogni: télen nem szokás leülni a padokra. Ha leült, akkor nagy valószínűséggel rá is szóltak, hogy vigyázzon, mert meg- vagy felfázik. Mi lehet vajon olyan veszélyes a magyar télben, hogy novembertől áprilisig nem lehet megkockáztatni a padon ülést?

Nincs válasz és nincs tanulság. Nem vagyunk normálisak, de más sem az.

November végén meghalt Justo Gallego Martinez, befejezetlenül hagyva főművét, vagy, mondhatni, egyetlen művét, a katedrálist a Madrid közeli Mejorada del Campóban. A történet többé-kevésbé felfoghatatlan. Don Justo 1925-ben született, tizennyolc évesen lépett be a trappistákhoz, de el kellett hagynia a rendet, mert tuberkulózist kapott. Akkor megfogadta, hogy ha meggyógyul, templomot épít a Miasszonyunknak.

1961-ben kezdett hozzá az építkezéshez. Segítség nélkül, építészeti tanulmányok nélkül, tervrajz nélkül, engedélyek nélkül. Építőanyag nélkül. Csak abból épített, amit talált. Építkezéseken megmaradt téglákból, autógumikból, hulladékból. A templom mégis áll, még ha nincs is befejezve. Ma Mejorada del Campo büszkesége, ha valaki odautazik, leginkább ezért utazik. Hogy lássa: lehet. Csak csinálni kell.

Nem készült még el a templom, de ennek igazán van hagyománya Spanyolországban, a Sagrada Familia sincs még kész, és Justo katedrálisa épp a Gaudi utcában található. Az sem adatott meg Don Justónak, amit kért, hogy a templomba temessék el, de az igen, amit talán nem is kért: a templomban halt meg. Amikor az ember elcsodálkozik a középkori katedrálisokon, hogy azokat vajon hogyan csinálhatták, évszázadokon át, újratervezve, újrakezdve, eszébe sem jut, hogy nagyobb csodák és furcsább emberek is vannak köztünk.

Van egy Schubert-dal, Das Lied im Grünen a címe, vagyis amolyan romantikus, zöldövezeti dal, hogy minden jó az emberrel odakint történik, a szabadban, persze, elsősorban tavasszal. A Téli utazás már nem ennyire lelkes a szabad levegőt illetően. Attól még A zöldben (lehet ezt így fordítani?) igazi varázslat, pedig strófikus szerkezetű, ha nem Dietrich Fischer-Dieskau az előadói kaliber, éppenséggel fárasztó is lehet, mert jó sok versszakban dicséri a költő a vidék előnyeit. Például azt is mondja, hogy mennyire csodálatos volt ott írni-olvasni, először Horatiust és Platónt, majd Wielandot és Kantot. 

Kicsodát és Kantot? 

A német szakosoknak ez nyilván kézenfekvő, én leéltem néhány évtizedet anélkül, hogy utánanéztem volna Schubert és Friedrich Reil kedvenc szerzőjének. Most, hogy utánanéztem, sem tudok sokkal többet róla, csak döbbenten látom, micsoda életműve van, a címek sem férnek el egy képernyőoldalon. Született 1733-.ban, meghalt 1813-ban, magyarra még Kazinczy is fordította, de, ha jól látom, már lassan száz éve nem jelent meg tőle semmi nálunk, gondolom, ez már így is marad, nem lesz nagy magyar Wieland-reneszánsz. 

Azt sem tudom, hogy ez igazságtalanság vagy nem, mindenesetre úgy tűnik, aki hosszan maradó hírnévre vágyik, a zenészekkel legyen jóban. Schubert konzervál. 

1978-ban voltam először rock koncerten, az Omega játszott Balatonlellén (vagy akkor talán épp Boglárlellén). Némi önfeláldozást követelt az esemény, mert vonatok már nem jártak a koncert után, haza kellett sétálni Szemesre, de azért megérte. Ámbár néhány hónap múlva kiderült, hogy nagy tapasztalatomat a kalapom mellé tűzhetem, a menő fejek már nem is Piramisra járnak, hanem P. Mobilra. („P. Mobil a legjobb, P. Mobil a legszebb, mindenütt csak ezt vedd. Ha megtudom, hogy mást veszel, akkor omegás leszel, s az omegás mind vesszen el.”) Néhány hét múlva meg már a Beatrice hódított, zajlott a popzenei élet. Hanem azért Kóbor…

Valamiért mindig imponált az önazonossága. Nemcsak az, amit Nemes László, a road írt a könyvében, hogy a régi sztárok között Kóbor az egyetlen, aki eredeti hangnemben énekli a dalokat, de mondjuk az olyan elejtett félmondatai is, hogy „nekem még életemben nem volt zakóm”. Ez mennyire klassz dolog, még akkor is, ha az ember, ha nagyon keres, talál régi képeket, ahol még öltönyben kellett föllépni a zenészeknek. De az egészben mégis van valami egészséges életszemlélet, vannak a zakósok, és vagyunk mi. És végig lehet csinálni így az életet. Mondjuk a Kossuth-díjat mégis valami zakószerűségben vette át, de ez is tanulság: a korral megmarad a rock and roll, a díjjal nehezebben.

Bocsánat a kissé nagyképű kezdésért, de ez van: amikor először olvastam Platónt… Jó, rémes, ráadásul régen volt, ennyi idő alatt a görög filozófia mesterévé is képezhettem volna magam, ha Platónt filozófiaként és nem irodalomként olvasom. Ennek ellenére: amikor először olvastam Platónt, teljes elragadtatásba estem, amikor odáig jutottam, hogy a jó és rossz követése egyszerűen csak értelem kérdése, aki okos, az természetes módon jóvá is válik. Nincs olyan, hogy okos, de gonosz ember, mert a két fogalom kizárja egymást.

Akkor hát van remény.

Aztán teltek-múltak az évek, és valahogy nem akar igazodni a tétel, vagy mintha nem volna közeledés elmélet és gyakorlat között, végül is mindegy, hogy okos-e a gonosz, ha árt.

Mára annyit változott a helyzet, hogy a jellemhiba mintha értelmi fejletlenségből betegséggé változott volna. Nem rossz a gyerek, csak (mondjuk) figyelemzavaros vagy indulatkezelési problémái vannak, vagy rosszgyerek-szindrómában szenved. Nem iszik a felnőtt, hanem alkoholbeteg, nem lop a tolvaj, nem rabol a rabló, csak sérült, beteg. A betegség meg olyan, hogy gyógyítható. Nem biztos, hogy sikerül is meggyógyítani, de az most mellékes, másodlagos, a lényeg megint csak az, hogy amivel azt gondoljuk, hogy minden nap találkozunk, a rossz alapvetően nem létezik.

Akkor hát van remény.  

A YouTube azt hiszi, kiismert bennünket, és furcsa módon minden oka megvan rá, hogy ezt higgye. Tényleg olyan dolgokat ajánl megnézésre, amelyeknek még a létezéséről sem tudtam, legutóbb például Arthur Rubinstein jeruzsálemi mesterkurzusát. Rubinstein ősöreg, nagyon pompásan tarja magát a ballonkabátjában, és hihetetlen kitartással hallgatja a fiatalokat, akik gyilkolják a hangszert és a komponistákat. Aztán, amikor odaül a mester a zongorához, kiderül, hogy alig hall, és szinte semmit sem lát, úgy közelít a billentyűkhöz, ahogy a gyengén látó emberek a kisebb betűkkel írt szöveghez szoktak. Közel hajol, ez az, akkor játszom rajta.

Megható. És közben tudja az ember, hogy megható és fölösleges, annyira merev és nehézkes a növendék, nem létezik, hogy valaha is megállja a helyét a pályán. Azért megnézem a nevét: Ilan Rechtman. Annyira megállta a helyét, hogy nemcsak zongorista, de zeneszerző is lett, utána lehet nézni, hol is játszották a műveit, kik is rendeltek tőle darabot, Mehta és Maazel is vezényelték.

Nem is ez a lényeg, hanem Rubinstein. Ülteti a diófát, amiről tudja, hogy nem neki terem majd. Sőt, az se biztos, hogy terem majd egyáltalán. De az érdekelje az utókort. Ami meg a múltba néz, hogy volt egyszer egy Rubinstein. De hol van a jelen?

Egy barátom küldte át a temetkezési vállalkozó hirdetését: 

Nagyon szép, nagyon bölcs, nagyon igaz. Egy baj van vele: nem Hemingway írta. Ő csak idézi az Akiért a harang szól mottójaként, az igazi szerző John Donne a 16.- 17. század fordulójáról. Angol nyelven annyira közismert hogy még az Egy fiúról című film is ezzel kezdődik, a vetélkedőt nézi Hugh Grant a tévében: ki írta, hogy senki sem sziget, John Donne vagy Jon Bon Jovi?

Idézni veszélyes. Eszembe jut Esterházy Péter, ő említi, hogy egy ellenséges kritikában is elismerték, hogy azért néha ő is fején találja a szöget, itt van például ez a gondolat: Kelet-Európával foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom. Ráadásul a bennünket körülfolyó piszoknak nincs is valamilyen meghitt, otthonos jellege: a víz jéghideg, s minduntalan életnagyságú hadihajókat kell kerülgetnünk.

Klassz, tényleg. Csak nem Esterházy írta, még föl is hívja a figyelmet rá, hogy Bojtár Endrétől való a szöveg. Persze, ezek körülbelül ártatlan helyzetek. De Sztálin vagy Hitler szavait jobb, ha senki nem veszi a szájára, még elítélően sem.

Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy hiszen láttam én színpadon Ambrus Kyrit. A színpad nem volt nagyon dicsőséges, a zalaegerszegi laktanya kultúrterme, az időpont sem a fénykorra utal, 1983, de akár így, akár úgy, szemtanú vagyok. Meg fültanú is, bár azok többen vagyunk. A legutóbbi időben Ambrus Kyri ha nem is épp kerülte a nyilvánosságot, fényképezni már nem hagyta magát, maradjon meg az emberek emlékeiben úgy, amilyen volt, mosolygós, sisakfrizurás nő. 

Telefonon mintha adott volna interjút, és mondta, hogy nem baj, hogy végül is nem nevelték ki első osztályú sztárrá, ő a rádión keresztül (műsort vezetett, a Magnósok figyelemben bemondta, hogy pontosan hány perc és másodperc a szám, ha valaki rögzíteni akarja, meg a Kettőtől ötigben mondta be, hogy kinek a kérésére mit játszanak) is tartani tudta a kapcsolatot a közönséggel. 

Közönség vagyok, szerettem a hangját. És az ő közönségszeretete tényleg elég egyértelmű volt, ott a laktanyában is dolgozott, hősiesen, énekelt és énekeltetett, felhívott valakit a színpadra, azt táncoltatta. A közönség azonban valamennyire felejt meg leginkább változik, a nagy slágerek ma nem mindenkinek juthatnak az eszébe. Pedig voltak. Nemcsak a kicsi házikó, az eredetileg nem is az ő száma, olasz sláger, de az Egy dubrovniki halász, afféle tengeri idill, azokkal, akikkel lehetett, és, természetesen az a dal, amelyben jóformán csak egyetlen sort énekelt Aradszky mellett, de az az egy sor szállóigévé vált: engem csak a majom érdekel. 

Gyerekként nem fogtam föl, hogy ez egy szerelmes évődés, azt hittem az apuka vitte el a kislányát az állatkertbe, nem is értettem, miért majmozza le a végén a gyerek az apját. Azóta ez a kérdés megoldódott. A közönség tényleg változik.