Tegnap, meglehetősen konspiratív időpontban, kora délután adták az M5-ön a Zádori Máriáról szóló portréfilmet, mintha még mindig ez valami titok volna, mármint hogy a világ egyik legjelentősebb régizenei énekesnője történetesen magyar.
Nem erről akarok most beszélni, hanem csak arról, ahogy Zádori Mária szóló énekesi pályája elkezdődött, egy Mozart-lemezzel, a Vesperae solennes felvételével. A karmester Fischer Iván, az énekesek között Polgár László, Paul Esswood, a szoprán pedig… Jó, az rendben van, kitalálható, hogy Zádori Mária, de ő akkor még szólamvezető volt a Rádió énekkarában, nem épp kézenfekvő választás. Főleg azért, mert ebben a műben neki kell igazán énekelni, leginkább rajta áll vagy bukik a vállalkozás, az adja meg a felvétel értelmét, hogy hogyan éneklik el rajta a Laudate Dominumot. Neki kell odaállni a legnagyobbak mellé versenyezni, Kiri, Barbara Bonney, mindenki, aki számít. Némi vagányság kellett hát a választáshoz, bár nyilván csak addig, amíg Zádori el nem kezdett énekelni, onnét már világos lehetett, hogy megvan.
Voltaképpen ez az érdekes, a mű maga, vagy Mozart maga, az a furcsa érzés, hogy Mozartot annyira nem szokta megihletni a latin szöveg. Persze, attól még ő Mozart, több mint rutin, vagy a rutin nála több, mint másnál a száz év akarás, de azért, ha a Requiemet nem számítjuk, akkor mintha Mozart nem volna igazi egyházi szerző, nem kap több emelkedettséget a mise szövegétől, mint bármi mástól. A Vesperást hallgatva az ember bólogat, nagyon jó, tényleg jó, azért közben át lehet lapozni a világsajtót vagy bármit. Aztán megáll az ember keze a levegőben, kezdődik a hullámzás, a Laudate Dominum.
Hogy miért lett ez ennyire kivételes, mi történt vagy mi nem történt, hogyan működött Mozart agya, ihlete, tudata, alattija vagy fölöttije, azt csak ő tudja. Illetve valószínűleg ő sem.