Az a kényelmetlen gondolatom támadt A walkür után, hogy most hazamegyek, és meghallgatom, mi is történt igazából. És nem is tudok pontosan elszámolni az okokkal, kevés volt-e az előadás a Müpában, vagy csak más volt, mint amire számítottam, amihez szokva vagyok, de az egész tényleg kényelmetlen. Mikor az első kínai vendéglők nyitottak Budapesten, akkor volt így az ember, elment ebédelni, aztán hazament, és megebédelt még egyszer, mert éhes maradt, ezekkel a lekváros csirkékkel nem lehet jóllakni.

Szóval nézzük, mit is mondott Herbert von Karajan ugyanebben az ügyben, amikor Brünnhilde és Siegmund társalognak, aki engem lát, az már nem sokáig húzza, így Brünnhilde, de az ember már csak olyan, okosabb akar lenni, és hiába próbálom elkönnyelműsködni a jelenetet, mert vérfagyasztó, más dimenzió, mint ahol a mindennapjainkat éljük. 1969 március 1-jei előadás, Metropolitan. Ez volt az a Ring, amit Karajan nem csak vezényelt, de rendezett is, ennek következtében az opera teljes elektromos rendszerét le kellett cserélni, mert nem bírták a terhelést a vezetékek és a biztosítékok. Nem mintha fényárban úszott volna színház, de Karajan elképzelése az volt, hogy elképesztő erejű reflektorok elé sokcenti vastag üveglapokat helyez el. Ahogy az igazgató, Rudolf Bing mondta, nem nagyon érti, mi lett volna a különbség, ha kevésbé erős reflektorok elé vékonyabb üveglapokat tesznek, de nem vitatkozott, megszerezte a pénzt és fizetett. 

A kérdés az, még ma is, hogy vajon az ilyesmi jobban megérteti velünk Wagnert vagy eltávolít. Hogy behelyezi őt valami luxuskategóriába, milliárdos költségvetés alatt el sem érdemes kezdeni a vele való foglalkozást, vagy csak épp a megfelelő helyre teszi, ez jár neki.  

Nem fogom tudni megválaszolni a kérdést, csak épp eszembe jut egy Walkür első felvonás, valahol a Várban játszották, egy udvarban. Három énekes (Temesi Mária volt az egyik), egy zongora, Salamon Suba László épp csak rendezésnek nevezhető rendezése. Akkor nem hiányzott semmi. De lehet, hogy ma hiányozna, elkényeztettek.  

Ma este elesek, gondolom, a Siegfriedre el szoktam hullani, végül is kiálltam hét vagy nyolc óra wagneri pergőtüzet, előbb vagy utóbb ki kell tűzni a fehér zászlót, és holttestemen át fúvó  paripák száguldoznak majd zeneszóra. De tegnap még eszemnél voltam, és tisztán emlékszem, hogy milyen nevetségesnek és szörnyűségesnek éreztem a Walsung-vér áradását, hogy vannak vagy tízen a színpadon, és szinte mindenki mindenkinek a testvére. Aki nem az, az az apjuk, vagy a még meg sem született unokatesójuk, aki majd ma este nőül veszi a nénikéjét. És a recsegő trombiták hangjára Karinthyék jutottak eszembe, hogy az én gyerekem meg a maga gyereke veri a mi gyerekünket. Az én gyerekem meg az én gyerekem épp szerelembe vegyül. A feleségem őnagysága ezt ellenzi.  

Egy ideig tényleg nem tudtam, mi lesz ebből. Megint A Rajna kincse, felújítva, ami körülbelül azt jelenti, hogy kivették a rendezésből, ami igazán érdekes és helyspecifikus volt, az istenek lakhelye immár nem a frissen megépült Müpa volt, hanem valami simán az Alpok, szivárvánnyal. Nem tudom, hogy ez valami túlzott óvatosság-e, nehogy bárki ráismerjen a történetben saját magára, mi vagyunk a törpék, akik bányásszuk az aranyat, az istenek pedig bevonulnak az ebből épített palotába, mert, milyen érdekes: a Rajna kincse is el tudja veszíteni közpénz jellegét.  

A baj nem a rendezéssel van, abban csak nincs semmi jó, de a zenében sincs sok jó, Wotan arra játszik, hátha nem tűnik föl senkinek, milyen kevés a hangja, a többiek meg úgy elvannak, elvagyogatnak, nem dúlják föl a szíveket. Mintha a felújítás azt jelentené: poroljuk le emlékeinket, és jöjjünk rá, hogy nem volt ez azért olyan nagy szám a múltkor sem. Mintha a ráncfölvarrás legnagyobb hatása mégis az, hogy észrevesszük, mennyire megöregedett a drága. 

Aztán valahogy a harmadik szín táján az ember rájön, hogy csak bele kell jönni. Nekik is idő kell, amíg belerázódnak, nekünk is, amíg fölvesszük ezt a tempót. Idő meg van. Ez mégis Wagner.  

Arra gondoltam, hogy ha valamit meg akarunk szerettetni, akkor azokhoz kell fordulnunk, akik nagyon szeretik azt a valamit. Amikor tavasszal elolvastam a Tristram Shandyt, nem csak a könyvet szerettem meg, de Kiss Zsuzsa utószavát is, mert az is olyan lelkes volt, lehetett érezni a lelkesedést, itt ez a könyv, és egyrészt minimum százötven évvel megelőzte a korát, másrészt... - nem is tudom, mi a másrészt. A többi már gyerekjáték, kideríteni, hogy Kiss Zsuzsa ma N. Kiss Zsuzsa, fordító, elhívni beszélgetni, aztán elrontani az időpontot, remélni a megbocsátást. Új találkozó, most sem annyira egyszerű, mert épp zárva a kiválasztott kávéház, de bementünk a Könyváruházba. Talán nem a zaklatott körülmények miatt zaklatott a beszélgetés, rendetlen és összevissza, viszont ebben az állapotában illik Sterne-höz, vagy legalább egy olyan regényhez, amelynek főhőse az első kétszáz oldalon még meg sem születik. 

- Szereti még Tristram Shandyt? 

- Hát, amikor foglalkoztam vele, mint szakdolgozó, először Swiftet akartam, de valaki más már írt róla, és akkor nyergeltem át. Azt hiszem, még nagyon buta és nagyon naiv voltam hozzá, a szakdolgozatom címe is az volt, hogy Some Aspects of Laurence Sterne and Tristram Shandy. 

- Angolul kellett megírni?

- Igen, de ez nem okozott problémát. A bécsi angol iskolába jártam három évig, és angliai intézetekben is tanultam, mert az édesapám Bécsben dolgozott az atomenergia ügynökségen, így ajándékba kaptam az angol nyelvet. Nemcsak az angolt, a németet és a franciát is. 

- Honnét tudta, hogy a nyelv lesz az élete vagy a pályája?  

- Nem tudtam. Járt hozzánk nyelvet tanítani az Édi néni. Ratkó korszaki gyerek voltam, rengetegen voltak az osztályban, én folyton mindenemet otthon felejtettem, úgyhogy az Édi néninél villogtam inkább. Amikor a bécsi iskolába kezdtem járni, akkor rájöttem, hogy nem tudok angolul. De ez nem baj, honnan is tudnék, és a nagy zabszem kiment belőlem. Az iskola szeretetére neveltek is, de láttam is, milyen jó dolog. Átéltem, hogy milyen jó iskolába járni, és akkor voltam oda, ha taknyos lettem, és nem mehettem. 

- Vagy év vége jött. 

- Nem szerettem a nyarat. 

- A Tristram Shandy akkor sem volt benne a köztudatban, ugye? Azt érti az ember, ha valaki Swiftet választja, mert "kacaja fülünkbe csikordul az évszázadokon át"...

- Swiftnek azért a versei... A Verses on the Death of Dr. Swift című opust is tanulmányoztam annak idején, és az az öniróniának olyan... 

- Szóval Swiftet sem ismerjük. Akkor hogyan jött Sterne? Olvasta a regényt? 

- Olvasgattam. És láttam, hogy egy dokumentum, még ha a szerző nem is annak szánta. Dokumentum arról, hogy az angol regény a 18. századra annyira kialakult, hogy lehetett vele humorizálni. Most, hogy újra beleolvastam, láttam, hogy ez egy könyves könyv. Egy olvasott ember könyve, aki érett korában tört be vele. Kiforgatja a realista regényt, játszik az arányokkal. Nem teljesen előzmények nélküli, hiszen maga is megnevezi Cervantest, Rabelais-t, Montaigne-t. 

- A hőseit megnevezi. 

- Azokat, akik maguk is ugyanezt csinálták. Ezért is fontos a könyv címe: The Life and Opinions of Tristram Shandy Gentleman. Opinions, vagyis a vélekedései. Vállaltan szubjektív. Lehet mondani, hogy esszéregény, de regény, mert alakot teremt. 

- Attól regény?

- Attól. Antitörténete van, de közben mindent elmond, még azt is, hogy a bába, aki világra segítette, hogyan került a pályára, és ki szponzorálta. A hétköznapiság a műfaja. 

- Miért lett ebből siker már a megjelenéskor? 

- Kiszámíthatatlan. Aztán már a divatoknak is van története, valaki megtalálta benne az elődjét, és kiemeli a feledésből. Őt  is meglepte a siker. Írogatott, de hát nagyon sokan írogattak. Hogy egy nagyot ugorjak, Jane Austennek az összes hajóskapitánnyá lett kiváló fiútestvére is írt, a mamájuk is verset költött. Mindenki írt. 

- A jó írókat az termeli, hogy mindenki ír? 

- Kalkuláljuk bele, hogy nem volt tévé, rádió, semmi egyéb. De olvasni sem tudtak még annyian. A 19. század táján vált ez kardinális kérdéssé Angliában, hogy a munkaerő kiképzéséhez szükség van az olvasásra is. 

- Sternre visszatérve... 

- Ugye, nála sem lehet tudni, mi a fősodor és mi a kitérő. 

- Stílusban maradunk. Szóval mikor megtalálta... 

- Gondolkoztam, hogy miről írjak, és Ruttkay tanár úrhoz akartam szakdolgozni, és ezt gondoltam ki. De nagy falat volt kicsit. 

- Akkor már megvolt Határ Győző fordítása? 

- Igen, persze. Mondjuk én nem nagyon tudtam, ki Határ Győző, és amikor beleolvastam a magyar szövegbe, nagyon archaikusnak éreztem. 

- Én is így látom. És félek, hogy ez eltávolítja az esetleges olvasókat. 

- Szerintem az újrafordítás vagy az adott köznyelv használata olyan, mint egy elemlámpa. A régieket jobban megértjük a fényénél. Egy archaikus szövegnek bája van. Minél jobban világítunk az elemlámpával, annál érdekesebbek a homályos részek. 

- Gyakori élményem, mondjuk, ha 19. századi angol költőket olvasok, hogy az eredeti szöveg egyszerűbb, mint amivé a fordítás során válik. Nem is egyszerűbb, inkább természetesebb. 

- Mert szerencsére Shelley nem azon törte  fejét, hogy mivé válik ez a vers egy távoli, egzotikus nyelvű ember kezében. Ez magára a fordításra is érvényes, lehetetlen, meg minden, de valami értelme mégis van. 

- A Tristramnál is azt érzem, hogy magyarra válva nehezül a szöveg. 

- Az eredeti is archaizál. Pontosabban játszik ezzel, van mindenféle okmány meg jogi szöveg, amiről azt gondoljuk, hogy modern meg posztmodern, mint T. S. Eliotnál, hogy akusztikus élmény. De a Tristram mintegy rövidülésben mutatja, hogy ez az egész irodalom kéregjelenség. 

- Hogy érti, hogy kéregjelenség?

- Az agy is úgy fejlődött ki, hogy elkezdett a búb hátul nőni, és a végén az agykérgünkkel működünk. Van ennek is visszája, hogy ez is csak egy srác volt. Oké, rendben van, őt is anya szülte, de azért ácsi. A regényre azt mondják, hogy rendszert rak a valóságra. Van egy világa, és összefüggéseket mutat, meg jellemfejlődéseket, történeteket, van eleje meg vége. Egy rács, amit rárakunk a valóságra, ezzel kicsukunk egy csomó dolgot, de így tudjuk megközelíteni. 

- Ez ott is érvényes, Mert a Tristram annyira egyszemélyes. A rács maga nagyon kicsi, nem az van, mint egy Victor Hugo regényben, hogy van ezer ember annak van ezer ismerőse, de a végén mégis minden mindennel összesodródik. 

- A Tristram részletekben vagy kötetekben született. Ették, és akkor csinált nekik még egy adagot. Lehet, hogy mellesleg föltalálta a nyitott formát, amit akármeddig lehet folytatni. 

- Folytatta volna, ugye? 

- Folytatta volna, de lecsapott rá a kaszás. 

Bízom benne, hogy nem vagyok félreérthető, és nem azt akarom mondani, hogy egy költő halála egyben irodalmi verseny is, a nekrológírók egymást licitálják fölül, és a végén jöhet az ítélethirdetés, a győztesek megnevezése. Inkább csak arról van szó, hogy eléggé kétségbe voltam esve, egészen az Élet és Irodalom megjelenéséig, hogy már megint ott tartunk, mint Esterházynál, mindenki arról ír, hogy igen, nagy ember volt, és engem mennyire nagyra tartott. Én vagyok az örökös. Nem, nem te, inkább én. Vagyis: bárcsak én volnék érzéketlen, és nem a világ. 

De  a világ sem az, mert végül az Ésben egy nagyon is vállalható oldal jelent meg, normális és költői harmóniákkal, valószínűleg Kemény István hosszabban is megmarad bennem, hogy a felhők már egy hete (tényleg, még tegnap is) más irányba haladnak, keletről úsznak nyugat felé, mintha vissza akarnák fordítani az időt. 

Hanem amíg ez megjelent! Megint csak nem az eredményhirdetés szándékával, csak a legeket megnevezve: Péterfy Gergely vitte el a legstupidabb szerző díját, rögtön az elsőnek megjelent nekrológgal, amelyben Térey haláláért a politikai rendszert tette felelőssé, nem becsülték meg kellően, nem élhetett rangjához méltó módon. Mintha Orbán Viktor személyesen intézett volna el egy szívbetegséget a világ érzékenyei számára. Amit talán Péterfy észre sem vesz, hogy nagy elkeseredésében politikai ügyet próbált farigcsálni az ennél sokkal súlyosabb tragédiából, hogy az egész szörnyűséget oda vitte, ahol annak valami haszna és értelme van, miközben ennek a halálnak sem követhető értelme, sem haszna nincsen. Lehet, hogy neki ettől könnyebb, nekem olvasóként szörnyűbb, nem halhat meg senki magának, a családjának,a szeretteinek, mert jönnek, és föl akarják használni. 

A másik főszörnyeteg Karafiáth Orsolya, aki a személyességet érti valahogy félre, és képes magáról mesélni hosszan és kimerítően a Narancsban, mintha az ebben a pillanatban is mérhetetlenül fontos volna, hogy rá hogyan hatott leánykorában Térey. Nem tudok mást mondani, mint hogy figyelj, majd ha te halsz meg, akkor ezt elmesélik, akik rólad írnak, addig bírd ki, hogy most nem rólad van szó. Közben, persze, tudom, hogy ebben sincs rossz szándék. Csak jó ízlés sincs. 

Miközben ezen háborognék, eszembe jut, hogy ez talán mindig így volt. Firenzében haltak az emberek, és a pestis elől menekülők vidám és pajkos történetekkel szórakoztatták egymást a Dekameronban. A betű az élőké. A túlélőké. 

Valahogy mindig mást tervezek hallgatni, és mindig megakadok mostanában egy régi Gioconda-előadásnál. Metropolitan, 1962 március 31. Jó szereposztás, Eileen Farrell és Franco Corelli, de nem ezen akadok el, hanem a zenekari részeknél, a tablóknál, a velencei életképeknél, az Órák táncánál. Mindennek természetes, jó tempója van, nem rohan, de halad, az énekesek kapnak levegőt, a táncosok (feltételezem) nem dőlnek egymás karjába a színfalak mögött. Fausto Cleva a karmester. 

Lehet, hogy más is így van vele, van ez a név, ami alapvetően nem jelent semmit, nem Cleva miatt hallgat az ember egy előadást, hanem az énekesekért, és ki van írva ez a név hozzájuk, erre szokás azt mondani, hogy megbízható, jó karmester. Valószínűleg több volt annál, mert ha az ember nem tudja, hogy ő dirigál, akárkit el tud képzelni az árokba, úgy értem, nagy nevű hírességeket, annyira jól megy az előadás egésze. Cleva Triesztben született, 1902-ben, 18 évesen költözött át New Yorkba, és a családjával együtt élete végéig szállodában lakott. Nyilván nagy tehetség volt, ha tinédzserként rábízták a Metropolitan kórusát, de aztán elmaradt a fenomenális karrier, karnagy volt és korrepetitor, és az első előadást csak 1942-ben bízták rá. Valamikor elhagyta a színházat, és csak 1950-ben tért vissza, hogy továbbvigye ezt a színház leginkább alábecsült karmestere szerepét. Közel hétszáz előadás után vendégkarmesterként érte a halál Athénban, az Orfeusz és Euridiké első felvonása alatt. Kell-e mondani: az előadást azért megtartották nélküle is. 

Előtte pár hónappal kapott egy arany cigarettatárcát az ötvenedik Metropolitan-évfordulóra, azzal a bölcs intelemmel, hogy abba kellene hagynia a dohányzást.  

Megnősült Mesut Özil, feleségül vette a török szépségkirálynőt, ilyenek ezek a menő focisták, igyekeznek mindenből a legjobbat. És most nem is azon szeretnék agyalni, hogy ha Erdogan ott volt az esküvőjén, akkor vajon mégis áruló lenne, aki német színekben nem volt hajlandó a legjobbat kiadni (kihozni?) magából, csak a szemén, ezen az aligpillás, mandulavágású, és valahogy békaszemhéjú képződményen. Nem tudom, van-e ennek valami hivatalos vagy orvosi neve, mindenesetre ilyen volt Marcus Aurelius szeme is, sőt, tovább is örökítette ezt a szemformát, Commodus is ilyennel nézte a gladiátorokat. 

Az sem tudom, mennyire van benne a köztudatban, (az enyémben nem volt), hogy ha valaki Marcus Aurelius szemébe akar nézni, annak nem kell feltétlenül Rómáig szaladnia, Pécsett is van egy szép bronzfej. 1974-ben találták Dunaszekcsőn, földmunkák közben fordította ki egy gép. Ma úgy tartják, ez tényleg csak egy fej, cserélhető fej egy mindenkire alkalmas bronz lovasszobron, biztos így is van, meghalt, fociztak kicsit a fejével, elgurult. Lényeg, hogy megtalálták. 

Bármilyen furcsa, ma van Ileana Cotrubas nyolcvanadik születésnapja. Csak attól furcsa, hogy már harminc éve visszavonult, így aztán legtöbbünk emlékeiben mint fiatal hang él, aki látta is, annak feltehetően élénkebben, nekem leginkább lemezélmény. Traviata, a híres Kleiber-lemezről, Norina, Gilda. Nem énekelt sokfélét, a csúcson is vigyázott magára, nem csábult el, hogy Toscaként levethesse magát az Angyalvár tetejéről, a korai visszavonulás is arra utal, hogy nem szerette a kockázatot. Volt egyszer egy rádióinterjú, a bécsi operából tudósítottak, és vele is beszéltek, körülbelül húsz másodperc után tért rá arra, hogy pártunk és kormányunk, mármint az ő pártjuk és kormányuk lehetővé tette a tanulást és a nemzetközi életet. Tényleg nem szerette a kockázatot.  

Az ő esetében ez makulátlan életművet jelent, nincs olyan lemeze, nincs olyan közvetítés, ahol ne a.legmagasabb szinten teljesítene, és nem, nem avulnak a felvételei. a halálraszánt, megbántott nőket örökre bántják, örökké halnak, ettől aztán örökre élnek. Micsoda pálya. 

Ilyesmi idő volt akkor is, amikor elgázolta a vonat Szemesen Latinovits Zoltánt 1976-ban. Ilyentájban el szoktam menni a szemesi temetőbe, nem tudom megmondani, miért, mindig olyan bután érzem magam. Életében nem láttam soha, pedig sokat volt lent, mit keresek akkor itt. Verus nagybátyámmal valamennyit együtt lógtak, három év különbség volt köztük, "csinos gyerek volt" mondta néha nagybátyám, irigység nélkül, hiszen maga is csinos gyerek volt. Áll az ember a temetőben, nemzetiszínű szalagok lógnak a fém kereszten, sokadszor is elolvasom a fatáblára vésett verset, nem éppen remekmű.

Nincs színész, aki ennyire benne maradt volna a köztudatban, színésznőből is csak kettő, Blaha Lujza  meg Jászai Mari, de őket kevesen ismernék meg, ha szembejönnének az utcán. Latinovitsot meg mindenki. Ma is parodizálható, és ma is tudja mindenki, kit parodizálnak, ha összeszorított szájjal, élénk mimikával mondják, hogy puceráj, puceráj. Ilyentájt mindig eszembe jut, amit a temetés után (nyilván nem a temetés, hanem a sírkőavatás után) mondtak a felnőttek, rátettek egy nagy követ, hogy ki ne tudjon jönni. Tényleg egy nagy fekete bazalton van az aranybetűs név, nyilván, mert gyakori a Balatonnál, és a vasúti sínek köze is ezzel van feltöltve. 

Nem jön ki, de nem azért, mert rajta a nagy kő. Üres a sír. 

A házunkkal szemben egy tornacipőbolt van, amit időnként megrohannak a rajongók. Bizonyos modellekre megéri várni, és várnak is, üldögélnek egy éjszakán át. A mostani rohamban az a meglepő, hogy lőn este és reggel, és a rajongók maradtak, vagyis a sorban állás most két éjszakán át tartott a legkeményebb magnak. Az ember, persze, megszokta, hogy a sorban állás valami kommunista dolog, áruhiány miatt van. Sorban álltunk banánért meg Fa szappanért, a Luxus Áruház újranyitásakor Pierre Cardin ingért, de normális ember egy tornacsukáért nem ad két napot az életéből. Persze, ők a normálisak, aki még tudnak lelkesedni. Én egyszer álltam egész éjszaka sorban, akkor sem álltam, inkább ültem, az évet is tudom, 1987 volt. Domingóra vártunk, másnap kezdték el árulni a jegyet az Aidára, az Erkel felé sétáltam déltájban, hogy mi a helyzet, és döbbenten láttam, hogy már vannak. Elmentem a Corvin Áruházba, vettem egy kempingszéket, és beálltam a sor végére, kilencediknek. Nem volt rossz szórakozás, sokat tanultam az operarajongásról, én még eléggé kezdő voltam a kérdésben. Néhány emberre ma is emlékszem, Brúnóra, aki talán a BKV-nál dolgozott, és azt mesélte, hogy éjszaka nyitott ajtóval száguldoznak a metró-szerelvények, hogy meglegyen az előírt kilométerszámuk, Kassai Szilviára, aki a Domingo rajongói klubot vezette, Aczél Andrásra, aki azzal lepte meg a többieket, hogy ő igazából Pavarottit szereti, és akiből később amolyan operai manus lett, játékmester és rendező. 

Az éjszaka közepén kijöttek fotósok, benne voltam a Képes7-ben, épp egy zöld üvegből iszom, mint valami operabarát kocsmatöltelék, pedig meggylé volt az üvegben. Szóval: klassz volt. Azon nem is kell gondolkodnom, hogy kiért állnék ma sorban egész éjszaka. Senkiért. És nem tudom, hogy ez most az én hibám, vagy az operavilágé.