Szép ötlet a Poets’ Corner a Westminster Abbey-ben, hogy egy nemzet gyűjtse össze a költőit a főtemplomban. Nem kell keresgélni őket, ha valaki anglomán, akkor egy füst alatt letudhatja a tiszteletadást. Csak hát már kiindulni sem volt honnét, a leghíresebb angol költők nincsenek itt, Shakespeare Stratfordban van, Shelley és Keats Rómában. Byron eltemetését maga az apátság tagadta meg, ilyen szörnyű alak nem kísérthet a többiek között. Hát így nehéz. Talán ezért is temettek egyszerű híres embereket is oda, akik nem írtak verseket, vagy legalábbis nem ezért szeretjük őket, mint Laurence Olivier-t. Vagy Dickenst. Vagy Handelt, akinek sírjára nem csak egész alakos mását helyezték el, de a Messiásból egy áriát, az I know that my Redeemer liveth kezdetűt. Nem véletlenül. Az áriát istenbizonyítéknak is szokták mondani, ha valamiről ennyire szép zenét lehet komponálni, az nem lehet nem létező.

Nem nagyon gondolkodtam rajta, de azt mondtam volna magamtól, hogy Handel és Dickens között aztán tényleg semmi kapcsolat nincs, leszámítva a végső nyugvóhelyet, ám valamelyik nap a Dombey és Fiát olvasva kiderült, hogy mekkora a tévedés. A regény egyik szereplőjének, Chick úrnak megvan az a kellemetlen szokása, hogy folyton dudorászik magában, időnként a legrosszabb pillanatban tör ki belőle egy dallam, mondjuk épp a sógornője halálos ágyán jön rá a parampaparam. De Dombey úr szertartásossága és ünnepélyessége még benne is megfagyasztja a szuszt, nem annyira, hogy ne dudorásszon, de egy keresztelő utáni kedélytelenkedés olyan magas fokú, hogy ő is a Saul gyászindulóját kezdi el fütyörészni.

Persze, ebből rengeteg következtetést lehet levonni, legfőképpen az, hogy Handel oratóriumai a 19. században is elevenek voltak, hogy folyamatos volt az angol oratóriuméneklési hagyomány, Handelt nem kellett úgy újrafölfedezni, mint Bachot. Vagy hogy a Sault fölidézni nem számított sznobisztikus tettnek, Chick úr nem az az ember, aki a műveltségére büszke volna, nincs is neki olyan, de Handelt ismeri. Legalábbis jobban, mint én, bár azóta pótoltam a pótolhatót.

Nemrég lett hír, hogy elhunyt Paolo Giorgo Ferri, aki ellopott műkincsek visszaperlését és visszaszerzését választotta életcéljának. Ezzel, persze, egy kicsit úgy van az ember, hogy megérti, főleg, ha valaki olasz hazafi, hogy vissza akarja szerezni az ott kiásott, elrejtett, eladott műkincseket, de biztos, hogy jól teszi? Jobb helyen van az Euphronios edény Cerveteriben, mint New Yorkban? Többen látják? Vagy sehol nincs jó helyen, mert New Yorkban elvész a sok egyéb műkincs között, Cerveteribe viszont sokkal kevesebben mennek el emiatt, adják szépen ide, mi majd vigyázunk rá.

Az Euphronios edény kora elég valószínűtlen, Kr. e. 6. századi darab, és épségben került elő. Éppen ez volt a gyanús, mert ilyesmi csak etruszk sírokból kerül elő, ha egyáltalán valahonnét, így aztán Ferri nem sajnálta a fáradságot és az anyagi kockázatot, perbe szállt a New York-i ügyvédekkel, meg is nyerte a pert, kiderült, hogy a múzeum egy Rómában élő gyanús amerikai cápától vette a cserepet, vissza kellett adniuk a már harmincöt éve, 1972 óta náluk lévő műtárgyat.

Az biztos, hogy a hírverés nem tett rosszat az edénynek. Egyáltalán: szóba került, hogy ki az az Euphronios. Nem ő van az edényen, nem ő az óriási ember, akit csak meggörnyedve tud arrébb tenni a két szárnyas, szakállas lény. A szárnyasokat is tudjuk, ki, Hüpnosz és Thanatosz, az álom és a halál, azért is hasonlítanak, mert testvérek, őket küldi Zeusz Trójába, hogy mentsék ki a csatatérről Szarpédón holttestét.

Ennek megfelelően Szarpédón az óriás, neki nem volt szerencséje a csatában, már amennyiben az ilyesmi szerencse és nem sors kérdése. Patroklosz leszúrta a mellette harcolót, ő erre Patrokloszra dobta a dárdáját, de elhibázta, Patroklosz pedig szíven szúrta.

Voltaképpen ezt szeretem a legjobban az Illiászban, hogy a formai hasonlóságok vagy sémák ellenére is nagyon konkrét, Patroklosz bal válla fölött repült el Szarpédon gerelye, ő meg a szívburkot sértette meg a sajátjával. Szarpédon eldőlt, markolja a port, még kiabál, hogy mentsék ki a testét, aztán meghal. Patroklosz pedig

„mellére tapodva
húzta ki húsából gerelyét, s vele jött rekeszizma;
együtt húzta ki dárdahegyét s ellenfele lelkét.”

Ja igen, hogy ki volt Euphronios. Ő festette a vázát. Rá van írva. Meg az is, hogy ki volt a fazekas. Meg az is, hogy Leagrosz szép. Hogy ez miért, azt nem tudom.

Az meglett ember, akinek szívében nincs apja, se anyja, aki kialakított már néhány függőséget, amivel elvacakol hátralévő életében, megpróbál leszokni dohányzásról, ivásról, evésről, lélegzésről, sorozatnézésről.

Ez az utóbbi valahogy könnyen megy. Pedig reménykedtem, hogy sikerül rászokni legalább a nézésre, este otthon az ember, nem nézheti mindig a Ninja Warriort, elkezdi hát a Hidat vagy valamit, aztán úgy marad. A fő baj valószínűleg az, hogy úgy nőttem föl: sorozatot nézni kínos. Nem illik a hét visszatérő napján odaülni, és bámulni az NDK hősöket, akik megküzdenek a nyugati fellazítókkal, vagy a jugoszláv partizánokat, akik ott vannak minden kilométerkőnél. És ez nem rendszerellenes lázadás, Benyovszky sem kötött le, és az Onedin család sem. Poirot sem. Még Columbo sem, pedig neki lett volna bőven lehetősége rá.

Nem jött össze.

Pedig most Columbo itt van a közelben: az HBO-n tegnap induló Perry Mason címszereplője a legeslegutolsó, 2003-as Columbóban még gyilkos volt.

Mindegy. Megvolt bennem a jó függésedési szándék, odaültem, néztem Matthew Rhyst, aki kalapban vacsorázik és atlétatrikóban csajozik, nyilván egy csomó elhanyagolt, vénülő pasingernek ez halál csábító, gyűrött vagyok, de hódítani akarok. A második perc végén egy nagyon kövér férfiú szalad meztelenül az autó után, nem meglepő módon nem éri utol, de a cipőjét az utasokhoz vágja. A történet nagyon szörnyű, egy csecsemőnek fölvarrják a szemhéját, hogy ne csukhassa be a szemét, de a film nagyon alapos, régi autók, régi város, szörnyfejű emberek. Remélhetőleg az igazság is győz majd, de egy rész után el nem tudom képzelni, hogy megkeressem a műsorban, mikor jön a második.

Goethe után sok irodalmi lény érezhette úgy, hogy az utolsó szavak különösen fontosak. Még meghalni sem hagyják az embert, mert ott vannak körülötte, hogy följegyezzék a szimbolikussá váló utolsó mondatot. Több fényt! – ezt mondta Goethe, bár csak arra gondolt, hogy nyissák ki az ablakot. Kosztolányi erre azt írta a füzetébe: mehr Luft! De ő csak viccelt. Már ha az vicces, hogy az ember fuldoklik.

Dickens úgy százötven éve (június 8 volt a napja) feltehetően azt mondta, hogy csukják be az ablakot. Előtte a nővére kérdezte, hogy rosszul van-e, de azt mondta, nem, csak a foga fáj. Aztán mégis az ablakcsukást kérte, majd a földre zuhant, és nem tért többet magához. Hát ez így nem nagyon regényesíthető, ezért készült egy változat, amely szerint azt mondta volna: a földre. Már hogy oda fektessék le gyorsan. Ez meglehetősen szimbolikus is lehetne, még ha Dickenst olvasva folyton azt érzi az ember, hogy neki azért kell a föld, mert elrugaszkodik, állandóan fölszáll. Meglátja a szörnyűséget a világban, de nem hisz benne, mármint annak végső győzelmében. Nincs olyan szörnyűség, ami ne volna egy kicsit humoros. Talán akkor is épp rugaszkodott volna, csak már nem tudott honnét.

Van egy olyan elképzelés, hogy Dickens nem is otthon halt meg, vagy legalábbis az utolsó agyvérzés nem ott érte, hanem a szerelmesénél, így gyorsan kocsiba kellett tenni, és hazaküldeni a holttestet, vagy élő holttestet, mintha valami Szindbád-történetben volnánk.

A végső nyughely már közismert. Westminster Abbey, Poets’ Corner. Feltehetőleg Dickens nem ezt választotta volna, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. Az biztos, hogy nem akart nagy temetést, és ezt figyelembe vették, titkos volt a szertartás, 1870 július 14-én, reggel.   

Az köztudomású, vagy legalábbis nem valami új okosság, hogy a keresztény ünnepek Európában rátelepedtek a meglévő pogány rítusokra. Egyszerű fogás, bólogat a történelem maga, volt folytatása is, amikor alkotmányunk ünnepét augusztus 20-ra, Szent Istvánra tették (megjegyzem, ez csak a magyar Szent István, a világban inkább Szent Bernát napja). Karácsony a téli napfordulóra esik, ami azt jelenti, hogy Szent János pedig a nyári napfordulóra, hiszen az ő születésnapját már Jézuséhoz viszonyítva határozták meg, fél évvel volt idősebb.  Hogy az egész miért csúszott még három napot, arról sejtelmem sincs, de talán nem lehetett minden szent mellé egy csillagászt állítani. Mondjuk így is van még egy nap különbség Jézus és Szent János között, december 25 és június 24, de ne legyünk kicsinyesek.

Az egész azért kezdett el foglalkoztatni, mert ma van A nürnbergi mesterdalnokok bemutatójának évfordulója, 1868-ban ezen a napon… De miért ezen a napon? Johannistag, amiről annyit énekelnek, 24-én van. Igaz, sokat énekel Hans Sachs a virágzó orgonáról is, pedig annak elvileg májusban már el kellett volna hervadnia, de talán Wagner maga nem volt nagy botanikus. Vagy közbejött a globális fölmelegedés.

A kérdés tehát az, hogy Wagner egy kicsit vissza akart térni a pogány rítusokhoz, úgyis hamarosan belekezd majd a pogány bibliába, A niebelung gyűrűjébe, hát nem a szent névnapjához alkalmazkodott, hanem az égbolthoz. Vagy egyszerűen csak ez a nap esett szombatra, másnap még ki lehetett heverni a nagy, szent, német művészetet?

Kosztolányi, amikor megírta a hírhedtté vált Ady-cikkét, leginkább azon bosszantotta föl magát, hogy abban az időben nagy gyönyörűséggel találtak egy ismeretlen Ady-kéziratot. Vers volt, jó vers, zseniális vers, megváltoztatja a magyar irodalom történetét. Mondták a rajongók. Kosztolányi ránézett a kéziratra, és azt mondta, rendben van, de ez Juhász Gyula írása.

Minden maradt a régiben, a vers egyetlen sora nem változott, és mégis megszűnt jónak, nagynak, zseniálisnak, irodalomtörténet-változtatónak lenni. Na. Nem a vers számít, hanem a szerző?

Ilyesmit, persze, a zenében is átélünk, van egy nagyszerű Mozart-hegedűverseny, amiről kiderül, hogy nem Mozart írta. Azelőtt a világ nagy hegedűművészei is műsoron tartották, beszéltek az egyszerűség mélységeiről, utána meg nem marad más, csak az egyszerűség, mélység nélkül. A hamis, vagy egyszerűen csak téves szerzővel szereplő művek szépen eltűnnek a repertoárról.

Egy nagy kivétellel. Albinoni Adagióját azért játsszák, pedig már elég régen tudjuk, hogy nem Albinoni a szerző. Tulajdonképpen az a furcsa, hogy ezt valaha egyáltalán Albinoninak lehetett képzelni, annyira nem hasonlít a szerző többi kompozíciójához, de ez volt a dolog egyik lényege. Senki nem ismerte Albinoni műveit, nem volt mivel összevetni az Adagiót. Volt egy szép nevű olasz komponista, akiről kiderült, hogy ilyen jó számot is tudott írni. Egy kicsit hasonlít a Bach Airre, az meg tényleg barokk, hát ez miért is ne lehetne az, Albinonit egy estére megszállta a slágerihlet. Mert, ugye, annak is megállta a helyét, nálunk Szécsi Pál énekelte, hogy „Nézd, közeleg a hajnal”, a világban Udo Jürgens.

Lehet, hogy csökkent valamicskét az Adagio játszottsága az elmúlt időben, de a mű maga különös módon nem tette közismertté a szerzőjét. Remo Giazottónak hívták, zeneműkiadónál dolgozott, mellesleg regényes zeneszerző életrajzokat írt. Eleinte azt állította, hogy az Adagiót egy töredékből állította össze, utóbb meg azt, hogy ő írta az egészet. Mindenesetre a töredéket soha nem mutatta meg a nyilvánosságnak, ami meglehetősen gyanús. Vagy nem is tudom, jó szó-e a gyanús, akkor nagyobb fej Giazotto, ha ő találta ki az egészet, vagy akkor, ha valami inspirációt azért csórt egy elszakadt kottalapból. Igazából azt se tudom, szabad-e haragudni a kép- és zenehamisítókra, végül is odadobják az ambíciót, hogy megismerjék és csodálják őket, és inkább a művüknek próbálnak elismerést kikönyörögni, hogy más alkotásának állítják be őket. Nyomot hagynak a világban, csak nem a saját nyomukat.  

Körülbelül egy időben azzal, hogy a hírújságok megjelentették a hírt, a jövő évadtól Nagy Ervin, Mészáros Blanka és Dér Zsolt nem tartozik már szorosan a Katona József Színház társulatához, bekapcsoltam a tévét, ahol is A tanár című sorozat ment. A történet szerint Nagy Ervin épp edzősködik egy bokszmeccsen, amikor észreveszi, hogy a tanítványa doppingszereket vett be. Dönt, bedobja még a szünetben a törülközőt, aztán az öltözőben emelt hangon vonja felelősségre az ifjú doppingvétőt. „Hallottál már az NDK-s úszónőkről? Akik addig doppingoltak, míg negyvenéves korukra férfiakká lettek? Ezt akarod?”

A kérdés nyilván költői, nem akarhatja az ökölvívó tanítvány, hogy NDK-s úszónők férfiakká legyenek, nincs is nagyon beleszólása az ilyesmibe, meg NDK sincsen már. De ha nem kicsinyeskedünk, akkor sem olyan könnyű megválaszolni a kérdést, hiszen a bokszoló diák mégiscsak hímnemű, valószínűleg azt akarná, hogy negyvenéves korában is az maradjon, vagy ha még tágabban próbáljuk értelmezni, akkor meg képernyőbéli fiatal valószínűleg nem akar nemet változtatni egy idő után. Ha mégis, annak aligha lesz az oka a nagyobb ütőerő érdekében bevett orvosság.

Akárhogy forgatom, ez egy marhaság, csak azt nem értem, hogy miért nekem tűnik föl a tévé előtt. Ezt a szöveget valaki megírta, valaki más átvette, egy harmadik (épp Nagy Ervin) megtanulta, elmondta, megint valaki megrendezte, aztán a kész filmet is átvette egy újabb ember. Hogyan mehetett át ez a szöveg ennyi szűrőn?  

Nem is ez a kérdés, hanem hogy miért esik ez mégis rosszul. A színész edény, korsó, amelynek szájából egyforma öblösen terjed okosság és butaság. Ha nagy, nemzetközi példákat keresünk, hát Max von Sydow sem kizárólag Bergman magasztos szövegeit mondta el, hanem időnként gonosz szovjet tábornokokat is megjelenített. Miért vagyunk még mindig gyerekek, akik elvárják, hogy a színészek elkötelezzék magukat a tisztesség és lehetőleg a tisztességgel olyan gyakran együtt járó szegénység mellett?

Mindig az jut eszembe, hogy Petőfi Sándor a hibás, aki annyi szép rímes sort írt a színész feladatának szépségéről, a színészlét és magánélet egymásnak megfelelő voltáról. Mi meg hiszünk a költőnek. Vagy egyszerűen csak szeretnénk tisztességes embert látni, ha másutt nem lehet, legalább a színpadon. És remélni, hogy a sok szép szó legalább arra hat, aki mondja.

Az isten adja, hogy minél előbb

Akképen álljon szinmüvészetünk,

Amint valóban kéne állnia.

Ma van Marton Éva hetvenhetedik születésnapja, Isten éltesse, de szerencsére nem kell biztatni, élteti, és hát a 76 az már nagy énekesi kor, már emlékezni szokás, hogy láttam őt itt meg ott, amitől óhatatlanul a nagy idők tanújának érzi magát az emlékező.

A nagy időket persze, nem láttam, azokat az előadásokat, amelyekhez még kellett volna egy kis hallgatói tehetség, hogy megérezze a néző a karrier ívét és csúcsait. Nem hallottam Égi hangnak és nem voltam a margitszigeti Attilákon. Mikor én hallottam őt, már nem volt nagy szám fölismerni a tehetségét, a bécsi Turandotot adta a magyar tévé is. Aztán jöttek az elhíresült pesti Turandotok, a romhalmaz, aminek a közepén kellett Puccinit énekelni. A Turandot-jelmez, amely olyan volt, mint valami poratka-tenyészet, egy tíz éve lezárt szobában a lámpaernyők. Az alagútszerű nyílás, valami kapu, ahol Kalafnak be kellett volna lépnie, mert a gongütésekkel rálépett az útra, de a kapu nem nyílt ki, csak úgy rángatta valaki belülről az ajtót. Röhögünk vagy sírunk, ez volt a kérdés.

Na, hát erről beszélek, ez így tényleg emlékezés, nem jókívánság. Keresek valami közelebbi pontot.

Tudom, hogy Marton Éva nagyon kellemetlen ember is tud lenni, nem volt olyan régen, hogy nagyobb nyilvánosság előtt ordította le az ismeretlen technikus fejét, mert korábban indította el a vetítést valami zeneakadémiai szertartáson. Hülye helyzet, a közönség feszeng, de előfordul mással is, máskor is, hallottam én az angyali türelműnek mondott Kovács János karmestert is ordibálni nyilvános főpróbán, hogy ilyen egy hülye, béna társaságot, mutatom nekik az ujjammal, hogy ritmusváltás következik, de csak mennek tovább. Megesik. De azért most elmondom a kedvenc Marton Évával folytatott párbeszédemet. Ő kezdi:

• Nahát, maga hogy lefogyott.
• Észrevette?
• Persze, nagyon jól áll.
• Hát, hogy maga milyen kedves…  
• Én nem vagyok kedves!

És mintha még egyet vicsorított is volna hozzá.

Gerald Moore panaszkodik a könyvében (Túl hangos vagyok?), hogy sok öröme volt a Yehudi Menuhinnal való közös fellépésekben, de ennek vége, mert Yehudit körülveszik a családi zongoristák.

És valóban: Moore idejében csak ketten vették körül, a nővére, Hephzibah, és a sógora (ha ugyan sógoroknak mondják azokat, akik testvérpárt vettek feleségül), Kentner Lajos. Kentner volt valamikor a botrányember a legelső budapesti Liszt zongoraversenyen, azt állítva, hogy elcsalták tőle a díjat, amikor Fischer Annie-nak adták. Amennyire ez utólag rekonstruálható, inkább módszertani problémák voltak az értékelésnél, a döntőben valóban Kentner volt a legjobb, de egészében véve Fischer Annie volt a legkiemelkedőbb. Az más kérdés, hogy a sporteseményeknél nem szokás a döntőig vezető utat is beszámítani, az a lényeg, hogy akkor és ott ki hogyan teljesít, de bárki mondhatja, hogy épp ez a különbség a művészeti vetélkedés és a rövidnadrágos rúgd és fuss között. Az utókor sem igazolja Kentnert, jóllehet, készült vele egy olyan lemez, amely ugyanúgy megvolt minden magyar háztartásban, mint Lehotkával a d-moll toccata és fúga: ez volt a Für Elise.

Sógor után jött a vej Menuhin életében, a kínai Fu Ts’ong, utána meg a fiú, Jeremy, aki készített közös Beethoven –albumokat az atyjával, bár azok egyiküknek sem válnak nagy dicsőségére, és együtt voltak itt, ha jól emlékszem, 1981-ben. Jeremy akkor még fürtös hajú, érzékeny fiatalember volt, az érzékenysége vélhetően megmaradt, a fürtök kevésbé. De ami a lényeg: nem csak zongoristaként jön el a Concerto Budapest meghívására, feleségestül, de ő lesz a zeneszerző is, saját művét játssza, játsszák. Február 21, nem számolom ki, mennyit kell még aludni.

Még mindig a gitáros könyvet olvasom, (Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane), és tegnap ott tartottam benne, hogy a gitározással átmenetileg felhagyó, a leningrádi bölcsészkarra járó főhősnek fölajánlják a sikeres diplomamunkája után az aspiránsságot az egyetemen, de ő nem fogadja el. Meg is mondja, hogy miért, ráadásul ukránul az orosz környezetben. Nem kell lenéznem a lábjegyzetre, hogy tudjam, mit mond: „szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája". Goethe, Faust. Színekben gazdag a mondat második fele, szinte követhetetlenül gazdag, most zöld vagy arany? Ezen egyszer már eltöprengtem, amikor először hallottam az idézetet, talán meglepő helyen az Állam- és Jogtudományi Karon.

Az a furcsa, hogy az idézetre emlékszem, a tanárra emlékszem, de hogy is hívták a tárgyat? Közgazdaságtan volt, de nem így nevezték, hanem politikai gazdaságtannak. Valószínűleg akkor is, de ma már biztosan nagy hálával gondolok Fritz Évára, aki tanított, és kimeríthetetlennek látszó türelemmel viselte el a visszatérő, okosságnak képzelt akadékoskodásaimat. A vizsgán, amikor elkerülhetetlenül belekeveredtem az értelmetlenség közeli handabandázásba, hogy a nyugati országok így, a kommunista országok úgy, csak fáradtan lehunyta a szemét, és annyit mondott: szocialista. Aztán beírta a kegyelemjegyet.   

Tudtam, hogy már nem él, de azért beírtam a nevét, hogy mi maradt egy internet előtti tanárból az interneten. Furcsa módon egy festő jött ki. Az évszámok stimmelni látszottak, de... És tényleg ő, az életrajzban megemlítik, hogy önképzett festő, de közben egyetemen oktatott. Nekem négy félév alatt két Goethe-sort vésett a fejembe. Vannak, akiknek ennyi sem sikerült.