Ilyen ember nincs. De mégis van, le van írva a neve nyomtatásban, és mi lehetne igazabb, mint a nyomtatott szöveg? Ilyen ember van, Kompolthy Zsigmondnak hívják, ő írta a Pannon pestist.
- Mennyire őrizzük az inkognitódat?
- Szerintem most már nincs sok értelme.
- Akkor az egész csak hülyéskedés?
- Nem hülyéskedés.
- Nyilván félelem nem volt benned. A könyvben említesz előképet, Széchenyit, aki von einem Ungarnként írta alá az Ein Blicket, de mégis mi vezérelt, amikor az álnév mellett döntöttél?
- Félelem nem volt bennem, hogy ez egy politikai pamflet, egy szatíra, és akkor majd az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere kitaszít engem vagy bosszút áll. Az irodalmi életben azt, hogy Kompolthy Zsigmond kivel azonos, "mindenki" tudja. De ez egy olyan könyv, amit, életemben először, azt szerettem volna, hogy ne csak az irodalmárok olvassák el. Egy sima regény vagy esszéregény, amit kiadtak tőlem, olyan háromszázötven - ötszáz példányban kelt el, ami teljesen rendben van. Itt most ez egy közvetlenül a mai helyzetre reflektáló regény, és azt reméltem, hogy esetleg mások is megveszik.
- Ez még nem válasz. Jelezni akartad a névvel, hogy ez más műfaj?
- Pontosan erről van szó. Az első művem vagy első megnyilatkozásom a magyar művészeti világban a Kísértetcsárdás című népszínmű volt, a Radnóti Színházban harminc évvel ezelőtt mutatták be, 1989 márciusában, és az Kompolthy Zsigmond néven ment.
- Az miért ment Kompolthy Zsigmond néven?
- Az volt a szándékom, hogy Kompolthy néven teremtek egy fiktív szerzőt, nem 20. századit, hanem a 19. század egy ásatag figuráját. A Kísértetcsárdás egyébként nagyon parodisztikus darab, az akkori politikai helyzetre, a túlhabzó nemzetieskedésre volt reflexió. Azt gondoltam, hogy erre a névre esetleg lehet építeni egy darabírói pályát. Egy ideig ment is valóban, aztán húsz évig nem volt Kompolthy, és amikor most ezt elkezdtem írni, egészen pontosan 2018 augusztus 11-én, (azért emlékszem rá, mert elkezdtem naplót vezetni a könyvről) beugrott, hogy ezt Kompolthy néven fogom írni. Azt láttam, hogy a Kísértetcsárdással együtt a kettőnek van egy íve. Próbáltam egy ideig tartani ezt a rejtőzködő szerző szerepet, nem mentem el a könyvbemutatóra, de kiderült, hogy ez marhaság, nem tudom csinálni.
- Miért kezdtél el naplót vezetni a könyvről? Mit kellett dokumentálni?
- Jó pillanatban éreztem magam, egyrészt, másrészt rengeteg dolog bekerült a könyvbe, amit a magyar sajtóból loptam. Bemásoltam a linkeket,szófordulatokat, hogy ne felejtsem el, tehát jegyzetszerűség is volt. A másik dolog,hogy ezt kézzel kezdtem el írni, életemben először... illetve a Kísértetcsárdást is. Azt életemben először, ezt valószínűleg életemben utoljára.
- Mi volt ennek az oka?
- A kézzel írás sokkal nagyobb megfontolásra késztet. A számítógépbe beírsz valamit, és egy másodperc alatt kitörlöd, áthúzod...
- Ebből a szempontból a gépírás a legmegfontoltabb.
- Jó, aztán nem is mindent írtam kézzel, de voltak pillanatok, amikor beültem egy kávéházba, és tudtam, hogy most egy másfél oldalas jelenetet megírok, és akkor azt másfél-két óra alatt kézzel megírtam. Aztán gépbe raktam, és tökéletesen átírtam.
- Mi az, amit használtál? A pestis szó benne van a címben, nekem két könyv ugrik be egyből, Defoe A londoni pestis és Camus A pestis. Camus-re közvetlenül is hivatkozol, Defoe-ra talán nem, vagy nem jöttem rá. Van még forrás, amit használtál?
- A könyv mottója Defoe-tól van, de az a Camus regénynek is mottója. A Camus-re való hivatkozás teljesen egyértelmű, ami Defoe-t illeti, van a könyvben egy szereplő, a mélyen hívő embert, aki öngyilkos lesz, őt a Defoe-könyvből raktam össze. A konkrétumokban, a járvány lefolyásában csak annyi hasonlóság van, amennyinek mindenképpen lennie kell. Volt még egy harmadik forrás, Manzoninak A jegyesek című műve.
- Még valami eszembe jutott, ami neked talán nem, a Nosferatu, az is pestis-történet.
- Az nem jutott eszembe.
- A patkányok...
- A patkányokat kihagytam a könyvből, viszont beraktam a poloskákat, amik Budapesten akkor virultak, de a publikálás közben megjelentek Pesten is a patkányok.
- Nincs a szatíraírásnak olyan nehézsége, hogy a valóság állandóan túllő a képzeleten?
- Mondok erre egy egész konkrét példát, ami mellbe vágott. Talán novemberben lehetett, amikor megjelent az a gimnazista lány, Nagy Blanka, aki azt mondta a beszédében, hogy a jelenlegi kormányzó párt mint a pestis, olyan. Akkor már három rész megjelent a Kalligramban, a könyv nyolcvan százaléka kész volt, és dermedten láttam, hogy ez visszaigazolódik. Volt más ilyen dolog, például a szobrok elszállítása. Ott lakom az Aulich utcában, egy reggel lementem, és a Nagy Imre szobor helyén semmi nem volt. Azt hittem, hogy a szó szoros értelmében összeszarom magam. A szatíraírás legnagyobb baja, amit sokan mondtak és mondanak, Füst Milán is, hogy az aktualitás elmúlik, és ha egyébként a mű nem olyan volumenű, mint a Gulliver, Füst Milán így mondta, akkor a szatíra az időben szertefoszlik.
- Ez téged zavar?
- A legkevésbé sem zavar, mert ez életem első és utolsó könyve, amivel szerettem volna hatás elérni. Ha ez a hatás mai, vagy fél évre, egy évre korlátozódik, nem érdekel. Olvassák el. Szerettem volna egy jól megírt, komplett dolgot csinálni.
- Meg tudod mondani, pontosan mi az a hatás, amit szeretnél elérni? Nyilván azt nem gondolod, hogy megírsz egy regényt, és lemond a kormány.
- Azt nem gondolom, bár ez volna az ideáltipikus helyzet. Annyit akarok, hogy röhögjenek egy nagyot az emberek. Kiröhögjék ezt az egészet, és átéljék, hogy tulajdonképpen milyen borzalmas ez. Mindent szétforgácsol ez az uralom,a szobrokat elviszik, zsidók már nincsenek, csak őskeresztények... Ez iszonyatos, ugyanakkor nevetséges is, és van egy pestis, halottak, és az egésznek a vége az iszonyatos gyűlölet és öngyűlölet. Én ide hajtanám az olvasó érdeklődését.
- Hogy vegye észre vagy hogy röhögjön?
- Mindkettőt egyszerre. Röhögjön és borzadjon el, hogy miben élünk. Vegye észre a pokoli erőszakot.
- Az a baj, amit minden sajtóterméknél érzek. Hogy fölösleges volt megírni, mert a baloldali érzelmű cikkeket a baloldali érzelműek olvassák el, a jobboldaliakat a jobboldaliak, és nincsen átjárás. Hiába a könyvforma, nem jut el oda, hogy szemfölnyitó hatása lehessen.
-Tökéletesen igazad van, és Kőszeg Ferenc, aki kéziratban olvasta a regényt, a közepe táján mondta, hogy megvan ez a veszély, akik közömbösök vagy a másik oldalon vannak, azok számára ez nem lesz befogadható vagy élmény. Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy ez a könyv nem az örökkévalóságnak íródott.
- Minden könyv az örökkévalóságnak íródott.
- Azért érted, mi a különbség a Faust második része és eközött. Nem a minőségről beszélek, az nyilvánvaló, de a Gulliver is kevésbé íródott az örökkévalóságnak, még ha végül az lett belőle.
- Akkor ez egy óriás méretű, igényesen megírt újságcikk?
- Ha nagyon szarkasztikusan akarod mondani, ez is lehet. De azért bonyolultabb, mert mégiscsak ez egy regény. Van benne emberi, regényes szál, ugyanúgy, mint az Orwell 1984-ben. A társadalomrajz nem olyan átfogó, mint nála...
- Nem is akar az lenni.
- Nem. Talán itt jobbak az arányok, de nem gondolom, hogy Orwell közelébe jutottam színvonalban.
- Miért nem?
- Van egy regény, ami hetven éve közöttünk van, lett belőle Big Brother, naponta ötvenszer, nem ötvenszer, milliószor idézzük, hogy "aki a múltat uralja, uralja a jövőt is". Ezek olyan szövegek, amelyeket bármikor elmondhatsz és tökéletesen működnek. Próbáltam kapcsolódni, például amikor azt írtam hogy Love is hate, ami nálam egy kurva seggére van tetoválva. Folyton a szeretetről beszélnek és folyamatos gyűlöletet keltenek.
- A mostani rendszerben ez idegesít a legjobban, a gyűlölet szítása?
- A hideg polgárháború. Meg a folyamatos hazugság. A tökéletes ignorálása mindenkinek. Ez egy klub. Aki nem ennek drukkol, az dögöljön meg. Akinek nincs semmije, az annyit is ér. Klasszikus megfogalmazás. Goethei. De az egész teljesen humortalan, pitiáner, szürke, aljas...