Elolvastam a nemrég megjelent Mengele-könyvet, (Olivier Guez: Josef Mengele eltűnése), de végig azt éreztem, hogy valami nem jó benne. Talán nem így kell utálni (gyűlölni, megvetni) Mengelét, az nem elég vagy nem pontos, hogy egy szánalmas és gyáva figurát látunk, akit cserben hagy nemzőképessége, előtte meg egy büdös szájú nővel kell szexelnie. Szorong, menekül, fél. De ez valahogy nem büntetés az utókortól sem. 

Persze, nincs jó módszerem, de ettől sem érzem azt, hogy az igazság legalább a távolban megjelenne. Nem tudom, mit kellene csinálni, a magam részéről csak annyira futja, hogy nem engedem Mengele arcképét megjelenni ezen felületen. Ha Mengele, akkor az a (ma már megszűnt) családi vállalkozás, mezőgazdasági gépek, oldalukon a felirattal. 

Tudom, ez  meg az ő módszerük, kizárni az emberiség köréből a nem megfelelőket, de nem fogadom el az arcát, mint emberi arcot, pedig ez volna a lényeg, ez a gyanakvás a fajjal szemben, mindig képes lehet rá, hogy ezt csinálja.  

Viszont eszembe jut, hogy a könyvben mégis egy démon szerepel, bukott angyal korában, én viszont több embert is ismertem, aki látta Mengelét, hatalma teljében. A barátom nagymamáját, aki öregen néha fölemlítette az auschwitzi orvost, azok a hideg, kék szemek, mondta. A könyvben egyébként világosnak, de inkább zöldes barnának mondják Mengele szemét. Vagy édesanyám fogászati asszisztensnője, Vali néni, aki karján viselte a tetovált számot, de nem beszélt soha az élményeiről. Nyilván ez nem olyan téma, amiről munka után elcseveg az ember a gyerekekkel. Egyszer aztán átszakadt valami, talán ez sem pontos, nem volt szakadás és áradás, csak beszéd. A húgom osztályában vitték a gyerekeket a Múzeum kertbe, próbáltak rendet tartani, helyben járatni, lépés indulj, négyes oszlopokban. Az egyik gyerek, hogy mondjon valami vidámat, azt nyögte be, hogy "mint Auschwitzban". Sejtelmem sincs, miért, de anyám visszamondta ezt Vali néninek, aki csöndben csak annyit tett hozzá: ott hármas oszlopokban kellett menetelni. És aztán mesélt. Nem indulattal, csak mint aki ott volt, látta, és most eszébe juttatták. 

Nem tudom, hogy ez valami védekezés volt-e, de emlékszem a szobára, ahol történt, a lámpák fényére, hogy összeszorult a szívem, ahogy most is, hogy nem is mertem Vali nénire nézni, csak hallgattam, amit mond. Viszont alig emlékszem arra, amit mondott. Egy-egy jelenet maradt meg, köztük az érkezés, kiszállnak a vagonból, és ott áll valaki, aki döntött, kezében pálcával. Te jobbra, te balra. Élet vagy halál kérdése, mondaná az ember, de tudjuk, többnyire jobbra is a halál volt, csak más, gyötrelmes, kacskaringós úton. 

Nincs tovább. Olivier Guez is csak annyit mond, hogy elmegy a második vagy harmadik generáció, és már senki nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett, és elkezdődik a múltra való legyintetés. Nem is úgy volt, vagy nem pont úgy volt, vagy az egy másik világ volt, másféle szereplőkkel. Ilyen az ember, mindig is gyilkolt, ezt tartotta a legfontosabb eseménynek és témának Trójától napjainkig, vagy legalábbis a közelmúltig. Rendben. Akkor éljünk a jövőben. 

Nem tudom, mennyire tiszteletlenség vagy kegyeletsértés, hogy bejárja a világot egy végül kimaradt jelenet a Kallódó emberekből. Egyelőre csak a hírről van szó, hogy megvan a snitt, amikor Marilyn Monroe pucéron fekszik az ágyban, és lerántják róla a takarót. Marilyn most kilencvenkét éves volna, még azt sem tudom eldönteni, hogy ünnepelni kell-e a mozi konzerváló erejét, vagy szörnyülködni, hogy mikre vagyunk képesek, testetlen fénynők után vágyakozni. Mindenesetre a hírről egy tegnapelőtti hír jut eszembe, az is hasonló volt, akkor is megtaláltak egy snittet, egy legendás snittet, amikor a színésznő szoknyáját fölfújja a szél a metró szellőzőjénél. 

Hogy pontosabb legyek: nem azt a snittet találták meg. Azt a snittet nem találták meg. Mármint azt, amit először forgattak vele, a nyílt utcán, ordibáló és lelkes férfiak előtt. Marilyn jött, a szellőzőrács alá ventilátor volt szerelve, az fújta föl a szoknyát, az összegyűlt nagyérdemű pedig legjobb csőcselék-formáját hozta, följebb, följebb, kiabálták. Sajnálatos módon jelen volt Monroe férje, a baseball-játékos Joe DiMaggio is, (róla is énekel Simon és Garfunkel a Mrs. Robinsonban), aki nem volt elájulva a jelenettől, annyira nem, hogy a másnapi forgatáson igen sokat kellett dolgozni a sminkesnek, hogy eltüntesse a pofonok nyomát a színésznő arcáról. Néhány hónap múlva el is vált az álompár, vagy minek szokás az ilyet nevezni. 

A forgatás lehet, hogy nem is volt forgatás, csak Billy Wilder reklámötlete, hírverés. Mindenesetre a filmben nem ezt a jelenetet használták, hanem egy stúdióváltozatot. Akkoriban mindenféle találgatások láttak napvilágot, miért is maradt ki ez a változat. Túl zajos volt a tömeg, nem lehetett használni a felvett anyagot. Villogtak a vakuk. Marilyn Monroe nem viselt alsóneműt. Billy Wilder az emlékirataiban azt írta, hogy épp ellenkezőleg, a színésznőn két bugyi is volt, viszont a felvett anyag szőrén-szálán (ha helyes most ez a kifejezés) eltűnt. Talán egyszer majd előkerül. 

Azóta sem kerül elő, viszont előkerült egy amatőr felvétel, egy bizonyos Jules Schulback készítette, aki szenvedélyes  kisfilmes volt, kis, kézzel felhúzható kamerával. amikor megtudta, hogy ott forgat Monroe a környékükön, kapta a kamerát, és színes filmen megörökítette a jelenetet. 

Schulback maga 1938-ban menekült el Németországból, szinte az utolsó pillanatban, a szűkebb családot is sikerült magával vinnie, amíg a többiek azon tanakodtak, hogy vajon komolyan beszél-e ez az ordítozó, egyenruhás ember a rádióban. Á, az lehetetlen, ezek csak szónoki fordulatok, legyintett a család nagyobbik része, és az életükbe került ez a tévedés. Schulback viszont túlélte a világháborút, New Yorkban árult bundákat, szabadidejében filmezte a családot, esküvők, születésnapok, családi események. És mindig mesélte, hogy egyszer lefilmezte Marilyn Monroe-t, amikor a Hét év vágyakozást forgatta. Hitték is meg nem is, meg körülbelül mindegy is. Amikor Schulback úr meghalt, a család fölszámolta a személyes dolgait, bemerészkedtek abba a szobába, amelyben a gereznákat tartotta, és egy nagy zsákban megtalálták a rengeteg filmet. Megtalálták, megnézték, és tényleg ott volt a Monroe-s jelenet, néha látszanak a partnerek, a rendező, és főleg: a repülő szoknya. Billy Wilder igazat írt: tényleg két bugyi van a színésznőn. 

Nem tudom, mi a tanulság. Kéziratok nem égnek el, filmek nem kallódnak, csak emberek? Vagy: a szépség múlandó, de aki egyszer szép volt, annak legalább múltja van? Esetleg: nincs olyan családi legenda, amiről ki ne derülne, hogy tényleg igaz? 

Volt az a régi reklám, mint ahogy az úgynevezett jó reklámokkal megesik, az emberek beszéltek róla, ma is emlékeznek rá, csak épp az esett ki, hogy mit is hirdettek. De tényleg jópofa dolog volt, gyerekek énekelték a Nyár-kánont kórusban, aztán szólóban is egy kislány, közben  készült a kisfiú is, a papa már emelte a videó kamerát, de a gyerek meglepő módon Gregor József hangján kezdte el énekelni, hogy nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár. 

Ezt a jelenetet szerettem volna családi körben fölidézni a visszatérő nyár örömére és tiszteletére, így hangomat basszussá és borízűvé változtatva elbődültem a reggeliző asztalnál, nyár van nyár, röpke lepke... Édesanyám, nyilván, hogy a produkciót ne kelljen minősítenie, de mégis valahogy véget lehessen vetni neki, közbevetőleg megkérdezte, tudom-e ki írta a művet. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs. Hát, a Kadosa. Neki Kadosa Pál azért csak "a Kadosa", mert amikor még aktívan fogorvoskodott, a zeneszerző a páciense volt. Emlékszem én is azokra az évekre, Kadosa Pál mindig az első beteg volt, csöndesen üldögélt a nagy fotelben, türelemmel várt, és az egész emberben volt valami emberfölötti. Amit, egyébként, láthatóan leplezni igyekezett, finom, kerek madárfejével csöndben figyelte a világot maga körül, az eleganciája kikezdhetetlen volt, öltöny, nyakkendő, rendezett külső, de hiába, gyerekként vagy kamaszként is éreztem, hogy ez valami különleges ember, aurája volt a bútor körül - pedig igazán kevés embernek van aurája a fogorvosi váróban. Amikor édesanyám el akarta kápráztatni, akkor föltette neki az Amerikából kapott Horowitz-lemezt, a g-moll balladát, mit szól hozzá. Kadosa körülbelül azt tette, amit anyám az én énekes produkciómat hallva, némileg kitérően azt mondta: így ma már nem lehet játszani. Ami, utólag elég vicces válasz, hiszen a két ember, Horowitz és Kadosa közül Kadosa volt az idősebb, igaz, még egy hónap sem volt a különbség. 

Visszatérve a jelenbe, mondom édesanyámnak, hogy azt azért nem hiszem, mármint hogy Kadosa írta volna a Nyár-kánont, ez annál régebbi lesz, bár nem tudtam, hogy annyival régebbi. Szerintem egyszerűen összetéveszti az Itt van május elsejével, azt tényleg Kadosa írta, de abban nem röpke lepkék vannak, hanem az alvó magyar nép. Tényleg, mondta, én meg gyorsan megnéztem, ki is írta a kánont. Persze, nem lehet tudni, csak annyit, hogy először John of Fornsete jegyezte le, és mivel John of Fornsete 1240-ben meghalt, nyilván ennél korábbi a mű. Amikor Vaskó Andor fordításában azt énekeljük, hogy nyár van, nyár, akkor az eredetiben ott tartanak, hogy sing cuckoo. A szövegnek van téli változata is, azt Ezra Pound írta 1916-ban, régi angolsággal, és kakukk (vagy nyár) helyett azt kell énekelni, hogy Goddamn. 

Kadosára visszatérve: azért az is színvonalat jelöl, hogy kivel lehet összetéveszteni egy komponistát. 

Abban is lehet valami kéjes érzés, ha valamit megtehet az ember, de nem teszi meg. Csak úgy nem teszi, tisztességből. és ezt most nem valami politikai izéként mondom, hanem mert minden hátvégén várom a botrány kitörését a Lukács uszodában, de nem tör ki. Talán szólni nem mer senki, mert akkor nem engedik be, vagy úgyis mindegy, mindjárt itt a tél, nem tudom. De amit jelenleg 3.800 forintért adnak, az nem szolgáltatás. Állandó a tumultus a pénztáraknál, állni kell, sokszor nagyon hosszan, aztán odabent kiderül, hogy bizonyos részek le vannak zárva, vagy a szauna egy része, vagy a napozó bizonyos területei. Az egyik lépcsőnél piros-fehér szalagok jelzik, hogy itt meg ne próbálj elindulni. Ha süt a nap, kevés az ágy, ember embernek farkasa, nézik; hol egy szabad fekvőszék, és egyszerre indulnak el, aztán az okosabb enged. Vagy a gyengébb. Két hete  tökéletesen elromlott a beléptető rendszer, viszont megszólalt egy riasztó, és idegtépően vijjogott, tegnap kilépni nem lehetett, mert az automata elnyelte a jegyet jelképező órát, bár közben jelezte, hogy visszaadná, és akkor lehet kérelmezni a 400 Ft letétet. Nem összeg, de ha jár, senki sem lép mosolyogva tovább, az alkalmazott meg készségesen felnyúlkált a gépbe, keresi az elakadt műanyagot, csak hát az is időigényes.

Közben meg annyira szép a víz, a sárga fal, a fent szétnyíló fakoronák, hogy az ember nem szívesen mondana le róla. Meg hát a múltról nem mond le, mindig bámulom a falon a táblát, a márványba vésett neveket, ki az, akit én is láttam itt. 

Nehrut nyilván nem, de Dr. v. Molnár Károlyt nagy valószínűséggel igen, csak nem tudtam, hogy őt látom, mert csak korlátozottan volt közszereplő, egy másik tábláról derül ki, hogy ő volt az utolsó magyar király utolsó katonája, akkor (mármint a másik tábla felszerelésének idején) száz éves. Kállai Ferencet, persze, Némethy Ferencet is, Szántó Piroska is dereng, és sokan vannak még, akiket, szerencsére, még nem illik márványba vésni, hiszen élnek. Becsapós a tábla, mert ábécé-sorrendben vannak a nevek, amitől lezártnak látszik a névsor, közben valóban ritkulnak az ismert emberek a fürdőben, minek mutogatnák a hasukat, ha otthon is kivethetik a szép verőfénynek. Az ember lépked hát megilletődötten (vagy csak úgy) Kodály régen fölszáradt lába nyomában, és tudja, hogy ez az érzés tényleg megfizethetetlen. Azért szép az üzemeltetőktől, hogy mégis megpróbálják megfizettetni.  

Emlékszem, Sinkovits Imre halálakor mennyire értetlenül olvastam, hogy a nekrológokban rendre feltűnt, hogy ő volt Törpapa hangja. Megbolondult a világ? Ezt emlegetik annál a színésznél, aki az Úr hangja, vagy Mózes volt, vagy legyen kis forma, ha ez számít, aki úgy szavalta el az Ágnes asszonyt, hogy minden "Oh! irgalom atyja, ne hagyj el" más volt, és mindegyik illett a szituációhoz és a teljes vers dinamikájába egyaránt? És akkor Törpapa? Gratulálok. 

Nem mintha mindig igaza volna annak, aki háborog. Mert Márkus-hétvégét tartanak az M3-on, tegnap A doktor úr ment, mondjuk negyven éve láttam a Balatonnál, Mini Vidin, vagy hogy hívták azt a levelezőlap méretű képernyőt, amit akkor a modernitás csúcsának éreztünk. Azóta is eszembe jut néha, nyilván azért, mert a betörőt Puzsérnak hívják, de tegnap láttam, és persze, fenomenális, de veszélyesen az. Márkus egész pályás ripacsériája a teljes szereposztást bűnbe vitte, mintha óriási lökdösődés volna valami dobogó tetején, most én jövök, most én, most én. Aztán ketten maradnak Haumann-nal, ez az előadás róluk szól, de ami Márkust illeti, mikor a nagy hadarást megállítja, és úgy elkerekített ajakkal nevet, hogy hó-hó-hó, akkor azért nagyon közel kerül a Kukori-alakításához. 

De hogy ez mennyire jó. Mennyire egy anyagúak ezek a színészetek, Sinkovits is, aki ezt az ősz bölcsességet hozza, akár Törp- akár Barbapapa, akár Magyarország nagyura, Márkus is, aki a széttett karú széllelbéleltséget jelenti, ezt a hogyan is tudnátok ellenállni nekem attitűdöt. Nyilván ők azt mondták volna, színész vagyok, minden feladat érdekel, és egyformán fontos. Ma meg látjuk, hogy nem színészek voltak, de társbérlők, lakótársak, rokonok. Barátok. Szerencsés esetben.  

Eredetileg csak arról akartam írni, hogy mennyire csodálatos dolog az utcatábla, egyáltalán, hogy az utcák időnként emberek nevét viselik, és nem engedik teljesen elfelejteni a nevek eredeti tulajdonosait. De ha már így van, érdemes volna ezt jobban kihasználni, és ha gyanús, hogy nem mindenki számára világos, kire kell emlékezni, akkor legalább egy-egy szóval, évszámokkal tisztázni a helyzetet. Mert a Vitkovics Mihály utcán áthaladóknak szerintem 10 százaléka sem tudja, kiről is nevezték el az utcát. Párizsnál és a Radnóti által emlegetett Rue Cujas-nál maradva, aki arra jár, látja a táblát, jogász a 16. században, akit érdekel, otthon elolvassa, amit még tudni lehet vagy érdemes róla. 

Itthon elolvastam, és nagy meglepetésemre az angol nyelvű Wikipédia forrásként Hamza Gábor írásait adja meg, amennyire látom, ugyanazt az írást, franciául, németül és olaszul. Igaz, a franciák és a németek a wikin már nem rá hivatkoznak, de akkor is: tanít a jogi egyetemen valaki, aki nemzetközi tekintély. Akkor is az volt, amikor nála tanultam, ha nem is nagy szorgalommal, de nagy tisztelettel, egyszerűen élveztem, hogy van ez a magyar John Malkovich, legalább egy olyan tanár, aki nyilvánvalóan sokkal okosabb, tudósabb, műveltebb, mint a tanítványok. Ami azt illeti, gyaníthatóan többet tudott a professzornál is, mintha lettek is volna ebből enyhe feszültségek, emlékszem a latin tanárnő kérdésére: magát a professzor úr tanítja, vagy a Hamza? Amiből azért lehetett sejteni, hogy ő maga melyiket szereti jobban. 

A lényeg az, hogy a példa házhoz jött, mert egyszer majd illik utcát elnevezni a római jog nemzetközileg ismert és számon tartott tanáráról, valaki majd tiltakozik az önkormányzatnál, mondván, hogy senki nem tudja, kiről van szó, valaki meg majd ellentmond: épp ez az egésznek az értelme. 

Nem mintha szívesen vágnék föl a műveletlenségemmel, de nincs jobb ötletem: nekem Trier nem sokat jelentett. Ami a történelemkönyvből maradt, hogy a hét választófejedelem egyike a trieri érsek. Meg a kölni és a mainzi. Meg a cseh király, és a többit már meg kellett néznem: a rajnai palotagróf, a szász-wittenbergi herceg és a brandenburgi őrgróf. Sejtelmem sem volt róla, hogy Marx ott született. Ha tippelni kellett volna, akkor valószínűleg Chemnitz-et mondom, mégis abból lett Karl-Marx-Stadt, de lehet, hogy Marx életében nem járt Chemnitz-ben. 

Viszont Trierben született, mint azt az idei, kétszázadik évforduló hangsúlyozta is. Mit tehet a város? Van egy híres, de népszerűtlen szülöttje,akinek a nevében sok szörnyűséget követtek el, de arról ő tényleg nem sokat tehet. Esetleg el lehet felejteni. Vagy sajnálkozni. Trierben mindenesetre szobrot állítottak neki, de ez így még kínosabb, mert az öt és fél méter magas bronz Kínából érkezett. Hivatalosan, ajándékként. A város vezetése megszavazta, hogy elfogadják a két tonna fémet, el is helyezték Marxék háza közelében, le is leplezték május 5-én, a kétszázadik születésnapon. Mindenféle érveket mondtak, hogy nem lehet a múltat letagadni (ezt, persze, mi jobban tudjuk), hogy mennyi kínai jár évente a városban, akiket nem illik megbántani, mindenesetre a szobor áll, amennyire tudom, nem dől össze tőle a világ, és nem kell külön őrizni, nehogy a feldühödöttek ledöntsék. 

De ez nem Trier saját akciója, ők csak elfogadták a szobrot. Saját erőből idén a közlekedési lámpákat változtatták meg, pontosabban a gyalogosoknak szánt lámpákat, ilyenre: 

És akkor lehet szidni Marxot, de egy dologban biztosan igaza volt: az emberiség nevetve vesz búcsút a múltjától. 

Most fájt, de nem baj, fájjon csak. Újabb nagy hal a klasszikus zenéből, akit zaklatással vádolnak, és könnyen lehet, hogy nem csak vádolják Daniele Gattit, mert az amszterdami Concertgebouw már felbontotta a szerződést vele, a Mahler Chamber Orchestra meg vizsgálatot rendelt el, és mindenkit kér, hogy jelentkezzen, ha valaha is nem helyénvaló közeledést tapasztalt a karmester részéről. Közben meg Gatti mégis nagyszerű karmester, valahányszor itt volt, mindig jó koncertet vezényelt. Ezt most a bőrünkön vagy fülünkön tapasztaljuk, hogy esetleg elveszítünk egy jelentős karmestert, amikor épp nincsenek is valami sokan. Kettőt már elbuktunk, de Levine-t látni úgysem volt esélyünk, Dutoit egy kicsit mindig túlértékelt volt, mindkettő mögött nagy életmű van, de Gatti még hatvan sincs, jó volna, ha tévedésnek bizonyulna. 

Önzés, tudom, és az is önzés, ha eddig nem jutott eszembe, most meg hirtelen igen, hogy azért ilyen botrányok máskor is voltak. A nagy Caruso például 1906-ban keveredett botrányba (a Majomház-botrányba), egy nő fenekét csipkedte meg a Central Parkban, letartóztatták, és végül tíz dollárra büntették, bár a tárgyaláson a megcsipkedett asszony nem bukkant föl, de jelentkezett más, hogy őt is csipkedte a tenorista. Akkor az emberek legyintettek, hülye olasz, nem tudja, hogy kell viselkedni Amerikában. 

Eszemben sincs visszasírni azt az időt, csak azon gondolkodom, hogy ha ma történne, vajon egy Caruso nyakát is kitörnék, vagy ahhoz mégis nagyobb érdekek fűződnek, elég és kifizetődőbb a botrány a büntetésnél. 

Nem akarnék beszállni a manginénizésbe, de mi mást csinálhatnék. Nem én tehetek róla, hanem a Zsiga bácsi, na, ebbe meg végképp nem szállnék be. Szóval, akit Mangi néninek hívnak, az Széchenyi Zsigmond felesége, az utóbbi pedig gyermekkori hősöm, illetve, akkor azt hittem, gyermekkori marad, Csui!..., Afrikai tábortüzek, és mind, mind, amit akkor olvastam, ha nem olvastam, akkor a képeket nézegettem. A szerzőt különféle trófeákkal, jóképű, mint egy színész, de nem mint egy magyar színész, hanem mint egy angol vagy amerikai sztár. Volt neki egy angol felesége, akit a Naharban csak F.-nek nevez, ebből azért lehet következtetéseket levonni a kapcsolatukra. El is váltak, és jött egy másik szereplő, akit Manginak nevez, és két könyvben is benne van, az Ünnepnapokban és a Denaturált Afrikában. 

Történt egyszer, valamikor a kilencvenes években, hogy épp a Bank Centerben támasztottam a korlátot, amikor bejött egy asszony, már várták, nyilván valamelyik bankban, szép és derűs arcú asszony volt, kalapban, és ahogy ment elé a banki alkalmazott, hallottam, hogy bemutatkozik: Széchenyi Zsigmondné. Nyilván hülyeség, de ez nekem olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy Old Shatterhandné. Harminc évvel a Denaturált Afrika megjelenése után egyszer csak ott az egyik főszereplő. A másik nem lehet,hiszen ő már a megjelenést sem érte meg. Ámultam. Aztán cselekedtem. 

Tényleg ritkán szoktam visszaélni az újságírói helyzettel, emberekkel ismerkedni azon az alapon, hogy ez a foglalkozásom, de itt nemsokára eljött az idő. A tévében csináltunk kulturális műsort, és akkor legyen a nyáreleji (mint kiderült: utolsó) adás témája a magyar felfedezők és utazók. Beszéljünk Széchenyi Zsigmondnéval. 

Beszéljünk. A Természettudományi Múzeumban találkoztunk, autóval jött, ő vezette, bájos volt, klasszikus, jó szagú néni. Nem volt épp életem legnagyszerűbb interjúja, kimondtam az első kérdést, mikor és hogyan ismerkedtek meg Széchenyi Zsigmonddal, ő meg, hogy ne haragudjon, de ezt már annyiszor elmondtam, kérdezzen valami mást. Kérdeztem mást, végül is minden csak ajándék, a lényeg, hogy itt  ülök Old Shatterhandnéval szemben. 

A műsor lement és megszűnt, nem emiatt. Azért jut mindez most az eszembe, mert forgatnak Széchenyi Zsigmondról, volt az ügyben tájékoztatás, olvasom, olvasom, és el vagyok készülve a legrosszabbra, Mangi néni nincs ott, megszólal mindenki, aki lehet, bankelnök, aki a pénzt adja, rendező és ötletgazda, producer, csak ő nem. Rendben, nyilván nem is lehet, de azért dobog a szívem, kicsit olyan fájósra hangolódva, és amikor már nem is várom, kimondják: Hertelendy Margit, Széchenyi Zsigmond özvegye 94 éves kora ellenére jó egészségben van, és segíti a munkánkat.

Jaj, de jó. Jaj, de nagyon jó.    

Nemzetközi Leonard Cohen-rajongás volt a hétvégén Budapesten. Nyilván nem ez a hivatalos elnevezés, de a legvégét láttam, Cohen-dalokat énekelt Falusi Mariann és játszott a Sárik Péter-trió a Budapest Jazz Clubban, sikerrel, tényleg nagy sikerrel. Ami már csak azért is jó, mert tényleg olyanok előtt léptek föl, akiknek nem mondott sokat a nevük, sem a múltjuk, nem azért szerették őket, mert Pa-dö-dő vagy bármi. Odamentek, figyeltek, ha kellett énekeltek, ha kellett csöndben maradtak, tapsoltak, lelkesedtek, és az utolsó dal után úgy pattantak föl standing ovációra, mint a parancsolat. 

Nem is ez most az érdekes, hanem maga Cohen. Két évvel vagyunk a halála után, a népszerűsége nem csökken, azt nem tudom, hogy növekszik-e, mert eléggé nagy volt az utolsó időben, nem a legkézenfekvőbb utakon, de filmeken vagy X-faktoron át újabb és újabb generációk ismerték meg, miközben a régebbi és régebbi generációk is zavarban vannak vele. Micsoda dalok ezek? Zenének túl egyszerűek, szövegnek túl bonyolultak, de a túl egyszerű mögött is mindig ott van a fülbemászási képesség, zümmögi az ember a dallamot, próbálja kibogozni a szöveget. Nyilván ezért is bír el annyi feldolgozást, csiszolatlan gyémántocskák ezek a dalok, akinek van tehetsége hozzá, csiszolhat egyet rajta. Versnél kevesebbek, egyszerű dalszövegnél többek, a dallam nem korlátozza, mint a nagy verseket, hanem emeli. Nem jut jobb analógia az eszembe, mint Tinódi Lantos Sebestyén, nem a magyar költészet gyöngyszeme, egy olyan négysoros strófa, amelyikben minden rím az, hogy vala - vala, mégis olyan ereje van, hogy nem tud szabadulni az ember tőle. Meg miért is akarna? Losonczi Istvántól, aki rájön, hogy a megállapodás ellenére nem kap szabad elvonulást a töröktől. Vagy Battyáni Farkastól, akinek térdből levágták mindkét lábát, és hasztalan könyörög, hogy lőjék már át, hagyják estig kínlódni, és csak akkor veszik a fejét. 

Bár, ami azt illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy a Sárik Péter-trió a közeljövőben históriás énekeket dolgozna föl.