Ki állhatna jót magáért? Ez, persze, nem a Családi játszmák (eredetileg: Rules for Living, ez sem valami nagy cím, de jobb a magyarnál) tanulsága, hanem csak úgy a nézőtéren ücsörgésé. Szóval: remélem nem valami rózsás lelkű sznobéria mondatja, de néha szeretném tudni, mi értelme van nézni a darabot. Mit akarnak tőlem? Mert csak akarnak valamit, még akkor is, ha nyár, meg páratartalom meg hőmérséklet van. 

Ha csak annyi a levonandó tanulság, hogy bizony, a családban sok a hamisság, elhallgatás, félre- és mellébeszélés, bűn, titok, frusztráció, komplexus, akkor köszi, körülbelül azért sejtettem. Ha az a tanulság, hogy ezt nagyon viccesen és szórakoztatóan és profin is el lehet mondani, és akkor karácsonykor majd arra gondolsz, hogy valahol már láttam ezt, de akkor pergőbb és humorosabb volt, akkor viszont az előadás, nem elég pergő és humoros, nem elég szórakoztató és nem elég technikás. Örömmel tenném le a fegyvert, és pengetném a hála húrjait, hogy Orlaiéknak köszönhetően legalább megtapasztaljuk, mi megy a világban, végre itt egy friss darab, egy friss szerző, Sam Holcroft, akiről azt sem tudjuk, fiú vagy lány (egyébként lány), és valóban: ha csak a tájékoztatás volt a cél, az teljesítve van. Leginkább azonban az a benyomásom, hogy kimentek színházat nézni, és egy kissé összekeverték a darabot és az előadást, az utóbbi annyira jól sikerült, hogy észre sem vették: ez ennyi. A saját maga örömére funkcionáló színház, saját szabályokkal, amelyek ki is íródnak a színpad fölé: Matthew csak akkor hazudhat, ha ül és eszik. Mondanom sem kell: Matthew sokat ül és sokat eszik emiatt, Ötvös András egy kiló plusszal zárja a szerepet. Remélem, kap veszélyességi pótlékot vagy mit. Szikszai Rémusz meg egy kiló mínusszal végez, mert az izzókat is megpróbálja lejátszani a karácsonyfáról, kérdezem is újra, hogy miért, miért, de nem tudom, mi a válasz. 

Nem hibáztatok senkit. Aki le akar szokni a dohányzásról, ne menjen füstölős helyre, aki fogyókúrázik, ne járjon étterembe. Vagy legalább ne olyanba, ahol fix összegért annyit eszik, amennyit akar, mert annak biztosan nem lesz jó vége. Nekem lemezboltba nem szabad menni, ami elvileg könnyű feladat, mert alig vannak lemezboltok. Az igazi veszély a műszaki cikkek közé kevert CD-k formájában les az áruházakban. Ha ott egy tárló, benne mindenféle celofánba csomagolt finomsággal, kedvező áron.

Nem olyan vészes a helyzet egyébként, egy Henry Mancini-válogatott filmzenéket vettem, egy Count Basie - Duke Ellington közös lemezt, meg Reinerrel Richard Strauss szimfonikus költeményeket. Hanem a szerzés és birtoklás boldogságán túl az ember kénytelen föltenni magának a kérdést: minek? Mi lett mostanra a CD-ből? 

Valaha a megismerést szolgálta, rengeteg művet vagy egyáltalán nem lehetett Magyarországon meghallgatni, vagy nem abban a minőségben hangzott el, amely méltó lett volna a komponistához. De ennek mostanra (illetve nem is mostanra, hanem évekkel ezelőttre) körülbelül vége lett, egyfelől nyitottabb lett a zenekari műsor (nyilván a Prokofjev-, Sosztakovics- vagy Bruckner-szimfóniák rajongói ezzel azért vitatkoznának),  másrészt nem kell feltétlenül a Bartók Rádió szerkesztőinek ízléséhez igazítani a saját érdeklődésünket, van internet, vannak zeneszolgáltató cégek, amelyek csekély, mondjuk havi egy lemeznyi ellentételezés fejében hatalmas könyvtárat bocsátanak rendelkezésre, hallgass, amit akarsz. Ha Reiner Zarathusztrájára vágyom, nem kell feltétlenül birtokolnom is. De birtokolhatom is, letölthetem a készülékre, és akkor úton, vizen, levegőben szólhat a fülembe.

A CD szuvenír lett, emléktárgy, amit leginkább akkor érzünk, amikor egy koncert után kap el a vágy, hogy valamit hazavihessünk a muzsikusból, ne itt legyen vége és ne most, ne ő szakítson velünk, hanem majd mi vele, egyszer, tíz év múlva, amikor azt mondjuk, nem is tudom, mit szerettem benne annyira. Ha meg tudom, mit szerettem benne, mint Reinernél, a szenvedély és a hideg tárgyilagosság együttesét, a tökéletes karmester és zenekar együttest, valaki megrebbenti a kisujját, és a zenekar száz figyelmes tagja ettől kétszeres sebességgel játssza ugyanazt, akkor történik az efféle vásárlás. Hogy valamiért pénzzel is ki kell fejezni a nagyrabecsülést, áldoznunk kell a tisztelet oltárán, még ha a tett többé-kevésbé értelmetlen is, a teljesítmény és az áldozat alig-alig találkoznak. Hallgatni kell Reinert és nem megvenni.

De ebben a hőségben? 

Mekkorát szaladtam! És minden lépéssel, egy szép darab hasad le méltóságom páncéljából, de ha az ember elkezdi, akkor már mindegy, akkor már szalad. Pécs, Király utca. Ötven méterre egy sötétkék öltönyös férfi halad. Harmincöt fok van, és ő nem enged a zakóból. Fehér haj, fehér szakáll, öreg király. Billegő járás, elegáns, de kényelmes cipő. Nem lehet más ebben a rövidnadrágra vetkőzött városban, csak Domingo. Én meg utána, nyakamban a fényképezőgéppel, és csak akkor volna szabad így futnom utána, ha ez volna a foglalkozásom, fényképekkel kereskednék. De nem, a régi rajongó ébredt föl, aki harminc éve ott éjszakázott az Erkel Színház előtt, hogy reggel jegyet vegyen az Aidára. Erőltetett menetben, még a téren, a színház előtt be is értem az énekest és kíséretét, pirulva rájuk emeltem a gépet, és ez sikerült. Kép az emberről  aki mögött ott sétál Plácido Domingo. 

Aki nem próbálta, nem is tudja, mennyire jó dolog rajongani valakiért. Olyan valakiért, aki lehet öreg vagy nem öreg, fáradt vagy kipihent, beteg vagy friss hangú, de soha, tényleg soha nem okozott csalódást. 

Van-e esélyünk, ha idegenben játszunk? Megértenek-e bennünket, vagy csukjuk be az ajtót magunkra, és hallgassunk Cseh Tamás-dalokat. Ilyenek voltunk, ilyenek voltak, és ne feszegessük, hogy hogyan is van ez a ragozás, akik voltak, azok mi voltunk. Leszámítva a vagány művészeket, akiket most New Yorkban állítanak ki, az Elisabeth Dee galériában. Akikről elmesélik most ellenállásuk történetét, és valószínűleg nem értik, mi volt ebben a fantasztikus. Kiült egy székre, és bekötötte a száját egy nadrágszíjjal? Beleremegett a rendszer, mi?

Valószínűleg tényleg beleremegett, de ezt onnét nehéz lehet belátni. Annyi mindent kellene megcsillagozni és elmagyarázni hozzá. Csehszlovák rádió? Mi az, hogy csehszlovák? Miért tégla, ha rádió? Azért tégla – és elmondják, hogy ez egy magyar szóvicc, azt is beépítik, akárcsak az ügynököket. Titkos nyelven beszéltünk, és a titkoknak az a lényegük, hogy lassan el is felejtődnek, mint a szarvas és a farkas igazi, magyar neve. Fal lesz a félig elfelejtett szavakból, nyelvi meg kulturális fal, és meg lennék lepődve, ha lehetne más tanulság is New Yorkban, mint hogy de jó, hogy ott élnek és nem itt.

Lehet, hogy minimalista a hozzáállás, de már annak is lehetett örülni a margitszigeti Porgy és Besst hallgatva, hogy ez tényleg az. Az opera, operai történettel, operahangú szereplőkkel, szimfonikus zenekarral. Nem keresztmetszet, nem csak a slágerek, nincsenek szerepösszevonások. És lehet közben rajongani Gershwinért, vagy ahogy a jelenlegi bekarikázott R betűvel kiegészített szerzőnév mondja: a Gershwinekért. Tényleg két zseni, Ira a szövegeivel (bár ő nem itt és nem most a legcsodálatosabb), és George, aki viszont mindig és mindenhol csodálatos. Csak itt épp másért, nem csupán a dallamok bőségéért és szépségéért, hanem mert fölfedezte magában az operai igényt, észrevette a történetben, hogy ez most más, súlyosabb, tartósabb és meghatóbb, mint a musicalek. Hová lettek időközben a musicalek? Ki tervezi, hogy bemutasson legalább egyet közülük Magyarországon? A dalok maradtak, szinte rendületlenül, és a Porgy és Bess maradt. A frakk és a szmoking a halhatatlanság felé vezető út, ha színpadi zeneművet akar írni valaki.   

Tudjuk, hogy az örökösök csak Gershwin kívánságát teljesítik, amikor ragaszkodnak az afro-amerikai szereposztáshoz, bár az ember megnézne néha egy ilyen castingot is: hogyan döntik el  ki mennyire színes? Gershwin pedig egyszerre gondoskodott az operaéneklés színesedéséről és a saját operája ritmikai feszültségéről. Hogy ez mekkora áldozat volt egy klasszikus tehetséggel és igényekkel, vágyakkal megáldott zeneszerzőtől, arra sokszor nem is gondolunk. A Porgy és Besst 1935-ben mutatták be, Marian Anderson, az első afro-amerikai főszereplő a Metropolitanben csak 1955-ben énekelte el Ulricát. Minden oka megvolt Gershwinnek, hogy azt érezze, a saját operája sikerét gáncsolja az elveivel, akár zeneiek, akár emberiek ezek az elvek.

Változnak az idők, de nem olyan gyorsan, hogy esélyünk lenne egy új, pesti, önerejű Porgy bemutatóra. Szóval nem is annyira minimalista az elvárás, hogy legalább ilyenkor valami hasonlót kapjunk.  

Biztosan megharcolt Herbert von Karajan azért a rossz hírért, amelynek ma örvendhet (Schiff András szerint a legtúlértékeltebb karmester a történelemben), de még egy ilyen karmester sem mindig tudja igazolni szörnymagát. Vegyük példának a Ring-ciklusát, az ötvenéves felvételt (igazából csak A walkür jelent meg ötven éve, ami azért is különös, mert akkor a jelek szerint nem sorrendben jelentették meg a tetralógia részeit), amely rögtön belekeveredett a lemezőrülteknél megszokott összehasonlítási mániába. Látszólag fogyasztóbarát megoldás, egy háztartásba egy Ringet, és akkor az legyen a lehető legjobb, de ha összehasonlítanak, akkor nyilván az ember tudni akarja, miről is beszélnek, máris ott vagyunk az egy háztartásba két Ringet eszménél, és ez még csak a kezdet. 

A kézenfekvő összehasonlítás Solti Ring-ciklusa, őrületes stúdiófelvétel a legnagyobb sztárokkal, készült a folyamatról filmfelvétel is, az ember csak bámul, mit össze nem dolgozik a stáb. Akkoriban még viszonylag újnak számított a sztereó és a térhatás, és a Ring esetében feltett szándék volt, hogy kiváltják az operai élményt, aki ezt megveszi, annak nem kell laposra ülnie a fenekét és nem kell a szomszéd álomba forduló szuszogását hallgatnia. Csak becsukja a szemét, és ott van. Nem is a legjobb helyen, hanem egyenesen a színpadon. 

Mára ez az eszme lett a felvétel legnagyobb ellensége, megpróbáltak rádiójátékot készíteni Wagnerből, a mikrofonosok a lelküket kiszaladgálták, ahogy az énekeseket arrébb állították akár egy jeleneten belül is, és mindenféle zajokat kevergéltek a zenéhez, mondjuk, A Rajna kincse esetében csörög a fém, ahogy az óriások pakolják a Freiát eltakaró aranyat. A baj, persze, nem ez, meg lehetne szokni az ilyesmit, de Solti gondolkodásának árnyalatlanságát és szívtelenségét nem. Tudom, mi is saját korunk gyermekei vagyunk, és ma a történet gonoszait is megpróbáljuk szeretni vagy legalább megérteni. Csakhogy Karajan ebben a kérdésben már 1967-ben is így gondolkodott, Soltival ellentétben nem tudta elfogadni, hogy vannak jók és rosszak, neki a rosszak is valóságos vagy körbejárható teremtmények voltak. Ahogy Martti Talvela vágyódik Freia után, azt a legtenorabb hősszerelmes sem tudja produkálni, közben érezni az egész helyzet reménytelenségét, Talvela hangjának túlzott súlyát, melák barom vagy, nem fog egy istennő szeretni. 

Aztán, persze, lehet kifogásolni, hogy mi egy Fischer-Dieskau hanganyag George Londonhoz képest, csak hát megint ugyanaz: London csak egy istent tud elénekelni, Fischer-Dieskau egy fiatal istent is, aki idegesen tekintget maga köré, hol van már Loge, hogy valami szalmaszálat nyújtson. 

Mondhatnám tovább és tovább. Mondom inkább a tanulságot: amíg nem vagyunk istenek, addig Karajan szól hozzánk és ő szól rólunk. Hogy ez hogyan egyeztethető össze az ő istenülésével és a később homlokáról lecsókolt halhatatlanságával, azt nem értem én sem. 

Ne menj el, mesélj. Hát már megint itt vagyunk, mint amikor vége, de tényleg vége a karácsonyozásnak, leszedik a fát, iskolába is kell menni. Amíg tartott az ünnep, igazán annyira egyszerű volt, mondtuk, hogy ez most jó, ez kevésbé, ennek örülünk, ezt tudomásul vettük. De amikor vége az egésznek (jelen esetben épp a pótkarácsonyról beszélek, a nyári napforduló közös wagnerozásairól), akkor csak az marad, hogy mégis mennyire jó volt itt lenni. Hogy ne menj el, mesélj. Hogy itt maradunk a hétköznapjainkkal, rövidnadrágos gyerekek, és elszáll a galamb a kezünkről. 

Rendben van, visszatér, és ott ülünk jövőre is, remélhetőleg teljes létszámban, jönnek a lelkesek és jönnek a fanyarok, jönnek az alvók és jön az amerikai házaspár a kalapos nő és a szmokingos férfi. És, nem bánom, jöhetnek a spanyolok is, pedig majdnem megőrültem, annyit csörgette az egyik nő a karkötőit A Rajna kincse alatt, de a végén csak fölpattant és kiabált, és akkor szabad. Ha örül neki. 

Ne menj el. Ahogy más a fényképeket nézi az ünnep után, én most szépen nekiülök a Karajan-féle Ringnek, idén épp ötven éves a felvétel, és mintha eleve másodiknak szánták volna, úgy értem, az örökranglistán már a megjelenéskor is azt mondták, hogy na, azért nem annyira jó, mint a Solti-változat. Nem mintha nem volna mindegy, csak mégis, de mégis nyúlik a nap kicsit, nyúlik az éjszaka, amíg itt van Wagner. Ki hitte volna, hogy őt is meg lehet szeretni? 

Ma zárjuk évi rendes Wagner-kalandjainkat, de a jelek szerint ez nem valami magyar specialitás, hogy Wagner nem csak kezdet, de vég is. Vagy, hogy az ő bölcsességeinek körében maradjunk, minden kezdet egyben vég is, el sem tudom dönteni, hogy az évadot zárjuk vele, vagy a nyarat kezdjük. New Yorkban némileg egyszerűbb volt a definiálás, egy nem túl hosszú, nem is túl jelentős szakasz zárult A Rajna kincsével, a nálunk is most járt Alan Gilbert zeneigazgatósága fejeződött be a három  megszakítás nélküli órával. Némi szépséghiba, hogy Gilbert nem erre készült, sokkal vagányabb búcsút szeretett volna mondani, Messiaen operáját, az Assisi Szent Ferencet vezényelte volna, de a vezetőség nem ment bele egy búcsúbukásba, a szent művészi szándékkal elkövetett pénzégetésbe. Maradt A Rajna kincse, és nem is tudom, mit gondoljak erről a választásról. Ez is szenvedés a közönségnek, de legalább eljönnek rá? Ez is eszelős, de legalább xylofon, marimba, eolifon és xylorimba nem kell hozzá? Mi lesz száz év múlva? Valaki helyett majd Messiaent játszanak, mert ő mégiscsak normális? 

Biztosan mindenki más és más tanulságot vont le magának a Rienziből, én már eleve elfogult voltam, mert irigylem az operahőst, akinek Cola lehet a keresztneve. Mindenesetre a zenei megvalósítás szerintem zavarba ejtően magas színvonalú volt, főleg a csoportos közreműködők esetében. Talán azt is kimondanám, hogy nem helyes, ha jobban játszik a zenekar és szebben, tisztábban, markánsabban énekel egy Wagner-fesztiválon a Rienzi kórusa, mint Az istenek alkonyáé, mert ez a koncertszerű előadás, a különleges darab, az meg az alap darab, amire a fesztivált létrehozták. Nem, nem az a tanulság, hogy a Rienzit szétszórtabban kellene előadni. 

Most viszont nem ezen akarok megakadni, hanem Wagneren. Aki a köztudatban a művész-szörnyeteg megtestesülése, a barátait elárulta, a jótevőit kijátszotta, a feleségét megcsalta, a gyerekeit tönkretette, és így tovább. Biztosan így is volt, én sem barátkoznék vele. De ami a lényeget illeti: micsoda fantasztikus, római jellem, micsoda ritka jelenség. Hogy itt van a Rienzi, ami jó is, szép is, sikeres is. Huszonhét éves a bemutató idején, és minden oka megvolna rá, hogy hátradőljön: megvan az út. Így kell csinálni. Kicsit németesíteni az olasz operát, vonulgatni, csinnadrattázni, aztán nagy ária, és akkor ebből kérünk még tízet. Mindenki elégedett lett volna, csak ő maga nem. És akkor nem azt vonja le tanulságként, hogy talán mégis mindenkinek van igaza, csak járni kell ezen az úton, hanem megy tovább, viszi magával, ami hasznos, keresi, ami ahhoz kell, hogy a következő történetet el tudja zenével mesélni. Van, hogy kihagy, visszatér, a nyitány a Tannhäuserhez van közelebb, nem A bolygó hollandihoz, de az alapélmény mégis ez az előre, előre, amíg meg nincs. Ha megvan, akkor szorítani, kapaszkodni, gyilkolni, kiszedni a megtalált formából mindent, amire szüksége van. Ez nem tehetség kérdése, nem is öntudaté, csakis a jellemé. Volt neki, ha nem is látszott.  

Bealkonyul nekik, meg is haltak, és el is lettek temetve. Az utolsó rész is lement az első Ringből, és ha van is bennünk szorongás, hogy nem mindig vannak úgy a folytatások, ahogy ígérni szokták, tegyünk úgy, mintha igaz volna: a mű pihen, az előadás két év múlva új körforgásba kezd. 

Nem voltam biztos a méltó befejezésben, meglepően gyenge férfiakkal vágtunk neki az utolsó szakasznak, Daniel Brenna úgy, ahogy van, alkalmatlan Siegfried, se hangja, se technikája, se jelenléte, se semmije. A Hagent éneklő Rúni Brattaberg egy kicsit közelebb áll a saját szerepéhez, hangja volna, jelenléte is, meg magassága is. Az utóbbi azonban csak testi értelemben, ahová a szólam szerint föl kellene kapaszkodnia, az nincs meg. Ha van ebben valami csavar, gonosz törpeivadék, szenvedjenek csak tőle a hallgatók, nekem ez túl elmés ötlet. 

Van egy másik elmés ötlet, hogy egy Wagner-opera voltaképpen olyan, mint a zöldborsófőzelék, van a csuszpájz, vagy micsoda, szóval az, ami főzelékké teszi a főzeléket, az állag, és vannak a zöldborsók, a lényeg. Mintha az lett volna az elv, hogy a borsóval minden rendben legyen, a többi majd lecsúszik vele, és valóban: a nagy jelenetek harcos és szenvedélyes megszólaltatása feledtetni tudta az alapállapotot. Siegfried halála után Iréne Theorin a zárójelenetben tudatosította, hogy voltaképpen miatta és ezért a megrázkódtatásért, ezért a tűzvészért-árvízért jöttünk, ettől emelkedik a pulzus, ezzel jövünk föl a víz alól. Úgyhogy nagy levegőt, mindenkinek, mert legalább két évig kell visszatartani.