Hogy a végén kezdjem: Bryn Terfel egy órával a koncertje után még mindig kint ül, a Müpa folyosóján, írja alá a lemezeit, feláll, leül a fényképezéshez, mindenkihez van pár szava, hogy hívják, honnét jött, magát ismerem. Ha nem beszél, akkor énekel egy kicsit, attól függően, miről volt szó, Schubertet vagy Mahlert. Nekem Meat Loafot, mert amikor azt mondja a fényképére, hogy úgy nézek ki, mint Anthony Hopkins, én azt mondom, hogy egy kicsit úgy, egy kicsit meg úgy, mint Meat Loaf. Ez aligha van benne a szerződésében, ettől se híresebb, se gazdagabb, se nagyobb énekes nem lesz, de csinálja, mert tudja, hogy ez öröm másoknak.

Hogy az elején folytassam, kíváncsi volnék rá, hogy van-e akkora muzsikus, hangfenomén, előadói zseni, aki föl tud állni, gyors sikerre tud jutni olyan előzmények után, amilyet a Magyar Állami Operaház zenekara produkált, rögtön a hangverseny első számaként, amikor érdemes lett volna minden egyes szót idézőjelbe tenni: „Wagner” a szerző, „A nürnbergi mesterdalnokok” a mű, és a „Nyitány” hangzott el. Botrány. És nem azért botrány, mert mennyire kínos ennyire felkészületlen, lassan és hamisan nyekergő zenei társasággal fogadni a vendéget, hanem mert tönkreteszik az élményt, nem azért jöttünk, hogy Mozart Falusi muzsikusok című művét hallgassuk. Bryn Terfel mindenesetre nem áll stabilan a lábán, részint azért, mert a kifejezés és a színpadi helyzet megteremtése érdekében leveszi a cipőjét, és eljátssza, amit Hans Sachs énekel, kicsit suszterkodik a monológ alatt. De azért… Azért ez tényleg nem egészen az a hang, nem az, amelyik legutóbb is itt volt, fáradtabb, és lent teljesen el tud veszni. Attól még szép, többnyire szép, ha nem lesz néhány pillanatra mindig olyan torokból szóló boríze, de Terfel mindent megtesz, hogy ezt ne vegyük észre. Az egész koncert a színpadi pillanatok megteremtéséért harcol, de a hang fogyásával a vállalkozás kezd nagyon veszélyessé válni, válhatna belőle ócska színészkedés, hatásvadászat vagy idétlenség.

Nem az lesz, de hogy ez egyáltalán a néző eszébe jut, akár még Borisz halálakor is, jelzi, hogy nincs nagyon messze a vég. Az már rajtunk is múlik, hogy ilyenkor mire gondolunk, arra, hogy öregapám (nálam fiatalabb ez az öregapa) te sem énekelsz már sokáig, vagy merünk örülni annak, hogy de most énekel, és olyan Tevjét, amilyet az ember szeretne, hangja is van, játszik is, él vele a zene és a szöveg. Ami engem illet: örülök. Több is, mint örülés, hálás vagyok, hogy Terfel senkit nem engedett csalódottan haza.

Hogy ne legyen túl sok név a képek sarkába írva, a de Pisisnél maradt Filippo, a festő, akinek a műveiből kiállítás van a milánói dómtól jobbra (ha az ember szemben áll vele), a 20. Századi Művészet Múzeumában. Képek és fényképek, de Pisis a hálóköntösében, a térdnadrágjában, kezén a nagy aranygyűrűivel és a papagájával, Cocóval. Nem is az az első számú élmény, hogy de jól fest, hanem hogy mennyire ugyanaz vezeti, mint a múzeumba lépő vagy városnéző turistákat. Kergeti a pillanatot, és hiába olasz, arra csodálkozik rá, amire mi szoktunk: a tengerre, a kagylókra, rákokra, a sárga homokra, a kék vízre. De Pisis tényleg úgy élte otthon is az életét, mintha vendégségben volna, hiába élt Velencében, azért gondolával járt, igaz, saját gondolával, két csónakos volt huszonnégy órás készültségben, hogy szállítani tudják a festőt. Párizsban a csodájára jártak, mert festőállvánnyal a hátán mászkált mindenhová, és ha valamit meglátott, rögtön nekilátott lefesteni, ahogy a maiak kapkodják elő a mobiltelefont vagy a fényképezőgépet. Testvéri lélek, örvendezik az ember, és ölelgetné a képeket vagy a képek alkotóját, bár lényeges különbség, hogy ő tudott festeni.  

Sok dolog hiányzik a Scala idei Toscájából, annak negyedik előadásából. Leginkább kézzel foghatóan a tenor, mert Francesco Meli lemondani kényszerült, a helyettesítő viszont meglehetősen izgul, kell neki egy bő felvonás, hogy megszokjon minket. Scarpiát Luca Salsi énekli, kinek elsőrangú tévéhangja van, de a Riccardo Chailly által vezényelt zenekar fontos pillanatokban egyszerűen elnyomja. És hát Anna Netrebko.Itt van, és még mindig ő Anna Netrebko, de valahogy nem tudja azt a látszatot kelteni, hogy nagy öröme volna abban a szerepben, amely a legtöbb örömmel szokta elönteni a világ jelentős énekesnőit. Ez talán Davide Livermore rendezésének legnagyobb gyengéje: nincsenek feltüzelve az énekesek, hogy fiúk-lányok, itt vagytok a világ közepén, mutassátok meg, hogy kik vagytok. Nem érzem az emberfeletti közelségét, nem csak abban az értelemben, hogy a Tosca szerepeit végigénekelni egyébként is emberfölötti közelségű dolog, hanem hogy ezek az óriás érzelmek, tébolyok, harcok mind olyan világból jönnek, ahová mi belépni nem vagyunk méltók. Örüljünk, hogy benézhetünk és behallgathatunk. 

Leszámítva az opera legvégét. Tosca fölszalad az Angyalvár korlátjához, Ó, Scarpia, előre, Isten elé, és ugrik. És repül. De nem zuhan, tényleg repül, maga az Angyalvár megy inkább össze alatta, ő száll az égbe, avanti a Dio. Szerintem ott nem fog találkozni Scarpiával, de az nem is baj. 

Végül is nem sikerült nagyon jól a Fábián Juliról szóló film, de legalább elkészült, leadták, mint valami közös tiltakozást a mulandóság ellen. Nem, nem a mulandóság. a halál ellen, Fábián Juli halála ellen, az ember nem is tehet mást, mint csatlakozik. Éljen. Éljen Fábián Juli.

A film azonban kapkod, túl sok a megszólaló, ahogy megyünk előre a filmben, egyre kevésbé lehet civil vagy félcivil tudással követni, hogy ki kicsoda, mit mond, miért. Nincsenek megállások, megnyugvások, végiggondolható gondolatok. Másfelől meg mintha tényleg ilyen lett volna Fábián Juli élete, rohanás a halál felé, és hiába minden, ő is tudja, hogy sietni kell, ahogy, mondjuk, tudta Schubert is. Csak hát az előadó ki van szolgáltatva a szerzőknek, és mintha nem születtek volna meg a Fábián Julira tervezett dalok, talán a Girly kivételével nincs olyan, amit a szélesebb közönség hozzá kötne, amiről mindenki tudná, hogy ez ő, ez az ő hangja, és énekesek jönnek, mennek, de soha, senki nem fogja olyan jól elénekelni ezt a dalt, mint ő.  

Szerzők, írjatok – ha ez tanulság. Legyetek tehetségesek.

Őszinte megrökönyödéssel néztem tegnap az M5-ön az Anna Kareninát. Ez megy a Madách-ban? Úgy értem, egy többé-kevésbé musicalekre szakosodott színházban így énekelnek? Arról most nem beszélek, hogy így rendeznek, biztosan így volt olcsó, hogy valami óriási ruhákat ráncigálnak a szélben, ehhez is kell egy Szerednyey Béla, hogy nevét adja hozzá, mint akinek úgysincs vesztenivalója. De a Madách oszlopai (nem Vikidálra gondolok, ő nyilván rendességből léphet föl), mondjuk Laklóth Aladár így tud zenésen megszólalni, és nem szakad le a mennyezet?

A legkevesebb probléma a címszereplővel volt, Polyák Lilla egyszerűen lelopta a lemezről, hogy Nagy Anikó ezt hogyan csinálta annak idején (huszonöt éve). Nem nagyon intelligens megoldás, de végül is ő volt a darab címzettje, ihletője, oka, ha jobb nem jut az ember eszébe, ez is megoldás. Hanem a többiek. Hogy sikerült a darab kettős cselekményvonulatából valami olyasmit színre énekelni, hogy van egy szerencsétlen pár meg egy ellenszenves pár, hogy Levin boldogságkeresése végül is egy pocakos kalauznak a hamis tanácstalankodása legyen, miközben b. neje ostobáskodik körülötte.  

El vagyok keseredve, bár nem nekem kellene elkeseredve lennem, hanem Kocsák Tibornak, aki a saját műve primitivizálásában működik közre karmesterként. Ha neki ez jó… Nem, nekem akkor sem jó.  

Nem ez a legfontosabb, legjellemzőbb, legszebb Farkas István festmény fent, a Galériában, de valahogy kedves az embernek, hogy nem fenyegetik benne részeg költők, vagy a kezében szöges buzogányt tartó szirakúzai bolond, hogy volt idő, amikor neki is derűsebb volt a világ. Persze, Párizsban. Akkoriban, úgy látszik, a pipázás valami festő bolondéria volt, a magyar kubisták csoportképén is ketten pipáznak, vagy legalábbis pipa van a kezükben. Farkas István a jelek szerint az idők során végképp a cigarettára váltott, a későbbi fényképein csak cigarettával látható. Lehet, hogy már itt is, hiszen ott a két szál, talán úgy kérte kölcsön a pipát valakitől modellnek. A dohány, Scaferlati, a látszat ellenére se nem amerikai, se nem olasz, hanem igazi francia. Még ma is megvan a brand, de már a MacBaren alá tartozik, és a Maryland már megszűnt, illetve, ha jól sejtem, már eleve cigaretta volt, később a Gauloise sárga alfaja lett belőle. Scaferlatiból maradt a légiós regényekből ismerős Caporal és a Saint-Claude. Erre szokás azt mondani, hogy a művészet örök?

Telnek az évek, és ma már a klasszikusnak számító képzőművészek akusztikus környezete is megmutatható. De ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meg is kell azt mutatni. Párizsban nagy Degas-kiállítás van a Musée d'Orsay-ban, Degas az operában a címe. Mit lehet csinálni, ha Degas ott érezte otthon magát, és úgy érezte, hogy ebben a látszat-világban is meg lehet tapasztalni a való világot, vagy hogy a való világ nem kevésbé látszat, mint a látszat-világ. Esetleg fordítva? Akárhogy is van, a múzeum nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megmutassa, miféle énekeseket hallhatott Degas, így aztán mindenféle karcos, zörgős, kehécselő hangélményben lehet részünk: a párizsi Opera hajdani hősei csipognak vagy dörmögnek a régi felvételekről. Meg lehet tőle zavarodni. A néző nézni jött, nem hallani, de hiába szeretne a képekre koncentrálni, folyton szól valami rettenet a teremben, ami nyilván nem volna rettenet, ha azt akarnánk megtudni, hogy Pol Plançon hogyan énekelte Meyerbeert, de így, hangkulisszaként mégis megerőltető élmény.  

Hasonló történik a most megnyílt Farkas István kiállításon a Nemzeti Galériában. Már messziről hallani, hogy Josephine Baker épp arról vall: két szerelme van. Nem kell semmi rosszra gondolni, a két szerelme a hazája és Párizs. De ha az ember Farkas István társaságára vágyik, belebolondul abba, hogy közben valaki macskahangon nyivákolja el az érzelmi gazdagságát. 

És mi csak látogatók vagyunk, akik bármikor arrébb sétálhatnak. De szegény teremőrök! 

Mindenkit arra biztatok, aki a fejét a nyilvánosság előtti zongorázásra adja, hogy igen. Igen, de semmi erőt és időt ne sajnáljon arra, hogy tényleg nagyon tudjon zongorázni, mert sokkal könnyebb lesz tőle az élete. Nem fogják attól még feltétlenül szeretni, de a nemszeretést már csak bonyolult és homályos fogalmakkal lehet megindokolni.

Ha ez tanulság, akkor már most ellőttem a puskaport, de nekem végeredményben erről szólt Arcady Volodos tegnapi hangversenye a Müpában. Elsötétítésben, csöndes, puhaságban kijött egy csöndes, puha ember, és úgy zongorázott, ahogy alig-alig valaki a világban, sok színnel és sok árnyékkal, rengeteg finomsággal. Még tisztán emlékszem, hogy volt egy pont, amikor nagyon tetszett az egész. Liszt-mű volt az is, mint minden az első részben, Assisi Szent Ferenc a madaraknak prédikál. Ahogy azt elképzelheti mindenki, jobbal csiripelnek a madarak, ballal Szent Ferenc komoly dolgokat mond nekik, és a madarak elhalkulnak, nem repülnek el, hallgatják a szentet. Szépen is szólt, és mindehhez járult még valami optikai élmény is, mert a zongorista kerekded jobbja úgy vergődött a billentyűkön, ahogy a porban fürdő verebek szoktak tisztálkodni.

Itt még tetszett, aztán egyre kevésbé, mert mintha minden mű ugyanaz volna, az egész hangverseny belefulladt ebbe a chiaroscuróba, a puha és kevés fénybe. Ki lehetett ismerni a trükköket. De ez ilyen zongorázni tudás mellett igazán vézna kifogás. Lehet még az ízléssel jönni, hogy talán tényleg ez Liszt, de inkább ez is, több, változatosabb, hatalmasabb. Hogy is mondjam. Ülünk egy fűthető, gyertyafényes kalyibában, kint ordít a szél, ömlik a hó, és aligha lesz egyhamar vége ennek a télnek. Lehet úgy is viszonyulni ehhez, hogy még szorosabbra zárjuk az ajtót, ablakot, és megkérjük Volodost, hogy játsszon nekünk, majd csak eltelik ez a három hónap. Vagy lehet azt is csinálni, hogy átmelegszünk, fölvesszük a nagykabátot, és elindulunk a hóban, élvezni a hideget, fényt, életet. Azt képzelem, hogy Liszt az utóbbit választotta volna. Volodos meg nyilván azt, hogy nem.

Kerülgetni is lehet a témát, de akkor már egyszerűbb gyorsan elzárkózni a lehetőségtől, hogy a kétzongorázó Kocsis Krisztiánt és Mocsári Károlyt az ember Kocsis Zoltánhoz és Ránki Dezsőhöz hasonlítsa. Csak magunkkal szúrnánk ki, és nemcsak azért, mert az emlékekkel úgysem lehet versenyezni. Nem, vagy éppen csak pódiumkész a produkció (nem is kifejezetten pódiumon zajlott, hanem a Magyar Rádió 6-os stúdiójában), amelynek a lényege a tett volt, Kocsis Zoltán kétzongorás átiratait játszották bő egy órában. Azok  meg igazán jók, a kétzongorás irodalmat gazdagító művek, néha nagyon kézenfekvőnek tűnnek, mint a Bartók Két kép esetében, néha a megoldhatatlanságot oldják meg, mint a Debussy Sziréneknél, ahol az eredeti változatban nem csak nagy zenekar, de még női kar is szerepel, ezt zongorázd el, ha olyan ügyes vagy. 

A lényeg az, hogy játszani kell, mert jók a darabok. Meg talán megérti ezekből is az ember Kocsis Zoltánt, ahogy ide-oda átírogatott élete során. Zongoraművekből zenekari változatokat készített, ahogy korábban a zenekari darabokból zongoraműveket, mintha a gyakorlati hasznon (vagyis hogy legyen mit játszaniuk Ránki Dezsővel) túl így lehetne egy kicsit mélyebbre hatolni a művekben. Lecsupaszítani őket csontvázig, szerkezetig, nézzük együtt, miből van a darab, mi tartja egybe, mi az, amitől hat. 

Nyilván másnak is az alázat szó jut eszébe elsőként, de ez más, több, inkább hit: van a világ, olyan, amilyen. És van a zene. Olyan, amilyen. 

A keresztapa? Nem, de majdnem. Lehetne. Van benne Al Pacino és Robert De Niro, gengszterek, pisztolyok, terjedelem. Régebben ezek voltak a kétrészes filmek, és egy időben Az ír esetében is arról volt szó, hogy inkább legyen pisiszünet a felénél. De akkor még a négyórás változatról beszéltek. 

Mindazonáltal: megnézendő. És közben azon is elgondolkodhat az ember, hogy sokszor épp az alkotó ismeri a legkevésbé a filmjét. Scorsese azt magyarázza, hogy igazi, nagy filmeposz, mintha még a hetvenes években járnánk, közben meg olyan az egész, mintha egy jó, nagyon jó HBO sorozatot adnának le egyben. Nem csak azért, mert mindenre van idő, meg lehet mutatni olyasmit, amit akció híján egy újabb filmből kegyetlenül kivágnának, hanem mert a sok digitális fiatalítás és öregítés miatt mintha lenne valami a néző és a színészek között. Hiába az óriási arcok, kezek, mégsem vagyunk elég közel az eseményekhez. Pedig az első sorban ültem.

És Joe Pesci. Tudom, hogy sokaknak evidencia az ő színészi nagysága, én valahogy mindig idegenkedtem tőle. Persze nem tőle, hanem az általa játszott figuráktól. Most meg nem értem, hogy miért csak a pálya legvégén derül ki a színészi virtuozitása és a karizmája. Hogy lehet, hogy egy ilyen színész mégis úgy marad meg az emberek emlékeiben, mint a betörő, akinek leég a haja a Home Alone-ban?

Van valami, amiről én nem olvastam, de lehet, hogy csak figyelmetlenül olvastam a lapokat. Ami a kérdés is volt, hogy ez A keresztapa? Mert tényleg lehetne, egyszer az ember azt érzi, hogy a zene is megszólal egy szájharmonikán, de aztán másfelé csavarog el a dallam, és legalább négy beállítást fedeztem föl, ami egyértelmű utalás Coppolára. Minta Scorsese is azt jelezné, hogy nélküle nem ment volna. Vagy csak azt, hogy ő is azt akarja elmondani, amit Coppola A keresztapa második és harmadik részében: nemcsak bűn van, de bűnhődés is.