Nem is tudom, hogy most akkor lesz Beczala-koncert július közepén a Margitszigeten vagy sem. Csak az első érzésre emlékszem, amikor meghirdették az eseményt: minek. Mintha Piotr Beczala a szükséges tenor volna, aki betölti ezt a szerepkört a világban, miközben ő épp a tenorság ellentéte, nem valami pazarló, valóságos és mégis nagyon absztrakt pasiság, férfiasság, hanem az a rendes fiú, akit az élet odaállított a nagy színházakba és nagy szerepekbe, és most próbál megfelelni a feladatnak. Hogy mást ne mondjak, ezen a Vinceró!-klipen is a feleségével szerepel. El lehet ezt képzelni Domingóról? Na, ugye.

Amikor most megláttam az új lemezét, az volt az első gondolatom, hogy na, jó sokat kellett várni rá, már 54 éves. Domingo negyvenévesen már az önéletrajzát írta. Aztán, persze, eszembe jutott, hogy ez egyáltalán nem Beczala első árialemeze, csak a többi teljes feltűnésmentesen jelent meg, mindenki azt mondta rá, hogy jó, jó. De mit hallgassak rajta? Elénekli. Jól énekli. De ha csak a Kalaf-áriát szeretném meghallgatni, akkor Pavarotti. Vagy a három tenor. Mások az érzések, amelyeket felszabadítanak.

Nincs fölösleges lemez, nem ezt kerülgetem, csak vannak, amelyekhez talán jobb volna valami koncepció, nem elég a legismertebb vagy az énekes repertoárján szereplő áriákat egymás mögé tenni, és legfeljebb az a különleges, hogy nem az operai sorrendben énekli el azokat. Lehetne pop-mintára concept albumokat készíteni, egy új történetet mesélni el tenor áriákkal. Vagy ahhoz elég Beczala saját története? Itt vagyok, és rendületlenül megyek előre, egyre jobb leszek, és a hangom is megvan még. Ami azt illeti, ez manapság igazán ritka és szinte teljesen valószínűtlen.  

Éreztem, hogy a gondolat nem nagyon eredeti, de hétfőn elautóztam Hollókőre, ahol nagy létszámban nézegethettem a falu lakosságát. Ez utóbbi nagy türelemmel alakította a régről itt maradt magyarok szerepkört, ők sétáltak, mi fényképeztük őket. Az ember gyanakszik, én hajlamos vagyok a templom falára kirajzszögezett Rómaji katulikus templom feliratot is valami turisztikai ravaszkodásnak tekinteni, de lehet, hogy ebben nincs igazam.

Hanem a vár kapujában mégis fölhorgadott bennem az egyéni cselekvés vágya: nem megyek be. 1200 forint, hogy még egy kicsit fölfelé mehessek, nem, kösz nem, inkább leülök, vigyázok a kutyákra. (Nem mintha ez olyan félelmetesen eredeti viselkedés lett volna.) A várkapu melletti padon üldögéltem, gondoltam rá, hogy esetleg félrevezetem embertársaimat, és tőlem kérdezik majd meg, mi látható odabent, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Az egész akció viszont azzal a haszonnal járt, hogy végighallgathattam az emberek reakcióját a várkapu és a belépti díj látványára. Nem nagy meglepetés: a legtöbben, akik megálltak, azt mondták: ha már eddig eljöttem, akkor bemegyek.

A harmadik ilyen megjegyzésnél jöttem rá, hogy ez a „hamár” tökéletes kulturális szervező erő. Szaladunk a pénzünk után. Ha már eddig eljöttünk. Ha már ennyi pénzt kifizettünk a jegyre, akkor nem megyünk el a szünetben. Ha már végigültünk két felvonást, megvárjuk, mi lesz a vége. Ha már háromnegyed órát rááldoztam az életemből erre a filmre.

Talán ezzel lehetne megtörni a közönség érdeklődésének hiányát. Távoli hegyek tetejére kell megszervezni Schönberg Fúvósötösének előadását. Lenne tolongás.  

Hetek óta mást sem csinálunk, mint számoljuk a halottakat, és jó, ha nem a halottainkat. Igyekeztem elkerülni, hogy ezt kelljen csinálni, egy nyikkanást sem említettem a Don Giovanni-film kapcsán, hogy a Commendatore, John Macurdy egy hónapja még vidám, 91 éves úr volt…

Tegnapelőtt, mikor a Don Giovanni ment a tévében, még nem lehetett tudni, hogy a film és a lemez egyik fontos közreműködője, a korrepetitor és csembalista Janine Reiss is meghalt. 99 évesen (ha hihetünk a dátumnak, mert különös módon a születésénél mindig csak az évszámot mondják, a napot, hónapot nem), gazdag és mégis csöndes élet végén. Néhány lemez maradt utána, Mady  Mesplét (+ 2020 május 30) kíséri egy dalalbumon, Régine Crespin (+2007) vagy Boris Christoff (+1993) mögött is ott ült, dolgozott Maria Callasszal (+1977) is, annak párizsi korszakában. Mégis a csöndes közreműködése volt igazán érdekes, egy időben alig jelent meg olyan francia operalemez, amelyen ne dolgozott volna, akár zenei rendezőként, akár korrepetitorként, tanácsadóként vagy nyelvtanárként, kiejtési felügyelőként. Ismerte a stílust, tudta, hogyan kell megszólalnia egy francia operának, évekig dolgozott a párizsi Operában, míg Solti el nem csábította Chicagóba tanácsadónak. Jessye Norman (+2019) Carmen felvételén is ő volt a zenei és nyelvi tanácsadó. A nyolcvanas évek legvégén nagy-nagy dobásnak szánták a lemezt, aztán nem robbant akkorát, de a felvételek során dokumentumfilmet is készítettek, így legalább maradt mozgókép is Janine Reissről.  

A Don Giovanni, mint annyi egyéb opera, Sevillában játszódik. (Ez egyébként elég érdekes dolog, ez a Sevilla-központ, már Jean-Pierre Ponnelle is készített erről egy tévéfilmet.Don Giovanni, rendben van. A sevillai borbély és a Figaro házassága, természetes. De a Fidelio is ott játszódik, és A végzet hatalma első felvonása is.) És van az operafilm, Joseph Losey rendezése, ami Vicenzában történik, klasszikus turisztikai célpontokon, a Teatro Olimpicóban és a Villa Rotondában. 

Furcsa most visszanézni vagy újralátni (tegnap épp az M5-ön), hogy valaha ez nem volt képtelenség, operafilmet készíteni. Ma az opera maga megy a moziba, a közvetítéseknek köszönhetően, de volt ez a furcsa műfaj, énekelnek is meg nem is, film is, de lehetőleg megtartják az operistákat szereplőnek. A Don Giovanni egyébként sok szempontból merésznek és újítónak számított, itt például valóban énekelni kellett a szereplőknek. A recitativókat élőben is vették föl, a helyszínen, így más hangi környezetből szólnak, az áriák a korábban fölvett szalagról szóltak, de az énekesek nem csak a szájukat tátogatták lehetőleg úgy, hogy az arcuk ne torzuljon el, és minden összhang megszűnjön a kép és a hang között, hanem rezegtették a hangszálakat, az egész ettől igazibbnak tűnik, rögtön felhozva az örök operai kérdést: tulajdonképpen miért énekelnek ezek az emberek. A kérdés majd sokkal élesebb lesz a Don Giovanni után öt évvel készült Carmennél, ahol minden nagyon realisztikus, combon sodorják a szivart, a tizedes vállára száll a légy, de akkor miért néz ki úgy a tizedes, mint Plácido Domingo?  

A Don Giovanninál maradva: számomra alapélmény volt, sokáig ezt kerestem minden előadásban és lemezen. Tudva azt is, ami nem sikerült, Edda Moser idegtépő jelenlétét vagy Teresa Berganza túlkorát, de Lorin Maazel tempói lettek számomra az ideálisak, Kiri Donna Elvirája a legszebb, mindenféle értelemben, sokáig ütött a guta, hogy miért nem veszi észre Don Giovanni: ez a nő más, ebben több van, ezzel boldogan élhetne. És José van Dam. Nála leporellóbb Leporellóra bő évtizedet kellett várni, Bryn Terfel boldogító ifjúságáig. Meg az ördög, a néma szereplő, a fekete ruhás inas, Eric Adjani, Isabelle Adjani bátyja. 

Elmúlt, mondhatni azzal az üzenettel, hogy létezik, létezhet ideális Don Giovanni. Nem ez az, de attól még létezhet. 

A Téli regét néztem a Globe előadásában, magában is nagyon érdekes, hogy a Globe-ban (és Shakespeare korában) egészen másképp kellett a színpadon létezni, a játék maga közelebb volt a mai bohózatokhoz, állandóan a közönségnek kellett dolgozni, őket szórakoztatni. Szórakoznak is, nagyon nevetnek, jobban, mint a történet indokolná.

Közben nem bír az ember magával, elkezdi olvasni a magyar változatot, mi is az, amiről lemarad, akár azért, mert nem érti, akár azért, mert nem magyarul van. Hogy mást ne mondjak: maga a cím. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy téli a rege, legalábbis nekem nem tűnt föl, miért ne lehetne nyári rege, de nem ez a fontosabb szó, hanem maga a rege. The Winter’s Tale, száz fordítóból száz Téli mesének magyarította volna, szerencsére a százegyedik készítette a fordítást, Kosztolányi Dezső, ezért is lett rege. Ezért is, vagyis miért is? Rege, rege, rege, mit is akar ezzel, aztán megértem: Rege a csodaszarvasról. Nem arról van szó, hogy Kosztolányi az egyébként is elég nehezen érthető szöveget archaizálja, hanem kifejezetten úgy fordít, mintha Arany János fordítana. Hogy félreértés ne essék, el is helyez a szövegben egy-két feltűnő nyomot, gyanít helyett azt mondja, alít, vagy valakinek az ia-fiát emlegetik, ami a Toldi estéjének első énekéből való.

Nem őrületes felfedezés (bár nem olvastam még sehol, de hát a Téli rege amúgy sem őrült népszerű Shakespeare), és a tanulság is legfeljebb annyi, hogy mennyire tisztelte Kosztolányi Aranyt, amit egyébként nem csak Shakespeare, de saját szavaival is elmond: Lelkem, ha kérte, amit a sors/ nem adott// Arany János bűvös szavával/ mulatott.  

Meg vagyok elégedve a pünkösdi társasággal.

Norman Lebrecht teszi föl a kérdést a blogján (Slippedisc), hogy ha egyetlen egy koncertre lehetne mindösszesen elmenni, ki mit választana. Persze, a kérdés nem teljesen világos, legalábbis a válaszok alapján, van, aki lehetséges koncerteket szervez, van, aki régieket, ahol ott volt, de szívesen volna ott megint, van, aki csak úgy általában hallgatna meg valakit, van, akinél el se tudom dönteni, hogy ez most vicc vagy komoly, Kalinnyikov valamelyik szimfóniáját (kettőből lehet választani) a Maláj Filharmonikusokkal. Kocsisnak volt erre egy jól bejáratott válasza, Bachot orgonálni, Paganinit hegedülni, Chopint zongorázni hallgatná. Annyira a közhely körüli a válasz, hogy alig tűnik föl benne a nem közhely, nem Lisztre volt kíváncsi, aki szerinte a művei alapján elég jól elképzelhető, hanem Chopinre, nyilván némileg önös érdekből, kinek volt igaza a keringők tempóját és keménységét illetően, neki, vagy az egész világnak.

A magam részéről nem is mennék messzebbre, maradok Kocsis Zoltánnál, legfeljebb az lehetne a meglepetés, hogy nem zongorázni hallgatnám, hanem vezényelni, valamelyik késői Haydn-szimfóniát. Vagy bármit, zongorán vagy didzseridún.  

Nincsenek illúzióim: egy fénykép népszerűségének a titka a rajta látható emberen és a reprodukáltság számán múlik, nem azért volt a hetvenes években minden amerikai diákszobában ott Farrah Fawcett, mert olyan érdekesnek találták a fehér fogsor és a piros fürdőruha együttesét, hanem mert jaj, de jó csaj ez a Charlie angyala, és kapható poszteren. A híres James Dean a Times Square-en kép titka nem a kompozíció, hanem maga James Dean, ha a fotós az akkor ellőtt sorozatból egy másikat választott volna, most az volna a híres fénykép.

Vagy talán mégis vannak kétségeim, mert aki először elküldte nekem a képet, nem vette észre, hogy James Dean látható rajta, csak azt látta, hogy milyen jó ez a kabátos fazon az esőben, laza és mégis erő van benne, tojik az esőre, bár nem örül neki, behúzza a nyakát, elázik a cigije, de megy, zsebre vágott kézzel. Nyilván ez nem a kép portré-voltát dicséri, vagy már megint benne vagyunk a sűrűjében, attól olyan legendás James Dean, hogy ilyen képeket lehetett csinálni róla, vagy azért lehetett róla ilyen képeket csinálni, mert ő volt James Dean.

Azt lehet tudni, hogy egy párszor meg kellett kérni, hogy sétáljon el a kamera előtt, és közben elkezdett esni az eső, tükröződni kezdett az alak a járdán. Az ilyesmit szokás a szerencsének tulajdonítani, harmadszorra épp jó helyen ment el, épp jókor kattant a gép, épp nem csukta be a szemét. Aztán épp meghalt, épp vágyni kezdtek az emberek a képe után, hogy legalább ennyi maradjon meg belőle.

Nem egészen. A fotós Dean Stock Hollywoodban látta először James Deant, nahát, az a vezetékneve, ami az ő keresztneve. Nyilván csinos fiú volt, de még nem legenda, még nem forgatták le a Haragban a világgalt, ő mégis megérzett valamit a későbbi sztárból. Aztán kiderült, hogy Dean New Yorkban tanul színészetet, a Times Square-hez közeli Actors’ Studióban, így a helyszín tényleg adta magát, és ha nem süt a nap, hát nem süt, jöjjön szembe, és katt. Négyszer katt, összesen négy kép készült, ebből az egyik lett ez. És megint csak: nem lett. Meg lehet nézni az első változatot, és hogy mennyi jegyzet van rajta, hol kell változtatni a képen, hogy az legyen, ami lett belőle. Ahogy egy másik fotós, Ansel Adams mondta: you don’t take a picture, you make a picture. Kár, hogy ennek magyarul semmi értelme, nálunk mindig is csinálják vagy készítik a fotókat. Esetleg lövik. 

Domingo miatt kezdtem el nézni, aztán Scotto miatt nem tudtam abbahagyni a Metropolitan tegnapi ajánlatát, a Manon Lescaut 1980-ben készült felvételét. Persze, ismertem régről, ezerszer lemásolt VHS-kazettáról, amelyen sárga árnyak mozogtak, de a hangminőség elfogadható volt. Így aztán némi meglepetésre kiderült, hogy az eredeti is körülbelül ilyen, bizonytalan körvonalú sárga árnyak énekelnek. De hogy, te jó ég, mennyire kifejező, hogy Domingónak az egész szerep egy kicsit magasan fekszik. Renata Scottóra meg mindig úgy gondoltam, hogy ő nagyon korán kezdte a pályát, ennek megfelelően elég fiatalon lett a hangjában némi él, ami csodálatos tulajdonság, ha egy wodehouse-i nagynénikét kell megjeleníteni, de mint bájos, ifjú lány… Hát, ez is egy marhaság. Úgy értem, Scotto felső regisztere tényleg nem életlen, de kit izgat, ha ennyire intenzív, ha nem tud úgy felé fordulni a kamera, hogy ő ne legyen ezer százalékig benne a szerepben. Ráadásként kapta az ember Isola Jonest, mint Egy énekest, az a típus, akire azt mondják, mindegy, mit csinál, csak ott legyen a színpadon, és senki nem tudja levenni a szemét róla. Nálunk is járt, Amnerist és Carment is domborított a Margitszigeten, az utóbbit feszes, neonrózsaszín pulóverben, tényleg volt nagy bámészkodás.

Nem is ez a lényeg, hanem amit az Egy énekes előad. A történet szerint valami unalmas, parókás zene, finomkodás és rizspor, nem győzik kimutatni az érdektelenségüket a többi színpadiak, Manon és a bátyja, hangosan ásítoznak, hagyd már abba. Ez mindig olyan érdekes zeneszerzői helyzet, hogyan írjunk rossz zenét, hogy az mégse legyen rossz. Wagner úgy karikíroz a Mesterdalnokokban, hogy voltaképpen előre néz, Beckmesser kinevetett dalában nincs semmi igazán nevetséges, csak az, hogy karakteresen nem illik a környezetébe. Puccini viszont önmagától idéz, a komikus dallam saját mű, a Messa di Gloriából az Agnus Dei. Nagyon jó darab eredeti állapotában, a Manonban is, sőt, Puccinihoz méltó takarékossággal legalább sikerült megmenteni egy akkor elfeledettnek hitt dallamot. Zseni a pasas, ha esetleg nem látszana rajta, akkor is.    

Olyan érzés, mint amikor az ember nem érti a viccet. Mindenki harsányan nevet körülötte, ő meg azon gondolkodik, hogy vajon miért. Az már hozzáállás kérdése, hogy ilyenkor ki a hibás, aki nevet, vagy aki nem nevet, én, vagy az egész világ.

Ezt érzem, ha a legendás Irmgard Seefriedet hallgatom. A hegedűs Wolfgang Schneiderhan felesége volt hosszú ideig, igazi, klasszikus muzsikusházaspár, de nem ezért szeretjük. Vagyis én nem szeretem, de nem ezért szeretik. Nekem olyan, mintha valahogy átalakították volna a hangképző szerveit, olyan szép öböl vagy barlang van a szájában, legalábbis ú gy hangzik, mintha mindenünnét jönne a hang, mondhatni, orrán-száján, de se magasság, se mélység. Ehhez képest mindent énekelt, ami lírai szoprántól elvárható, és még többet is, ma klasszikus mezzoszopránnak elkönyvelt szerepeket, mint Cherubino vagy Octavian. És egy halom kitüntetés, és téli-nyári munkaerő, úgy értem, Salzburgban is sztár, egyedül a Metropolitanbe nem hívták vissza, de az a Bing-korszak volt, nem mindig lehetett tudni, hogy kit miért mellőznek.

Biztos nagyon szép, gondolná az ember, de leginkább úgy néz ki, mintha Dietrich Fischer-Dieskau női parókát tett volna föl. Akkor biztos nagyon szuggesztív volt a színpadon – nekem ezt is nehezemre esik elképzelni. A világ tele van rejtéllyel, ez egyelőre a legkielégítőbb magyarázat számomra.

Miért is hallgatunk lemezeket? Nyilván az emberek nagy többsége azt mondaná (akár hallgat, akár nem), hogy a zene miatt. Nyilván így is van, de közben mégis van az egészben egy kis múzeumi körséta is, mit szerettek a régiek. És vajon miért.

Onnét jutott ez most az eszembe, hogy éppen újra megjelenik Wolfgang Schneiderhan előadásában az összes Beethoven-szonáta. Schneiderhan pedig nálunk az a név, amelyet mindenki hallott, de akinek a hegedülését már nem mindenki hallotta. Ha igen, akkor sem miatta, hanem mert Fricsay Ferenccel is készített közös lemezeket. Mintha valami helyi legenda lett volna Bécsben, de Bécsben legendának lenni azért más, mint Alma-Atában, az embert dokumentálják, lemezei jelennek meg, és nem tud nem jelen lenni a következő generációk életében. És a következő generáció meg csodálkozik: jól hegedül, értem én, hogy hosszan-hosszan volt a Filharmonikusok koncertmestere (1937-1951), meg elvette Irmgard Seefriedet feleségül (aki még egy utólag nehezen érthető zenei jelenség), de amúgy mi benne a jó? Szigorú, szemüveges, nem mindig játszik tisztán, és egész lényével és enyhén rekedtes hegedűhangjával azt üzeni, hogy ez valami komoly és örömtelen dolog, éjt nappallá téve gyakorolok, tessék ennek megfelelően elborulni.

Biztosan ennek is van valami haszna. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az.

Amúgy, ha Wolfgang Schneiderhant keresi az ember az interneten, figyelnie kell, mert lehet, hogy nem ő jön ki, hanem az unokaöccse, aki tábornok a német hadseregben.