Ma harminc éve, hogy meghalt Jacqueline du Pré, sokat szenvedve, a sclerosis által szétgyalázott testben és szellemi állapotban. Vannak ilyen történetek, amikor az ember nem érti pontosan a Jóisten szándékait, minek ezek a hihetetlen adottságok, zenei és előadói istenáldások, ha huszonhét éves korban mintha érzéketlenné váltak volna az ujjak, aztán hamarosan föl kell ismerni a betegséget, nemsokára vissza kell vonulni, és élni kiszolgáltatottan. Ma harminc éve még nem is ismertem a történetet, csak volt ez a vöröses hajú, kicsit ijesztően lelkes lány a lemezborítókon, akiről most a rövid hírekben azt írják, hogy elhunyt. Valószínűleg nem is volna szabad így emlékezni rá, nem a halálról szólt az élete, csak mégis azt hisszük, hogy ez valami hitelesítő pecsét, figyelmesebben hallgatjuk, mintha olyan kortársak volnánk, akik tudják, mi fog történni nemsokára. 

Mit hallgassunk? Én most Monn g-moll csellóversenyét hallgatom, mert csodálatos, hogy van egy zeneszerző, a barokk és a klasszikus zene határán, akit tökéletesen elfelejtettek, aztán két csellista meg egy zeneszerző visszahozta az emlékét. Schönberg írt átiratot Pablo Casals számára a D-dúr versenyműből, és  ő látta el continuo szólammal és tette némileg bonyolultabbá a g-moll koncertet, amit Du Pré vett először lemezre. Mai füllel talán túl súlyosan, biztos, hogy lassabb tempókkal, mint amit a zene kívánna, de ez már az újabb generáció dolga: meghaladni du Prét. 

Amíg nem teszik, marad  ő, ahogy Dusán mondaná: örökre szépen. Szevasz, halál, ma azért sem rólad van szó. 

Valamiért mindig azt érzem, hogy drukkolok a Karinthy Színháznak. Nem leszek tőle süket meg vak, látom a bajokat. De ha egy morzsányi valami is tetszik, akkor rögtön azt érzem: na, ugye. Igaz, hogy Murányi Tünde bal szemöldöke végig a homloka közepén van A mi kis városunkban, igaz, hogy orrhangon kárál, de néha elcsöndesedik, meg az a valószínűtlenül világoskék szeme, és rögtön: na, ugye. Igaz, hogy Györgyi Anna végig oly oh-la-la, mintha nem a tyúkokat etetné, hanem valami félvilági, párizsi nőcske volna, de... Na jó, nála nincs de, ő tényleg végig olyan. Akkor Mihályi Győző, aki mintha valami természetfilm bölcs narrátora volna, pedig a narrátor ebben az előadásban Lengyel Ferenc, de azért ez tényleg szép férfihang. Mármint Mihályi Győzőé. És így tovább. 

Szóval önvizsgálat, egyfelől, hogy talán mindent így kellene nézni, minden valaminek örülni, aminek lehet. Másrészt meg miért akarja az ember a tetszést. Talán a konokságot értékeli, hogy itt minden szembe megy azzal, amit korszerű vagy modern vagy hatásos színházi rendezésnek szoktunk képzelni. Eszköztelen az előadás, többnyire csak levegőajtót nyitnak-csuknak, levegőpohárból levegőszívószálon át szívják a levegőmálnaszörpöt, amitől az egésznek van valami óvodás jellege. De ez is színház. Olyan, ahol sokat beszélnek, mert szeretik a szöveget. Nem kiindulnak belőle, hanem oda érkeznek.

Valaha láttam A mi kis városunkat Nyíregyházán, Hát, akkor itt fogunk élni címmel, egy minden szempontból színházasabb, vagányabb, színesebb, a városra alkalmazott előadásban. Most mégis azon kellett gondolkodnom, hogy ki fog meghalni a harmadik felvonásra. Itt ilyen nincs. Aki marad, az tudni fogja másnap, harmadnap, jövőre, három év múlva, hogy mi is a darab szerkezete, születés - házasság - halál, és hogy ki a halott. Na, ugye.   

Makk Károly mondta, hogy azt tudták, ha hárman kérnek pénzt filmkészítésre Jancsóval és Sándor Pállal, azt azért nehéz visszautasítani. Az már más kérdés (ezt nem ő mondta), hogy vajon mennyit adott hozzá mindhármuk művészetéhez a Szeressük egymást, gyerekek. Mintha valami hasonló történt volna most is. Nyilván ha van Filmalap, akkor nem mondhat nemet arra, hogy Törőcsik Mari és Mészáros Márta feltehetően utolsó vagy utolsó közös filmje. Ahogy nézem, ma már ezt, hogy utolsó, nem is kell csöndesen motyogni, Ennio Morricone koncertjét is utolsóként hirdetik. Belátóak lettünk, vagy épp brutálisak, ahogy tetszik. 

Maradok brutális: nem értem, mi a jó az Aurora borealisban. Talán a címe. De a film valahogy nagyon régies, nagyon olyasmit mond ki, amivel már nem érdemes fáradni. Nagyon hamar elkezd benne Tóth Ildikó sértődötten kancsalítani, amit aztán nagyon sokáig nem hagy abba. És nem is csak a rendezés fáradt, de mindenki. Például van benne egy ilyen párbeszéd. Van még valami, amit nem mondott el? - kérdi a fiú. Mire az anya: nem tudom. Mire a néző: honnét is tudnád, ha egyszer nem mondta el.

Elfogadom, hogy az életműveket le kell zárni, ha le lehet. De ha nem lehet, akkor maradjanak nyitva.  

Igyekszem nem túl sokat beszélni arról amiről végképp nincsen fogalmam, és a szexuális zaklatások terén meglehetősen szerencsés vagyok: csak egyszer kergetett végig a Kossuth Lajos utcán egy feltehetően rossz szándékú férfi. Egyébként pont színház után, bár ez nyilván csak a véletlen műve volt. Mindenesetre ami a Harvey Weinstein-ügy magyar hatását illeti, az nekem valahogy kevés. Nincsenek bűnösök, csak sejteni lehet, hogy kiről is beszél a színésznő Sárosdi Lilla, én legalábbis sejtem, hiszen hallottam hasonló történetet egy bizonyos rendező-színigazgatóról. A színésznő nem tehet többet, ha nem tud bizonyítani, de így nem a hallgatás kultúráját (ennek van értelme?) töri meg, még csak nem is a kultúra hallgatását, legfeljebb néhány nyomorult perverz jut arra a következtetésre, hogy rossz szakmát választott, mégis inkább rendezőnek kellett volna mennie. A köz pedig igazolva érzi a saját gondolatait: ez bizony így megy a színház- és filmművészetben, a pozícióban lévő férfi kíméletlenül érvényesíti a fölényét. Szereposztó dívány. Minden színésznő kurva. Valamit valamiért. Semmiért egészen. 

Amúgy nem csak a színház- és filmművészetben megy így, ahol én tanultam, ott is kockáztattak a csinosabb lányok, ha szakdolgozatokat adtak le az üres irodában egyedül üldögélő oktatónak, pedig ott a jogot tanították meg az igazságot. Aki nem tudja csinálni, az tanítja, aki tanítja, az tapizza. Úgy értem: van-e esély arra, hogy ez megszűnik, ha még a jogi karon is előfordult ilyesmi? 

Nincs, azt hiszem, nincs, de nem ezt kell elfogadni. Egyelőre örüljünk annak, hogy néhány zaklatásra hajlamos rendező, igazgató, tanár gyakrabban vált alsónadrágot, és nem biztos benne, hogy átvészeli botrány nélkül az elkövetkező napokat.  

Nézem Csuja Imre Falstaffját az Örkényben, és azt érzem, amit talán azok, akik Sinkovitsot látták a Mózesben, Timár Józsefet Az ügynök halálában. Hogy ez most valami színháztörténeti, különleges pillanat. Nem lesz ott semmiféle szoborkertben, mert annyira jó, mert annyira semmi más, csak jó, nem reflektál önmagára, hogy nézzétek, ez vagyok én, saját pocakkal, Falstaffot játszom, és az ő pocakja az enyém. De ugyanaz a minőség, vagy ez persze nehezen összemérhető, de feltehetően ugyanazt érzem, amit a régi nézők: mekkora szerencse. hogy itt lehetek. Úgy, hogy közben a szerepösszevonással Csuja a címszereplő IV. Henriket is eljátssza, az előbb még lenyűgözve nézte az ember a dagadt lovagot, aki szörnyű, de szörnyűségében is az élet sója, utána meg nézi a lelkiismeretfurdalásos királyt, akit kerül az álom. Biztos nem először, a világtörténelemben, és egészen biztosan nem utoljára, ugyanez az ember énekli majd, hogy majd alszik ő, ha véget ér a kín. Most csak prózában panaszkodik, hogy az álom nincs sehol, és királyból éjjeliőrré válik. Aztán megint Falstaff, ledobja a trikóját, hogy az új király észrevegye végre, de az csak integet, ahogy ezek a brit uralkodók szoktak. Tudjuk, hogy így helyes, de megszakad a szívünk. 

Valaki a rendezést bírálva azt mondta, hogy nem lehet egy előadást arra fölhúzni, hogy Csuja Imre úgyis mindent jól fog játszani. Pedig dehogynem lehet.  

a szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson

anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől

Két sor A ló meghal...-ból, és lehet, hogy profán dolog, de azon gondolkodom, vajon Rejtő Jenő olvasta-e Kassákot, vagy ez a citromfej megszokott kép volt abban az időben. Mert az biztos, hogy van egy Rejtő-hős (bárcsak tudnám, melyik, valamiért Mendoza rémlik az Elátkozott partból, de nagyon nem biztos), akinek citromfeje van. Ha így van, már hogy Kassáknál a bekarikázott R betű, akkor a sikeres kortársak közül mintha Rejtő lett volna az egyetlen, aki valamit átemelt a sajátjába Kassák irodalmi munkásságából. Ebből a szempontból Karinthyt érdemes figyelni, a köztudatban Életem filmje, a valóságban A tanulság című elbeszélésben Szent Péternél elszakad valakinek az élete filmje, így vissza kell nézni visszafelé is. Csupa vicces helyzet, a feleségem háromszor a karomba omlott, majd kezet csókoltam neki és bemutatkoztam, azóta nem láttuk egymást. A vége az, hogy begyömöszöltek egy sötét lyukba, és aztán már semmire nem emlékszem. Pontosabban éppen nem ez a vége, hanem maga, a címadó tanulság, Szent Péter  megkérdezi, hogy te, aki kétszer élhetted le az életed, egyszer oda- egyszer meg visszafelé, miféle tanulságot tudsz levonni belőle. Azt, hogy Kassák Lajos verseinek visszafelé ugyanúgy nincs értelme, mint odafelé. 

Lényegében nem változott a Kassákhoz való viszonyunk, valami furcsa vagabundus, aki őrültségeket írt versben. Így aztán van tétje a most párhuzamosan futó Kassák-kiállításoknak. Egy van a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egy a Kassák Múzeumban, egy pedig a Bajor Giziben. Meg fogjuk, meg tudjuk szeretni Kassákot? Vagy továbbra is az bizonyítja a zsenialitását, hogy telnek múlnak az évtizedek, mi meg rendületlenül hüledezünk rajta?  

Viszonylag hosszú autóúton akadt a kezembe a Rachmaninov 3. zongoraverseny, nagyon régen hallottam már Kocsissal, és megint egy adalék a hangfelvételek életéhez és utóéletéhez: nem avult el. Nem csak nem avult el, de még ha tudja is az ember, hogy körülbelül mire számíthat, eszelős tempókra, mert Rachmaninov is eszelős tempókkal játszotta - akkor is eszelős. Száguldás, amit én is rohanásnak érzek, pedig ebben a tempóban hallottam először is a művet, úgyhogy azt nem tudom eldönteni, hogy tényleg lassabb volna-e a saját tempója, vagy annyian játszották a fülembe lassabban az idők során, hogy egy kicsit megpuhítottak. Nyilván Rachmaninov maga érv lehet ebben a tempóvitában, ha van ilyen vita egyáltalán, de egy lemezfelvételen is annyi minden közbeszólhat, kedv, lendület, vagy csak a lemezoldalak hosszúsága, hogyan lehet kényelmesen elosztani a tételeket és azok részleteit a 78-as fordulatszámra - nem tudom. Most azért le vagyok nyűgözve attól, hogy valaki így tud zongorázni, és mégsem arról szól az előadás, hogy hallgassátok, hogy tudok zongorázni. Le vagyok nyűgözve attól, hogy valakinek ilyen össze nem illő zeneszerző-vezércsillagai lehettek, mint Bartók és Rachmaninov. Nem tudom, valaha is nyilatkoztak volna ők ketten egymásról, mármint Bartók és Rachmaninov, de aligha tetszett nekik a másik zenéje. És milyen jó volna megkérdezni erről Kocsist, hogy ugyan milyen hasonlóságot talál ő a kettőben. Vagy milyen különbséget. De mint annyi minden: ez is elmaradt  

Van ez a lecsengőben lévő skandináv krimi-barátság, biztosan megvan ennek is az oka, hidegben és sötétben félelmetesebbek a sorozatgyilkosok, vagy komolyabban vehetők azok a szerzők, akiknek a nevében áthúzott O található. Sajnos ebből többé-kevésbé kimaradtam, és amikor a filmváltozatokat nézem, nem tudom eldönteni, hogy ezek eleve ekkora marhaságok, vagy csak a filmesek rontották el. Vajon a képi feldolgozás óhatatlanul kiemeli az írott változat logikátlanságát, vagy nem lehet többet kihozni ebből az alkoholista, gyűrött ember, de a szíve arany, az agya meg mint a beretva fölállásból. 

Akármi is a megoldás, a Hóember után úgy ülök, mint a Mézga-családban Paula, jöjjön már valaki, és magyarázza el, hogy mi történt. (Az a gyilkos, aki fehér köpenyben sétált a hizlaldában? De az még a Híradóban volt, drága asszonyom!) Jól értem, hogy képes volt a gonosz ember a feje búbjáig hangyairtónak öltözve riszálni a Pop-corn című számra, és mindezt csak azért tette, hogy elhelyezzen a nyomozó fürdőszobájának a polcán egy fiola gyógyszert, amit egyébként be sem vesz a pasas? És most ezért olvassak el egy krimit, amelyikben tudom, hogy ki a gyilkos? 

Ezeréves emlékem, hogy Megyesi-Schwartz Lúcia dalokat énekel, már nem emlékszem, mi volt a helyszín, csak hogy Purcell is műsoron volt. És nem úgy, hogy hadd éljen ő is, hanem rangjának megfelelően, mint a legnagyobb zeneszerzők egyikének dalait. Nem nagyon találkozni ilyesmivel a magyar koncerttermekben, nyilván a szervezők azt mondják, nincs rá közönség, a közönség meg nem tudja, mit veszít, csak nem hall dalokat. Ami azt illeti, nem csak Purcellt és még régebbi dalokat nem hall, de újabbakat sem, Schubert-dalestekkel sem rekesztenek Dunát. 

Ennyi a nyavalygás, mert most épp Schubert is műsoron van, előtte meg Monteverdi és Sigismondo d'India, akit a bemondó Mohai Gábor rendületlenül g-vel a közepén mond. Mert a rádióban vagyunk, a Márványteremben, amire lehet mondani, hogy az ország legnagyobb koncertterme, a közvetítések idején, de fizikailag elég kicsi, épp alkalmas a dalkoncertre. Egyébként sem tapossuk egymás sarkát, vagy hogy is mondjam: bensőséges a hangulat.  

A koncert meg éppen ott jó, ahol a legfontosabb. A 16.-17. századi szerzők dalai frissek, közvetlen, szép élmények. D'India Cara mia cetra kezdetű dala még Zádori Mária hangján van a fülemben, és ehhez mérten is jó, ahogy Megyesi-Schwartz Lúcia elénekli. Érződik, hogy dolgozni kell velük, néha fúj egyet az énekesnő, hogy megvan, megvan ez is, de körülbelül megvan minden, finoman visszafogottak a díszítések, megfelelő a hangerő, jó az egész. Lanton Győri István kísér, elég visszafogottan, de szemén is látszik, hogy beteg ő, de nem álmos. 

Ahol elgyengül a koncert, az a Schubert-szakasz. Ez is érdekes marad, hiszen a dalokat gitárkísérettel halljuk, az más kérdés, hogy az átirat nem mindig igazolja a létét, mondjuk a Halászlányka egyszerűen jobb zongorával. A Szerenád viszont gitárral kísérve szerenádabb, mintha egy csúf ember klimpírozna közben. Csak ott meg az ének nem szerenád, talán a hang is fárad, fátyolozódik, meg is kell fújni a magasabb hangokat. Azért jó kedvvel jön ki az ember az épületből, és nem azért, mert végre kint van. 

Nem lettünk okosabbak. Ez a legfőbb tanulság a "befalazva" című darabot látva. Ország Liliről szól, az Ország Lili teremben, a Bábszínház harmadik emeletén. Abban a színházban, ahol ő maga is dolgozott, ahol most az általa tervezett bábok láthatóak a földszinti üvegszekrényekben. Hazatalált, mondhatnánk, de mintha épp erről beszélne a darab. Nem talált haza. 

Persze, az ember mindig a más életét látva okos, arról van véleménye, abban ismeri föl a rendszert meg a szükségszerűségeket. Ebből a szempontból az alkotók, Dragomán György és Gergye Krisztián nagyon tisztes játékot játszanak: ők a más életében sem tudnak rendet tenni, ott sem okosak. Képeket látunk, különböző tornamutatványok által megelevenített festményeket, fontos, szép mondatokat, Pilinszky búcsúztatóját, meg kevésbé fontos és kevésbé szép mondatokat, a teremőr asszony monológját. Vitéz László szokásos köszöntését, szervusztok, pajtikáim. Ezt rögtön elmondják vagy ötször, ha nem hagyja abba, fölállok és kimegyek, mondom magamban, de még túlságosan az elején vagyunk a történetnek. Nem hagyja abba, mégis maradok.

Megbánom ezerszer, mert az nem tanulság, hogy az elnyomás az elnyom, és az érzékeny emberek nem tudják megkötni a különbékét, Ha csak ennyi volna Ország Lili művészete, együtt halt volna meg a kommunizmussal. Vagy tovább él a kommunizmus, vagy Ország Lili volt ennél sokkal több. Vagy mindkettő.