A Musée d'Orsay azon múzeumok közé tartozik, ahol teljesen fölösleges időszaki kiállításokat tartani, már ha a múzeumok rendeltetését abban látjuk, hogy minél több embert csábítsanak be magukhoz. Be vannak csábulva, ha épp nincs száz méteres sor, akkor is érzi az ember, hogy ez csak véletlen, hiszen ott vannak a bejárat előtt ezek a szalagkordonok, amelyek cikk-cakkba állítják a pályaudvarból lett múzeumba betérni vágyókat, Érezd magad szerencsés kiválasztottnak, hogy egyáltalán bejutsz. Megdolgoztál érte, irány a klotyó vagy a büfé, pihenj, a küldetés teljesítve. 

Persze: ki mondja, hogy a múzeumok célja a becsábítás? Így aztán itt is vannak időszakik, az egyik most épp a festett szobrokat mutatja be, nagy dolgokat nagy művészektől, Degas is van, Gauguin is van. És kisebb nevű művészek is vannak, akik előtt az ember azon elmélkedik, mennyire jó is, hogy alapvetően leszokott az emberiség a szobrok színezésről, megmarad a bronz és a márvány absztrakciója, nem embert látsz, hanem műtárgyat, ne ijedj meg.  Tudom, ez oda-vissza menő játék, a Keleti előtt, a Baross-szobor nagyvállú mellékalakjánál meg épp az a jó, hogy nem műtárgyat látsz, hanem embert, Réthy Menottit. Többnyire mégis az előbbi a megnyugtatóbb, még össze is hasonlíthatjuk, mert Bernard Palissy figuráját megnézhetjük porcelánból és színes fajanszból. 

Él a fajansz, ha épp azt akarjuk, hogy éljen, bár nyilván nem a valóságos Bernard Palissyt ábrázolja, hiszen ő hugenotta fazekasként a Bastille-ban halt meg a 16. század végén. Készített magáról önarcképet, amelynek alapján nem volt ennyire kopasz, de hát ki tudná megmondani, mi a valóság és mi a vágyálom. Most mindenesetre itt áll két példányban a rengeteg ember között, azzal már nem is jövök, hogy vajon ki néz kit. Az biztos, hogy akármilyen törékeny is, ő van tartósabb anyagból.   

Bevallom, még az intézményről sem hallottam eddig, Az Arab Világ Intézete, pedig hatalmas és szép épület Párizsban, fém borítással, és az ablakok közepe, mint a fényképezőgép lencséjén a zár, összébb húzható, hogy mérséklődjön odabent a fény. Kilenc emelet, a tetejéről kilátás a városra, az első emeleten pedig kiállítás a Szuezi-csatornáról. Aidával kezdenek, elég vicces, mert valamiért kiírják a szereposztást is, pedig a hangszórókból csak a bevonulási induló ismétlődik, a szereposztásnál viszont valamit elnéztek, így a Királyt szoprán énekli, a Papnőt meg tenor. Semmi sem tökéletes, bár ez a kiállítás közel van hozzá, sokan is vannak, kevés a levegő, de már csak egy hétig van nyitva. És benne a csatorna története, az előzmények, a fáraók által ásatott vízi útvonalak, aztán az átadás, az akkori Szuez óriási terepasztalon, nem volt épp a világ közepe, néhány ház és a világítótorony. Több mint ötven méter, és az első jelentős épület vasbetonból. 

1869-ben volt az átadás, a képek alapján novemberben sem volt rossz idő, szenvedhettek az egyenruhások. Aztán a történelem beindul, akár a hajóforgalom, az első évben csak valami négyszáz hajó, de egyre többen és többen mennek. Mindig egyirányú a forgalom, annyi hely nincs, hogy ide-oda menjenek, a hullámverés is pusztítaná a partot. Erről egyébként Széchenyi Zsigmond is írt a Naharban, már hogy vannak kikerülési pontok, csak úgy lehet haladni. A legnagyobb forgalom 2008-ban volt, de a csatornát azóta fejlesztik, a 2023-as tervek még több hajóval számolnak, és még nagyobbakkal. Látható Nasszer dokumentumfilmen és játékfilmen egyaránt, azon töri a fejét, hogy államosítható-e a csatorna, mi már tudjuk a választ de a filmbéli tanácsadói kételkednek. Aztán mégis neki lesz igaza.  

Mint a nagy történelmű helyeken illik, az ember elgondolkodik, hogy mi lett volna, ha, meg hogy kinek az oldalán áll az igazság. Aztán szokás szerint azt mondja: nem tudom. 

Mondanám szívesen, hogy tegnap beszökött az ősz, és mekkora csoda, hogy a magyar irodalomnak ezekre a helyzetekre is vannak verssorai, de igazából nem az ősz szökött be, csak a nyár fészkelődött egyet, hogy kényelmesebben üljön a trónusán. Szóval csak az eső szökött be, három alapos zápor, emiatt igazán kár volna Ady Endrét előrángatni, hogy jöjjön el Szent Mihály útjára. 

Radnóti jön viszont magától is, ha az ember arra jár, mert ha kezdősorokról van szó, ő is nagyon tudott. A Boulevard St. Michel és a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. Voltaképpen egyáltalán nem értem, hogy miért olyan varázslatos ez a sor (két sor), csak érzem, ahogy magával ránt, bele a versbe, ami aztán elnyúlik kicsit, nem baj, igazán nem. És ha az ember keresi a megoldást, hogy mitől szép, talán nem is tehet jobbat, mint hogy odamegy, kiszáll a helyszínre, mint valami irodalmi megfigyelő, előveszi legprózaibb énjét, és azt mondja: nem is lejt a járda. Úgy értem, nem a járda lejt, hanem az egész utca. Miért mondja, hogy járda? Rímkényszer? De hát olyan furcsa, nem kötelező rím jön rá, hogy tárna, nem hagytalak el, gyönyörű, vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana. Aztán jelzi Radnóti, hogy benne is dolgozik Ady, mert balra a park fái között az egyik úgy sárgállik, mintha előre látná az őszt. 

Tudom, hogy mindig a költészetünkre vagyunk büszkék, meg hogy a különféle irodalmak közül ez a legnehezebben összehasonlítható, de most tényleg a gyomromban érzem, mást mond, többet ez az egyszerű utcasarok annak, aki magyarul olvas verset. 

Dolgozik az emberben az önfontosságnak az a kellemes érzése, hogy a világ érte van. A világ, és minden szépsége. Neki építették, neki faragták, neki festették. Persze, ehhez létre kellett hozni mindenféle intézményeket, de ezek az intézmények is mind neki dolgoznak, hogy ő lássa, értse, hatással legyen rá. A múzeum, a távolsági közlekedés, a szállások rendszere. Jönnek egyéb látogatók, de ők nem értik, hogyan is érthetnék. Beállnak a sorba, kifizetik a belépőt, bemennek a terembe... Most éppen az Orangerie-nek nevezett épületbe, ahol narancsok helyett vízililiomok várják. Nahát, már ez is milyen név (mondjuk nem csak magyarul), vízililiomok, amikor ezek Nymphéas, lefordítani sem volna szabad Monet óriási képsorozatának címét, mert ha meg nem is töri a varázst, azért megkísérli lerángatni a művet a pocsolyába. 

Ott áll a lírai én, a két ovális terem egyikében, a falon, szemmagasságban a vásznak, óriási az érdeklődés, fényképezni szabad, fényképeznek is, eléállnak a műveknek, és háttérként használják, mint a régi viccben: én és Dávid. Aki meztelen, az a Dávid. Én és a Vízililiomok. A kék... De igazán, még ez sem, vannak, akik kifejezetten a liliomokhoz öltöztek, különleges spenótzöld ruhákban, kék trikókban jöttek. 

Eltelik tíz perc, és az ember szerénységre nevelődik. Szó sincs arról, hogy én vagyok a címzett, nekem dolgozott a nagyszakállú festő. Arról sincs szó, hogy én is, én is címzett vagyok, meg még naponta tízezer ember. 

Én sem. Erről van szó. 

Az is egy jó kis sznobéria lehet Párizsban, hogy ki megy eldugottabb múzeumba. Mintha már minden meglett volna, szó sem lehet Louvre-ról (olyan sok a turista!), meg Musée d'Orsay-ról (nem bírom ezt a pamacsolást!). Megvolt már Cluny meg Rodin, megvolt Delacroix háza is, és akkor, nyúl a cilinderből, ott van még Clémenceau otthona. Ide aztán senki nem jön, akinek fáj, hogy mégiscsak nagyon tiportak rajtunk a győzők, és nem olvasták Adyt. 

Majdnem véletlenül érkeztem én is, nem is nagyon feltűnő a múzeum, csak egy ház, 1895-től lakott ott, és hogy meddig, az a falinaptárakon látszik, 1929 november 24 az utolsó, le nem tépett nap. Itt kezdte az orvosból lett államférfi a karrierjét, itt lett először polgármester, itt lett belőle "a tigris", ami, persze, elég mulatságos, a kopasz fejét meg a nagy bajuszát nézve, de hát kinek milyen tigriskép jutott. 

Az ember nézegeti a házat, a kertet, ami, állítólag, a legnagyobb lökést adta, hogy ide költözzön. Rengeteg könyv a polcokon, meg fényképen klasszikus szobrok, a pihenő ökölvívó, szicíliai görög templomok. Japán képek, fekvő Buddha az íróasztalon. Fürdőszoba, személymérleg, borotvaecset, fogkefe. Az egész annyira kicsi, nem hinné az ember, hogy világok sorsára volt befolyással a lakó. Hiszen még a saját lakására se volt befolyással, úgy volt, hogy fájó szívvel el kell költöznie, amikor el akarták adni a házat, egy James Stuart Douglas nevű rajongója vette meg végül az egészet, hogy vénségére ne kelljen hurcolkodnia. 

Azért érdekes, hogy ilyen jellegű anyagi gondja a mai, sokkal kisebb kaliberű politikusoknak egyáltalán nincsen. 

Tegnap volt Giuseppe di Stefano születésnapja, még nem a századik, csak a kilencvenhetedik. Tenoristához nem illő módon hosszú életet élt, és talán ma is élne, ha kenyai házába nem törnek be, és a banditák nem ütik meg úgy, hogy kómába esik, és teljesen föl sem épül belőle. Élete utolsó éveit szanatóriumban töltötte. Nem volt hozzá kegyes az élet? De, elég kegyes volt, hiszen talán a valahai legszebb tenorhang volt az övé, és ha nem őrizgette, nem ápolta, féltette, tartalékolta, az már tényleg az ő dolga. Cigi, szivar, ital, éjszakázások, ő aztán biztosan nem volt a hangja szolgája. Inkább fordítva, a hang volt az, ami őt szolgálta, de ne értsük félre az egész jelenséget: nem csak az életmódját szolgálta, hanem az alakításait is. Sajnos nem láttam őt az Erkelben, de a rövid fénykorában készült lemezek elég jól megmutatják, micsoda elementáris Cavaradossi vagy mantuai herceg volt. Igaz, még ezekben a hősökben is mindig volt egy kis szélhámosság, túlélik, túlélnek ők mindent, kár, hogy meghal Mimi vagy Manon, megsiratjuk, megszakad a szívünk, de hol a következő?  

Di Stefanóban mindig az volt a csodálatos, ahogy összejött a három: a hang, a zene és az alakítás. Hogy ezzel a lágy, mézzel kenegetett hangjával annyira zenei volt a formálás és mindez alapjában véve mégis a figura és a helyzet megteremtését szolgálta. Ezért is képzelte úgy mindig az ember, hogy igen, elment a hangja, rendben van, de attól még maradt a másik kettő, a zene és a színház, nem lehet az annyira rossz, esetenként több is, mint valami unalmas és szenvedélymentes, de tiszta danolászás. Közben meg egyáltalán nem volt így, ahogy száradt ki a hang, úgy lett az interpretáció is egyre manírosabb, az intonáció egyre bizonytalanabb, a forma meg egyre kidolgozatlanabb. Mire a hatvanas évek elején a Deutsche Grammophonhoz szerződött, és ott megjelent az első (és utolsó) árialemeze, már túl késő volt. Talán ő is érezte, hogy  már jobb nem lesz (talán nem, mert 1973-ban még nemzetközi turnéra indult Maria Callasszal, ahol azért elég rendesen égtek mindketten), és elénekelt mindent, amit szeretett volna, de lemezen nem volt rá lehetősége. Otellót meg Giocondát. És nem azért szörnyű az egész, mert mi lett a hangjából, abból még valami maradt, hanem mert mi lett a formákból. Nincsenek fölépítve az áriák, mindegyiknek úgy van vége, mintha ollóval vágták volna el, mindegyik csak emléke egy nagy pályának. 

Persze: legalább volt mire emlékezni. 

A szomszéd szobából szűrődött be valami iszony, ami némileg emlékeztetett Sarastro áriájára, és amire mégis azt mondja az ember, hogy ez igen. Ennyi hanggal, ilyen adottságokkal nekiállni, megpróbálni, közönség elé menni - ahhoz azért kell bátorság. 

Aztán kiderült, hogy ez komoly dolog, Cser Krisztián az énekes, és a Parázsfuvolácska című szörnyűséget ismétlik a tévében. A jelentéktelen hangú ember sajnálatos módon az Opera egyik vezető basszistája. És lehet, hogy felháborító, ahogy énekel, de semmi ahhoz képest, ahogy kinéz, mint valami elaggott Kóbor János, ragasztott szakállal. Nem hiszem, hogy nagy csoda történhet, és ha megszabadulhatna ezektől a műszőrzetektől, akkor valami kisülhet ebből az egészből, inkább a látvány és a zeneiség csodálatos harmóniája előtt kell tisztelegni, valami így szól és így néz ki - senki nem tehet szemrehányást a másiknak. Közben Lackfi János rossz ritmusú szövege és szánalmasan kitalálható rímei kötik össze a zenéket, és ott a többi énekes, hogy mást ne mondjak, az Éj királynője, aki vagy eltalálja vagy nem a hangokat, de inkább nem. 

Van ilyen. Mondjuk azt nem nagyon értem, hogy ha föl is vették, miért kell feltétlenül leadni a tévében, valaki mondhatná, hogy ezt ne, mégse, szégyelljük, megbántuk, nem járulok hozzá, tessék elásni húsz méter mélyre a földbe, és aztán betont önteni rá. De a legiszonyúbb az, hogy mindez gyerekeknek készült. Azt gondolják, hogy a kis lurkók szívesen néznek cirkuszi szörnyembereket, szívesen hallgatnak haknizenekart, élvezik a rosszat, és alig várják, hogy a kis zsebpénzüket majd ilyesmire költsék. 

Nem vagyok nyugodt a jövőt illetően. 

Ed Helms. Nem tudom, névről mennyire ismerős, arcról, persze, mindenkinek, aki az elmúlt öt évben moziba ment. Az a fazon a Másnaposokból, akinek az arcára tetováltak, vagy akinek kihúzták a fogát. Az átlagosság és feltűnőtlenség mintaképe. Az ember elmereng, hogy vajon miért is akart Ed Helms színésznek menni, amikor semmi olyan vásznon hasznosítható erénye nincsen, semmilyen, vagy, ha a régi fényképeit nézegetjük, akkor alulról súrolja a semmilyenséget. 

Most épp a Haverok harcában látható, nem a világ legnagyobb filmje, de van benne szív, meg humor is, és talán néhány embernek kedvet hoz, hogy ne szokjon le a gyerekségről, ötven felé is fogócskázzon a többiekkel, legalább évi egy hónapot. Helms az egyik fogócskázó, és már csak azért is hálás vagyok a filmnek és a magyar szinkronnak, mert volt egy szó, amit valaha ismertem és rendszeresen használtam, és aztán úgy elfelejtettem, hogy egy pillanatig gondolkodnom kellett, mit is jelent: apádüte. Amikor a fogó megfog valakit, de az rögtön visszacsap, és ezzel vissza is adja ezzel a fogóságot. Kicsit, persze, ugyanaz a recept, mint a Másnaposokban, egy csapat férfi csinál valami korához nem illőt, különböző karakterek, vérmérsékletek.Máskor és más filmekben háborúba mennek vagy bankot rabolni, éljen a béke, és hogy a föl nem növés aktuálisabb probléma a géppisztolynál. Helms itt épp az egyik figura, húzónév és fő karakter, mondhatni a vállán viszi a filmet, de közben föltűnt, hogy új foga van, ezek ott elöl nem a régi fogpótlásai. És akkor arra gondoltam, lehetséges volna, hogy a Másnaposok fogatlan jeleneteiben nem valami trükk által fogatlan, hanem tényleg feláldozta az egyik kismetszőjét a világhír és a hiteles alakítás oltárán? 

A ménes. El ménese, mármint El Kazovszkij lovai. Az ember néha a hülyeségekre gondol, miközben ezeket a komor műalkotásokat nézi, nagy sötétségeket, a fekete kutyákat, szárnyas farkasokat, hullámpapírból készült balerinákat. Eszembe jut Rényi András, aki azt mondta még a Nemzeti Galériában, hogy mintha szándékosan kerülné El Kazovszkij az értékes anyagokat, jelezve, hogy nem az örökkévalóságnak dolgozik, hanem az élet része az alkotás. Az utókor le van ejtve. 

Most a Várfok Galériában van gazdag kiállítás, még a héten látható (de vasárnap és hétfőn zárva), azon nézegetem a játéklovakat, és azon gondolkodom, hogy miféle lovacskák ezek. Valahol vette, valami trafikszabású boltocskában, ahol bólogató ebeket és autós hőmérőket is árultak. De ennyit? Vagy ismert valaki gyártót, aki csak neki fröccsöntött kétszáz darabot? Kétezret? És vajon menyi idő is kell az ilyen műanyag lebomlásához? Kétszáz év? A Mona Lisa vászna már régen el fog porladni, és El Kazovszkij ménese még mindig kényeskedve emeli a lábát.  

Gondolom, mindenki ismeri a viccet, ha ez vicc, akkor mondjuk úgy, tréfás fejtörőt, Ábrahámnak nem volt fia. A megoldás hátizsák (hát izsák?). Marhaság, de mindig eszembe jut, ha Isaac Sternről van szó, aki a nevét tekintve tiszteletbeli magyar, magyar zsidó lett, mert sokan hívták úgy, hogy "a Stern Izsák". Ma van a születésnapja, a 98., de ő amúgy is szerette a nem kerek számokat, az önéletrajzának is az lett a címe, hogy Az első 79 évem, jól tudva, hogy második 79 nem lesz, de nem sejtve, hogy még kettő is alig. Talán sejtve, akkor már eltiltották a szivartól, már megszegte (helyesen) a fogadalmát, hogy Németországba többé be nem teszi a lábát. Betette, de nem koncertezett, csak tanított. 

Szerettem volna elmesélni életem legnagyobb újságírói sikerét, amikor a Zeneakadémia jegyszedője átölelt a teremben azért, amit Sternről írtam, de szerencsére még időben rájöttem, hogy már elmeséltem. Úgyhogy inkább azt mesélem, hogy felbuzdulva az önéletrajztól, amelyet Chaim Potokkal közösen írtak, fölhívtam Kepets Andrást, mert az Ulpiusnál voltak a Potok-könyvek, hogy ha gondolja, szívesen lefordítom. Hááát, háát, volt a válasz, ami akkor rosszul esett, de aztán kiderült vagy rájöttem vagy azt hiszem, hogy akkor Kepets már tudta, hogy a kiadó ügyei nem állnak valami fényesen, és aligha tudná kifizetni a munkát, azért hímezett és hámozott. 

Most már alighanem késő, száz felé közeledve az előadóművészeket el szokás felejteni, még akkor is, ha szépséges hangzó hagyaték marad utánuk. Művek is maradnak, legalább három ismert, Penderecki 2. hegedűversenye, Dutilleux-től a L'arbres de songes és Bernsteintől a Szerenád. Meg a Carnegie Hall, amit Stern miatt nem bontottak le, ő szerzett pénzt és tiltakozókat a fennmaradásért. Életműnek ez sem kevés.