Kerülgetni is lehet a témát, de akkor már egyszerűbb gyorsan elzárkózni a lehetőségtől, hogy a kétzongorázó Kocsis Krisztiánt és Mocsári Károlyt az ember Kocsis Zoltánhoz és Ránki Dezsőhöz hasonlítsa. Csak magunkkal szúrnánk ki, és nemcsak azért, mert az emlékekkel úgysem lehet versenyezni. Nem, vagy éppen csak pódiumkész a produkció (nem is kifejezetten pódiumon zajlott, hanem a Magyar Rádió 6-os stúdiójában), amelynek a lényege a tett volt, Kocsis Zoltán kétzongorás átiratait játszották bő egy órában. Azok  meg igazán jók, a kétzongorás irodalmat gazdagító művek, néha nagyon kézenfekvőnek tűnnek, mint a Bartók Két kép esetében, néha a megoldhatatlanságot oldják meg, mint a Debussy Sziréneknél, ahol az eredeti változatban nem csak nagy zenekar, de még női kar is szerepel, ezt zongorázd el, ha olyan ügyes vagy. 

A lényeg az, hogy játszani kell, mert jók a darabok. Meg talán megérti ezekből is az ember Kocsis Zoltánt, ahogy ide-oda átírogatott élete során. Zongoraművekből zenekari változatokat készített, ahogy korábban a zenekari darabokból zongoraműveket, mintha a gyakorlati hasznon (vagyis hogy legyen mit játszaniuk Ránki Dezsővel) túl így lehetne egy kicsit mélyebbre hatolni a művekben. Lecsupaszítani őket csontvázig, szerkezetig, nézzük együtt, miből van a darab, mi tartja egybe, mi az, amitől hat. 

Nyilván másnak is az alázat szó jut eszébe elsőként, de ez más, több, inkább hit: van a világ, olyan, amilyen. És van a zene. Olyan, amilyen. 

A keresztapa? Nem, de majdnem. Lehetne. Van benne Al Pacino és Robert De Niro, gengszterek, pisztolyok, terjedelem. Régebben ezek voltak a kétrészes filmek, és egy időben Az ír esetében is arról volt szó, hogy inkább legyen pisiszünet a felénél. De akkor még a négyórás változatról beszéltek. 

Mindazonáltal: megnézendő. És közben azon is elgondolkodhat az ember, hogy sokszor épp az alkotó ismeri a legkevésbé a filmjét. Scorsese azt magyarázza, hogy igazi, nagy filmeposz, mintha még a hetvenes években járnánk, közben meg olyan az egész, mintha egy jó, nagyon jó HBO sorozatot adnának le egyben. Nem csak azért, mert mindenre van idő, meg lehet mutatni olyasmit, amit akció híján egy újabb filmből kegyetlenül kivágnának, hanem mert a sok digitális fiatalítás és öregítés miatt mintha lenne valami a néző és a színészek között. Hiába az óriási arcok, kezek, mégsem vagyunk elég közel az eseményekhez. Pedig az első sorban ültem.

És Joe Pesci. Tudom, hogy sokaknak evidencia az ő színészi nagysága, én valahogy mindig idegenkedtem tőle. Persze nem tőle, hanem az általa játszott figuráktól. Most meg nem értem, hogy miért csak a pálya legvégén derül ki a színészi virtuozitása és a karizmája. Hogy lehet, hogy egy ilyen színész mégis úgy marad meg az emberek emlékeiben, mint a betörő, akinek leég a haja a Home Alone-ban?

Van valami, amiről én nem olvastam, de lehet, hogy csak figyelmetlenül olvastam a lapokat. Ami a kérdés is volt, hogy ez A keresztapa? Mert tényleg lehetne, egyszer az ember azt érzi, hogy a zene is megszólal egy szájharmonikán, de aztán másfelé csavarog el a dallam, és legalább négy beállítást fedeztem föl, ami egyértelmű utalás Coppolára. Minta Scorsese is azt jelezné, hogy nélküle nem ment volna. Vagy csak azt, hogy ő is azt akarja elmondani, amit Coppola A keresztapa második és harmadik részében: nemcsak bűn van, de bűnhődés is.

Ez örök probléma, amióta operába járnak az emberek, és egy kicsit megnyugtat, ha eszembe jut, hogy Giglit is kinevették, ő meg csak szomorúan elmélkedett rajta, hogy azt írták a lapok: túl kövér és csúnya vagyok ahhoz, hogy egyiptomi hadvezéreket játsszak. Az emberben ilyenkor fölébred a szolidaritás, és szidja a gúnyolódó újságírókat, akik nyilván maguk sem sokkal szebbek és karcsúbbak, mire járatják a szájukat. Nem értik, hogy a színpadra vágyó csúnyáknak az opera az utolsó reménysugár? Ha hangod van, mindegy, hogy nézel ki, mert te az operában a hangod vagy, ő lép föl, te csak kényszerűségből kísérgeted a hangképző szerveidet.

Aztán az elméleti megalapozás után azon kapja magát az ember, hogy ugyanazt csinálja, mint bárki más: röhög a tenoristán. Például tegnap, az M5-ön adott, Milánóban öt éve játszott Aida alatt. Fabio Sartori igazán remekül énekelt, és igazán meghatóan próbált átlényegülni. Az utolsó jelenetben, a lezárt kősírban például együttérzően simogatta Aidát, aki meg úgy ült ott, mint akinek nincs elég baja, de a halál közvetlen közelében, finom és halk magasságok kényszere alatt nyögve még azt is el kell viselnie, hogy egy rossz útra tért ferences szerzetes tapogatja, miközben nyalogatja a szája szélét. (Mármint a szerzetes a saját szája szélét.) Volt idő, amikor az ember azt hitte, hogy a technikai fejlődés az opera javát szolgálja, megjelent a hanglemez, ami nem törődött a látvánnyal, forgott a korong vagy legrosszabb esetben megjelentek a kijelzőn a számok, és semmi más nem vonta el a figyelmet a hangokról. De a technika olyan, hogy nem hagyja abba, egyre fejlődik, fél lépés távolságra vagyunk az éneklőktől, pedig az operát nem erre találták ki. Elég gond lehet az énekeseknek, hogy ők annyira közel vannak egymáshoz.  

Valaha, ha jól emlékszem, a Filmvilágba írt Molnár Gál egy cikket, talán A barna pulóveres volt a címe, arról szólt, hogy Woody Allen ilyen kinyúlt, barna pulóvereket hord a filmjeiben, így játssza ezt a kissé lepukkant, világidegen értelmiségi szerepet. Persze, nem így van. Úgy értem, hord barna pulóvereket is, ki is vannak nyúlva időnként, de minőségi darabok, szép színek, nem ferences testvérek csuhája. Amúgy is: Woody Allen reprezentatív filmes ruhadarabja a tweed zakó. Hozzá farmer, kockás ing. Ezek azok a hősök, akikkel azonosítja magát, én vagyok, vagy égi másom. Nyilván ahogy telik az idő, úgy lesz egyre inkább égi más belőle. Ahogy az ember akárhány öregedő, ritkuló hajú pasassal beszél (ez alól egyébként Molnár Gál sem volt kivétel) , úgy derül ki róluk, hogy jaj, valaha mennyire jóképűek voltak. Szerintük.

Mellékszál, nem erről akartam beszélni, hanem az új Woody Allen filmről, ami nem éppen új, tavalyi az évszám rajta, de az ismert okok miatt csúszott a bemutató, előbb minden színésznek el kellett mondania, hogy mennyire elhatárolódnak. Nem is tudom, mit kívánjak, hogy igazuk legyen, és legyen mitől elhatárolódni, vagy maradjon meg ártatlannak a hősünk, aki csak újabb és újabb igazságtalanságokat szenved el. Egyik sem jó megoldás.  

Erről sem akartam beszélni, csak a filmről, amitől, úgy látom, álomkórt illik kapni, pedig. Úgy értem, és azt kívánom, hogy soha ne kelljen rosszabb filmet megnéznünk, de úgyis kell, úgyhogy nem érdemes erre pazarolni a három kívánságot.

A filmnél maradva persze nem lehet csak a filmnél maradni, mert annyira át- és átjárja a múlt, az életmű, a visszatérő elemek, hogy New York vagy annak egyik hírneves városrésze megint a címbe került, hogy ez is monológgal kezdődik, hogy ebben is konflisoznak a Central Parkban, hogy itt is úgy hisznek a szerelemben, mintha tényleg ez volna az első és utolsó dolog, amiben még hinni lehet. A színészek most is jók, leszámítva pont a főszereplő Timothée Chalamet-t, de ő is lángész a magyar hangjához képest. Ahogy Elle Fanning a bénácska, vastag lábaival idegesíti az embert, az egyszerűen csodálatos, és olyan eleven az arca, hogy az még csodálatosabb. Nem jó a film, de nem is nagy csapás, és mintha megint össze volna rakva minden, készen arra, hogy egy utolsó jó film is megszülessen még. Szerelemről, halálról, New Yorkról.

Aztán lehet, hogy nem jön össze.  

Nem voltam sokat párizsi könyvesboltban, de mintha a franciák nem vennének tudomást a magyar irodalomról. Nyilván elég nekik a sajátjuk is, nincsenek rászorulva az ő ihletésükre alakult költészetre, mit kezdjenek azzal, hogy reggelre én már messze futok, és bomlottan sírok valahol. Rossz neked, mondhatnák, mert ők meg maradnak. Szóval az egyetlen magyar könyv, amibe belebotlottam, meglepő módon Karinthy Ferenc műve, az Epepe. Épépé.

És most nem azon akarok álmélkodni, hogy az Epepe nálunk mennyire felejtésre ítélt vagy felejtősnek gondolt könyv, hanem azon, hogy mennyire föl tudta vele bosszantani Karinthy Ferenc az olvasókat. Valaki még egy verset is faragott Epepe-ügyben, remélem, pontosan idézem, a Karinthy Ferenc levelesládája című kötetben olvastam, elég régen. Így szól.

Bosszantó egy olvasmány az Epepe

ha olvasom, el-elönt az epepe.

Az alma az epepéül apapa,

foroghat a sírjában a papapa.

Mennyire jó is volna, ha még mindig föl tudná úgy idegelni az embereket az irodalom, hogy rímeket kezdenének el faragni felháborodásukban.

Ez is egy könnyű időutazás, vagy mi, Robert le Pieux, vagyis Jámbor Róbert francia király, kebelén meg az unokatestvére, Berthe elszörnyedve néznek egy füstölgő, füstszűrős óriáscigarettára. Azért meg lehet állapítani, miről is van szó, a cigaretta igazából egy gyertya, amely fölborult vagy fölborították, midőn Jámbor Róbertet kiközösítették. Berthe-nek is minden oka megvan a szörnyülködésre, hiszen ő a kiközösítés oka, a pápa nem engedélyezte az unokatestvéri nászt. Egészségügyi okokból biztosan igaza volt, a párnak csupán egy halva született gyermeke lett. Bár lehet, hogy így jártak volna jobban, hiszen Jámbor Róbertet harmincnégy év uralkodás után két fia taszította le végül a trónról, amikor II. Szilveszter már rég feloldotta a kiközösítést. Igen, ugyanaz a pápa, aki nekünk (mármint Szent Istvánnak) a koronát küldte, szóval ez sem ma történt, nem is tegnap.

Nem meglepetés, sok helyen megírták, hogy a Mona Lisa nincs a Léonard de Vinci tárlaton kiállítva, egyszerű számtani okokból. A látogatók számát napi ötezerben maximálták, a Giocondának meg napi huszonötezer vendége van, a kettőt nem lehet egyeztetni. Az utóbbit amúgy sem lehet semmivel sem egyeztetni, sorba kell állni érte a múzeumon belül is, tábla mutatja, hogy innét még tíz perc, és körülbelül stimmel is. Nem is kerülhet senki intim viszonyba a képpel, messze van, rosszul látható az üveg mögött, az őrök pár perc után kérlelhetetlenek, tessék tovább lépni,  tekintettel lenni egymásra. Az emberek fotózkodnak és tovább állnak. Akinek viszont ennyi nem elég, az a szemközti falon lévő nagy Veronese elé áll be, akár fotózkodni, akár bámészkodni. A kánai menyegző, középen a velencei festők zenekarával. Veronese, Tintoretto és Tiziano húzzák, és az egész egy kicsit olyan, mint a Pisztrángötösről készült film eleje, amikor a nagy muzsikusok hangszert cseréltek, Perlman nyekeregtette a gordonkát, Jacquelin du Pré a lába közé fogott hegedűt, Zubin Mehta meg rendületlenül nagybőgőzött. Senkinek sem áll jól a kezében a hangszer, de hát ez nem hangoskép, csak lagzi, ahol valahol Jézus is ott van.  

A nagyorrú nagypapával szemben van a Louvre falán egy Mantegna. Jézus és a két lator szenved a kereszten, jó magasan, de alattuk, kedélyes kis életkép, kockáznak a katonák, sorsot vetnek Jézus köpenyére. Mintha ez a mozzanat jobban izgatta volna Mantegnát a lényegnél, lehet, hogy megváltozik a világ, de az nem olyan fontos, mint az ikszlábú dárdás és a haverjai, akiket igazán kevéssé izgat, hogy ki az áldozat, a lényeg a köpenye. Történjen a történelem, ahogy akar, az a fontos, hogy ki dobja a hatost, mert az viszi haza ezt a szép, varratlan ruhadarabot. Lehet, hogy a világegyetem tágul, de Brooklyn nem tágul, és egyáltalán nem biztos, hogy tudjuk vagy észrevesszük, mik a jelentős események a világban.

Némi, nem is kicsi meglepetésre a kép újra köszön a D’Orsay múzeumban, ahol épp Degas-kiállítás van, Degas és az opera kapcsolatáról. Persze, ez még nem az, csak egy korai festmény, Tours-ból kérték el, hogy jelezzék, Degas sem volt mindig Degas. Volt, hogy szorgalmasan másolta a Louvre-ban Mantegnát. Számára egyébként világos módon nem az volt a kép mondanivalója, mint nekem, de hát mindenki tévedhet. Vagy mindenkinek lehet akár igaza is.

És itt lesz az  kép, mondja a szellemes útitárs, ezúttal szellemesség nélkül, amelyiken úgy néz ki egy öreg pasas, mint Antal Imre. 

Persze tudom, mire gondol, (vagy kire), a híres Ghirlandaióra, Nagypapa az unokájával. 

A szőke kisfiúra, aki, nekem úgy tűnik, nem a nagypapa szemébe néz, hanem az orrára, pedig megszokhatta volna már, a rhinophyma nem egyik napról a másikra alakul ki. Nem állnak már még sokan előtte, nehéz kitűnni bármivel is a műtárgybőségben, nagyobb csoportok csak ott vannak, ahol szoktak is lenni: a milói Vénusz, a szamothrakéi Niké és Mona Lisa előtt. Nem is tudom, mi annyira megindító Ghirlandaióban, hogy elsősorban mégis festmény, nagy, piros foltokkal, vagy a gyerek a maga szépen metszett kis orrával, ahogy a jövőbe tekint, egy szép napon majd nekem is ilyesmi lesz az arcom közepén. Vagy a nagypapa, ahogy szeretettel néz le a gyerekre, de a szeretet kifejezhetőségének mégis korlátot állít ez a torzulat. Összepuszilgatnám, de nem merem. Nem örülne neki. 

És nekünk ott van még Antal Imre, aki jó néhány generációt elszórakoztatott a maga sokféle és sokirányú tehetségével, színpadon, tévében, műsorvezetőként, színészként, zongoraművészként, bár ebben aminőségében én sem emlékszem rá. Most mégis örülök, hogy hivatkozás lehet a Louvre-ban. 

Phelim McDermott rendezésében, a Metropolitanből közvetített Ehnatonban a fáraó (nem Ehnaton, hanem az apja, III. Amenhotep) három-három karórát visel ékszer gyanánt. Mondhatni, hogy szerencsés ember a rendező, amiért a sok karóráról neki nem a felszabadító szovjet hadsereg tagjai jutnak eszébe. De honnét az ötlet? Lehet, hogy nem olyan nagy dolog az egész, végül is órát elsősorban ékszerként hordanak a férfiak, nem azért, hogy megtudják, hány óra van, arra vannak egyéb módszerek is, leginkább a mobiltelefon. Persze, lehet, hogy Phelim McDermottnak is az jutott eszébe, ami nekem, a Louvre alagsora, az asszír szobrok, ez az oroszlánt szorongató szakállas ember, akinek olyan meglepő a karkötője.

Csak a szokásos időutazás. Ajjaj, lebuktunk, mondják az ideges földönkívüliek, és nem tudják, hogy már az egyiptomi utazás során ottfelejtettek egy mobiltelefont, amit utóbb a fáraó a fejére szerelve viselt.