Akármilyen langy az érdeklődés az emberben a férfidivat iránt, a dolog rettentő szórakoztató. Az ember megtanulja, hogy soha, soha, de még véletlenül se legyen azonos színű és mintájú a nyakkendő és a díszzsebkendő, vagy hogy a férfidivat királya Gianni Agnelli, a FIAT egykori vezérigazgatója, aki valószínűleg még azt is megengedhette volna magának, hogy azonos színű nyakkendőt és díszzsebkendőt viseljen. De ha ezt nem is tette, gond nélkül hordott túrabakancsot az öltönyéhez, és kívül hordta az óráját, úgy értem, a mandzsettáján kívül, az ingére csatolta. Nyilván őt nem lehetett megvádolni azzal, hogy nagyon mutogatni akarná a vagyonát, annyira egyértelmű volt az anyagi helyzete. Agnelli volt a sprezzatura hercege (az előbb még király volt, ez így nem jó) a sprezzatura császára, a sprezzaturára viszont nincs, vagy nem jut eszembe megfelelő magyar szó, maradjunk abban, hogy hanyag elegancia.

De nem róla akartam beszélni, hanem arról, hogy a férfidivattal foglalkozó csatornákat követve előbb vagy utóbb beleütközik az ember az old money – new money problémába. Mindent lehet vásárolni, de múltat nehéz, éppen ezért az igazi elegancia ezzel próbálja megkülönböztetni magát az uborkafáról lepottyantaktól: nekem már régóta van pénzem. Már a nagyapám is vasalt nadrággal született. Vannak is különböző módszerek, hogy lehet úgy öltözködni, mint aki már régóta jól öltözködik, melyek azok a férfi illatok, amelyeket csak jó családból való úrifiúk használnak. Arra gondolok, mennyire jó, hogy ez a probléma nálunk egyelőre nem létezik. Megfelelő történelemmel ki lehet iktatni az old moneyt, az arisztokratákból kleptomániás, raccsoló gyagyák lettek a Mágnás Miska nyomán, és akinek ma pénze van, az nem lehet rendes ember. Mégis egyszerűbb így az élet, nem?  

Azon a híres, lassan tizenöt éves felvételen, amelyen Susan Boyle állítja el a Britain Got Talent zsűrijének a lélegzetét, van egy bevezető beszélgetés, miért jött ide kedves, énekelni, hát jó, de azt még árulja el, van-e példaképe. Elaine Paige.

Nem tudom, mindenki tudja-e ki Elaine Paige, ő volt az első Evita, az első Grisabella a Macskákban, és Florence a Sakkban. És, ami azt illeti, engem is behúzott a csőbe, mert tegnap, miután kitaláltam, hogy este megnézem a Sakkot a Magyar Színházban, egy kicsit hallgatni kezdtem az eredeti szereposztást. (Igazából ez nem is az eredeti szereposztás, hanem az eredeti előtti lemez szereposztása.) Nem kellett volna, mert többé-kevésbé tönkrevágta az estét. Mert hát este nem ő énekelt, lehet, hogy az se lett volna jó, végül is Paige már hetvenöt éves, hanem Sári Éva. Teljesen korrekt előadás vagy legalábbis az erőfeszítés szintjén teljesen rendben van, próbál olcsó lenni, anélkül, hogy olcsónak látszana, és van zenekar is, nem előre fölvett anyagra énekelnek, és nem csak szintetizátor a kíséret, de hát Sári Évát fölfalja, most nem is tudom, lehet, hogy nem a szerep, csak Elaine Paige. Egy helyes, csinos mellékszereplő csinál úgy, mint aki elbírja a főszerepet is, de hát a hangja se bírja, mert nincs igazi karaktere, és fent vékonyka lesz, a lénye se bírja, mert meg kellene bolondítani a körülötte lévő férfiakat, mindenki miatta lesz boldogtalan. Mármint a színpadon.

Valamiért az az érzésem, hogy musicalben pont úgy vagyunk, mint a fociban. Nagyon hasonló dolgot művel a Fradi és a Liverpool, és amíg nem egy pályán művelik, addig azt hihetnénk, hogy a kettő ugyanaz. Aztán jön az igazság pillanata.

Lotte Lenyát hallgattam valamelyik nap, és megint csak arra gondoltam, hogy a halhatatlanság felé vezető egyik lehetséges út a hangfelvétel. Nemcsak azért, mert lám, rég halott, és mégis itt énekel a szobámban, hanem mert ez egy igazán régi lemez, 1957-es megjelenés. Akkor már a dalok szövegének szerzője halott volt, de vagy lassan terjedtek a hírek, vagy a nyomdai átfutás volt hosszabb, mindenesetre Bertolt Brechtre még mint élőre hivatkoznak, aki still a stormy Berlin theatre figure.

Azt nem írják, hogy east vagy west Berlinben van a vihar. Egyébként ezt nekünk se nagyon tanították, illetve az volt a hivatalos, hogy Brecht azon ritka emberek közé tartozott, aki a keletet választotta a szabadság helyett, de annyi esze azért neki is volt, hogy svájci állampolgárként volt kelet-berlini színigazgató, és hogy a lakása a város nyugati részében legyen. Egyébként Brechttel is készült lemez, Bicska Maxi dalát énekli, de ő annyira halhatatlan, hogy enélkül is megvan.

Valószínűleg a pozitív visszhangok rontották el a dolgomat, a végén már nagyon sokat vártam a Barbie-filmtől, és nagyon sokat azért nem ad. Bár úgy indul, hogy de jó is lesz,  a gyerekek a 2001: Űrodüsszeiát idézve babáznak a hegyen, és aztán megjelenik a Barbie, és ők rájönnek, hogy nem muszáj csecsemőnek lennie a babának. Magyarul muszáj, a nyelv nem is tesz különbséget ma már, baba a játék és baba az igazi is. A jelenet szörnyű, ahogy indulatos kis szőke leánykák szétzúzzák a gyermekjátékokat, de aztán mégis egy másik film kezdődik. Nincs mondanivaló nélkül, de közben azt érzem, hogy ez nem nekem készült. Sőt, azt érzem, hogy azért ennél eggyel okosabb vagyok. Nem mondom, hogy végig megmarad ez az érzés, mert néha azt is látom, hogy nem értem pontosan a poénokat az amerikai legfelsőbb bíróság és a Barbie-babák közti kapcsolatokat illetően, de azért látom, értem, helyeslem, és mégsem hinném, hogy nekem készült volna a film.

Amíg le nem esik, hogy talán ez a dolog lényege. Ezt kapjuk a filmtől, ezt az érzést, hogy a Birkenstock-papucsainkban mégis igazibbak és eszesebbek vagyunk, mint az összes Barbie és Ken, pedig hát… Számos kapcsolatot találtak már a Barbenheimer-ügyben, a két egymásba karoló film, az Oppenheimer és a Barbie között, színek, zenék, férfiuralom és nőuralom, de van ez az agykapacitás-referencia is. Akár nálunk okosabb emberekről, akár nálunk egyszerűbb babákról van szó, mi rendületlenül hisszük, hogy nem ejtettek a fejünk lágyára.

Meghalt Mariana Sirbu, nem tudom, mennyit mond a neve, éppenséggel mondhatna sokat is, tíz éven át volt az I Musici di Roma első hegedűse. Nem a legdicsőbb tíz éven át, de végül is ez egy hosszú életű kamarazenekar, meg kellett érnie, hogy divatba hozott valamit (a karmester nélküli kamarazenekart), ki kellett bírnia, hogy ezt a formációt meghaladta a világ, leginkább a régi hangszeresek miatt. Régebben nem volt talán olyan nap, hogy a Bartók Rádióban (vagy akkor még 3. műsor volt) ne adtak volna valamit tőlük, gondosan ügyelve arra, hogy egy korábbi koncertmester és szólista nevét még véletlenül se eredeti formájában mondják be, és Pina Carmirelli keresztnevét mindig Giuseppinának mondták. Hasonló okokból lett Despinából Rosina a régi Cosi fan tutte előadásokban, sőt talán Mrs Peachumből is Mrs Peacock a Koldusoperában.

Eltértem a tárgytól.

Meghalt Mariana Sirbu, aki sokáig David Ojsztrah hegedűjén játszott. Nem a legkedvesebb hegedűjén, de elég sokáig ez volt Ojsztrah hangszere. Ha valaki pontosan akarja tudni, mennyit ad hozzá egy hegedűhanghoz maga a hangszer, és mennyit a játékosa, tanulmányozhatja a felvételeket. Kicsit rejtélyes egy ilyen Stradivari története, de a jelek szerint 1955-ben megvásárolta a Szovjetunió (gondolom, hogy az állam, és nem maga Ojsztrah) a hangszert. 1966-ig volt nála, aztán nem tudni, hová került, 1987-ben lett újra olasz a tulajdonos, most pedig egy alapítványnál van, és nyilván ők adták oda használatra Mariana Sirbunak.

Amikor valami vigasztalót akarnak mondani, azt szokták, hogy most, egy felhő szélén ülve együtt hegedülnek. Jó, értem, de min?  

Minden mindennel összefügg. Film a filmmel, film a színdarabbal, és az élettel. Wes Anderson miatt néztem meg az Orfeusz alászáll filmváltozatát, mert az a jelenet az Asteroid City elején, amikor az ifjú színész jelentkezik a drámaírónál sokban emlékeztet Marlon Brando és Tennessee Williams kalandjaira. Nekik viszont két közös kalandjuk volt (legalábbis ami ránk tartozik), A vágy villamosa mellett az Orfeusz alászáll, megvolt otthon videón, de soha nem néztem meg. És akkor leesik a tantusz, gondolom, másoknak már évtizedekkel ezelőtt leesett, hogy a Veszett a világban Sailor azért hord kígyóbőr zakót, mert Marlon Brando is ilyet hord az Orfeuszban.

De ez egy furcsa nap volt, mert vége lett a filmnek, kinyomtam a DVD játszót, a tévé átállt a csatornára, ahol a Macska a forró bádogtetőn ment. Nem a klasszikus szinkronnal, bár arra csak halványan emlékszem, Béres Ilona búgatta azt a gyönyörű hangját, és Big Daddyt Édesapának mondták, ami sokkal jobb megoldás, mint ebben a változatban volt, ahol úgy szólították: Nagyatyus. Nem is magyarázom a különbséget. Filmváltozatban a Macska is szép emberek parádéja, Elizabeth Taylor és Paul Newman, az ember csak rázza a fejét, hogy mi van, ilyen sikerült példányai is vannak a pucér majomnak? És, hogy a kiinduláshoz visszaérjünk, az Orfeuszban Joanne Woodward játszotta a rossz sorsába kabrión száguldó leányt, aki aztán Paul Newman felesége lett, szóval tényleg minden mindennel összefügg.

Azt írta Thomas Mann, hogy ami a Mario és a varázslóban van, az mind úgy is történt, ott voltak, Mario megcsókolta a hipnotizőrt, akit nyilván nem Cipollának hívtak. Amikor hazafelé mentek, akkor mondta valamelyik gyereke, hogy egyáltalán nem csodálkozott volna, ha a pincér bosszúból agyonlőtte volna a varázslót, és ekkor vagy ettől született meg benne a novella.

Nem hiszem vagy nem nagyon, de attól még lehetséges. Mindenesetre tegnap este láttam egy Cipollát, Cipolla-utódot, Cipollinót, Hagymácskát. Nem volt annyira ijesztő, végül is csak egy zsonglőr az utcán, de elég furcsán nézett ki, erős arcfestés, fekete cipő és nadrág, frakkot nem hordott, helyette atlétatrikót és nadrágtartót, de még valami cilinderszerű kalap is volt a fején. A trükkök nyilván mások voltak, de a helyzet néha kísértetiesen hasonló, felhívott segédnek valakit a nézők közül, a lehető legátlagosabb fazont, akit aztán kifigurázott, de soha nem annyira, hogy az felhúzhassa az orrát, nem is tudom, puszilgatta az ürge kopasz feje búbját, jöjjön, tartsa az egykerekű biciklit, amíg ő felül rá, aztán szidta, hogy nem jól tartja a bringát. Ezek szerint ez így megy ki tudja, mióta, ki tudja, meddig, de lassan száz éve egészen biztosan.

Eljöttem még a lövések előtt.

Nem tudok rájönni, mi a poén. A Füleshez tartozó valamelyik rejtvényújságban találtam ezt a skandinávot, gondos vízszintes és függőleges mérlegelések után az jött ki a vicc poénja 1 és 2 sorokban, hogy olyan autót szeretnék venni, uram, amelyiknek jó nagy csomagtere van. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmemet a rajzon, de tényleg fogalmam sincs, mi ebben a vicc.

Van egy másik baj is, maga a rajz. Valahogy hiányzik belőle a karikatúrákra jellemző határozott vonalvezetés, könnyedség, elegancia. Közben meg látom, hogy újraindult a Ludas Matyi, vagy valami hasonló, havilapnak van ígérve, még minden jóra fordulhat, de egyelőre a nosztalgia-hangot sem találják. Most a legolvashatóbb írások azok, amelyek úgy kezdődnek, hogy Molnár Ferenc egy napon, Karinthy Frigyes egy másik napon. A fénykori Ludas Matyi azért nem erről szólt, hanem leginkább a karikatúrákról.

Nincs mit tenni, ez a szakma kihalt Magyarországon, lehet, hogy az egész világon is, vagy legalábbis halóban van. Soha nem volt egyszerű dolog, voltak pompás rajzolók, kiknek nem volt nagyon jó humoruk, voltak, akik rajzolni nem tudtak annyira, de kiskamasz lelkünket biztosan nagyon befolyásolták Balázs-Piri Balázs cicis női, Várnai György öngyilkosai, csodáltuk Sajdik Ferenc madarait. Mondjuk egy madaras Sajdik-rajz van az új Ludasban is. Voltak nagy, komoly vicces-rajzos emberek, mint Brenner György vagy Lehoczki István. Hová lettek? Tudom, fiatalon meghaltak, mintha a humor enné az emberek szervezetét. Talán ezért nincs utánpótlás?

Van egy nem nagyon kidolgozott, de talán használható elméletem a máshollétről. Mintha embervoltunk egyik legfontosabb és legáltalánosabb feladatának tartanánk, hogy ne ott, ne csak ott legyünk, ahol éppen vagyunk. Ez sok mindent megmagyarázna, nemcsak a telefonok állandó nyomogatását, nemcsak azt, hogy nyár közepén miért vágyunk a havas tájra, télen meg arra, amikor majd egy szál pólóban lehet sétálgatni, de a legtöbb kulturális tevékenységünket is. Filmet nézünk, ülünk a színházban, és ugyanolyan figyelemmel követjük teljesen idegen emberek kalandjait, mint a saját családunkban történő eseményeket. Elutazunk egy csodálatos nyaralóhelyre, ülünk a homokban, hallgatjuk a tenger mormolását, és közben feszült figyelemmel követjük a sztálingrádi csata eseményeit. (Velem most épp ez történik.) Csak ne az történjen, ami történik, vagy ne csak az történjen, éljünk legalább két életet, még ha így az egyikről, elvben a fontosabbikról le is kell részben mondanunk.

Az egész csak arról jutott eszembe, mert tényleg nyaralok, és nézem a hotelok nevét. Mintha ők is ezzel játszanának. Van persze olyan is, amely a tulajdonos nevét viseli, de körülbelül a fele más országokra, vagy az országon belül más tájakra utal. Capri, Boston, Bali, Madagascar, Peru, Paraguay, Hawaii és így tovább. Lehet, hogy van Budapest is, bár olyat pont nem láttam.

Az ember hajlamos azt képzelni, hogy erre a szöveg vagy zene elsőbbségét firtató kérdésre a válasz alapjában véve minőségfüggő. Schubert verseket zenésített meg, egy popdal meg többnyire úgy születik, hogy a zeneszerző fölnanázza a dallamot, és ezeket a nanákat helyettesítik aztán azzal, hogy fogd a két kezem, meg karolj át. Néha jobb sorokkal. És vannak a jelentős kivételek, amikor a Nemzeti dal szolgál szövegként egy, a szöveget még csak illusztrálni sem tudó dallamhoz, vagy a Hej tulipánt cserélik arra, hogy Nincsen apám, se anyám.

Igazából nem is ez foglalkoztat, hanem a komponista fejében lévő fontossági sorrend. Lehet, hogy tévedek, de mintha ez különböztetné meg alapvetően Mozartot és Beethovent. Mozart azt érzi, hogy ha valamit nagyon ki kell fejezni, akkor hangszert kell tenni az ének mellé is. A nagy áriákban, amikor elfogynak nemcsak a szavak, de az énekelt szavak is, megszólal még egy hangszer. Egy kürt, zongora, hegedű, klarinét vagy oboa, valami, ami a kimondhatatlant kimondja, éppen azért, mert nem szavakkal dolgozik. Beethovennél meg nemcsak arról van szó, hogy amikor már az egész zenekar zeng, akkor állj, állj, jöjjön az énekes, és mondja ki, hogy miről is akarok beszélni, lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra. Sokszor azt érzem, hogy Beethoven a szavakból indul. Aztán persze, a zene szabályaival és a zenei szabályszegésekkel dolgozik, de a kiindulásnál ott a szöveg. Akár az F-dúr vonósnégyesnél, ahol bele is írja a kottába, hogy Muss es sein? Akár a Hammerklavier szonátában, ahol nem lehet pontosan tudni, mi járt a fejében, de mintha volna valami felkiáltás a darab indulásakor, valami konkrét szó vagy mondat.

Nem jelent az egész minőségi különbséget, így is, úgy is lehet nagy zenéket írni, akár Mozartról, akár Beethovenről van szó, akár a folytatásokról, mondjuk Brahmsról és Wagnerről. Mahlerról és Richard Straussról. De mintha ez a kettősség megmaradt volna a zenetörténetben, vagy akár a zenehallgatásban is, hogy nem tudni, van-e az egésznek valami értelme is, vagy épp az a csodálatos benne, hogy nincs.