Czene Béla képei láthatóak a Kieselbach Galériában, nézi az ember, nézi, látja a rejtélyt, de talán meg is tudja fejteni. Mert hát nagyon változatos a színvonal, vagy meg se próbálok ennyire objektív lenni, hogy „színvonal”, csak épp bizonyos képek hatnak, mások meg nyilván másokra hatnak, nekem nem túl érdekes az így-úgy elhelyezett cicis vagy pulcsis nők halmaza. Vagyis úgy érzem magam, mintha a Tűz van, babámat nézném, ahol a derék csehszlovák funkcionáriusok bámulják a Giorgione Vénuszt és röhögnek. Ilyesmit akasztottak a falra azok, akik puci nős fényképet szégyelltek volna, ez mégis festve van.

Ilyen van? Valaki elfelejt festeni, eleinte legalábbis érdekes képeket fest, nagy szemű emberek bámulnak a falról, aztán meg nem bámulnak, nem ők bámulnak, hanem a vendéggyerekek, így néz ki egy meztelen nő. Lehetne éppen az is a megoldás, hogy ami korai, azzal érdemes foglalkozni, amin még ifj. Czene Béla a szignó, az festmény, a többi meg kortünet.

Talán a tehetség akkor sem tűnik el nyomtalanul valakiből, ha már kortüneteket fest. Úgy értem, én nem sok szépet látok Czene Béla meztelen vagy pulcsis nőiben, de talán A valóság szerelmesét (ez a kiállítás címe) mégis. Mert színes is, meg buja is, de úgy színes, hogy mégsem az, úgy buja, hogy nem is tudom, aki ettől bujul, az figyelje magát, mert előbb vagy utóbb pszichológushoz kell mennie. Antinosztalgikus művészet, nyomi életünk volt, szerencsés, aki kimaradt belőle.

Háromszáz forint ellenében akasztottam le egy utcai könyvárus szekérről Vas István Római rablás című kötetét, újkorában 14,50-be került, szóval régen volt új, aztán elolvastam, mintha tényleg az volna, aminek álcázza magát: útikönyv. Lírai és kicsit bús, és aztán kiderül, hogy mennyire mélyen életrajzi is, hiszen két olasz út van benne, egy 1947-es és egy 1961-es. Sokkal gyakrabban ők sem utazhattak, vagy nem ugyanoda. Akkor is mennyire pompás dolog, Vas költ, Szántó Piroska meg illusztrál, micsoda művészházaspár. És milyen szabadok, úgy értem, mindegyik mást lát a világból, voltaképpen nem a verseket illusztrálják a képek, még akkor sem, ha ugyanaz a témájuk, a Piazza Barberinin a Triton kút körül annyi az autó, hogy nem lehet odamenni a szoborhoz. Ez azóta megoldódott.

Aztán az Aquapendentei elégiát olvasva végre leesett, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Annak a versnek a végén Vas István panaszkodik, hogy menni kell haza, és mi várja itthon, munka meg szerelem. Miért kell ettől ennyire búnak ereszteni a fejét? Ja, hogy ja, ja, értem. Hogy a szerelem itt várja, és nem ott van vele.  

Nem tudom, mit szólt hozzá Vas István akkori felesége, Kutni Mária, hogy a férje kiírja magából ország-világ előtt, hogy nem belé szerelmes, bár nem tartott aztán már nagyon sokáig ez az állapot, 1951-ben elváltak, és az asszony hozzáment Réz Ádámhoz. Gondolom, aztán éveken át hallgathatta azt a poént, hogy a következő férje meg Arany János lesz.

Nem is tudom, mi a tanulság. Költészet és magánélet egymás ellenségei.

Régebben mondták, hogy két okból megyek operába, egyszer az előadásért, egyszer meg a szünetért, hogy akkor lehet látni nagy toaletteket, meg derék embereket, a világ hírességeit vagy a falu bikáit, attól függően, hogy hol is van az az operaház. Csak azért mondom, mert tegnap a szünetért tényleg érdemes volt menni, ott volt a büfében Mark Ruffalo, az az ember, aki majdnem elfogta a Zodiákust, és még egyéb jelentős tettei is voltak a filmvásznon, magyar hangja (többnyire) Rajkai Zoltán. Nyilván itt forgat, és néha rácsodálkozik, hogy milyen jó kis hely Budapest kulturálisan.

Mert hogy tényleg. Hogy mást ne mondjak, Bosch kiállítás van a Szépművészetiben, közben Don Carlos bemutató az Operaházban, és, bár ennek az előadásban nincs nyoma, a két dolog között igenis van kapcsolat. A leghíresebb Bosch-kép, A földi gyönyörök kertje ugyanis épp II. Fülöp tulajdonában volt, ezért látható ma is a Pradóban, nem adták ide az irigyek.

Szóval: ami a Szépművészetiben látható, az csak másolat. De nem baj, mert ahogy Palerdi András énekli Fülöp királyt, az még másolatnak is halovány.  

Olyan sok Hamlet-opera nincs a világban, mint amennyit várna az ember. Miért is ne, a mű maga lehetne tökéletesen operai, van benne őrülési jelenet, kórus, nagyária. Csak hát ki tudná tartani a lépést Shakespeare-rel.

Ambroise Thomas? Furcsa módon az ő Hamletjét időnként előveszik a Metropolitanben, és aki rászánja magát, nem is bánja meg: egy viszonylag normális, élvezhető francia opera, amelynek a története véletlenül egybeesik a klasszikussal. Ehhez képest a Metropolitan idei bemutatója, Brett Dean operája egy Hamlet-előadás, amiben véletlenül énekelnek. Nem véletlenül. És nemcsak énekelnek, zenélnek is. Majdnem-majdnem normális operai apparátussal, ütőhangszerből azért több van a szokásosnál, a kórus is időnként hangszerré változik, nem értelmes szavakat mond, és a közvetítésben néha mintha jobb hátulról jönne valami hanghatás, de nagyon közel vagyunk egy különösebb megerőltetés nélkül adaptálható előadáshoz.

Egyébként a Metropolitan is adaptál, a Hamlet bemutatója öt éve volt Glyndebourne-ben. Onnét ment át a nagy Met-színpadra és nézőtérre, illetve a közvetítés miatt a még nagyobb világba. Igaz, ennyire kevesen még nem néztük a Müpában a közvetítést, de szívem szerint csatlakoztam volna a szünetben a Claudiust éneklő Rod Gilfryhez, aki a szerzőknek üzent: szeretjük, amit írtatok.

A zeneszociológusok biztosan foglalkoznak ezzel a kérdéssel is: a 20. század második felében, ha egy zenemű kortárs volt, akkor az emberek a legrosszabbra voltak elkészülve, ha ma kortárs egy darab, akkor végre, meg biztosan nagyon izgalmas, meg ide nekem, mint egy másik Shakespeare-ben az oroszlánt.

És van végre kövér Hamlet, amire mindig vágytam, Allan Clayton, szakállas mackó, és mégis Hamlet, túlérző fájvirág, ha szerepelne Fortinbras, tévedne, amikor azt mondaná, hogy belőle, ha megéli, nagy király vált volna még, mert épp ez a lényeg. Hamlet világa megérett a pusztulásra. Van őrülési jelenet, az operai hagyományoknak megfelelő koloratúr őrület. És nincs nagyária, Hamlet majdnem csak mondja a monológot, ami nem is úgy kezdődik, hogy lenni, hanem úgy, hogy …vagy nem lenni.

Pedig lenni.

Majdnem jó. De tényleg annyira kicsi híja van, hogy keresi is az ember, mi az, ami hiányzik. Vagy mi a túl sok. Az izgulás, az biztos nem tesz jót Takács Nóra Diána estjének az Örkény Stúdióban, bénít is, meg pont azt veszi el belőle, ami a lényege vagy egyik lényege volna, hogy ez van, itt vagyok, ilyen vagyok, aztán mégis lehet engem szeretni. Én is szeretem magam, ti is szerettek.

Jónak kellene lennie, jók a dalok (többnyire Kákonyi Árpád), jók a szövegek (többnyire Kiss Judit Ágnes), mindjárt helyrezökk. Aztán csak nem. Miért is? Talán rendezni kellett volna egy kicsit. Csak öltöztetni a főhőst, legyen valami fellépő jellegű ruha, valami dögös. Jó, de nem dögös. De nem is magát játssza, vagyis hát egyáltalán: játszik, még ha privátnak is tűnik a parafa talpú szandálban, csipkés gatyában, lenge ümögben. De néha tájszoúval beszéjl, néha nem, mégis van valami színművészeti önmegsokszorozás.

Talán szerkeszteni kellett volna, hogy ne azt érezze az ember, hogy körbe-körbe járunk, most is ugyanazt mondja, meg most is. Pedig közben több kör ér egymásba, egy öregedős kör meg egy Tina Turner-kör meg egy cigánydalos kör. Talán ez is sok. Egy Tina Turner-dalt elénekelni az menő, megy is, de hármat…? Az már vendéglátózás, pláne, ha Mr Szaxofon is előre jön fújni egy nem túl csavaros szólót. Azt sem értem, miért vagyunk olyan világosban, miért égnek a nézőtéri fények, jobban hatna a lokálhangulat, ahol a dizőz arról énekel, hogy az életet már megjárta.

Valahogy nem. Tegnap nem. De lesz ez jobb is, talán.

Elélcelődtünk néhány napon át a kunhegyesi polgármester szerelmi kalandjain, és közben mintha megfeledkeznénk arról, hogy az egyik leghíresebb magyar is hasonlóan választott: a hetvenhét éves Kodály Zoltán a tizenkilenc éves Péczely Saroltát vette feleségül. Remélem, az akkori sajtó ezt fegyelmezettebben vette tudomásul, bár ma is hallani mindenféle elméleteket arról, hogy mi áll a dolog hátterében. Nem hiszem, hogy volna közünk hozzá.

Egyébként a zenei életben a nagy korkülönbséggel kötött házasság nem annyira ritka, Marta Casals két évvel korábban, 1957-ben ment hozzá az akkor nyolcvanéves Pablo Casalshoz, nyilván arról is megvolt az emberek véleménye, főleg akkor, amikor az özvegy feleségül ment a zongorakísérő Eugene Istominhoz, de hát ahhoz sincs sok közünk. Hanem ahogy mindezt végiggondoltam, olyat tettem, amit már régen nem: újrahallgattam a G-dúr csellószvitet Casalsszal. Elvégre ismerek egy embert, akinek a telefoncsengése is ez a Bach-mű. Persze: régi felvétel, régi az interpretáció, mai füllel hallgatva meglehetősen romantikus, meg olyan nyögvenyelős is, úgy értem, küszködős, súlyos, de abszolút érvényes, élvezhető, igazi. Szóval: ha a kunhegyesi polgármester csellózni tudna…

Jaj, de kár, hogy nem mondhatom el, ki a gyilkos, pedig az benne a legjobb. De hát krimi, a Prae Kiadó pályázati győztese, ráadásul a Krimi ma sorozatban jelent meg, ami némileg megtévesztő, mert a történet nem ma játszódik, nem is tegnap, hanem Mátyás király korában. A budai hóhér kezd nyomozásba, hogy akit az akasztófán talál lógva, az vajon ki lehet.

Ha valaki úgy érzi, megvannak az ilyen történetnek a buktatói, az jól érzi, mert időnként bukik is, például amikor a halálhír hallatán azt mondják: sajnálom. Ahhoz túl sok amerikai filmet kellett volna néznie a hóhérnak, hogy így fejezze ki magát.

Ez, persze, csak a kákán a csomó, maga a káka is elég dúsan nő, mert hát milyen krimi az, amelyikben az elkövető mindent megtesz azért, hogy kiderüljön a tett és amikor jön a lebukás, harminc oldalon keresztül mindent bevall. Ettől még nem mentes a könyv néhány igazán jó pillanattól, el lehet képzelni a budai házakat, utcákat, szagokat. Az utóbbit talán túlságosan is, ha az írásból lehet következtetni az író személyiségére, akkor mégiscsak egy szagérzékeny lábfetisiszta munkájáról van szó. Töredelem nélkül vallom be, hogy ez nekem éppenséggel tetszik.

Pár éve még nevetgéltünk azon, hogy a német (vagy svájci?) gyerekek azt hiszik, hogy a tehén lila. Mert hogy ilyet látnak, szegények, a ternészet helyett a csokireklámot, micsoda világban élünk.

Most épp vidéken vagyok, tyúkokkal fekszem, és nem is tudom, kikkel kelek, tán a pacsirtákkal, bár nem vagyok bizonyos az azonosításukban. Nem igazi, vad vidék, üdülőhely, a kert végében sínpár, azon túl az, amit a helyiek úgy hívnak, kiserdő, bár mézeskalácsházikó nincs benne, szóval lehet, hogy inkább pagony vagy lugas, vagy nem is tudom, hogy hívják. Sétány. Mindenesetre vannak benne fák és vannak madarak. Hallgatom őket napszálltakor, csivit-csivit, pittypalatty, kakukk. Kakukk. És ahogy szól, észreveszem, hogy számolom. Úgy húsznál rájövök, hogy fölösleges számolni, nem a pontos időt mondja. Akkor kimegyek a konyhába, és iszom egy pohár lila tejet.

A Szöktetés a szerájból ment a tévében, tavalyi produkció, tavaly vették föl közönség nélkül az Erkel Színházban. Nyilván nehéz dolog, én eddig legalábbis csak rossz rendezést láttam belőle. Nemcsak itthon, másutt is. Mindenki megszakad, hogy vicces legyen, de csak azt látni, hogy megszakad, azt nem, hogy vicces is volna. Ennek megfelelő szintre csavartam is le a reményeimet, mondhatni, csak azt reméltem, annyit megtudok, hogy az új fordítás vajon megőrzi-e a legendás régi zárósorokat: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Klasszikus annyira rossz, hogy már jó, ilyen furcsán még operában sem beszélnek az emberek, de a sutasága miatt megjegyzi az ember, és időnként idézi is, mint azt, hogy „gróf Cillei, gazságod napvilágra jött”.

A lényeg az, hogy nincs olyan mérsékelt vágy, amit az előadás be tudna teljesíteni. Nemcsak azért, mert az énekesek szövegmondása hagy némi kívánnivalót, Miklósa Erikának például csak minden hatodik szavát lehet érteni. Ennyi még elég is lehetne, hiszen az „akinek ennyi jó kevés…” kilenc szóból áll, ha a hatodik pont „érje”, akkor valószínűleg megőrizték a régi sorokat, ha nem, nem. De ki az, aki odáig kibírja? Ha Balczó Péter énekli Belmontét. Nem a hangszínről van szó, hanem az éneklés tisztaságáról, ha ez a szó akár tagadószóval együtt használható lehet ebben az esetben. Az ember ül a képernyő előtt, és vonít, csak hogy ne hallja, ami a hangszóróból jön. És ott van a közelben a csábító távirányító. Ki tudna ellenállni?

Akiknek volt időnk megszokni, hogy május 30 kötött program, este születésnapi Kocsis-koncert, azoknak aligha lesz idejük megszokni, hogy felszabadult az esténk. Koncert van, Kocsis nincs. Van, aki úgy emlékezik, hogy csak azért is elmegy, van, aki úgy, hogy nem megy. Én éjfél után vele kezdtem a napot, a Lúdanyó meséivel, és, persze, ott ragadtam már a lemez következő számára is, Brahms Változatok egy Haydn-témára.

Mit is szokás mondani? Emléke szívünkben örökké…? Sokra megyünk vele. Lehet panaszkodni, hogy egy ekkora zenész-élet elfér egy kisebb méretű dobozba, legalábbis a fele, a Philipsnek fölvett felvételek, a másik fele az egyelőre el nem készített Hungaroton-dobozba, de nem mondhatom, hogy már földolgoztam mindent, már olyan alaposan ismerném az életművét, hogy újat nem mond nekem senki és semmi.

Hetvenéves volna. Nem tudom, hol lenne az ünnepi koncert, ő maga hogy nézne ki, lenne-e szemüvege, vagy úgyis mindent tud fejből, nem érdemes bíbelődni a kottafejekkel. Mi lenne a műsor, vezényelne vagy zongorázna? Nekem ma zongorázik, Ránkival.  

Ami az életmű intézményi részét illeti, hááát…  Ez a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem az, amivel ő dolgozott, de lehet, hogy az ilyesmit sehol sem lehet megőrizni, megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. Megverte a pásztort, ami azt illeti, elég alaposan, ő tudja, miért.  

Abbahagyom. Csak azt akartam mondani, hogy gondolunk rá, meg szeretjük. Meg hallgatjuk is. Annak talán örül.