Az is egy jó kis sznobéria lehet Párizsban, hogy ki megy eldugottabb múzeumba. Mintha már minden meglett volna, szó sem lehet Louvre-ról (olyan sok a turista!), meg Musée d'Orsay-ról (nem bírom ezt a pamacsolást!). Megvolt már Cluny meg Rodin, megvolt Delacroix háza is, és akkor, nyúl a cilinderből, ott van még Clémenceau otthona. Ide aztán senki nem jön, akinek fáj, hogy mégiscsak nagyon tiportak rajtunk a győzők, és nem olvasták Adyt. 

Majdnem véletlenül érkeztem én is, nem is nagyon feltűnő a múzeum, csak egy ház, 1895-től lakott ott, és hogy meddig, az a falinaptárakon látszik, 1929 november 24 az utolsó, le nem tépett nap. Itt kezdte az orvosból lett államférfi a karrierjét, itt lett először polgármester, itt lett belőle "a tigris", ami, persze, elég mulatságos, a kopasz fejét meg a nagy bajuszát nézve, de hát kinek milyen tigriskép jutott. 

Az ember nézegeti a házat, a kertet, ami, állítólag, a legnagyobb lökést adta, hogy ide költözzön. Rengeteg könyv a polcokon, meg fényképen klasszikus szobrok, a pihenő ökölvívó, szicíliai görög templomok. Japán képek, fekvő Buddha az íróasztalon. Fürdőszoba, személymérleg, borotvaecset, fogkefe. Az egész annyira kicsi, nem hinné az ember, hogy világok sorsára volt befolyással a lakó. Hiszen még a saját lakására se volt befolyással, úgy volt, hogy fájó szívvel el kell költöznie, amikor el akarták adni a házat, egy James Stuart Douglas nevű rajongója vette meg végül az egészet, hogy vénségére ne kelljen hurcolkodnia. 

Azért érdekes, hogy ilyen jellegű anyagi gondja a mai, sokkal kisebb kaliberű politikusoknak egyáltalán nincsen. 

Tegnap volt Giuseppe di Stefano születésnapja, még nem a századik, csak a kilencvenhetedik. Tenoristához nem illő módon hosszú életet élt, és talán ma is élne, ha kenyai házába nem törnek be, és a banditák nem ütik meg úgy, hogy kómába esik, és teljesen föl sem épül belőle. Élete utolsó éveit szanatóriumban töltötte. Nem volt hozzá kegyes az élet? De, elég kegyes volt, hiszen talán a valahai legszebb tenorhang volt az övé, és ha nem őrizgette, nem ápolta, féltette, tartalékolta, az már tényleg az ő dolga. Cigi, szivar, ital, éjszakázások, ő aztán biztosan nem volt a hangja szolgája. Inkább fordítva, a hang volt az, ami őt szolgálta, de ne értsük félre az egész jelenséget: nem csak az életmódját szolgálta, hanem az alakításait is. Sajnos nem láttam őt az Erkelben, de a rövid fénykorában készült lemezek elég jól megmutatják, micsoda elementáris Cavaradossi vagy mantuai herceg volt. Igaz, még ezekben a hősökben is mindig volt egy kis szélhámosság, túlélik, túlélnek ők mindent, kár, hogy meghal Mimi vagy Manon, megsiratjuk, megszakad a szívünk, de hol a következő?  

Di Stefanóban mindig az volt a csodálatos, ahogy összejött a három: a hang, a zene és az alakítás. Hogy ezzel a lágy, mézzel kenegetett hangjával annyira zenei volt a formálás és mindez alapjában véve mégis a figura és a helyzet megteremtését szolgálta. Ezért is képzelte úgy mindig az ember, hogy igen, elment a hangja, rendben van, de attól még maradt a másik kettő, a zene és a színház, nem lehet az annyira rossz, esetenként több is, mint valami unalmas és szenvedélymentes, de tiszta danolászás. Közben meg egyáltalán nem volt így, ahogy száradt ki a hang, úgy lett az interpretáció is egyre manírosabb, az intonáció egyre bizonytalanabb, a forma meg egyre kidolgozatlanabb. Mire a hatvanas évek elején a Deutsche Grammophonhoz szerződött, és ott megjelent az első (és utolsó) árialemeze, már túl késő volt. Talán ő is érezte, hogy  már jobb nem lesz (talán nem, mert 1973-ban még nemzetközi turnéra indult Maria Callasszal, ahol azért elég rendesen égtek mindketten), és elénekelt mindent, amit szeretett volna, de lemezen nem volt rá lehetősége. Otellót meg Giocondát. És nem azért szörnyű az egész, mert mi lett a hangjából, abból még valami maradt, hanem mert mi lett a formákból. Nincsenek fölépítve az áriák, mindegyiknek úgy van vége, mintha ollóval vágták volna el, mindegyik csak emléke egy nagy pályának. 

Persze: legalább volt mire emlékezni. 

A szomszéd szobából szűrődött be valami iszony, ami némileg emlékeztetett Sarastro áriájára, és amire mégis azt mondja az ember, hogy ez igen. Ennyi hanggal, ilyen adottságokkal nekiállni, megpróbálni, közönség elé menni - ahhoz azért kell bátorság. 

Aztán kiderült, hogy ez komoly dolog, Cser Krisztián az énekes, és a Parázsfuvolácska című szörnyűséget ismétlik a tévében. A jelentéktelen hangú ember sajnálatos módon az Opera egyik vezető basszistája. És lehet, hogy felháborító, ahogy énekel, de semmi ahhoz képest, ahogy kinéz, mint valami elaggott Kóbor János, ragasztott szakállal. Nem hiszem, hogy nagy csoda történhet, és ha megszabadulhatna ezektől a műszőrzetektől, akkor valami kisülhet ebből az egészből, inkább a látvány és a zeneiség csodálatos harmóniája előtt kell tisztelegni, valami így szól és így néz ki - senki nem tehet szemrehányást a másiknak. Közben Lackfi János rossz ritmusú szövege és szánalmasan kitalálható rímei kötik össze a zenéket, és ott a többi énekes, hogy mást ne mondjak, az Éj királynője, aki vagy eltalálja vagy nem a hangokat, de inkább nem. 

Van ilyen. Mondjuk azt nem nagyon értem, hogy ha föl is vették, miért kell feltétlenül leadni a tévében, valaki mondhatná, hogy ezt ne, mégse, szégyelljük, megbántuk, nem járulok hozzá, tessék elásni húsz méter mélyre a földbe, és aztán betont önteni rá. De a legiszonyúbb az, hogy mindez gyerekeknek készült. Azt gondolják, hogy a kis lurkók szívesen néznek cirkuszi szörnyembereket, szívesen hallgatnak haknizenekart, élvezik a rosszat, és alig várják, hogy a kis zsebpénzüket majd ilyesmire költsék. 

Nem vagyok nyugodt a jövőt illetően. 

Ed Helms. Nem tudom, névről mennyire ismerős, arcról, persze, mindenkinek, aki az elmúlt öt évben moziba ment. Az a fazon a Másnaposokból, akinek az arcára tetováltak, vagy akinek kihúzták a fogát. Az átlagosság és feltűnőtlenség mintaképe. Az ember elmereng, hogy vajon miért is akart Ed Helms színésznek menni, amikor semmi olyan vásznon hasznosítható erénye nincsen, semmilyen, vagy, ha a régi fényképeit nézegetjük, akkor alulról súrolja a semmilyenséget. 

Most épp a Haverok harcában látható, nem a világ legnagyobb filmje, de van benne szív, meg humor is, és talán néhány embernek kedvet hoz, hogy ne szokjon le a gyerekségről, ötven felé is fogócskázzon a többiekkel, legalább évi egy hónapot. Helms az egyik fogócskázó, és már csak azért is hálás vagyok a filmnek és a magyar szinkronnak, mert volt egy szó, amit valaha ismertem és rendszeresen használtam, és aztán úgy elfelejtettem, hogy egy pillanatig gondolkodnom kellett, mit is jelent: apádüte. Amikor a fogó megfog valakit, de az rögtön visszacsap, és ezzel vissza is adja ezzel a fogóságot. Kicsit, persze, ugyanaz a recept, mint a Másnaposokban, egy csapat férfi csinál valami korához nem illőt, különböző karakterek, vérmérsékletek.Máskor és más filmekben háborúba mennek vagy bankot rabolni, éljen a béke, és hogy a föl nem növés aktuálisabb probléma a géppisztolynál. Helms itt épp az egyik figura, húzónév és fő karakter, mondhatni a vállán viszi a filmet, de közben föltűnt, hogy új foga van, ezek ott elöl nem a régi fogpótlásai. És akkor arra gondoltam, lehetséges volna, hogy a Másnaposok fogatlan jeleneteiben nem valami trükk által fogatlan, hanem tényleg feláldozta az egyik kismetszőjét a világhír és a hiteles alakítás oltárán? 

A ménes. El ménese, mármint El Kazovszkij lovai. Az ember néha a hülyeségekre gondol, miközben ezeket a komor műalkotásokat nézi, nagy sötétségeket, a fekete kutyákat, szárnyas farkasokat, hullámpapírból készült balerinákat. Eszembe jut Rényi András, aki azt mondta még a Nemzeti Galériában, hogy mintha szándékosan kerülné El Kazovszkij az értékes anyagokat, jelezve, hogy nem az örökkévalóságnak dolgozik, hanem az élet része az alkotás. Az utókor le van ejtve. 

Most a Várfok Galériában van gazdag kiállítás, még a héten látható (de vasárnap és hétfőn zárva), azon nézegetem a játéklovakat, és azon gondolkodom, hogy miféle lovacskák ezek. Valahol vette, valami trafikszabású boltocskában, ahol bólogató ebeket és autós hőmérőket is árultak. De ennyit? Vagy ismert valaki gyártót, aki csak neki fröccsöntött kétszáz darabot? Kétezret? És vajon menyi idő is kell az ilyen műanyag lebomlásához? Kétszáz év? A Mona Lisa vászna már régen el fog porladni, és El Kazovszkij ménese még mindig kényeskedve emeli a lábát.  

Gondolom, mindenki ismeri a viccet, ha ez vicc, akkor mondjuk úgy, tréfás fejtörőt, Ábrahámnak nem volt fia. A megoldás hátizsák (hát izsák?). Marhaság, de mindig eszembe jut, ha Isaac Sternről van szó, aki a nevét tekintve tiszteletbeli magyar, magyar zsidó lett, mert sokan hívták úgy, hogy "a Stern Izsák". Ma van a születésnapja, a 98., de ő amúgy is szerette a nem kerek számokat, az önéletrajzának is az lett a címe, hogy Az első 79 évem, jól tudva, hogy második 79 nem lesz, de nem sejtve, hogy még kettő is alig. Talán sejtve, akkor már eltiltották a szivartól, már megszegte (helyesen) a fogadalmát, hogy Németországba többé be nem teszi a lábát. Betette, de nem koncertezett, csak tanított. 

Szerettem volna elmesélni életem legnagyobb újságírói sikerét, amikor a Zeneakadémia jegyszedője átölelt a teremben azért, amit Sternről írtam, de szerencsére még időben rájöttem, hogy már elmeséltem. Úgyhogy inkább azt mesélem, hogy felbuzdulva az önéletrajztól, amelyet Chaim Potokkal közösen írtak, fölhívtam Kepets Andrást, mert az Ulpiusnál voltak a Potok-könyvek, hogy ha gondolja, szívesen lefordítom. Hááát, háát, volt a válasz, ami akkor rosszul esett, de aztán kiderült vagy rájöttem vagy azt hiszem, hogy akkor Kepets már tudta, hogy a kiadó ügyei nem állnak valami fényesen, és aligha tudná kifizetni a munkát, azért hímezett és hámozott. 

Most már alighanem késő, száz felé közeledve az előadóművészeket el szokás felejteni, még akkor is, ha szépséges hangzó hagyaték marad utánuk. Művek is maradnak, legalább három ismert, Penderecki 2. hegedűversenye, Dutilleux-től a L'arbres de songes és Bernsteintől a Szerenád. Meg a Carnegie Hall, amit Stern miatt nem bontottak le, ő szerzett pénzt és tiltakozókat a fennmaradásért. Életműnek ez sem kevés.  

Garry Winogrand képeiből van nagy válogatás a Capa Központban, már ha lehet ekkora életműből nagyot is válogatni. Winograndről azt kell tudni, hogy az utcai fényképezés atyja vagy bátyja, szóval nagy alakja, lényegében egész nap élesre felhúzott Leicával járta a várost (a városon a Cityt kell érteni, New Yorkot), és lőtt, lőtt, lőtt. Ettől lett olyan valószínűtlen méretű az életmű, Winogrand korai (56 évesen bekövetkezett) halálakor maradt utána 2500 előhívatlan tekercs, 6500 előhívott tekercs, amiből még nem készült kontakt, azonos méretű pozitív másolat. Valaki nekiállt kiszámolni az adatok alapján, hogy akkor vajon hány fényképet is készített Garry Winogrand életében, félmillió fölötti szám jött ki, napi szinten körülbelül 450. Mindez a digitális fényképezés föltalálása előtt. Ha ma élne, meg volna őrülve a gyönyörűségtől. 

Akkor is meg volt őrülve a gyönyörűségtől, a kiállítás címe Women are beautiful, és zavarba is hozza a nézőjét, mert látszik, hogy egy mániákus munkája, mászkál a világban, és ha egy feszesebb ruhát, izgalmasabb dekoltázst lát abban a melltartó nélküli világban, ő odafényképez. Nem sokat állítgat, a vízszintes elég ritkán vízszintes, meg is vádolták, hogy csípőből tüzel, bele sem néz a keresőbe, csak nyomja a gombot. Ez, persze Winogrand teljes félreértése, túl szépek a kompozíciók, és ő nem is nagyításkor komponált, nem vágta le utólag a képekről a fölösleget; amit a gép és az optika megörökített, az mind megörökítésre érdemesnek találtatott. 

Más szempontból sem volt Winogrand afféle csöndes kukkoló, erről bárki meggyőződhet, ha megnézi a kiállításon látható interjú videóját, asztalra föltett lábbal válaszolgat a kérdésekre, nem az a sarokba bújó megfigyelő, inkább az élet császára, aki megy, fotózik és uralkodik, hiszen az ő kezében van a fényképezőgép. 

Ha egy képet kell a sokból választani, akkor a lányra gondolok a fa alatt. Nyilván nem teljesen függetlenül attól, hogy ez nem is igazi Winogrand, a vízszintes vízszintes, a lány olvas a fa alatt, zaklatottság helyett harmónia, mintha a Paradicsomban lennénk, és Éva épp a tudás fájának gyümölcsét kóstolgatná. Vagy épp ő maga a gyümölcs, hiszen ott van a fa alatt, éretten és ártatlanul. Nagyon messze, a bal sarokban kivehető egy férfi, de talán soha nem ér ide, hogy valami hülyeséget csináljon. Illetve: biztos, hogy nem ér ide, hiszen ez a szépsége minden állóképnek. Nem kell félni a következő pillanattól.  

Olvasom Koppány Zsolt könyvét, Volt egyszer egy Kocsis Zoltán a címe, kicsit olyan titkos könyv, én csak az Írók Boltjában láttam árulni, meg nem is valami szép kiadvány, hogy az emberek forgatnák, keresnék, beleolvasnának, viszonyulhatnának hozzá. A szerkesztői munka sem hatalmasodott el a kiadóban, hogy mást ne mondjak, rögtön az elő fejezet címében egy évet és egy napot téved a szerző Kocsis halálát illetően, 2017 november 7-ét ír. Amúgy is időnként az az olvasó érzése, hogy tényleg szerette és csodálta Kocsist a szerző, de azért önmagáról egy kicsit szívesebben mesélne, vagy mesél is, de mesélne akár többet is, hosszabban is. Mindentől függetlenül: hiteles a könyv, arról az időszakról beszél, amelyikről mostanában kevesebbet szoktak, egyszerűen azért, mert messzebb van, a nyolcvanas évekről, Kocsis tanított, Koppány rendszeresen nézte az óráit a Zeneakadémián, itt-ott összefutottak, a régi Mozgó Világról, ahol Kocsis szerkesztőségi tag volt, de azért nem hozták le Koppány Zsolt verseit. 

Nemcsak onnét tudom, hogy hiteles a könyv, hogy bizonyos eseményeken én is ott voltam, hanem onnét is, hogy bizonyos dolgokat Kocsis nekem is ugyanúgy mesélt el, ugyanazokkal a szavakkal, mondatokkal, fordulatokkal. Nem tudom, hogy túl messzire megy-e a következtetés, hogy ez sem teljesen független Kocsis zenészségétől. Lehet, hogy mások is ugyanúgy mondják el a történetet, engem biztosan zavar, ha észreveszem magamon az ismétlést, mintha nem is volna igaz a mese, csak színészként mondanám föl. De egy előadóművész, pontosabban egy klasszikus zenész, aki a kottából alapvetően mindig ugyanazt játssza (már ha tudja, de ez most itt nem szempont), ezen nem problémázik, estéről estére ugyanazt mondja föl - persze, óriási különbségekkel, de azok már az egyformaságon túl vannak. Mintha a műnek és az elmesélt dolgoknak egyaránt volna egy végső formája, arra lehet hagyatkozni, nem kell újrakitalálni semmit, elég pecázgatni a múltat, hátha horogra akad. 

Te jó ég, hogy énekelnek. Főleg a lányok, asszonyok, a fiúkat nem foglalkoztatják túl a Mamma mia! második részében, de a lányokat meg érdemes. És sokféleképpen lehet jól énekelni Abba-dalokat, úgy is, mint Cher, aki már nem tudja mozgatni egyik arcizmát sem, épp csak valamennyire nyitja a száját, így aztán befelé öblösít, és mintha a tüdőcsúcsából jönne a hang. Vagy ahogy Meryl Streep, szépen, iskolázottan. Vagy ahogy Amanda Seyfried, csak úgy, ahogy jön, egyenesen, de mégis muzikálisan. 

Magamat győzködöm, hogy nem elvtelenül szeretem a második részt. Talán tényleg nem, mert látom én is, hogy ez nem az, nem AZ, de pont az, ami kellett, újra elmesélik a régi történetet, meg valami nem is történet-szerű újat tesznek hozzá, de mindent már sokkal profibban. Mindig jön egy új szereplő, amikor leülne a film, nem hagyják a hangtalanokat sokat hangtalankodni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire jó volt, amikor még hagyták,mikor Pierce Brosnan kínlódott, mert pont az az örömfilm-jelleg erősödött tőle. Viszont maradt annyi, hogy a szinkronizált változat után az ember a feliratosat is megnézze, aztán majd újra szinkronnal, aztán eszébe jut egy jelenet, hogy azt mégis még egyszer, és így tovább. Lehet, hogy nem tízszer, csak nyolcszor. 

És visszatért a rőzsés néni. Nekem nála fordult meg az első rész, a Dancing Queen alatt, amikor eldobta a vaskos asszonyság a nyakában cipelt rőzsét, akkor döntöttem el, hogy nem állok tovább ellent. Most nem is dobja el, minek, már rég megadtam magam. 

Valaha a Hotel Menthol után készítettem egy rövid interjút Fenyő Miklóssal, és kérdeztem tőle, hogyan tovább, minden jó Hungária számot fölhasználtak már a Csavard fel a szőnyeget kivételével, ha lesz új darab, muszáj lesz új dalokat írni. Azt mondta, ne aggódjak, maradt elég, és igaza volt, kijött belőlük egy Made in Hungária. Ugyanez volt a Mamma mia! után, hogy rendben, de mit fognak énekelni a második részben? És maradt elég. Hanem, ha harmadik rész is lesz, lehet, hogy tényleg neki kell ülni slágerkedni. Nem is bánnám. 

A tévében láttam a portugál festőnő, Aurelia de Sousa önarcképeit. Portóban mászkált a riporternő és a művészettörténész, az egyik helyen egy piros ruhás arcképet mutattak, az egész beállítás valahogy ismerős volt, ahogy épp halványan a két szem egy kicsit összeszalad, a tekintet közönyössége és súlya, az arcvonások keménysége. Aztán rájötem: mintha egy korai szelfit néznék. Nagyon korait, de Sousa ezt a képét 1900-ban festette, és a művészettörténész elég határozottan mondta, hogy fénykép alapján. Engem nem győzött meg, nem az évszám miatt, hanem mert nagyon néz, és 1900-ban még nem lehetett a kamerába nagyon nézni, másra sem, de önmagunkra végképp nem. Viszont a tévések átsétáltak egy másik portói múzeumba, ahol furcsa módon mintha lambériára szegezték volna föl egy teljes alakos Aurelia de Sousa önarcképet, ezúttal Szent Antalnak öltözve, imához emelt kézzel, ferences ruhában. Hogy ez is fénykép alapján készült, azon már elég nehéz lett volna vitatkozni, hiszen megvolt maga a fénykép is, a frizura más, egy kicsit a keze tartásán is igazított a festőnő, de ő az, álöltözetben. Nem is kezdek el most valami magyarázatot keresni, értelmezni, hogy ez tiltakozás vagy csak kiállás, nekünk is jogunk van Szent Antalnak lenni. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy épp egy másik festőnő műve járta be a világsajtót a napokban. Artemisia Gentileschi szentnek öltözködött önarcképe. Ő ugyan női szentet választott magának, alexandriai Szent Katalint. Mellette a késekkel ellátott kerék, amellyel meg akarták kínozni, de sikertelenül. A kerék eltört, darabjai szerterepültek, és megsebesítették a kivégzésre összegyűlt nagyérdeműt. Szent Katalinnak az volt a kérése, hogy akik megemlékeznek róla, azoknak mindig legyen bőven kenyere és bora, és ne érje őket váratlanul és készületlenül a halál. Az idők változnak, sokan az utóbbit tartják a legnagyobb jótéteménynek, ami embert érhet. 

Artemisia Gentileschi ennek a szentnek a ruháit, pálmaágát és kerekét festette maga mellé, és most ezt a képet vette meg viszonylag szép pénzért, 3,6 millió fontért a londoni National Gallery. Nem kell nagy megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, Artemisia épp felszálló ágban van, egyrészt tényleg jó, másrészt jól "promózható", a kevés korai női festők egyike, ráadásul története is van, lánykorában megerőszakolta egy másik festő, perre mentek amely során Artemisiát kínozták meg mindenféle hüvelykszorongatással, hogy biztosan nem hazudik-e. Bosszút csak úgy tudott állni, hogy mindenféle bibliai hősnőket festett, Juditot, aki levágja Holofernész fejét, és mindenfelé spriccel a vér, meg a Szépművészetiben látható (most épp nem látható) Jáelt, aki úgy veri a százas szeget Sisera fejébe, mint valami munkában elmerült, álmodozó ácsmester. Az a kar, az az izmos, nem nagyon nőies, de szép formájú alkar, az Artemisiáé.