Tudom, mennyire kínos ma már Pierre Boulez régi nyilatkozatára hivatkozni, miszerint föl kellene robbantani az operaházakat, azt pedig még jobban tudom, hogy terrorizmusterhes időkben nem illik ötleteket adni a robbanószerek tulajdonosainak, de ha mégis, mégis, ha csak egy operaházat kellene a levegőbe röpíteni, az hadd legyen a bécsi. Az embernek eszébe jut a sok megaláztatás, amit ifjan el kellett szenvednie a különféle jegyszedőktől és segéderőktől, akiknek nagy gyönyörűségük telt abban, hogy túráztathatták  a 15 schillinges jegyekért várakozókat, eszébe jut, hogyan álltak (mert ülni nem volt szabad) a páriák a szükséges időn túl még két órát, mondjuk egy Trisztán és Izolda előadásért, hogy aztán potty, meg durr, össze is essenek az állóhelyeken. Ki az első, ki a második felvonás során. Aki a harmadikig eljutott, az már sok iskolai ünnepélyen vett részt. De hát megtettük, elszenvedtük, nyilván muszáj volt, ha az ember Gruberovát akarta hallani a Traviatában, Alfredo Krausszal. Vagy Domingót. Vagy akár Simon Estest. Vagy csak részesedni akart a nyugati kultúra áldásaiban, a világ négy nagy operaházának egyikében. Nem is nagyon nyavalyogtunk, elhittük, hogy ez ilyen, hiába vagyunk a határ másik oldalán, az egyenruhások arra szolgálnak, hogy kellemetlen hangon beszéljenek az emberrel. 

Aztán el is teltek az évek, az ember a földszintre került, akár az anyagi helyzete drasztikus javulás miatt, akár a sajtóigazolványának köszönhetően, és attól kezdve igen keveset gondolt azokra, akik szerény ünneplőruhában vagy turista felszerelésben nézik a színpadot odalent. Kevesen vannak olyan szerencsések vagy szerencsétlenek, hogy megkapják a visszaút lehetőségét is, kapaszkodhatnak újra a negyedikre. Nem épp állóhelyre, de majdnem: oda, ahonnét kicsit frászos lefelé bámulni. Nem kell órákig sorban állni érte, az interneten rendelhető, csak egy kattintás, és jön valami szám, amit be kell mutatni, és cserébe a pénztár pecsétgyűrűs ura vagy szolgája átnyújt két jegyet. Kis bénázás, ülnek a széken, de már sötétítenek, örülünk, hogy odaállhatunk a hátsó sorba, majd a szünetben tisztázzuk, kinek mihez van joga a helyeket illetően. 

Nem lehet tisztázni. Kiderül, hogy a kód miatt a pénztárban a három nappal korábbi előadásra adtak jegyet, próbáljuk meg az ügyeletes kasszírnőnél tisztázni a dolgokat. Az ügyeletes enyhén támadó hangsúllyal kérdi, hol vettük a jegyet. Itt. Az lehetetlen, Miért volna lehetetlen, nincs még két órája. Akkor is lehetetlen, de majd ő megnézi. Na ugye, ez internetes rendelés. A kód rossz. Tudom, de ezt adta a rendszer. Tessék, megmondtam. Nyilván rossz a rendszer, próbálkozok, mire ő emelt hangon, hogy az ki van zárva. A rendszer nem rossz. Hogyhogy ki van zárva, ha három napja lefutott előadásra adnak ki jegyet? 

Komolyan, mintha a szocialista Magyarországon járnánk. Nem tud segíteni. Hogyhogy nem tud segíteni, ezért én fizettem. Megnézi a jegyet, gúnyosan fölkacag, 26 eurót? Ez nem összeg. Nekem összeg. Ha nagyon akarom, állóhelyre bemehetek, de ahhoz alá kell írnia a jegyet. Közben elkezd a következő vendéggel foglalkozni, nem írja alá a jegyet, indul az előadás második része, a jegyszedő megpróbál rávenni, hogy nem látó helyre menjek. Egy balett-előadáson. Annyira ostobák és ellenszenvesek, hogy még meg sem lehet rájuk sértődni. Mélán hallgatom a folyosón Steve Reich zenéjét. Persze, feladom a mélaságot a harmadik részre, amelyben egy szörnyen képességtelen nő zongorázza (próbálja elzongorázni) Liszt h-moll szonátáját, és olyan szenvtelenül mozogják le rá Marguerite és Armand történetét, mintha az Operák könyvéből olvasnák föl a szomorú ámde igaz cselekményt.   

Ehhez képest a Magyar Állami Operaház... Hát nem csodálatos hely? 

Nagy kivetítők vagy micsodák, belülről jön a fény, de szép. Meg értelmes is, ami a Capa központban történik, amikor a névadó izraeli fényképeit állítják ki. Legalább eszébe jut az embernek, hogy mégiscsak a fényképezés ütötte a rést a művészet kincsképző funkcióján. A sokszorosított képek bizonytalanították el a nézőt. Maradnak ugyan drága fotók, de a pénznek hirtelen igen kevés köze lett az élményhez, befogadáshoz, megértéshez. Nem kell sem milliomosnak lenni, sem múzeumba menni ahhoz, hogy átélhessük azt, amit a kép adhat nekünk. 

Azért ez most múzeum, és próbálom megérteni, miért olyan a kiállítóterem, amilyen. A képek többnyire a kényelmi szint síkja alatt vannak, szemmagasságnál lejjebb, kétrét görnyedve nézegetem az érkező lány skót kockáit, a szinte egyetlen színes foltot a képen. Négykézláb volna a legkényelmesebb nézni Capa izraeli tapasztalatait, gyerekeket, fantasztikus női fejeket, boldog rövidnadrágos férfiakat, akik hegedűvel a kezükben emlékeznek a régi hazára, de megtalálták az újat is. Miért hoznak közben ennyire kényelmetlen helyzetbe? Már a szó szoros értelmében gondolom, mert amúgy nincs rossz érzésem. 

Nem jut más eszembe, csak az Indiana Jones, amikor a Szent Grált kutatják föl, és valahogy az van a rejtvényben, hogy csak az alázatos juthat el hozzá. Azt is szó szerint kell érteni, le kell térdepelni, különben lekaszálja a betolakodó fejét valami gépezet. Grál nélkül kívánják most ezt tőlünk: üljünk, kússzunk, hajoljunk, mert szent a föld, amit taposunk. 

Halottak napjára megnéztem a Tabukról tabuk nélkül első részét. A spektrumon megy a sorozat, most indult, egy kicsit nagyot mond, de egy kicsit meg is próbálja utolérni magát. Néha tényleg szörnyű, nem is tudom, mennyire az, mert nem néztem oda, amikor összevarrták a holttest száját, hogy ne essen le a ravatalon az álla, és ilyenkor azt sem tudom, hogy ez a vagány tévézés most, vagy a kegyelet nélküli változat. Akkor is érdekes, és ez elég sok dologra fölmentést ad. 

Mind meghalunk, mondja Thuróczy Szabolcs a műsor elején, és tényleg majdnem jó műsorvezető, egy kicsit túlszínészkedi még a feladatot, elkomorítja a hangját, és nem mindig érezni, hogy a saját szövegét mondja. Pontosabban: azt érezni, hogy nem a saját szövegét mondja, pedig fontos volna a személyesség. De fél perc, és már nem számít semmi, mert a tragédia igazi, a fotós Burger Barna ül a székében. Már a beszéd is nehezére esik, az izmai sorvadnak, és ha nem látnánk, akkor is tudnánk, hogy nincs visszaút. És közben a legszebb dolgok történnek, elkezdene mondani valamit, de nem bírja, nem csak az izmok nem hagyják, de a könnyek sem, ezért a felesége fejezi be a gondolatot. Előbb még visszakérdez, azt akarod mondani, hogy...? Bólogat.

Tudom, hogy szörnyű ilyet mondani, de nekik legalább kijutott ez a fajta közelség és együttlét. Van mit gyászolni. 

És elhangzik a csodálatosan okos és kegyetlen gyerekmondat: arra kell figyelni, hogy a papa meggyógyuljon, mielőtt meghal. 

Azóta tudjuk: nem gyógyult meg.  

Belebotlottam ebbe a felvételbe, bár ne kellett volna. Meghalt tegnap Kukely Júlia, és olyan kevés hangzó anyag maradt utána... Talán nem annyira kevés, hiszen van egy Denevér-film, ahol Rosalinda, vannak különféle gálakoncertek, de ezek azért meglehetősen félrevezetőek. Vagy egyoldalúak, csak a primadonnát mutatják, aki valahol a két műfaj határán egyensúlyoz, alkatilag igazi operett-dáma, de a hangja operai. Erre a szerepkörre ideális, az a fajta, akire bólint a közönség, ha bejön, megértem én azt az Alfrédot vagy Eisensteint vagy Barinkayt, hogy elveszítik a fejüket miatta. Csak közben azért az életműben vannak más kiemelkedő pontok, az Idomeneo Elektrája, ami nem nőiesség kérdése, hanem hangé meg démoni koloratúráké. A Hoffmann hármas női főszerepe, kiegészítve a próza-Stellával, spiccelve énekelte Olympiát, és még úgy is kommentálta, hogy így talán nem vették észre, hogy a sok csilingelés nem az ő hangjának való. És Salome. És a további Mozartok. És ez, a Kodály-dalok, évfordulós tévéfelvétel. Egy korábbi évforduló, a centenárium idejéből. Lehet rá mondani, hogy túl operai az orgánum, túl testes, túl kevés figyelem és energia jut a szövegmondásra, de ahogy az Árva madárban lesüti a szemét, mielőtt azt énekli, hogy "nékem sincsen édesapám, sem anyám", az szépen megfacsarja a néző szívét. 

Nem tudtam, talán kevesen tudták, hogy beteg, nem láttuk a lassú pusztítást, amit a "hosszan tartó, súlyos" okozott. Megmarad nagy nőnek, primadonnának, mosolygósnak a közös emlékezetben. Nagyon-nagyon gyér vigasz, tudom.   

Tegnap a Bartókon adták a délutáni műsorban a Macskaduettet. Nem azt, amit nálunk annak mondanak, a Koós-Hofi változatot, bár az is úgy kezdődik, mint ez a klasszikus felvétel, a hatvanas évekből. Koncerten vették föl, a zongorakísérőt, Gerald Moore-t ünnepelték vele, és a két kedvence énekelte, Victoria de Los Angeles és Elisabeth Schwarzkopf. 

Mindig meglep, hogy mennyire utálom ezt a darabot, mert ezekről a zenei kényszerhumorokról szól, nyávog az énekes, és amikor a sor végére ér, udvariasan nevet a közönség, megint nyávog, megint nevet, mintha valami humorszertartáson vennénk részt. Aztán persze nem hagyják magukat, mégiscsak edzett színpadi nyanyákról van szó, egy idő után mintha szívből nevetnének a hallgatók, de min is? Hogy Rossini ekkora ász, szöveg nélkül is elmond valami történetszerűt? Mindig meg tudja tenni, az ember azt sem érti, hogy Bartolo mit énekel A sevillai borbélyban, a hadaróáriában, mégis siker. Nézőpont kérdése, lehet ez az egész az énekelt zene meggyalázása, ennek (mármint Rossininak) mindegy, mi a szöveg, ha motoszkál egy jó kis dallama fejében, ő leírja. Van, amikor zavarba hozza vele az embert, leginkább a Stabat materban, amikor délceg tenoráriát kerít arra, hogy Cuius animam. Sík Sándor fordításában: "Gyász a lelkét meggyötörte/ Kín és bánat összetörte/ Tőrnek éle járta át". Mintha csak annyit értene meg az egészből a zeneszerző, hogy tőr, akkor egy klassz induló, és egy magas desz a végén.   

Persze, meg is fordíthatjuk az egészet, és akkor Rossini a zeneszerzők gyöngye, akit nem billent ki néhány szép szó vagy könnyes mondat, vannak zenei szempontok, közönségbarát megfontolások, a lassú kórustétel után rendes tenoráriának kell következni, különben kidöglik a közönség. De ha Rossini a zeneszerzők gyöngye, ez a Macskaduett akkor is elég gázos valami. 

Csakhogy nem is Rossini írta. Én akkor jöttem rá, amikor az Otellót néztem, és a második felvonásban, Rodrigo áriájában elkezdik énekelni a duett gyors részét. Hogy minden újrafelhasználási és takarékossági és öniróniai hajlamát figyelembe véve sem létezik, hogy a saját művét úgy alakítsa át, hogy arra macskák nyervákoljanak. Még kisebb kaliberű komponisták, mint Elton John is idegesek lettek, ha a szép kis dallamaikat elbarmolják egy magasabb cél érdekében, és a Can You Feel The Love Tonight című dalt Timon és Pumba ordítja Az oroszlánkirályban. Egy varacskos disznó és egy szurikáta a szavannán. 

És tényleg: Rossini tisztázva van. Hiába megy az ő neve alatt a Macskaduett, ez csak egy poén, fölhasználták a zenéjét, és nem is csak az övét, hogy összehozzák ezt a duetto buffót. Mondjuk pech, hogy ez lett az egyik leghíresebb műve. De azért ott van, hogy Figaro itt, Figaro ott. Az tényleg Rossini. 

Solti Györgyről mondták az első Covent Gardenban eltöltött zeneigazgatói éve után, hogy ő a screaming scull. Az ordító koponya. A koponya most is nagyon jól látható, Takács-Nagy Gábor elképesztő agytérfogata, de ő nem ordít. Gondolom, próbán sem. Figyel, kér, és talán mosolyog. Túl, sokadszor is túl a kötelező gyanakváson, megint meg vagyok győzve. Ahogy rajzol, pálca nélkül a két keze. Ahogy egyszerre természetes és agyas a zenélése, benne vannak a magától értetődő gesztusok, de néha mégis eltúlozza ezeket, ha nagyon halk, akkor nagyon le is lassul a Mozart-szimfóniában, és valahogy elneveti magát az ember, annyira váratlan, ami történik. Mintha egy nagyon bölcs ember volna egy kissé részeg, és hagyná, hogy az agya meglóduljon, csak győzzön a hallgatóság szaladni utána.

Mozart után Haydn, ez a Fesztiválzenekar vasárnap délutáni ajánlata a Zeneakadémián. És nem Mozarthoz jön a vendégművész, hanem Haydnhoz. Piotr Anderszewski zongorázik, kicsit nehézkesebben, mint ahogy emlékeztem a zongorajátékára, de azért benne is megvan ez az elevenség és eredetiség. Takács-Nagy Gábor számos jó tulajdonságához pedig most hozzájön a másikra való figyelem képessége, hogy egyben hallja odabent a zenét, nem abból indul ki, hogy ő felel a zenekarért, és lekísérjük majd a szólistát, hanem az egész tényleg együtt mozog, reagál a sok a kevésre, már úgy értem, a zenekar a szólistára. Örömzenélés, szokták erre mondani, de az kit érdekel? Legyen az ő dolguk. A miénket úgy hívják: örömhallgatás.

Van az Amadeus filmváltozatának elején az a jelenet, hogy Salieri üldögél a bolondok házában, jön hozzá a gyóntató atya, és ő próbálja elmesélni neki, hogy ki volt. Mutat neki néhány diadalmas áriát az operáiból, a pap csak a fejét rázza, nem ismeri. Ne haragudjon, nem valami muzikális lélek. Akkor eljátszik neki végre egy ismerős dallamot, a Kis éji zene kezdetét, és a nem muzikális pap énekelni kezdi, nahát, nem is tudtam, hogy ezt ön írta. Nem én írtam. Hanem ő. Mozart. 

Persze, tudom, hogy ez csak egy bulvár darab, annak persze nagyon jó, de nem innét kell megszereznünk a zenei világképünk alapjait. Azt is tudom, hogy ha egy dallam népszerűsége és közismertsége volna a legfontosabb szempont, akkor a legnagyobb magyar komponista az, aki a MÁV szignált írta (Székely Tamás), ugyanez a cím világviszonylatban pedig a Nokia csengőhangért jár, Francisco Tárregának. De azért az valami, hogy Presser Gábor kiül vagy beül a zongora mögé, csak egészen picit játszik, még hanggal sem segít rá, és a teljes Kongresszusi Központ kezdi énekelni, dünnyögni, orra alatt brummogni, hogy ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad. 

Nincs rá magyarázat, nyilván kell a szöveg is hozzá, valami ismerős érzés, de azért ez nem  Arany János. És érzi az ember, hogy ebből lehetne valami nagy, össznemzeti megmozdulást kerekíteni, szombat délben Magyarország összes vasúti megállójában, megállóhelyén, pályaudvarán és bakterházánál egyszerre kezdenének el vonatozni és énekelni. Ha valamiben, hát ebben egységes lehetne az ország, miénk a közkincs. 1977-ben volt új a dal, akkor volt sláger, minden ok megvolna rá, hogy azóta elfelejtsük, hogy jöjjenek új generációk, akik nem is hallották soha. Jönnek is, de éneklik. 

Előttem Korniss, mögöttem Korniss, balra Korniss, jobbra Korniss, a kiállítás már csak ilyen. Nemzeti Galéria a nyolcvanéves fotós tiszteletére. Életmű. Az ember nem nagyon tehet mást, mint tiszteleg meg emlékszik, meg ümmög, hogy ez is a fotóművészet velejárója: avulnak a képek. Nagyon bele vannak ágyazódva a napba, hónapba, évbe, hatvanas meg hetvenes, meg a Nők Lapja érzés. Avulnak, és aztán majd kiderül, hogy visszafrissülnek-e. Van, ami nem is avul, a hadirokkant a hómezőn, azt hiszem, azt szeretem a legjobban, ott válik rajzzá vagy fekete-fehér festménnyé a fénykép, ott nem is érzem az évtizedeket, csak a századot: 20. Különben az ember tiszteleg meg emlékezik meg csodál, hogy odaadta értük Korniss az éveit, a saját éveit, nem nagyon mérlegelt, hogy érdemes-e. Nézem a vendégmunkás-sorozatot, Skarbit Andrást, régen meghalt tiszaeszlári lakost, aki hetente kétszer leutazta a Budapest-Tiszaeszlár távolságot, itt dolgozott, hogy oda mehessen haza. Nem is értem, miért őrá esett Korniss választása, nincs benne semmi rejtett szépség, hogy ha jobban megnézed, a profilja vagy a szeme, vagy a tartása. Talán csak annyiban volt más, hogy elviselte az arcára, magára irányított objektíveket. Annyira átlagos, amennyire átlagos lehet valaki, svájcisapkás melós, utcakövet rak, gödörbe ereszkedik, kenyeret vág, alszik, olvas. Születik, elvegyül, kiválik. Férj, apa, nagyapa. 

Annyira átlagos, amennyire csak lehet, és közben azt érzi az ember, hogy van itt egy ember, aki mintha soha életében, egyetlen percre nem lett volna boldog. És mivel átlagos, lehet mondani, hogy van vagy volt itt egy lakosság, népesség vagy mi, amelyik soha életében, egyetlen percre nem volt boldog. És van vagy volt egy ember, a kezében kamerával, aki nem fordította el a fejét. Aki dokumentálta, hogy ha esetleg kérdezik vagy alkudni lehet, el tudjuk mondani: megbűnhődtük már a jövendőt is. Ők bűnhődték meg nekünk.    

Százezer forintos csekket hozott a posta, ami nem nagy ügy, ha az embernek van pénze, laptalan újságíróként azonban némileg hülye vicc. Utána is kellett nézni, mit követett el az ember - ami azt illeti, nem sokat. Valamikor, talán a kilencvenes években (helyesn: a kétezres évek elején) megszólalt a telefon, Komlóssy Erzsébet. Erre az ember egy kicsit egyenesebben tartja magát a vonal innenső végén. Komlóssy Erzsébet, az csak az a Komlóssy Erzsébet lehet, az operai legenda, Azucena, Amneris, Carmen. 

És tényleg ő volt. Hogy létrehoz egy alapítványt, amely majd a pályakezdő énekeseket fogja támogatni, és sok szeretettel meghív a kuratóriumba, elvállalom-e. Még jó. Hülye helyzet egy kicsit, az ember írásban szokott harcolni a tehetségekért vagy a tehetségtelenség ellen, de hát Komlóssy, köszönd meg, hogy hallott rólad. Akkor majd jelentkeznek, búcsúztunk. Néhány hónap múlva el kellett menni valami irodába, aláírni papírokat, aztán várni, hogy majd történik valami. 

Semmi nem történt, az alapítvány, amennyire tudom, nem végzett semmiféle érdemi munkát. Komlóssy Erzsébet 2014-ben meghalt, nem vittem sokra, mint nagy hatalmú kurátor. Az alapítványt fölszámolták, jött egy papír, hogy mondjak el mindent, amit tudok róla. Tekintve, hogy semmit sem tudtam róla, nem mondtam semmit. Csak a hatóság a jelek szerint nem így funkcionál, a semmit nem mondást nem úgy értelmezik, mint a vizsgáztató professzor, hogy nyilván semmit sem tud a kérdezett, hanem a hatóság munkájának akadályozásaként. Zutty, százezer forint. Zutty, be kell fizetni. 

Megtört szívvel arra gondolok, hogy ez valahogy Komlóssy Erzsébet bosszúja. Csak arra nem tudok rájönni, hogy vajon mit bosszult meg. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak a Falstaff tévéfilm változatában játszott Mrs Quickly alakításáról írtam. Hogy fenomenális. 

Hát már ez is baj? 

Belebotlottam, és nem hagy. Baudeleaire írta a párbeszédet, 1862-ben, és valószínűleg könnyebb volna szabadulni tőle, ha nincs ez a Latinovits-változat. Ha nem ennyire szép Latinovits, ha nem ennyire mozdulatlan, zárt a sötét öltönyében és mégis sebezhető a kissé keresztben álló szemei miatt. Ha nem ennyire élő, ahogy összehúzza a szemöldökét, ahogy a végén elnéz a távolba, a vonuló felhők után. Megnéztem és meghallgattam néhány francia változatot, és nincsenek sehol, szegény anyanyelvűek. 

Le Spleen du Paris, ez a ciklus címe, annak nyitódarabja Az idegen, és biztosan ez is számít, a cím és a  szöveg ellentmondása, mert nyilván nem ez a szplín, ez inkább maga az érzelmesség, érzékenység, világnak kitettség. Elég fiatalnak vagy elég öregnek kell lenni hozzá, hogy az emberben napokon át nyugtalanítóan visszhangozzék ez a percnyi szöveg. Tartok tőle...