A Saját halál Nádas Péter könyvcíme, nekem különösen fontos könyv címe, hiszen édesanyám is szerepel benne, de a cím maga nem saját találmány, Rilkétől van. Ő beszél a saját halálról, amely azelőtt mindenkinek járt, de az utóbbi időben... Az azóta eltelt időben... Rilke olyanokról beszél, akik lefeküdtek a szobában, és, ha jól emlékszem, hat napig ordítottak, így aztán nem vagyok tökéletesen meggyőzve a saját halál szükségességéről. De vannak tényleg olyan hatalmas életek, amelyeknek a vége is hatalmassá válik, még akkor is, ha egyébként banális balesetről van szó. Elsőre a grúz énekes, Hamlet Gonashvili jut eszembe, nyilván azért, mert nemrég (három napja) találkoztam a művészetével, és látom, hogy nincs olyan rövid életrajz, amelyben ne mesélnék el, hogy a halálát az okozta, hogy leesett egy almafáról. 

Nem mesélik annyit, de van egy görög költő, Angelosz Szikelianosz, ha jól látom, épp csak egy-két verse jelent meg magyarul is, pedig azt mondják, nagy és zengő hangú költő volt. És nemcsak költött, de 1927-ben megalapította a rövid életű Delphoi Játékokat, ahol megpróbálták fölidézni a klasszikus Hellászt, pucéron vetették a diszkoszt és Aiszkhüloszt játszottak. Szikelianosz torokgyulladástól szenvedett, és megkérte a szomszéd fiút, hogy hozzon neki a patikából erre való folyadékot. Sajnos a gyógyszernek veszélyes neve volt, csak egy betűben különbözött a Lysol nevű háztartási fertőtlenítőtől. A fiú megjött a Lysollal, Szikelianosz meghúzta az üveget, és már nem volt mit tenni. 

Eléggé saját halál? 

Magyarország lakosságának azon elenyésző kisebbségéhez tartozom, amelyik nem ment ki tavaly Bécsbe, a Bruegel-kiállításra. És mondtam is okosan, hogy ez már tényleg hisztéria, a legjobb bruegelek úgyis mindig ott vannak, miért kell ebből kampányszerű közhisztériát csinálni. (Igazság szerint az utolsó napokban rám jött a kampányszerű hisztéria, de akkor már nem lehetett jegyet foglalni.) Az ilyen elmeél persze azzal jár, hogy akkor idényen kívül tényleg illik Bruegelt látogatni, nem mintha nagyon a nehezemre esett volna. Bruegel pont olyan, mint aki tudott néhány száz évvel előre gondolkodni, tudta, hogy a művészetet valahogy be kell adni az embereknek, többnyire történetekkel, ez az a kép, amelyik lepattogzott a falról, Szent Bertalan bőre pedig a festő arcvonásait viseli. A Bruegel-trükk a sok kicsi, nézd, hogyan játszottak a gyerekek, mindjárt alászorulnak a hordónak, nézd, milyen furcsán emeli a lábát az a táncoló paraszt. Készséggel dőlök be neki, és nagy szorgalommal kezdem el keresni a kakiló embert a Bábel tornyán. Csak nem találom. 

Pedig ott kell legyen. De nem találom, romlott a szem, meg jönnének mások is, akik nem értékelik ezt az elmélyült szemlélést, ami, mondanom sem kell, nem szemlélés, csak keresés.

Ott kell legyen, hiszen még a szagát is érzem. Vagy az nem is annak a szaga, csak a mellettem álló ereget. 

Ballagtam épp az opera felé... Nem itthon, Bécsben, a Karntner Strassén, amikor meghallottam, hogy énekelnek. Azt is, hogy mit, nem volt nehéz kérdés, mert épp a Marseillaise ment, ott tartottak zenekarilag, hogy "rút vérük a határt". Szóval: André Chenier, de közelebb érve azzal a meglepetéssel, hogy nem csak hallani, de látni is lehet. Kivetítőn adták, ámbár a vászon előtt is telt a ház, minden szék és pad foglalt, csak a földre lehetett leülni. Mert nem csak az opera maga nagy szám, de az előadók is, Anna Netrebko és Youssif Eyvazov. 

Netrebko szorgalmas volt, de lelketlen, nem rossz értelemben, csak mintha már önmagából nem tudna érdeklődést kicsiholni a színpad iránt, Eyvazov viszont most tényleg jó, le is fogyott kicsit, ettől, persze, megnőtt a füle meg az orra, valamit valamiért. A közönség kint is tapsolt, és közben készült a holnapra, nekik még holnaputánra. 

Ma van százötven éve, hogy megnyitott ez a szép, nagy doboz a Ringen, a bécsi Opera. Elég jó művet választottak elsőre, a Don Giovannit, és többnyire azóta is jó műveket választanak, nem kockáztattak sokszor és sokat az elmúlt másfél évszázadban. Most sem kockáztatnak, a vasárnapi évfordulós, szabadtéri koncertre lezárják a Ringet, és fellép mindenki, aki a közelben van, Alagnától Yoncheváig. Közben lesz Nina Stemme, Camilla Nylund, Maxi kandúr, Mini egér és még sokan mások. És Ferruccio Furlanetto is azt énekli majd, ó szép Palermo, légy ezerszer áldott. Mindenütt jó, de legjobb Bécsben.  

Azt is tudom, hol. Siracusában, a Museo Archeologicóban. 

Nyilván ma ezért olvasunk útleírásokat, összevetni az élményeket, az övét a miénkkel, íróét az olvasóéval. És ötleteket kapni. Nem is tudom, mennyire ötletnek szánta Lawrence Durrell, amikor Siracusáról írt, hogy ott van a múzeumban  a híres Siracusai Venus, vagy csak meg akarja hökkenteni az olvasót az őszinteségével. Idemásolom: Az útikalauz külön felhívta a figyelmet a mű "anatómiai realizmusára", amivel igen udvarias formában a kissé közönséges stílusra utalt. Hátulnézetből, ahogyan New Yorkban mondanák(?), minden, csak nem istennői. Lágyságában van valami szétfolyó, és bágyadtan epekedő póza kicsit ízléstelenül pikáns hangulatúvá teszi. Nem sokat veszített volna a világ, ha ott marad, ahol találták. Ez a cseppet sem vonzó hölgy nem a költőknek, hanem a történészeknek köszönheti hírnevét.

Ez utóbbiban biztosan téved Durrell, a Venere Landolina elsősorban Maupassant-nak köszönheti hírnevét, ha van neki, mert szerintem Magyarországra el sem érkezett a hírnév. Maupassant írt az akkor viszonylag frissen megtalált szoborról, aminek, elképzelni sem tudom, miért tett volna jót, ha otthagyják Landolina úr kertjében. Azonkívül Durrell észre sem veszi, de voltaképpen erősen a szobor mellett kampányol, amikor lágyságról és szétfolyó formákról beszél, hiszen ez márvány, minden lágysága a vésőtől való. A következő oldalon Durrell megadja önmagának a kegyelemdöfést, csak hogy nevetségessé tegye útitársát, az anglikán püspököt, aki kifelé menet megérintette a szobor fenekét. 

Nem vagyok szoborgyalázó, bár olvastam a megfelelő antik történeteket, amennyire tudom, egyszer érintettem csak meg egy bronz keblét, azt is Budán, régen volt, fiatal voltam, kellett a pénz. De ez tompor most foglalkoztat. Egy szép napon majd fenéklátogatóba megyek. 

Nem tudom, van-e összefüggés a bánat nagysága és a búfelejtés színvonala között. Valószínűleg nincs, ezért lehet keverttel is feledtetni a szerelmi bánatot. Mindenesetre számomra ez az egyik megoldás, tudom, hogy kínos, de varázslatos kedvem lesz tőle. 

Lángeszű produkció. Egyrészt a dal miatt, amellyel pompásan gyakorolható a műveltető szerkezet: "küldesd le magad anyáddal tejért". A tej csak ürügy, a lírai én, Gianni Morandi be akar olvasni ifjú (tényleg ifjú, hiszen még iskolába jár) kedvesének, hogy egy másik fiúval járkál kézen fogva. De tesz majd róla, és alkalomadtán orrba vágja riválisát. (Ilyen szöveget sem lehetne ma írni, de hát ez 1962-ben volt friss dalocska.) Másrészt itt van ez a, néhány évvel későbbi televíziós változat, mondhatni,a zenés tévé aranykorából, amikor nem voltak még videoklipek, de voltak esztrádműsorok, csodás tánckar, nejlonharisnyás lányokkal, akik tvisztelve nem a víztükröt nézik, csak billegtetik a combjukat. És hozzá a férfikar, sötét öltönyben passzolgatják egymásnak a tejesüvegeket. Vagy ahogy elrendeződnek festői csoportosulásként a létrán. És maga Gianni Morandi a koránál érettebb hangjával, kockás zakójával, antisztár testtartásával, és a szükségesnél néhány centivel rövidebb nasztrójával. 

Nem tudok mást mondani erre, csak hogy köszönöm. És nézem újra meg újra. 

A hotel, amelyben a múlt héten laktam régi vágású tengerparti üdülő, közeledik a centenáriumához, ennek megfelelően voltak ismert lakói is. Az egyik annyira ismert volt, hogy az aláírását az ebédlő falán hagyta, és azóta úgy festik a szobát, hogy kihagyják az aláírt részt. 

Hiszen rendben is van ez, de ki ő? Tévésztár vagy távolugró? Agostini az elég jól olvasható, így aztán eleinte a híres motorversenyzőre gyanakodtam, a hetvenes évek vidámabbik felére. Agostini tizenötszörös világbajnok, ez végül is elég érv lehet az aláírásőrzésre. 

De akárhogy nézem, az az első szó, a keresztnév sehogy sem lehet Giacomo, hanem inkább... Franchino? Franchino Agostininek is van értelme, bár számunkra nem sok, ticinói költő, ezek szerint olasz-svájci, én ugyan egyetlen versét sem ismerem, de Ticino csak háromszáz kilométer, miért ne járhatna éppen ide egy kedves, és, amennyire a nyomait keresgélem, ismeretlen költő. A nyomait illetően azért találtam egy dedikált kötetet, és valóban ugyanaz az aláírás. 

Kicsit furdal, hogy vajon miket ír. Hogy mondják olaszul, hogy milyen volt szőkesége? Com'era sua biondezza? Messze van minden idegen költő, ha nem segítenek. 

Kísért (ez így kissé erős, de tetszetős) egy zenemű, sokszor hallgatom mostanában Mozart g-moll zongoranégyesét. Már csak azért is érdekes, mert látja az ember, hogy egy-egy létre nem jött műfaj még Mozartot is zavarba hozhatja, mi legyen, milyen legyen. A végén olyan lett, mint egy zongoraverseny, csak három vonós van benne zenekar helyett. A három vonós többnyire most az Emerson vonósnégyesből volt három, Jevgenyij Kiszin mellett, de hallgattam a művet Széll Györggyel és a Budapest Vonósnégyessel. Minden szempontból nagyon érdekes ez a felvétel is, Széll nyilván rosszabbul zongorázik, mint Kiszin, de ez sem árt, úgy értem, az ember megtanulja értékelni a zongorahang változatosságát. Másfelől meg Széll is elég jól játszik, és az ember megtanulja értékelni Széll művészetét, hogy az mennyivel több és más, mint a zenekar végsőkig való gyilkolászása, és a zenészek szó szerinti pszichikai meghasonlásba kergetése. Nem állom meg, hogy ne idézzem föl az adatot: Széll zeneigazgatása alatt a Cleveland Orchestra tagjainak negyven százaléka járt több-kevesebb rendszerességgel pszichológushoz. 

De most nem róla van szó, hanem csak erről a négy (a zongoranégyes esetében három) emberről, akik a Budapest String Quartetet alkották. (Bocsánat, eszembe jutott egy hülyeség,valamelyik rádióban mondta az oldott riporter: a szünet után Schumann Zongoraötösét fogják játszani, de hogy fér majd el a pódiumon öt zongora?)

Két Schneider, Alexander a kockás mellényes, Mischa a csellista, köztük Boris Kroyt, a jobb szélen pedig Joseph Roisman. Mint látható, egyiküknek sem magyar a neve, de akkor miért hívják magukat Budapestnek? 

A megoldás az alapítás, akkor még három magyarra jutott egy holland. A bemutatkozó koncert egyébként szintén nem Budapesten volt, hanem Kolozsváron, de ez nem számított a névadásnál. Aztán megkezdődtek a tagcserék, az eredeti második hegedűs nem szeretett másodhegedűs lenni (ezt a problémát a már emlegetett Emerson Quartetban úgy oldják meg, hogy cserélgeti egymást az első- és a második hegedűs), Indig Alfréd a Concertgebouw, majd a Berlini Filharmonikusok koncertmestere volt, amíg lehetett. A helyére érkező Pogány Imre a húszas évek végéig bírta, akkor Amerikába ment, és előbb Reiner Frigyes, majd Toscanini zenekarában talált magának helyet. A holland csellista, Harry Son a harmincas évek elején Palesztinába menekült (akkor még nem tudta, hogy menekül), de visszament Hollandiába. 1942-ben halt meg Auschwitzban. A helyükre jöttek a vilniusi Schneider-testvérek, és Joseph Roisman, aki előbb másod- majd elsőhegedűs lett. A brácsás Ipolyi István egy idő után elunta, hogy mindenki oroszul beszél körülötte, hagyta magát kiutálni (talán nem is utálták, hiszen végig küldték neki a jogdíjakat a régi felvételek után), Norvégiába ment tanítani. És létrejött a Budapest String Quartet aranycsapata, a fent látható srácokkal. 

Nem kötelező történelmet tanulni, néha elég a zenehallgatás is helyette. 

Nemrég fejeztem be Szurovecz Kitti regényét, A kisemmizett angyal a címe, és el lehet olvasni, sőt, néha kifejezetten tempósan lehet vele haladni. A szerzőről azt írja a könyv belső füle, hogy kreatív írást tanít, ami számomra leginkább azért meglepő, mert olyan mondatok azért benne maradtak a szövegben, hogy "olyan hideg a kezed, mint a béka segge". Ez pedig, elég nyilvánvalóan, két szólás összekeveredése, egyrészt olyan hideg valami (a kezed), mint a béka lába, másrészt valaminek a színvonala a béka segge alatt van. 

Egy kicsit talán mégis megnyugtatóbb volna, ha az író még tanulná a kreatív írást, és nem tanítaná. 

Lawrence Durrell könyvét olvasom, elég érdekes, hogy mi történt vele egy szicíliai társasúton a hetvenes években. Azt hiszem, ez a műfaj ma halott, aki menni akar, az megy, és megírja magának vagy a többieknek facebookon a tapasztalatait, bár minden változhat. Szép könyv a Szicíliai körhinta, és jó ötletnek látszott az ország (mármint Olaszország) északkeleti végében a délnyugati végről olvasni, még akkor is, ha a fordító láthatóan csak angolul tudott (azon is kell, csak néha franciául meg olaszul is megszólalnak a könyvben), így aztán a híres Garibaldi-jelszót, hogy "o Roma, o morte" (vagy Róma vagy halál - megjegyzem, ez már a harmadik zárójel egyetlen mondaton belül, valamit nem jól csinálok), úgy magyarítja, hogy ó, Róma, ó, halál. De most nem is a könyvről akarok beszélni, csak az ajánlásáról.

Dianának és Jehudinak, az állócsillagoknak. A Jehudi, még pontos j-vel is gyanús, annyira kevesen használják a névnek ezt a változatát, egy állócsillag azonban biztosan, Yehudi Menuhin. Diana is stimmel, Diana Gould 1944-ben ment feleségül a nála négy évvel fiatalabb hegedűművészhez. De, most csak a névnél maradva, Yehudi azt jelenti: a zsidó, és azért kapta ezt a nevet a frissen született Menuhin, mert, amikor az édesapja lakást keresett New Yorkban, az egyik, jónak látszó bérlemény tulajdonosa a szokott, félhangos módon biztosította a reménybeli bérlőt, hogy ide nyugodtan jöhet, itt nincsenek zsidók. Az egyébként anticionista Menuhin papa, aki amúgy a nehezen félreérthető Moshe nevet viselte, ekkor elhatározta, hogy a gyerekeinek is olyan nevet ad, ami egyértelművé teszi az identitásukat. 

Ami azt illeti: sikerült.  

Gyászjelentést hozott a posta, ami, mondani sem kell, elég baj, így aztán kicsit zavarban is vagyok attól, amit mondani akarok. Nem az érzéketlenség mondatja, ha úgy tűnik, akkor sem. Szóval gyászjelentés, a jobb fölső sarkában, szokás szerint, idézet: "Küzdöttél, de már nem lehet/ Csend ölel át és szeretet./ Csak az hal meg, akit elfeledtek./ Örökké él, akit igazán szeretnek." Az aláírás szerint a szerző Kosztolányi Dezső. 

De hát hogy lehetne ő? Ilyen rímmel, hogy elfelednek - szeretnek? Ki talál ki ilyesmit, már hogy ez Kosztolányi? Biztosan a Halotti beszéd, vagy mire gondolnak? Nem beszélve a tartalmi részről, a vigaszról. Lehet sok mindent mondani Kosztolányiról, de olyan ostoba biztosan nem volt, hogy ne tudná: az is meghal, akit nem felednek el. Mondhatni: erről szól az életműve. 

Beírom a keresőbe, úgy nyolcvan százalékban Kosztolányi jön ki szerzőként, a maradék húszban meg Tóth Árpád. Nyilván az nem mutat jól a gyászjelentésen, hogy Fűzfa Jenő, meg a Halotti beszédből is nehéz volna odavalót idézni, "édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", bár ennél a megoldásnál az is jobb. Azt is tudom, hogy a gyászolónak többnyire ezer elintéznivalója és gondja van, ráadásul gyászol, nem ér rá azzal vacakolni, hogy ez most Kosztolányi vagy sem. De valaki mégis odafigyelhetne.