Garry Winogrand képeiből van nagy válogatás a Capa Központban, már ha lehet ekkora életműből nagyot is válogatni. Winograndről azt kell tudni, hogy az utcai fényképezés atyja vagy bátyja, szóval nagy alakja, lényegében egész nap élesre felhúzott Leicával járta a várost (a városon a Cityt kell érteni, New Yorkot), és lőtt, lőtt, lőtt. Ettől lett olyan valószínűtlen méretű az életmű, Winogrand korai (56 évesen bekövetkezett) halálakor maradt utána 2500 előhívatlan tekercs, 6500 előhívott tekercs, amiből még nem készült kontakt, azonos méretű pozitív másolat. Valaki nekiállt kiszámolni az adatok alapján, hogy akkor vajon hány fényképet is készített Garry Winogrand életében, félmillió fölötti szám jött ki, napi szinten körülbelül 450. Mindez a digitális fényképezés föltalálása előtt. Ha ma élne, meg volna őrülve a gyönyörűségtől. 

Akkor is meg volt őrülve a gyönyörűségtől, a kiállítás címe Women are beautiful, és zavarba is hozza a nézőjét, mert látszik, hogy egy mániákus munkája, mászkál a világban, és ha egy feszesebb ruhát, izgalmasabb dekoltázst lát abban a melltartó nélküli világban, ő odafényképez. Nem sokat állítgat, a vízszintes elég ritkán vízszintes, meg is vádolták, hogy csípőből tüzel, bele sem néz a keresőbe, csak nyomja a gombot. Ez, persze Winogrand teljes félreértése, túl szépek a kompozíciók, és ő nem is nagyításkor komponált, nem vágta le utólag a képekről a fölösleget; amit a gép és az optika megörökített, az mind megörökítésre érdemesnek találtatott. 

Más szempontból sem volt Winogrand afféle csöndes kukkoló, erről bárki meggyőződhet, ha megnézi a kiállításon látható interjú videóját, asztalra föltett lábbal válaszolgat a kérdésekre, nem az a sarokba bújó megfigyelő, inkább az élet császára, aki megy, fotózik és uralkodik, hiszen az ő kezében van a fényképezőgép. 

Ha egy képet kell a sokból választani, akkor a lányra gondolok a fa alatt. Nyilván nem teljesen függetlenül attól, hogy ez nem is igazi Winogrand, a vízszintes vízszintes, a lány olvas a fa alatt, zaklatottság helyett harmónia, mintha a Paradicsomban lennénk, és Éva épp a tudás fájának gyümölcsét kóstolgatná. Vagy épp ő maga a gyümölcs, hiszen ott van a fa alatt, éretten és ártatlanul. Nagyon messze, a bal sarokban kivehető egy férfi, de talán soha nem ér ide, hogy valami hülyeséget csináljon. Illetve: biztos, hogy nem ér ide, hiszen ez a szépsége minden állóképnek. Nem kell félni a következő pillanattól.  

Olvasom Koppány Zsolt könyvét, Volt egyszer egy Kocsis Zoltán a címe, kicsit olyan titkos könyv, én csak az Írók Boltjában láttam árulni, meg nem is valami szép kiadvány, hogy az emberek forgatnák, keresnék, beleolvasnának, viszonyulhatnának hozzá. A szerkesztői munka sem hatalmasodott el a kiadóban, hogy mást ne mondjak, rögtön az elő fejezet címében egy évet és egy napot téved a szerző Kocsis halálát illetően, 2017 november 7-ét ír. Amúgy is időnként az az olvasó érzése, hogy tényleg szerette és csodálta Kocsist a szerző, de azért önmagáról egy kicsit szívesebben mesélne, vagy mesél is, de mesélne akár többet is, hosszabban is. Mindentől függetlenül: hiteles a könyv, arról az időszakról beszél, amelyikről mostanában kevesebbet szoktak, egyszerűen azért, mert messzebb van, a nyolcvanas évekről, Kocsis tanított, Koppány rendszeresen nézte az óráit a Zeneakadémián, itt-ott összefutottak, a régi Mozgó Világról, ahol Kocsis szerkesztőségi tag volt, de azért nem hozták le Koppány Zsolt verseit. 

Nemcsak onnét tudom, hogy hiteles a könyv, hogy bizonyos eseményeken én is ott voltam, hanem onnét is, hogy bizonyos dolgokat Kocsis nekem is ugyanúgy mesélt el, ugyanazokkal a szavakkal, mondatokkal, fordulatokkal. Nem tudom, hogy túl messzire megy-e a következtetés, hogy ez sem teljesen független Kocsis zenészségétől. Lehet, hogy mások is ugyanúgy mondják el a történetet, engem biztosan zavar, ha észreveszem magamon az ismétlést, mintha nem is volna igaz a mese, csak színészként mondanám föl. De egy előadóművész, pontosabban egy klasszikus zenész, aki a kottából alapvetően mindig ugyanazt játssza (már ha tudja, de ez most itt nem szempont), ezen nem problémázik, estéről estére ugyanazt mondja föl - persze, óriási különbségekkel, de azok már az egyformaságon túl vannak. Mintha a műnek és az elmesélt dolgoknak egyaránt volna egy végső formája, arra lehet hagyatkozni, nem kell újrakitalálni semmit, elég pecázgatni a múltat, hátha horogra akad. 

Te jó ég, hogy énekelnek. Főleg a lányok, asszonyok, a fiúkat nem foglalkoztatják túl a Mamma mia! második részében, de a lányokat meg érdemes. És sokféleképpen lehet jól énekelni Abba-dalokat, úgy is, mint Cher, aki már nem tudja mozgatni egyik arcizmát sem, épp csak valamennyire nyitja a száját, így aztán befelé öblösít, és mintha a tüdőcsúcsából jönne a hang. Vagy ahogy Meryl Streep, szépen, iskolázottan. Vagy ahogy Amanda Seyfried, csak úgy, ahogy jön, egyenesen, de mégis muzikálisan. 

Magamat győzködöm, hogy nem elvtelenül szeretem a második részt. Talán tényleg nem, mert látom én is, hogy ez nem az, nem AZ, de pont az, ami kellett, újra elmesélik a régi történetet, meg valami nem is történet-szerű újat tesznek hozzá, de mindent már sokkal profibban. Mindig jön egy új szereplő, amikor leülne a film, nem hagyják a hangtalanokat sokat hangtalankodni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire jó volt, amikor még hagyták,mikor Pierce Brosnan kínlódott, mert pont az az örömfilm-jelleg erősödött tőle. Viszont maradt annyi, hogy a szinkronizált változat után az ember a feliratosat is megnézze, aztán majd újra szinkronnal, aztán eszébe jut egy jelenet, hogy azt mégis még egyszer, és így tovább. Lehet, hogy nem tízszer, csak nyolcszor. 

És visszatért a rőzsés néni. Nekem nála fordult meg az első rész, a Dancing Queen alatt, amikor eldobta a vaskos asszonyság a nyakában cipelt rőzsét, akkor döntöttem el, hogy nem állok tovább ellent. Most nem is dobja el, minek, már rég megadtam magam. 

Valaha a Hotel Menthol után készítettem egy rövid interjút Fenyő Miklóssal, és kérdeztem tőle, hogyan tovább, minden jó Hungária számot fölhasználtak már a Csavard fel a szőnyeget kivételével, ha lesz új darab, muszáj lesz új dalokat írni. Azt mondta, ne aggódjak, maradt elég, és igaza volt, kijött belőlük egy Made in Hungária. Ugyanez volt a Mamma mia! után, hogy rendben, de mit fognak énekelni a második részben? És maradt elég. Hanem, ha harmadik rész is lesz, lehet, hogy tényleg neki kell ülni slágerkedni. Nem is bánnám. 

A tévében láttam a portugál festőnő, Aurelia de Sousa önarcképeit. Portóban mászkált a riporternő és a művészettörténész, az egyik helyen egy piros ruhás arcképet mutattak, az egész beállítás valahogy ismerős volt, ahogy épp halványan a két szem egy kicsit összeszalad, a tekintet közönyössége és súlya, az arcvonások keménysége. Aztán rájötem: mintha egy korai szelfit néznék. Nagyon korait, de Sousa ezt a képét 1900-ban festette, és a művészettörténész elég határozottan mondta, hogy fénykép alapján. Engem nem győzött meg, nem az évszám miatt, hanem mert nagyon néz, és 1900-ban még nem lehetett a kamerába nagyon nézni, másra sem, de önmagunkra végképp nem. Viszont a tévések átsétáltak egy másik portói múzeumba, ahol furcsa módon mintha lambériára szegezték volna föl egy teljes alakos Aurelia de Sousa önarcképet, ezúttal Szent Antalnak öltözve, imához emelt kézzel, ferences ruhában. Hogy ez is fénykép alapján készült, azon már elég nehéz lett volna vitatkozni, hiszen megvolt maga a fénykép is, a frizura más, egy kicsit a keze tartásán is igazított a festőnő, de ő az, álöltözetben. Nem is kezdek el most valami magyarázatot keresni, értelmezni, hogy ez tiltakozás vagy csak kiállás, nekünk is jogunk van Szent Antalnak lenni. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy épp egy másik festőnő műve járta be a világsajtót a napokban. Artemisia Gentileschi szentnek öltözködött önarcképe. Ő ugyan női szentet választott magának, alexandriai Szent Katalint. Mellette a késekkel ellátott kerék, amellyel meg akarták kínozni, de sikertelenül. A kerék eltört, darabjai szerterepültek, és megsebesítették a kivégzésre összegyűlt nagyérdeműt. Szent Katalinnak az volt a kérése, hogy akik megemlékeznek róla, azoknak mindig legyen bőven kenyere és bora, és ne érje őket váratlanul és készületlenül a halál. Az idők változnak, sokan az utóbbit tartják a legnagyobb jótéteménynek, ami embert érhet. 

Artemisia Gentileschi ennek a szentnek a ruháit, pálmaágát és kerekét festette maga mellé, és most ezt a képet vette meg viszonylag szép pénzért, 3,6 millió fontért a londoni National Gallery. Nem kell nagy megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, Artemisia épp felszálló ágban van, egyrészt tényleg jó, másrészt jól "promózható", a kevés korai női festők egyike, ráadásul története is van, lánykorában megerőszakolta egy másik festő, perre mentek amely során Artemisiát kínozták meg mindenféle hüvelykszorongatással, hogy biztosan nem hazudik-e. Bosszút csak úgy tudott állni, hogy mindenféle bibliai hősnőket festett, Juditot, aki levágja Holofernész fejét, és mindenfelé spriccel a vér, meg a Szépművészetiben látható (most épp nem látható) Jáelt, aki úgy veri a százas szeget Sisera fejébe, mint valami munkában elmerült, álmodozó ácsmester. Az a kar, az az izmos, nem nagyon nőies, de szép formájú alkar, az Artemisiáé. 

Tegnap, halálának tizedik évfordulóján adta a tévé (valószínűleg nem először) a Kolonics Györgyről szóló filmet. Az ég a vízre ráhajolt, ez a címe, rendezte Varga András, írta Zentai Nóra, és igazán mondom, hogy nem terveztem végignézni, de nem tudtam elkapcsolni róla. Pedig nem tud nagyon más lenni, mint emlékfilm, kérdezi a túlélőket, akik koruknak és vérmérsékletüknek megfelelően higgadtan, könnyeket nyelve vagy derűsen emlékeznek a sportolóra, vagy akár a három lelkiállapotot váltogatva. A néző meg  magát kérdezgeti: megéri? Mindenféle érmekért, koszorúkért, kupákért odadobni az életet, húzni egész nap a lapátot, ha nem azt, akkor saját magát, mármint húzódzkodni, futni, úszni, súlyzózni, nyögni, nem aludni, szenvedni, hogy első legyen? Meghalni, és akkor most általános iskola, sétány meg szobor. Nem is mindig az első helynek örült, volt, hogy a harmadiknak, mert ahhoz kellett megszakadni, és akkor legalább megsejti az ember, hogy mindez sokkal bonyolultabb. A verseny is, az edzés is, az élet, amit, ha valaki meg akar nyerni, elveszti azt, és ha el akarja veszíteni, megnyeri azt. 

Nem tudtam, nem is tudok szabadulni a filmtől, nagy, marha férfiak, akik mintha az Iliász szereplői volnának, csak dárda helyett evező van a kezükben. Amíg este ezen gondolkodtam, eszembe jutott egy másik K betűs, Koltai Tamás, a színikritikus, holnapután lesz a halála harmadik évfordulója. Valakivel beszélgettem róla (írásban), hogy igaza volt-e, jól tette-e, amit tett, jól élt-e, és egyszer csak fölfortyant ez a másik: hát mit akarsz? Nem kitalált magának valami marhaságot, és aztán nem áldozta föl érte az egész életét? És tényleg, minden este színházban volt, talán nyaranta volt egy-egy szabadnapja, nem hivatalosan, nem hivatásszerűen, hanem mániákusan, mintha elpocsékolt nap lett volna, amit nem a nézőtéren fejezett be. Megfordult nála az élet és a színház, nem azért járt színházba, hogy aztán másképp éljen, hanem azért élt, hogy színházba járjon. Ott volt az igazabb vagy igazibb élet számára. 

Tudom, ez a Moby Dick története is. Hogy talál-e magának az ember egy bálnát, amit kergethet, elér aztán elenged és újra kerget, hogy legyen célja meg értelme az életnek. Nem tudom hogy tényleg értelmes-e így az élet, de akinek van bálnája, valószínűleg nem boldogtalan. 

A Hatholdas rózsakert ment a tévében valamelyik este, nem épp tökéletes filmalkotás, mintha menet közben elengedték volna a gyeplőt, belefáradtak vagy elveszítették a bizalmukat a Babits-sztoriban, nézzük, hova jutnak maguktól ezek a figurák és színészek, zakók, szalmakalapok. De közben volt egy jelenet, a vőlegénynek kiszemelt Gruber Franci eszik a jövendőbelije családjával, köztük ott van Páger, zajong és eszik, és valami cérnametélt szála megakad a bajuszán, igazán szörnyű és lenyűgöző. Eszembe jutott, hogy amikor életemben először úgy igazán és mélységesen lenyűgöződtem Páger Antal művészetétől, akkor is éppen evett, magyar filmen, de még a harmincas években készült magyar filmen. Veszekedett a filmbeli hitvesével, veszekedett és evett egyszerre, kenyeret meg talán kolbászt, szóval amolyan teleszájú ordítozás, háttal a nőnek, szembe a kamerával, és amikor a mondat végére ért, a mutatóujjával benyúlt a szájába, és úgy, egy ujjal szedte le az ínye mellé szorult ételmaradékot.

Nyilván ilyen jelenetek nem szoktak szerepelni ezekben a vidám filmekben, és nem is mondom, hogy bárcsak, tökéletesen meg vagyok elégedve a Kabos-féle őrületekkel, de mintha egy pillanatra fölfeslene a vászon, és mögé látna az ember. Emberek laknak ott, hús-vér-nyál-bőr emberek. Kalbásszal a kezükben. 

Mi adjuk a zenét. Ez voltaképpen csodálatos, hogy legalább ennyi összejött, hogy néha magyar vagy tiszteletbeli magyar dallamokat hallhatunk, egészen meglepő helyekről. 

Na jó, nem annyira meglepő helyről, a tévéből, ahol éppen gyűrik egymást a labdarúgó csapatok, és miközben a svédek derekasan helytállnak (legalábbis remélem), a szurkolótáboruk teli torokból zúgja a lelkesítő indulókat. Az ember szinte biztos benne, hogy semmilyen svéd tömegdalt nem ismer, de ezt mégis, mert ennek van magyar szövege: "mert a szív és az ész együtt mindenre kész". Barinkay belépője a Cigánybáróból. Na jó, a Zigeunerbaronból, Johann Strauss a zeneszerző, de a történetet Jókai Mór írta, és többen ismerik, mint azt tudják magukról, hiszen Szaffi címmel Dargay Attila rajzfilmet készített belőle. 

Mikorra belenyugodnék, hogy ezt most egy darabig így nem fogom hallani, mert kiestek a svédek, és viszonylag ritkán nézek svéd válogatott meccseket, jön egy másik operett-melódia, talán még meglepőbb helyről. Kiadták John Coltrane elveszett albumát, amiről pontosan nem lehet tudni, mennyire album, de az biztos, hogy elveszett, most kerültek elő a tekercsek az első felesége hagyatékából. Az egyik szám közöttük a Vilia címet viseli, és tényleg az, amire gondol az ember, a Vilja-dal A víg özvegyből. Lehet tudni, hogy Coltrane nem volt sznob, bármilyen dallamból meg tudott indulni, még a My Favourite Thingsből is, és a Vilia egy változatát korábban kiadták (csak azt én nem ismertem), mégis meghökkentő, ahogy megindul ez a szaxofon-gargalizálás, kavargatás a dobon, és közben mégis Lehár szól. Szerintem élvezte volna. 

Alagna helyett Beczala énekli Bayreuth-ban a Lohengrint. Majdnem mindegy, mondhatná bárki, aki át mondott, most bét mond, mindkettő A kategóriás vagy A+-os énekes, voltaképpen nagyszerű megoldás. Ráadásul látatlanban-hallatlanban azt mondta volna az ember, hogy Alagna úgyis fejre áll a szereppel, soha nem is énekelt németül, amennyire tudom, nem is illik hozzá egy ilyen vérmérséklet, elképzelem, ahogy azzal a lágy hangjával, finoman raccsolva nekiugrik a Grál-elbeszélésnek... Csak hát épp ez lett volna az egészben a lényeg, Alagna kockázatos, Beczala meg úgyis megcsinálja, egyébként is már énekelte a szerepet, nincs rajta mit félteni. Mintha ez valahogy fokozni tudná a művészi élmény befogadásának izgalmát, a félelem, mármint a közös félelem, egyek leszünk az árok két oldalán, mert nem tudjuk, meglesz-e vagy sem. 

Hát most nem lesz meg. 

A rossz hírt egy másik követte, a másik nagy fesztiválról, Bruno Ganz volt kénytelen lemondani a salzburgi Varázsfuvolát, helyette Klaus-Maria Brandauer ugrik be. 

De hová? A varázsfuvolában nincs tisztán prózai szerep, ez nem a Szöktetés (amiben egyébként Brandauer már közreműködött) miféle rejtélyes úton kell majd Taminónak végigbaktatnia, ahol a betegségnek köszönhetően elkerüli ugyan Hitlert, de belefut Mephisto karjaiba? Micsoda szörnyű koncepció lehet az új rendezésben, hogy egy ilyen cserére vállalkozik a rendezőség? 

Majd kiderül, de feltehetően fölöslegesen fagyott meg a vér az erekben, a színlap szerint Brandauer a Grossvatert fogja játszani.  

Bárhogyan is szeretnék, nem tudok szörnyülködni a Felhőkarcoló című filmen, mert a történetet maga az élet írta. Már úgy értem, a filmélet, mert a valóság nyilván nem egészen ilyen, ritkán szoktak művégtaggal élő emberek egy rövid roham után átugrani tíz métert. Egy daruról a felhőkarcolóra. A 98. emelet magasságában. 

De éppen ezért vagány dolog az egész, fityiszt mutatnak a valóságnak, voltaképpen szép és filmrajongóhoz illő feladat volna összeszedni a jeleneteket, és megmondani, melyik honnét van, mik voltak az előzmények. Ez a Pokoli torony, az a Sárkány közbelép, amaz valami Hitchcock. Nem is Hitchcock, Orson Welles, A sanghaji asszony. A műláb egészen közeli előzmény, Cormoran Strike. Hogy mennyit nőtt a nézői érzékenység az elmúlt évtizedekben, azt talán jól mutatja, hogy hiába lángol a kétszáz emeletes épületszörny, még sincsenek áldozatok, a vajszívű gonosztevők még az átadás előtt léptek akcióba. Egyetlen dolgot nem értek: miért nem ülnek az utolsó snittben a szereplők takaró alatt a mentőautóban, amikor úgy szokás. Ettől függetlenül az egész film szerelmi vallomás a mozihoz, a katasztrófa műfajához, az izomfeszegető megmeneküléshez. Mondanám, hogy a család intézményéhez is, de ahhoz túlságosan komolytalan az egész. Ha hiszel a kétgyermekes boldogságban, gyere lóbálódni a századikra. Megérdemled.  

Oliver Knussenről szerettem volna megemlékezni, nem mintha olyan nagyon sokat tudnék róla, de a neve mégis ott motoszkált az ember agyában. Ismertem. Csak nem abban a minőségében, amiben kellett volna. Knussen ugyanis elsősorban zeneszerző volt, karmester leginkább szülői ösztökélésre lett. Tudjuk, hogy a szülőnek volt igaza, a zeneszerzők sokszor nagyon nehezen boldogulnak, a jó karmesternek meg mindig van munkája, pénze, dicsősége. Oliver Knussen azonban zeneszerzőként is sikeres volt, főleg eleinte, 15 éves korában mutatták be első szimfóniáját. Majdnem Kertész István volt a bemutató karmestere, de ő betegség miatt kénytelen volt lemondani, így a kamasz rögtön a másik képességét is kipróbálhatta, és vezényelhette is saját művét. 

Évekkel később azért visszavonta a darabot, biztos igaza volt. 

Knussenről akartam írni, és gondoltam, elvégzek egy gyorstalpalót, hallgatom és hallgatom, de aztán nem sikerült, mert nagyon hamar belebotlottam az Egy kiállítás képeibe. Amit, természetesen nem ő írt, nem is ő hangszerelt, viszont amit lemezre vezényelt, az nem is a megszokott Ravel-orkesztráció, hanem Leopold Stokowski változata. Mostanra lezárulni látszik a Muszorgszkij-hangszerelések története, senkinek nincs jobb ötlete (erre azért még visszatérünk), mint Ravelnek, tényleg parádés, ahogy a trombitát használja, vagy akár a szaxofont, a színek, a sistergések, minden. Senkinek nincs nagyobb neve, mint Ravelnek, bár... Stokowski a maga idejében...

Szóval a történet veleje az volna, hogy eleinte még védeni kellett Ravelt. Az angol karmester, Henry Wood például letiltotta a saját hangszerelését, mert jobbnak tartotta Ravelét, igaz, nagy apparátus kell hozzá, de megéri. Aztán, ahogy Ravel nyert, jöttek a hangok, hogy nagyon franciás az ő változata, nem annyira nyers, mint amit Muszorgszkij (feltehetően) szeretett volna, bár, ha egyáltalán szeretett volna valamit, éppenséggel el is készíthette volna. Jöttek újabb változatok, ezek közül volt az egyik Leopold Stokowskié.  

Stokowski ma már félig elfeledett, na jó, talán csak negyedig, a híre is kétes. Van egy csomó történet róla, mondjuk, hogy tejbe mártott kezekkel vezényelt a Metropolitanben, hogy világítson az egyébként tényleg szép kézfeje. Hatalmas mozdulatokkal rajzolta meg a muzsika íveit, csinálta a show-t. Oldalról nézte Reiner Frigyes, aki mindig egészen apró mozdulatokkal dirigált, csak hát olyan szuggesztivitással, hogy neki aztán tényleg nem volt szüksége se tejre, se szélmalmozásra. Nézte, nézte Stokowskit, aztán csak annyit mondott: one of us is crazy. Az egyikünk hülye. 

Na jó, elmondom a másik kedves történetemet is. Mario del Monaco volt hivatalos Stokowskihoz, egy közös fellépés előtti zongorás próbára. Del Monaco csenget, egy bekötött fejű, vén szipirtyó nyit ajtót. Jó napot kívánok, maestro Stokowskit keresem. Mire a felháborodott szipirtyó: de hiszen maestro Stokowski én vagyok.  

A vén szipirtyó ifjabb szipirtyó korban, 1939-ben készített zenekari változatot Muszorgszkij zongoraművéből, és ezt vezényelte Oliver Knussen a DG lemezén. Sokszor nagyon furcsa, de azzal nincs is semmi baj, bár nem mindig tudom eldönteni, hogy Stokowski a furcsa, vagy ahogy Knussen vezényli, és átrohan a színen az ökrös szekér. Tény, hogy Stokowski változata még annyira sem teljes, mint Ravelé, kimaradnak a vidám képek, a Tuilériák és a Limoges-i piac, és még azt sem tudom, ezt hogyan kell érteni. Stokowski széttárja a kezét, ezt nem lehet, vagy csak annyit mond, ezt Ravel jól megoldotta, nem kell hozzányúlni. Az is igaz, hogy épp Stokowski mondta, hogy Ravel ízlése túl franciás, ez meg épp két francia kép, francia helyszínről. 

Mindegy. Végül, tudjuk, Ravel nyert, ma nehéz volna olyan koncertet találni, ahol nem az ő változatát adják elő. Pedig időközben Vladimir Ashkenazy is elkészítette a saját hangszerelését, kijavította azokat a sajtóhibákat, amelyeket Ravel belehangszerelt a maga változatába, meg eleve időnként egyszerűen jobbak az ötletei, vagy csak többet tud Muszorgszkij és a képek világáról. A Goldenberg Sámuel és Smüle képben például a vacogós dallamot nem trombita játssza, hanem hegedű, ami a mai hallgatóban rögtön a klezmer-környezetet idézi föl. De Ravel ellen neki sincs esélye.