Nézem Csuja Imre Falstaffját az Örkényben, és azt érzem, amit talán azok, akik Sinkovitsot látták a Mózesben, Timár Józsefet Az ügynök halálában. Hogy ez most valami színháztörténeti, különleges pillanat. Nem lesz ott semmiféle szoborkertben, mert annyira jó, mert annyira semmi más, csak jó, nem reflektál önmagára, hogy nézzétek, ez vagyok én, saját pocakkal, Falstaffot játszom, és az ő pocakja az enyém. De ugyanaz a minőség, vagy ez persze nehezen összemérhető, de feltehetően ugyanazt érzem, amit a régi nézők: mekkora szerencse. hogy itt lehetek. Úgy, hogy közben a szerepösszevonással Csuja a címszereplő IV. Henriket is eljátssza, az előbb még lenyűgözve nézte az ember a dagadt lovagot, aki szörnyű, de szörnyűségében is az élet sója, utána meg nézi a lelkiismeretfurdalásos királyt, akit kerül az álom. Biztos nem először, a világtörténelemben, és egészen biztosan nem utoljára, ugyanez az ember énekli majd, hogy majd alszik ő, ha véget ér a kín. Most csak prózában panaszkodik, hogy az álom nincs sehol, és királyból éjjeliőrré válik. Aztán megint Falstaff, ledobja a trikóját, hogy az új király észrevegye végre, de az csak integet, ahogy ezek a brit uralkodók szoktak. Tudjuk, hogy így helyes, de megszakad a szívünk. 

Valaki a rendezést bírálva azt mondta, hogy nem lehet egy előadást arra fölhúzni, hogy Csuja Imre úgyis mindent jól fog játszani. Pedig dehogynem lehet.  

a szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson

anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől

Két sor A ló meghal...-ból, és lehet, hogy profán dolog, de azon gondolkodom, vajon Rejtő Jenő olvasta-e Kassákot, vagy ez a citromfej megszokott kép volt abban az időben. Mert az biztos, hogy van egy Rejtő-hős (bárcsak tudnám, melyik, valamiért Mendoza rémlik az Elátkozott partból, de nagyon nem biztos), akinek citromfeje van. Ha így van, már hogy Kassáknál a bekarikázott R betű, akkor a sikeres kortársak közül mintha Rejtő lett volna az egyetlen, aki valamit átemelt a sajátjába Kassák irodalmi munkásságából. Ebből a szempontból Karinthyt érdemes figyelni, a köztudatban Életem filmje, a valóságban A tanulság című elbeszélésben Szent Péternél elszakad valakinek az élete filmje, így vissza kell nézni visszafelé is. Csupa vicces helyzet, a feleségem háromszor a karomba omlott, majd kezet csókoltam neki és bemutatkoztam, azóta nem láttuk egymást. A vége az, hogy begyömöszöltek egy sötét lyukba, és aztán már semmire nem emlékszem. Pontosabban éppen nem ez a vége, hanem maga, a címadó tanulság, Szent Péter  megkérdezi, hogy te, aki kétszer élhetted le az életed, egyszer oda- egyszer meg visszafelé, miféle tanulságot tudsz levonni belőle. Azt, hogy Kassák Lajos verseinek visszafelé ugyanúgy nincs értelme, mint odafelé. 

Lényegében nem változott a Kassákhoz való viszonyunk, valami furcsa vagabundus, aki őrültségeket írt versben. Így aztán van tétje a most párhuzamosan futó Kassák-kiállításoknak. Egy van a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egy a Kassák Múzeumban, egy pedig a Bajor Giziben. Meg fogjuk, meg tudjuk szeretni Kassákot? Vagy továbbra is az bizonyítja a zsenialitását, hogy telnek múlnak az évtizedek, mi meg rendületlenül hüledezünk rajta?  

Viszonylag hosszú autóúton akadt a kezembe a Rachmaninov 3. zongoraverseny, nagyon régen hallottam már Kocsissal, és megint egy adalék a hangfelvételek életéhez és utóéletéhez: nem avult el. Nem csak nem avult el, de még ha tudja is az ember, hogy körülbelül mire számíthat, eszelős tempókra, mert Rachmaninov is eszelős tempókkal játszotta - akkor is eszelős. Száguldás, amit én is rohanásnak érzek, pedig ebben a tempóban hallottam először is a művet, úgyhogy azt nem tudom eldönteni, hogy tényleg lassabb volna-e a saját tempója, vagy annyian játszották a fülembe lassabban az idők során, hogy egy kicsit megpuhítottak. Nyilván Rachmaninov maga érv lehet ebben a tempóvitában, ha van ilyen vita egyáltalán, de egy lemezfelvételen is annyi minden közbeszólhat, kedv, lendület, vagy csak a lemezoldalak hosszúsága, hogyan lehet kényelmesen elosztani a tételeket és azok részleteit a 78-as fordulatszámra - nem tudom. Most azért le vagyok nyűgözve attól, hogy valaki így tud zongorázni, és mégsem arról szól az előadás, hogy hallgassátok, hogy tudok zongorázni. Le vagyok nyűgözve attól, hogy valakinek ilyen össze nem illő zeneszerző-vezércsillagai lehettek, mint Bartók és Rachmaninov. Nem tudom, valaha is nyilatkoztak volna ők ketten egymásról, mármint Bartók és Rachmaninov, de aligha tetszett nekik a másik zenéje. És milyen jó volna megkérdezni erről Kocsist, hogy ugyan milyen hasonlóságot talál ő a kettőben. Vagy milyen különbséget. De mint annyi minden: ez is elmaradt  

Van ez a lecsengőben lévő skandináv krimi-barátság, biztosan megvan ennek is az oka, hidegben és sötétben félelmetesebbek a sorozatgyilkosok, vagy komolyabban vehetők azok a szerzők, akiknek a nevében áthúzott O található. Sajnos ebből többé-kevésbé kimaradtam, és amikor a filmváltozatokat nézem, nem tudom eldönteni, hogy ezek eleve ekkora marhaságok, vagy csak a filmesek rontották el. Vajon a képi feldolgozás óhatatlanul kiemeli az írott változat logikátlanságát, vagy nem lehet többet kihozni ebből az alkoholista, gyűrött ember, de a szíve arany, az agya meg mint a beretva fölállásból. 

Akármi is a megoldás, a Hóember után úgy ülök, mint a Mézga-családban Paula, jöjjön már valaki, és magyarázza el, hogy mi történt. (Az a gyilkos, aki fehér köpenyben sétált a hizlaldában? De az még a Híradóban volt, drága asszonyom!) Jól értem, hogy képes volt a gonosz ember a feje búbjáig hangyairtónak öltözve riszálni a Pop-corn című számra, és mindezt csak azért tette, hogy elhelyezzen a nyomozó fürdőszobájának a polcán egy fiola gyógyszert, amit egyébként be sem vesz a pasas? És most ezért olvassak el egy krimit, amelyikben tudom, hogy ki a gyilkos? 

Ezeréves emlékem, hogy Megyesi-Schwartz Lúcia dalokat énekel, már nem emlékszem, mi volt a helyszín, csak hogy Purcell is műsoron volt. És nem úgy, hogy hadd éljen ő is, hanem rangjának megfelelően, mint a legnagyobb zeneszerzők egyikének dalait. Nem nagyon találkozni ilyesmivel a magyar koncerttermekben, nyilván a szervezők azt mondják, nincs rá közönség, a közönség meg nem tudja, mit veszít, csak nem hall dalokat. Ami azt illeti, nem csak Purcellt és még régebbi dalokat nem hall, de újabbakat sem, Schubert-dalestekkel sem rekesztenek Dunát. 

Ennyi a nyavalygás, mert most épp Schubert is műsoron van, előtte meg Monteverdi és Sigismondo d'India, akit a bemondó Mohai Gábor rendületlenül g-vel a közepén mond. Mert a rádióban vagyunk, a Márványteremben, amire lehet mondani, hogy az ország legnagyobb koncertterme, a közvetítések idején, de fizikailag elég kicsi, épp alkalmas a dalkoncertre. Egyébként sem tapossuk egymás sarkát, vagy hogy is mondjam: bensőséges a hangulat.  

A koncert meg éppen ott jó, ahol a legfontosabb. A 16.-17. századi szerzők dalai frissek, közvetlen, szép élmények. D'India Cara mia cetra kezdetű dala még Zádori Mária hangján van a fülemben, és ehhez mérten is jó, ahogy Megyesi-Schwartz Lúcia elénekli. Érződik, hogy dolgozni kell velük, néha fúj egyet az énekesnő, hogy megvan, megvan ez is, de körülbelül megvan minden, finoman visszafogottak a díszítések, megfelelő a hangerő, jó az egész. Lanton Győri István kísér, elég visszafogottan, de szemén is látszik, hogy beteg ő, de nem álmos. 

Ahol elgyengül a koncert, az a Schubert-szakasz. Ez is érdekes marad, hiszen a dalokat gitárkísérettel halljuk, az más kérdés, hogy az átirat nem mindig igazolja a létét, mondjuk a Halászlányka egyszerűen jobb zongorával. A Szerenád viszont gitárral kísérve szerenádabb, mintha egy csúf ember klimpírozna közben. Csak ott meg az ének nem szerenád, talán a hang is fárad, fátyolozódik, meg is kell fújni a magasabb hangokat. Azért jó kedvvel jön ki az ember az épületből, és nem azért, mert végre kint van. 

Nem lettünk okosabbak. Ez a legfőbb tanulság a "befalazva" című darabot látva. Ország Liliről szól, az Ország Lili teremben, a Bábszínház harmadik emeletén. Abban a színházban, ahol ő maga is dolgozott, ahol most az általa tervezett bábok láthatóak a földszinti üvegszekrényekben. Hazatalált, mondhatnánk, de mintha épp erről beszélne a darab. Nem talált haza. 

Persze, az ember mindig a más életét látva okos, arról van véleménye, abban ismeri föl a rendszert meg a szükségszerűségeket. Ebből a szempontból az alkotók, Dragomán György és Gergye Krisztián nagyon tisztes játékot játszanak: ők a más életében sem tudnak rendet tenni, ott sem okosak. Képeket látunk, különböző tornamutatványok által megelevenített festményeket, fontos, szép mondatokat, Pilinszky búcsúztatóját, meg kevésbé fontos és kevésbé szép mondatokat, a teremőr asszony monológját. Vitéz László szokásos köszöntését, szervusztok, pajtikáim. Ezt rögtön elmondják vagy ötször, ha nem hagyja abba, fölállok és kimegyek, mondom magamban, de még túlságosan az elején vagyunk a történetnek. Nem hagyja abba, mégis maradok.

Megbánom ezerszer, mert az nem tanulság, hogy az elnyomás az elnyom, és az érzékeny emberek nem tudják megkötni a különbékét, Ha csak ennyi volna Ország Lili művészete, együtt halt volna meg a kommunizmussal. Vagy tovább él a kommunizmus, vagy Ország Lili volt ennél sokkal több. Vagy mindkettő.

Elkezdődött az évad a Met-közvetítésekkel is, a Norma volt az első, Sondra Radvanovskyval a címszerepben. Ijesztően kezdett a szoprán, a híres ária, a Casta diva első sorát finoman szólva is röviden és bizonytalanul fújta el. Utána szépen korrigált, mondhatni, egy egész előadáson át, de közben legalább annyi időt adott, hogy elszánjam magam az Oblomov újraolvasására, abban éneklik folyton a Casta divát, mintha azt amatőrök is tűrhető szinten el tudnák énekelni. Talán tényleg el is tudták. 

A Norma amúgy is reminiszcenciákkal teli darab, már a kezdete is. Nem a nyitány, hanem ami a librettóban van helyszínnek és kornak megjelölve: Gallia, Kr. e. 50-ben. Lehet, hogy ez is áthozat, a libretto alapjául szolgáló Soumet-darabból. Akár igen, akár nem, ez pontosan ugyanaz, ahogy az Asterix kezdődik.  Hogy tényleg véletlen-e, arról Asterix atyját, René Goscinnyt kellene megkérdezni, de a lehetőségről lekéstünk csekély negyven évvel. (Egészen pontosan november 5-én lesz Goscinny halálának az évfordulója.)

Egy másik Normával kapcsolatos kötelező olvasmányra a szünetben hívták föl a figyelmet. Joyce DiDonatót kérdezgették a szerepéről, Adalgisáról, és azt mondta, hogy a nagy segítséget ő a rendező David McVicartól kapta, aki azt mondta, hogy nézze meg az Országútont, Fellini filmjét, mert azt a figurát kell megteremtenie. Gelsominát. Szinte semmi nem tetszett McVicar rendezéséből, mintha szándékosan hagyta volna ki a nagy színpadi helyzeteket, marad az erdő, meg az erdő alján a házikó, csak a pofákat vágták a karénekesek és statiszták, de ebben van okosság. Adalgisa lényege nem a befolyásolhatóság, mindig azzal van, akivel énekel, hanem az elszántság. Ha mindezt nem sikerült színpadra vinni, az balszerencse. De legalább kiderült.    

Harmincöt éve, hogy levelet kaptam Zalaegerszegre, amelyben a sok mi újság odahaza téma mellett az is benne volt, csupa nagybetűvel: MEGHALT GLENN GOULD. Bólogattam tizennyolc évem minden bölcsességével, hogy ott van, a halhatatlanok között, meg teljes az életmű, amennyire ki tudtam venni, furcsa és szerencsés módon megvolt mindkét Goldberg-variációk lemez. Akkor azt hittem, az az utolsó felvétele, és hogy micsoda sorsszerű élettörténet, mint maga a mű, oda tér vissza, ahonnét elindult. Gould nélkül fogunk eztán élni, de hát eddig is Gould nélkül éltünk, a személyét látni esélyünk sem volt, a lemezeit meg, mire végig tudjuk hallgatni... Egyáltalán: mire be tudjuk szerezni... Akkor értelmes és jó gondolatnak látszott, hogy ez a 20. század második felének zenetörténete, az alkotók helyett az előadóké a főszerep, nem hoznak létre túl sok újat és hasznosat, de nincs is rá szükség, ki az, aki elmondhatná magáról, hogy alaposan ismeri az összes Haydn-, Mozart- és Beethoven-szonátát? Legfeljebb Glenn Gould. 

Nem azt akarom mondani, hogy ugye, milyen kis ostoba voltam, de eltelt a harmincöt év, és érti már az ember, miért volt vagy lett volna annyira fontos Gouldnak is a komponálás. Veszít a hatásából és élénkségéből minden előadás, még az is, amit eleve tartósnak szántak, stúdióban gondoltak ki. Az este azon gondolkodtam, melyik Gould-felvételt hallgassam, és rájöttem, hogy többé-kevésbé mindegy. Az egyik klasszikus, a másik idegesítő, de közben mind-mind ugyanarról szól: magányról, sötétről, vagy legalábbis szűrt fényekről, örök barátainkról, akik soha nem hagynak el, Bachról és kollégáiról. A szépségről, amit ember alkotott, de annyira szép, mintha nem is ember alkotta volna. Az eksztázisról, amiről nem tudom megmondani, hogy valóban a lét értelme volna-e, de boldoggá teszi a magányt, a sötétet, a hideget. 

A Belvárosi Színház Love, love, love előadásának szerencsés mellékhatásaként egész (fél) éjjel Beatlest hallgattam, azzal a tanulsággal, hogy azért ez igencsak más, mint amire az ember emlékszik. Nyilván azoknak, akiknek a Beatles napi szerelem, nem nagy felfedezés, hogy ez a sok lemez mennyivel több, mint a hárman gitároznak, négyen énekelnek felállás. Több dolog zajlik a késői lemezeken a stúdióban, vadul használják a sztereó hatásokat, az ember fél fülére süketnek érzi magát, vagy ideges lesz, hogy egy olyan egyszerű, de persze bomba számban, mint a Blackbird, az akusztikus gitár és az énekhang mellett miért kocogtatja valaki a körmével ritmikusan a hangszert, kizárólag a bal csatornában. Ehhez kapcsolódik a hír, hogy szeptemberben elhunyt Michael Winfield, aki a Strawberry Fields Foreverben oboázott. Ha megszakadok, sem tudok visszaemlékezni, hogy bárki is oboázna a dalban, de mire jó egy álmatlan éjszaka. Meghallgattam, és tényleg nem oboázik senki. Viszont a lemez másik oldalán, a Penny Lane-ben nagyon is oboáznak, angolkürtöznek, meg trombitálnak is, többek között egy Bach kétszólamú invenciót, nyilván ez a félreértés alapja. 

A Beatlesnél maradva újra és újra meglep, hogy mennyire Monty Python stílusban dolgoznak, nyilván ki lehet deríteni, hogy melyikük volt nagyobb hatással a másikra, vagy van valami közös eredet, angol humor, vagy ez volt benne a levegőben. De a befejezetlen szkeccsek mintájára befejezetlenül hagyott számok, a nonszensz szövegek, az egymásba átérő dalok, az oda- és visszautalások - ugyanaz a világ. El is múlt. 

Nem tudom, rendezői ötlet-e vagy szerzői utasítás, hogy a Love, love, love első felvonásának második képében a Nem félünk a farkastólt idézik a Belvárosi Színházban - de nem jó ötlet. Máshová teszi a darabot, mint ahol lennie kellene, olyan társaságba, ahol nem állja meg a helyét, és valahogy széjjelrobbantja az amúgy is lazán illeszkedő képeket. Három jelenetből áll a darab, három korszak egy házaspár és megfelelő rokonaik életéből. Elindulnak, megismerkednek, 1967. Beatlest hallgatnának vagy Creamet, szeretnek és kívánnak. Aztán öregszenek, lehetetlen hülyékké válnak, isznak, főleg az asszony. Szünet után nyugdíjba vonulnak és nem segítenek a gyerekeknek, de marad azért valami jó bennük: szeretnek és kívánnak. 

Pont olyan kevés és lapos Mike Bartlett műve, amilyennek elmondtam, és nagyon nem is dobják föl szellemes párbeszédek. Kevés benne az eredeti meglátás, sablonosak a figurák, a férfi nem figyel, a nő iszik, úgy megy el az életük, ahogy a mi életünkből is elmegy bő két óra, miközben nézzük őket. Talán a végére jön valami eredeti meglátás, hogy ezek a hatvanas években indultak önzők lettek, és jobban élnek, mint a mai fiatalok, akik szoba-konyhában küszködnek, és nem vállalhatnak gyereket. Londonban. Sajnáljuk, sajnáljuk, de mi még ott tartunk, hogy Londonba megyünk vécét pucolni, hátha közelebb kerülünk a pesti szoba-konyhához. Valaki közben odafigyelhetne, mi történik a színen, és hogy Schruff Milán ne látszódjék 2017-ben fiatalabbnak és dúsabb hajúnak, mint húsz évvel korábban, de nem hiszem, hogy ezen múlna a nézői boldogság. Másik darabot kellene látnunk, másik rendezésben. Vagy másik életet élnünk.