Persze, nem akármilyen igazgatóról van szó, hanem Ráth Györgyről, az Iparművészeti Múzeum igazgatójáról, akinek villája volt a Városliget fasorban, és ma újra meg lehet nézni, hogyan élt. Valószínűleg fényűzőbben a mai igazgatónál, bár, ki tudja, lehet, hogy neki is lóg egy felhasított szarvasmarha a falán, Rembrandttól. Igazán most nem a Rembrandt vagy a vélt és remélt Rembrandt foglalkoztat, azt láttam eleget a Szépművészetiben, hanem az ebédlő, mert Ráth György híres volt arról is, hogy náluk szebben nem terítettek a városban. Biztos herendi porcelán, gondolja az ember, megisszák a teát, és kimásznak a bogarak a csészéből, de nem, inkább Rippl-Rónai, szecesszió. Meg ez a halas tál. 

Ez mindig lenyűgöz, amikor a szellemi és testi szükségleteket sikerül ennyire harmóniába állítani: Megeszed az ebédet, és nézheted a halacskákat. Vagy lásd el a tested előbb, és gondoskodhatsz a lelked üdüléséről. Vagy, amire csak most gondoltam: a művészet ilyenkor is megállítja az időt. Hiába verték fejbe, fejezték le, belezték ki, sütötték meg a fogasokat (vagy ez csuka?), meg vannak örökítve, amikor még rajtuk volt a pikkely. Mint egy jó portré, amely elavult már a születése pillanatában, mert már mélyebbek a ráncok, kevesebb a haj, eltelt az idő. Eltelt, de az érc maradandóbb.  

A legutóbbi márványtermi hangverseny első számú tanulsága az volt, hogy Drahos Béla rendületlenül fantasztikus, ahogy játszik, a muzikalitása és a teherbírása egyaránt. Hogy ő tudja, amit azért tényleg kevesen, a levegőt maradéktalanul hanggá változtatja, amit befúj a fuvolába, abból zene lesz, nem marad szityorgás, süvítés, fütyülés. Mindezt megállás és pihenő nélkül teszi, lazán végigjátssza a zeneirodalmat Handeltől Prokofjevig. Izgalommentes koncert, hamar rájön az ember, hogy ez ilyen, idegeskedni nem kell, csak figyelni. 

Figyelni meg érdemes, mert néha meglepő tantuszok potyognak le. A magam részéről például mindig meg voltam elégedve azzal a meglátással, hogy furcsa módon a fuvola nem volt nagy ihlető erővel Mozartra, az ember meg is magyarázta magának, hogy az még nem a mai, modern hangszer volt, hanem egy likas flóta, nyilván annyi gond volt vele, annyi kompromisszum kellett ahhoz, hogy szólóhangszerként, zenekar előtt lehessen rajta játszani, hogy ez már Mozartnak is sok volt. Mindenesetre a mindig könnyen író zeneszerzőt a fuvola mintha alkotói válságba taszította volna, három versenyművet ígért a megrendelő holland fuvolistának, Ferdinand De Jeannak, és csak kettőt szállított, azokra sem lehet mondani, hogy személyességben vagy szépségben a csúcsokat (mármint a mozarti csúcsokat) ostromolnák, de mindenkinek szerencséje van, mert a többi nagy zeneszerző még ennyit sem tett, Beethoven vagy Brahms nem nagyon strapálta magát a fuvolával. 

Vannak az elméletnek buktatói, például a D-dúr fuvolanégyes lassú tétele, mert attól megáll a hallgató a levegőben, és csak pár perc elteltével érkezik le a földre, de egy tétel miatt nem érdemes az elméleteket megváltoztatni. 

És két tétel miatt? Mert Drahos Béla a C-dúr Andantét játszotta, zenekar helyett zongorakísérettel. A zeneszerzői szándék nem is egészen világos, lehet, hogy De Jean kért egy másik lassú tételt az elkészült fuvolaversenyhez, lehet, hogy mégis elkezdte írni Mozart a harmadik versenyművet, mindenesetre van ez az önálló tétel, és még csak az sem biztos, hogy maga a tökély. Csak éppen Mozart, és nem csak az akkori, huszonkét éves Mozart, de a későbbi is, mondhatni, az öreg Mozart, a harmincöt éves, aki A varázsfuvolát írta. Eljön a felfedezés, hogy az egyik legfontosabb művében is ott van a fuvola, akkor mégsem lehetett annyira rossz viszonyban ezzel a hangszerrel. Nyilván nem ő írta a librettót, de meg is kérhette volna Schikanedert, hogy legyen a cím mégis A varázsklarinét. És nem csak arról van szó, hogy az operában milyen szólót kell játszani, amire előjönnek mindenféle vadállatok, de az a szóló már itt is megsejthető, ebben a tiszta zenében, amelynek nincs librettója. És nem csak a szóló sejthető meg, de mintha a papok is ott kószálnának a közelben, ami már azért is különös, mert A varázsfuvola megfejtésének mindig a szabadkőművességet szokás elővenni, Mozart is páholytag volt, megihlette a titokzatosság és a beavatottság, satöbbi és blabla. 

Huszonkét évesen nem volt páholytag, nem volt nagyobb titok, mint hogy meg kell írni egy lassú tételt. Megírta.   

Jó az Elton John-film, a Rocketman, de ezt nyilván lelkesen elmondják majd mások. Nekem mégis az volt az élmény, nem is tudom pontosan, milyen élmény, pozitív vagy negatív, hogy Elton John anyját Bryce Dallas Howard játssza. Sok szeplővel, nagy, elomló, fehér hússal, teljes és lenyűgöző szörnyűséggel. 

Bryce Dallas Howardot először a Kenneth Brannagh rendezte Ahogy tetszikben láttam, és nem akartam elhinni, hogy ilyen színésznők is vannak Hollywoodban, mert hát nagyon hollywoodyi alapvetően, az apja Ron Howard rendező. Ezt, persze, egyáltalán nem tudtam, csak néztem azt a vörös Rosalindát, hosszú snittekben mondta, mondta, könnyedén tartva a feszültséget, értve a szöveget, felépítve minden jelenetet, monológot, a szerep egészét. Aztán... 

Aztán semmi, a Jurassic Park valamelyik folytatásában biztosan volt, de nem lett világraszóló a karrier, most meg itt van, ő Elton mamája, (a filmben meg az ő mamája Bridget Jones mamája), semmivel sem lett rosszabb, varázslatosan szörnyű, de hát úgyis mindenki arról beszél majd, hogy Taron Egerton mennyire átlényegült, és legfeljebb annyi a vigasz, hogy nemcsak Magyarországon pazarlódnak a tehetségek. 

Nem a való hát, annak égi mássa lesz amitől függ a filmnek varázsa. Azon gondolkodom, hogy vajon ez igaz-e még. Hogy régen olyan egyértelmű volt, Szabó István égi mása volt Bálint András, Szurdi Miklósé Szakácsi Sándor, Horváth Ádámé Kulka. Csak meg kellett mindenkinek találni a színészt, aki olyan, mint ő, de mégsem, és jöhetett az önvallomás. Nemzetközi szinten Fellini volt Mastroianni, hát ja, így könnyű az élet. A filmrendező magát is megálmodja, és szebbnek álmodja önmagánál. 

Most ez miért nem működik? Megy az új Almodóvar-film, Fájdalom és dicsőség, egy filmrendezőről szól, aki úgy öltözködik, mint Pedro Almodóvar, válságba jut, lelki és fizikai válságba, aztán, nyugalom, megtalálja a kiutat, újra alkotni kezd, épp azt a filmet, amit nézünk. (Jó, nem pont azt, más a címe.) És tényleg jó a film, aki csinálta, mindent tud, amit tudni kell, és mégis azt érzem, hogy, na ez azért egy kicsit kevéske. Az élet már csak ilyen, aki él, időnként válságba kerül, aztán elmúlik, droggal vagy anélkül. Mázli, hogy az esztergályosok (kis e-vel) nem kapnak kamerát, hogy két órában elemezzék a saját lelki válságukat. Nem szép az a hülye asztalláb, nem és nem kerek. És lehet, hogy ez a baj, ez a fölfelé csalás. Megváltoztak a filmes szabályok, ha magadról akarsz beszélni, ne Antonio Banderas legyél, mert akkor már nem magadról beszélsz. 

Végre megnéztem a decemberi Traviatát, amiről nem is tudom, hogy akkor elfelejtettem, vagy egy időben ment valamivel, vagy csak rám jött ez a Damrau-viszolygás, aminek olyan nagyon sok alapja nincs. Valaki bemagyarázta neki, hogy nagyon jó színésznő (úgy is vezetik föl az előadást, hogy két csodálatosan játszó énekes főszereplésével), ettől aztán mindent túl-túl-túl játszik, de attól még hang, éneklés, jó szándék. Hanem hogyan kezdődik az új (decemberi) produkció, Michael Mayer rendezése? Igen, igen, Violetta, szegény fekszik az elsötétített, szinte üres szobában, és visszaemlékezik a boldog napokra. Pontosan úgy, ahogy nálunk játszották azelőtt, Békés András rendezésében. 

Nem arra célzok, hogy Amerikában lopják a mi elholt előadásunkat, hanem mintha közös volna a forrás, Zeffirelli Traviata-filmje, ott megy ez a halott asszony visszanéz technika. Ezt hittem legalábbis, és annak idején én is erős szavakkal háborogtam Békés András miatt, lopott holmi, meg amióta videók vannak a világban (akkor még csak VHS volt), ezt nem lehet megcsinálni. (Azért megcsinálták, Nagy Viktor a maga A Rajna kincse változatában elég félreérthetetlenül csórta el az óriásokat New Yorkból.) A Traviatát illetően azonban könnyen lehet, hogy nem volt igazam, utólag azt mondták, Békés András nem is látta akkor még a Zeffirelli-filmet, amikor a darabot rendezte. Persze, az is lehet, hogy Michael Mayer sem látta. Csak éppen nem valószínű.    

Többnyire az ember tudja, miért szólal meg benne egy dal. Leginkább a szöveg miatt, egy helyzet vagy egy fordulat eszébe juttatja, hogy "ó, lányka, ó lánykám, imádlak én", vagy hogy az asszony ingatag. De ezt most sehogy nem tudtam utolérni, és még csak nem is valami eszelős nagy sláger zümmög idebent: Love Sweet Love. A Middle of the Road dala, de nekik van ezer (na jó, nem ezer, de négy) sokkal nagyobb slágerük, az valahogy keringhet a levegőben, vagy van az emberben valami titkos rádióvevő, és ha megy egy dal a nosztalgiarádióban, nem is kell meghallania, csak leveszi a levegőből, és dünnyögi egy napon át. Bár ez még ott se nagyon megy. 

Middle of the Road. Mekkora királyok voltak, Chirpy Chirpy Cheep Cheep, énekelték úton-útfélen, még valami óvodás-kisiskolás magyar szöveg is volt rá, verebekkel az eresz alatt. A szöveg szigorúan tizennyolc éven felüli volt, de igazából azt sem értem, honnét tudták, hogy madarak csiripelnek benne. Mert az eredeti angol voltaképpen nagyon vagány dolog volt, madár ide vagy oda, tegnap hallottam, hogy énekel a mama, és ma reggelre huss, el is tűnt itthonról. Más kérdés, hogy ez is könnyessé vált, mikor az énekesnő, Sally Carr anyja meghalt, kicsit nehéz volt elénekelnie a vidáman pattogó dob fölé, hogy "hová ment anyád".    

Nagyon akarta a sikert  a társaság, egy időben Los Caracas néven dél-amerikai ritmusokkal próbálták lenyűgözni a közönséget, aztán rájöttek, hogy Sally Carr a géphangjával erre pont nem alkalmas, és a hetvenes évek legelején újragondolták magukat. Sok idejük nem volt, mert 1974-ben már jött az ABBA, egy még szőkébbel meg egy vörös hajúval, a Middle of the Road szépen ment vissza a süllyesztőbe. Ma is megvannak, bár hivatalosan Sally Carr nélkül vállalják a fellépéseket. Azért ő is énekel, mint valami Halász Judit-hasonmás. Így nem múlik a világ dicsősége. 

Nem láttam, ahogy az Izaurát sem. Hát ott ment el a házatok előtt (mármint Izaura), mondták, de nem sejtettem, hogy ennek érdekelnie kellene engem. Aztán másnap lementem a lemezboltba, és megvettem kislemezen, ahogy Detre Annamária azt énekli, hogy ő a pesti Izaura. Így kell lemaradni a történelemről. 

Ugyanígy nem láttam a szépségkirálynő választást sem 1985-ben. Ugyanígy nem sejtettem, hogy ennek érdekelnie kellene engem. Aztán másnap mindenki erről beszélt az egyetemen, hogy kinek melyik tetszett, a fotexes csaj vagy a győztes, vagy Kruppa Judit. Mire megnéztem, akkor már film készült róla, és Molnár Csilla már halott volt. A filmben meg mindazt mutatták, amit előre sejtettem, hogy vén kéjencek bámulják, és még csak nem is a szépséget magát, nem is a szexualitás tárgyát, inkább csak a fiatalságot. Majdnem a gyereket. Akit meg lehet rontani. A vén kéjencek közé a filmen tökéletesen illett a szobrász Pauer Gyula is, nézték, gusztálták, gipszelték a lányokat, nem éreztem egy pillanatra sem a művészet közelségét. 

Csak azért mesélem, mert nálam tényleg nyílt kapukat dönget a Fészekben Eperjesi Ágnes kiállítása. Vagy még azt sem. Fényképek a Nemzeti Galériában egy napig látható eseményről, a szobor és rajta az a vörös szőnyegre emlékeztető lepel. Azt látom, amit gondolok, amit mindig is gondoltam, így aztán elég közönyösen nézem a képeket, de van folytatás is egy emelettel feljebb. És ott a fej, piros műanyagból. Halottnak látszó fej, lehunyt szemmel, távol mindentől. Az egyik füle látszik, nem tudom, miért pont ez a testrész az, ami annyira megható és védtelen, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ő az áldozat. Piros, nem vérvörös, de mégis olyan, mintha vér borítaná, mintha őt állították volna a vérző bika alá valami elfelejtett kultusz részeként. Hogy ő az a fiatal lány, akit föl kellett áldozni. Miért is? A szabadságért? Az új világért, amiben ma is élünk? Mit tudta ő? Mit tudtuk mi? 

Nem akarom túlbonyolítani, mert nagyon megrázó. Nagyon csöndben marad tőle az ember. Idén lett volna ötven éves. 

Mi az esti program? Semmi. Harmadik éve mondjuk ezt május 30-án, Kocsis Zoltán születésnapján, azelőtt mindig volt születésnapi koncert. A Nemzeti Filharmónia megpróbálta életben tartani a hagyományt, tegnap ismételték az első utószületésnapot, azt hiszem, jobb, hogy nem folytatják. 

Nem nyavalyogni akarok, mert néha meglepődök, mennyire jelen van a mindennapokban, tegnap valami elrontott műsorról volt szó társaságban, hogy milyen jó lett volna újrakezdeni menet közben, és rögtön eszembe jutott Kocsis, ahogy egy koncerten azt mondta: ez most annyira rossz volt, hogy inkább még egyszer eljátszom. Mennyi minden kell ehhez, tudni, hogy másodszorra jobb lesz, tudni, hogy a közönség örül, ha kétszer hall valamit tőle, és valami elkötelezettség, hogy a mű maga ne maradjon eljátszatlan. 

Mint József Attila fogaiban az idegen anyag, szaporodnak az eljátszatlan művek. 

Azon gondolkodtam, hogy egyáltalán van-e igazán jó lemez Schubert A-dúr szonátájából, D. 959. Nem állítom, hogy ismerek minden fontos felvételt belőle, azt sem mondom, hogy mind kudarc, de valahogy olyan furcsa a mű a nagy szüneteivel, meg azzal a tébollyal a második tételben, nehéz is elképzelni, hogy azt ott tényleg Schubert írta. Aztán a végtelenített utolsó tétel, hogy ha egy derék pianista netalán azt érezné, most már csak be kell fejezni, akkor döbbenten vegye észre, hogy nem lehet befejezni, mert nem hagyja abba. Persze, ez gyakori érzés Schubertnél, ez a nem hagyja abba, és nem feltétlenül a tragikus daraboknál, a Pisztrángötös is újrakezdi a zárótételt, és még ma is játsszák, ha meg nem haltak. Ezt az ember tudomásul veszi, így jár a magányos alkotó, nem érzékeli, mit bír el a közönség, bár a Pisztrángötöst éppenséggel hallotta is Schubert, ez nem olyan, mint az asztalfiókban tartott szimfóniák.

Vagy egészen másról van szó. Az eheti Ésben van egy nagyon jó interjú Szvoren Edinával, Szekeres Niki készítette (nem én nikizem, ez a neve), ami a véggel kezdődik, hogy mi Szvoren Edina véleménye a happy endről. A válasz úgy kezdődik, hogy ő már az enddel sem tud mit kezdeni, a műviség legfelső foka, hogy a szövegnek egyszer csak vége szakad. Nem ez van Schuberttel is? Nem is a műviségre gondolok, hanem a zenevégre, hogy talán ez nem fért a lelkébe, hogy véget vessen a zenének, hogy befejezze, megölje a folyamatot. Hogy talán így kapaszkodott az életbe, abba ne hagyd, abba ne hagyd a dünnyögést, fütyörészést, zongorázást mert mögötted jön a tízöles Jó Csönd-herceg. És akkor érti az ember, miért is mondta Schubert, hogy ő nem ismer egyetlen vidám zeneművet sem. 

Próbálom meghaladni a korlátaimat, ami, persze, nem szörnyen nehéz. Vagy mégis. Szóval szerettem volna eljutni odáig, hogy ne az legyen az egyetlen tudásom a grúz énekesről, Hamlet Gonashviliről, hogy 1985-ben leesett az almafáról, ezért szorgalmasan hallgattam legalább a válogatáslemezét. De azért nem könnyű idegen zenét idegen nyelven, mindenféle útbaigazítás nélkül sokáig hallgatni. De nem sokáig meg mégsem nehéz, és látja az ember, hogy a zene ilyen is lehet. Vagy hogy a zene mindig egyforma, ha jó, visz a fenébe, mármint jó messzire, magasra, szervusz világ. Hogy itt ez az ember, pajesz-bajusz, idegen az ízlése, idegen a világa, és mégis. Nem is tudom, mi a mégis. Mégis ő a zenész.