Soha nem tudni, mi vár ránk, lehet, hogy a ma délelőtti bécsi koncert lesz az évezred újévi hangversenye, de eddig az általános megítélés szerint három legnagyobb újévi koncert volt, a két Carlos Kleiberes meg az egy Karajanos. Az utóbbit ismételték tegnap a Mezzón, és tényleg, most is jó volt, súlyos és mégis viszonylag könnyed, bécsi könnyedség és karajani szigor. És, ami a legfontosabb, Kathleen Battle. Addig soha nem hívtak meg énekes szólistát a koncertre, talán azóta sem, teljes döbbenet volt, ahogy megérkezett a koncert vége felé Battle szemkápráztató szépségben, szemkápráztató gyűrűvel és fülbevalóval, gyönyörű, piros ruhában. És még énekelt is. És hogy! És mindehhez jött az operaéneklés nagy kiegyenlítő hatalma, a legcsúnyább embereket is megszépíti az éneklés, de egy ilyen szép nővel kitol a zene, a tartott, magas hangoknál grimaszolni is kell, Battle ráadásul még pislogott is ilyenkor, hehe.

Battle a csúcson. Minden oka megvolt rá, hogy odakerüljön, még csak azt sem lehet mondani, hogy a szép kislányt gyorsan fölfedezték volna, már majdnem negyven volt abban az évben, csak egyáltalán nem látszott rajta. Aztán szép lassan eldobálta a remek lapjait, fölélte a sok szeretetet, legendásan szörnyű énekesnő lett belőle. Egymást érték a rémtörténetek, hogy kocsiban utazva fölhívta a menedzserét, szóljon a lemezkiadó vezetőségének, és intézkedjenek, hogy a sofőr egy kicsit lassabban hajtson. Évekig nem jelenhetett meg a Semele, mert nem volt megelégedve a borítófotóval, próbák során azt követelte, hogy a többi szereplő ne nézhessen rá. A San Francisco Opera színpadi munkásai egy előadássorozat végére egyenpólót csináltattak maguknak, fekete alapon fehér felirattal: I SURVIVED THE BATTLE. A kilencvenes évek közepén felmondták a szerződését a Metropolitannel, elfogytak az újabb lemezigények, egyre kevesebb lett a koncert, és Kathleen Battle, aki, úgy látszott, a nagy operai legendák közé tartozik, ma már csak halvány emlék. De itt és akkor… Az ember magában a Bánk bánt énekli: Isten jókedvében teremtett tégedet.

Utolsó hetét kezdi Renoir a Szépművészetiben, ennek megfelelő az érdeklődés is, hosszan-hosszan állnak az utcán a bejutásért, legalábbis délelőtt, és az ember tudja, hogy nem érdemes délután se menni, mert ha be is jut előzetes regisztráció nélkül, megnézni akkor sem tud semmit, az a rengeteg látogató, aki délelőtt kint volt, este még bent lesz, a képekhez nem lehet odaférni.

Körülbelül így is van, de akkor is oda kell menni, szervusz, Pierre-Auguste, találkozunk még itt-ott-amott. Tulajdonképpen ez érdekelt, hogy van-e egy kiállításnak ilyen hatása is: ha már láttam, akkor vajon érdemes-e megnézni, hogy akkor mit láttam, ha most épp nem látom, vagy nem kényelmesen nézem. Vagy inkább: van-e Renoirnak jelenléte akkor is, ha a képei nem külön-külön hatnak, hanem valahogy együtt?

A válasz az, hogy van. Azt, persze, nem tudom, miből jön ez a hatás, Renoir közelségének érzete, valóban a képek közelségéből, vagy a képeket néző emberek közelségéből. Ez viszonylag régi mániám, hogy a nagy képzőművészeti alkotások nem önmagukban hatnak, hanem azzal, hogy bennük van évszázadok befogadói erőlködése, figyelme, ámulata, együtt teremtjük meg a Mona Lisát. De most azt éreztem, hogy Renoirt is együtt teremtjük meg, hogy a művek tényleg csak katalizátorok, nem Renoirra, hanem a Renoirt néző emberekre hangolódunk, tőlük és belőlük jön az élmény.

Azért nem zárom ki, hogy ez egy marhaság.

Elég érdekes lett a Ferrari film, piros autók, menő fazonok, berregő motorok. Egy idő után azért úgy érzi az ember, mintha a Flúgos futam egy élő szereplős változatát nézné, elszánt arcú sofőrök a volán mögött. Sajnálatos módon az ötvenes években a Maserati is piros színű autókat indított a versenyeken, így aztán az ember nem tudta pontosan egy előzés után, hogy most örüljön, vagy ne örüljön, de a végére minden kiderül. Különben sem autókról van szó, ahogy a Moby Dick sem a bálnák életéről mesél, vannak ezek a megszállott emberek, akik kitalálnak valami célt, és nem veszik le a szemüket róla. A megszállottság valamiért szexi, nem tudom, hogy az életben is az-e, de az irodalomban meg a filmben bizonyosan, végre valaki tudja, mi célból is jöttünk a világra: hogy minél gyorsabban teljesítsük a Brescia – Róma – Brescia útvonalat.

Közben azért felvetődik egy érdekes nyelvi kérdés.

A Ferrari alapvetően amerikai film, nemzetközi sztárok szerepelnek benne, akik angolul beszélnek. De közben olaszokat játszanak, ennek megfelelően (vagy nem megfelelően, ez itt a kérdés) olasz akcentussal mondják a szöveget. Tulajdonképpen már ezt sem értem, mert az alapvetés, legalábbis nálunk az alapvetés az, hogy ha magyarul beszélnek, akkor azt akcentus nélkül teszik, nem kell úgy tenni, mintha Brad Pitt törné a magyart, ezt a logikai ugrást megteszi a néző, tudja, hogy Los Angelesben nem a magyar az őshonos nyelv. De akkor ezt az amerikai néző nem tudja? Az egészhez még hozzájön az a kis finom csavar, hogy ezek az álolaszok álolasz akcentussal beszélnek, leszámítva azt, amikor egy olasz név van a szövegben, mert azt meg amerikai akcentussal mondják, a Giuseppét Dzsiuzepinek.

Bábel, Bábel.

Valami hiányzik belőle, de nem tudom megmondani pontosan, hogy mi. Pedig szép film, úgy értem, nézni is szép, meg átélni is, meg a téma is szép, öregek a fiatalokkal a középkorúak ellen. Ha közhelyes, ha kevés is benne a váratlan fordulat, lehet mondani, úgy az életben is kevés a váratlan fordulat, az öregek meghalnak, a fiatalok továbblépnek, a ló meghal, a madarak kirepülnek. Jé, tényleg, az a címe, hogy Valami madarak, és van benne egy jelenet, amelyben Szacsvay majdnem ló, egy fél zebra.

Azt hiszem, csak véletlen.

A lényeg, hogy valami tényleg hiányzik, az ember elnézegeti, és örül, hogy Szacsvayra építenek egy filmet, örül, hogy Kizlinger Lilla ezzel a Mattioni Eszter festette arccal és tétova léptekkel bekóvályog a magyar filmtörténetbe. Ez már a negyedik filmje.

Amire lehet számítani, az megtörténik, nem a történet, hanem a film szintjén, hogy ezek az edzett színészek megeszik a fiatal rendezőt, hozzák a klasszisukat, ami lehet rossz is, lehet jó is. Az biztos, hogy miközben a történet folyton a valóságra hivatkozik, így élünk, itt élünk, egy pillanatra sem fordul meg az ember fejében, hogy Szacsvay valóban az öregek otthonából menekülne, de pont olyan, mint egy jó színész, aki azt játssza, hogy az általa alakított figura épp az öregek otthonából menekülne.

Nem baj, úgysem akartam meghatódni. Talán nevetni, többet nevetni jobb lett volna, de valamennyit azért lehet a már említett zebrajelenetben, vagy amikor azt kérdezik Szacsvaytól (Bélától), mondja el, hogyan kenne meg egy vajas kenyeret. Talán ilyenből kellett volna több, és akkor ez lett volna az a film, amit majd Kizlinger Lilla néz az öregek otthonában, ötven év múlva.

Hogy valami nagy megfigyelésről adjak számot: minden év ugyanannyi évfordulót hoz, pontosabban az idő haladtával egyre többet, legfeljebb kerekből nincs ugyanannyi. 2023 decembere például Callasszal indult, és az ő századik születésnapjával, a vége felé pedig itt egy másik ünnepi százas, Josef Hassid századik születésnapja.

Na jó, de ki az a Josef Hassid?

Született Suwalkiban (nem szuvlaki!), Lengyelország északkeleti részén. A városnak van egyébként legalább még egy híres szülötte, Andrzej Wajda. Hegedült, csodagyerekként vitte az apja, ahová csak lehet, elindították az első Wieniawski-versenyen, ahol tizenkét évesen olyan ellenfelei voltak, mint a 27 éves David Ojsztrah. Furcsa módon egyikük sem nyert, a 15 éves Ginette Neveu vitte el az első díjat. Hassid apja vitte mindenfelé a tehetséges fiát, bemutatta Flesch Károlynak is, aki Londonba hívta tanulni. Mentek. Akik látták és hallották, többé-kevésbé elájultak tőle, Fritz Kreisler azt mondta, hogy egy olyan tehetség, mint Heifetz minden száz évben egy születik, egy olyan, mint Hassid, minden kétszáz évben. A történet apró szépséghibája, hogy két változatban is létezik, a másik szerint egy olyan tehetség, mint Menuhin, minden száz évben… Meg aztán Heifetz születése óta eltelt már száz év, igazából már százhúsz is, de ha született is hozzá hasonló tehetség, a szülei elmulasztották beíratni a zeneiskolába.  

Hassid karrierje mindenesetre megindulni látszott. Az EMI számára fölvettek vele félórányi zenét, rövid darabokat, koncertek követték egymást. Aztán a szerelem, finoman szólva sem boldog szerelem, mert egyes vélemények szerint ebbe őrült bele. Nyilván eleve meglehetősen érzékeny volt az idegrendszere, de most egymást követték az agresszív cselekmények, Hassid megtámadta az apját, megrongálta a hangszerét. Végül skizofréniát állapítottak meg nála, 1942-ben elmegyógyintézetbe zárták. Az állapota tovább romlott az apja halála után, az orvosok lobotómiát hajtottak végre rajta, a seb elfertőződött, és Josef Hassid 1950 novemberében meghalt. Még huszonhét éves sem volt. Félórányi zene maradt utána.

Van az alapvetés, hogy minden színpadi művész kétszer hal meg. Egyszer, amikor visszavonul, és egyszer, amikor valóban. Ehhez jön még a Törőcsik Mari-féle axióma, hogy a színész akkor hal meg, amikor meghal az utolsó ember, aki még látta színpadon. Hozzászámolhatjuk még a színpadi halálokat, bár ez mezzoszopránok esetében nem tipikus. De Mildred Millernél még hozzájön az is, hogy az emberek többsége, ha egyáltalán eszébe jutott ez a név (nekem utoljára októberben, amikor a Brahms Altrapszódiát hallgattam vele), meg se fordul a fejében, hogy akit hallgat, még él. A lemez 1961-ben készült, Bruno Walter vezényel rajta, és Bruno Walter már akkor is régenvolt, legendás karmesternek számított, amikor először hallgattam őt a rádióban. Ehhez képest Mildred Miller halálhíre csak most járta be a világot. Ami, furcsa módon, nem azt jelenti, hogy most is halt volna meg, igazából már november végén eltávozott az élők sorából, csak valahogy elfelejtették értesíteni erről az érdeklődőket.

Csodálatos. Úgy értem, ha a halál időpontja ennyire rugalmas lehet, akkor még az is lehet, hogy Mildred Miller alapvetően még él. Gyorsan föl is tettem vele az Egy vándorlegény dalait, és tényleg él. Legalábbis énekel. Lehet, hogy akkor Bruno Walter is él. Mahler meg egészen biztosan.

Napra pontosan negyven éve történt, hogy elég vígan ültem a Zeneakadémián, Mozartot játszottak, a nagy g-moll szimfóniát. Annyira különleges hangverseny volt, hogy fölhívták a közönség figyelmét: lemezfelvétel készül. Az alkalomnak megfelelően igyekeztem kiöltözni, zakó volt rajtam, vagyis már nem volt rajtam, mert a Zeneakadémia akkoriban nagyon be tudott durranni, különösen akkor, ha tévéfelvétel is volt, nagy teljesítményű és nagy hőleadású lámpákkal. Szóval a zakót levetettem a koncert második részére, és szépen az ölembe fektettem, aminek az lett a következménye, hogy a zakó zsebében lévő egyetlen darab fémpénz a lassú tétel leghalkabb részénél egyszercsak csörr, kipottyant a földre és elképzelhetetlenül hosszúnak és hangosnak tetsző pörgéssel ért földet.

Nem mondhatom, hogy azt szerettem volna, nyíljék meg alattam a föld, mert a középerkélyen ültem, ha megnyílik, csak a földszinten pironghatok tovább. Utóbb aztán hiába kerestem a tízforintosom hangját a lemezen, ami nem is tudom, mit jelent. Talán annyira mégsem voltak érzékenyek a mikrofonok, vagy igaz, amit a szaksajtó pedzegetett: az, hogy koncertfelvétel, nem teljesen úgy értendő, hogy pont azt hallja a lemezvásárló, ami akkor este elhangzott.

A lényeg már megtörtént, a csata akkor már meg volt nyerve. ez volt ugyanis a Fesztiválzenekar bemutatkozó koncertje. A hivatalos eszme akkor még nem az volt, hogy Budapestnek kell egy új zenekar, hanem hogy hozzunk létre egy klasszikus zenei supergroupot, minden zenekarból jöjjenek a legjobbak, és évente álljanak össze két alkalomra és lemezfelvételre. Jó, de hát azok a zenészek, akik hétfőn unják a belüket az ÁHZ-ban, miért lennének csodálatos művészek szerdán a BFZ-ben? Már ha egyáltalán elengedik őket a szerdai fellépésre. És mi lesz abból, ha a harmadik pultnál ülő hegedűs azt mondja a koncertmesterének, hogy apukám, te nekem ne dumálj, én játszom a Fesztiválzenekarban, papírom van róla, hogy jobb vagyok nálad.

Megoldották így vagy úgy, ez most nem érdekes meg hosszú történet is. A lényeg az fél perc alatt kiderült. Fischer Iván intett, a zenekar elkezdte játszani a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt. Hogy miért pont ezzel kezdtek, nem tudom, én akkor még nem is ismertem a művet. De jó keményen és hangosan koppant az üstdob, aztán elkezdtek száguldozni a vonók a húrokon, és az ember tudta, hogy ilyet még soha életében nem hallott a Zeneakadémián. Még hasonlót sem.

Lehet aztán mindezt a történelem megfelelő fordulatainak megfelelően tovább bonyolítani, hogy ez volt az első vagy egyik első jele annak, hogy eljön még a rendszerváltás a mi életünkben. Nyilván nem a kakas kelti a napot, de azért jó, ha kukorékol, hogy mindenki hallja, új nap kel föl. Jó, ha kukorékol, és a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt kukorékolja.

Nem tudom, lehet-e ezt egyáltalán normálisan csinálni, valahogy azt érzem, hogy nekem nem sikerül. Hogy itt az év vége, és az ember nem, nem, nem állít névsort, hogy kiket veszítettünk el, de eszébe jut egy-egy kedves ember, aki meghalt. És még karácsony is van, legyünk lágyak, puhák és derűsek. És akkor arra gondoltam, hogy Corelli Karácsonyi concerto Rolláékkal. A Liszt Ferenc Kamarazenekarral, amikor még a köznyelvben Rolláéknak hívták őket, 1982-ben.

Nem tudom, mennyire volt sikeres album, 1982-es kiadás, már digitális felvétel, de közben ide is kezdett megérkezni, leginkább a rádió útján, a régihangszeres zenélés. A klasszikus kamarazenekarok, pontosabban az általuk előadott barokk repertoár kezdett kimenni a divatból. Piaci szempontból nehéz helyzet, van egy bejáratott társaság, egy brand, ahogy ma mondanák, adjuk mellé a legmodernebb technikát, de hiába, már a múltat próbáljuk eladni, nem előre megyünk.

Hát nézzük, tényleg van-e ilyen kettősség. 4. lemezoldal, azon van a Karácsonyi concerto. Előtte a D-dúr, No. 7. Csak azért mondom, mert éppenséggel lehet, hogy a teljes album alapján más végkövetkeztetésre lehet jutni. Az egy lemezoldal inkább csak a problémákat mutatja. A digitális hangrögzítés korai változatának van olyan hatása, mintha fémet sikálnának fémen, keménység és él, az interpretáció is valamiért lecsavartnak tűnik, mintha nem szívből játszanának. Leszámítva a csellista Frank Máriát. Van egy elvi nehézség is, kiírt díszítésekkel adják elő az ismétléseket, ami elvben nem barokkos hozzáállás. A gyakorlatban persze ennek a kifogásnak nincs sok értelme, hiszen lemezt hallgatunk, minden újabb lejátszáskor ugyanazok a hangok fognak megszólalni, mindegy, hogy le van írva a díszítés vagy valóban rögtönözték.

Lehetne ez is a végső következtetés, eljárt az idő felette, bár valamikor ez nemcsak árucikk volt, de népművelés is, ha nem is pont az volt, ami ment a világban, azért értékőrzés, Corelli, lehetőség annak, aki ezeket a műveket meg akarta ismerni. De ahogy a tegnap világa a tegnapelőtt világává változik, úgy válik a lemez, vagy akár csak a lemezoldal emlékművé. Emberemlékművé, és nemcsak az előadóké, hanem a hallgatóké is, ilyenek voltunk. Ne feszegessük, hogy mivé lettünk.

Elég régóta gyanítom, és egyre biztosabb vagyok benne: nincs fölösleges lemez.

Nem a kellemetlenkedni vágyás mondatja velem, vagy lehet, hogy mégis? Most már mindegy. A lényeg, hogy kedves üzenetet küldött a Vígszínház társulata, vagyis vélhetően kedveset, mert az a címe, hogy a Vígszínház karácsonyi köszöntője, de ha az ember rákattint, ez jön föl.

A kérdés csak az, hogy ez most jelent valamit? És szabad rá visszaírni azt, hogy viszont kívánom? 

Mint minden film, amit az ember nagyon vár, a Maestro is csalódást okozott. Nem nagyot, és az ember tudomásul veszi, hogy ez voltaképpen nem neki készült, aki nemcsak a fő-, de a mellékszereplőket is ismeri, hanem azoknak, akikben egy kicsit már elmosódott, hogy ki is volt Leonard Bernstein, West Side Story, ugye? Nahát, és vezényelt is? Azokat a kérdéseket, amelyek engem foglalkoztattak, lehet, hogy föl se lehet tenni egy filmben, vagy épp csak érinteni lehet, mint ebben, hogy miért is van ez, a 20. századtól a zenei tehetségek leginkább előadói tehetségek, mintha a környezet is arra szorítaná őket, hogy ne új zenét írjanak, hanem a régit adják elő. Már Mahler is küzdött ezzel, de ő megoldotta, nyáron komponált, amikor színházi szünet volt. Ma már nyáron sincs színházi szünet, egymást érik a fesztiválok, Mahler is nagy bajban volna. De a probléma előkerül minden jelentős muzsikusnál, Bernstein, Boulez, Kocsis, Eötvös Péter és nyilván nincs vége a sornak.

A Maestro egyébként nagyon elegáns átverés, hiszen elsősorban nem Bernsteinről szól, hanem a feleségéről, Felicia Montealegréről, hogyan dolgozza föl, meddig viseli el, hogy a férje folyton megcsalja, ráadásul férfiakkal. Hogyan lehet elviselni egy zsenit a lakásban, és hogyan lehet kibírni, hogy az egyik családtag elképesztő tehetsége rátelepszik mindenkiére, mindenki a papa kapcsolt része.

Hogy lehet kibírni? Körülbelül sehogy.

Bradley Cooper mindenesetre megtesz minden tőle telhetőt, alakot vált, még a fülcimpáit is úgy nyújtották meg öregkorára, hogy hasonlítson az eredetire, eltanult minden lehetségest, mozgást, cigarettázást, hanghordozást, vezénylő mozdulatokat. Állítólag egy évig készült a nagy jelenetre, amikor Bernsteinként Mahler 2. szimfóniáját vezényli, ezt ugyan nem hiszem, de jól hangzik. Az biztos, hogy egy pillanatra sem tudja azt az érzést kelteni, hogy most tényleg az ő mozdulataira reagál a zenekar. Aztán a film legvégén, kissé öngyilkos módon odateszik a valóban vezénylő valóban Bernsteint. Hang nincs is hozzá, és mégis, mégis, mégis.

Maradtak Bernsteinnek megfejtetlen titkai.