Újra leadta az egyik csatorna A nagy balhét, új (vagy számomra új) szinkronnal, ami veszteség is, nyereség is, nincs benne Sinkovits Imre, viszont azt a nevet, hogy Luther nem mondják Lúszőrnek. Nem mintha ez volna a legfurcsább a filmben. Inkább az, hogy bármilyen meglepő, de Oscar-díjas film, méghozzá legjobb film és legjobb rendezés is lett 1974-ben. Nem mintha nem volna nagyon korrekt munka, nem hozná egyszerre a hetvenes és (mondjuk) a tízes évek hangulatát. De ha utánanéz valaki, hogy kik is voltak a jelöltek, akiket rendezőként legyőzött George Roy Hill... A fiatal George Lucas, Bernardo Bertolucci a frissen néhány napig újra botránnyá vált Az utolsó tangóval, és Ingmar Bergman a Suttogások és sikolyokkal. Közben, persze, tudjuk mindannyian, hogy az Oscar művészeti szempontból semmit sem ér, illetve mindig akkor tudjuk, amikor a magyar filmnek esélye sincs, hogy a közelébe kerüljön. Amint nyílik a lehetőség, Oscar rögtön a legfontosabb filmes szoborrá válik. Mondjuk, ennyit ki lehet bírni, nem kell egyelőre évente átállítani az értékrendünket. 

Hanem attól még George Roy Hill így is az egyik legkülönösebb hollywoodi rendező, Oscartól függetlenül. Mert, persze, mindenkinek lehetnek hullámhegyei meg völgyei, Hillnek azonban mintha csak egyetlen hullám jutott volna. Szép, nagy hullám, öt éven át tartott: 1969 és 1974 között. Ebbe az öt évbe fért bele a Butch Cassidy és a Sundance Kid, amelynek már a puszta címe filmtörténeti jelentőségűvé vált, a Robert Redford alapította független filmek fesztiválja miatt. Ebbe az öt évbe fért bele Az ötös számú vágóhíd, amely vitán felül a legszebb a Vonnegut megfilmesítések között. És ebbe fért bele A nagy balhé is. Ami a két szélsőt illeti, George Roy Hill kitalálta a két szép férfis filmet, az egyik szőke a másik barna, mintha a Frédi és Béni nőknek készült változata volna. Dehogy nőknek, az egyik folyton mi vagyunk, csak még nem tudtuk eldönteni, hogy a dumánk állati jó, vagy a vagányságunk a menő. Már azon túl, hogy szuperül nézünk ki.

Ami Az ötös számú vágóhidat illeti, mindennapi kenyerem volt, vagy legalábbis minden második napi, egy ideig úgy jártam haza az iskolából, hogy beültem a Puskinba a filmre, gyakorlatilag fel tudom mondani az egészet, ha valaki elkezdi, én folytatom. Mit csináljak itt? - kérdezi Billy Pilgrim a Tralfamador bolygón, Dunai Tamás hangján. Segíteni fog a hullákat eltakarítani - feleli neki a német tiszt a drezdai bombázás után.

És a filmzenék! A nagy balhé hozta be a magyar köztudatba a ragtime-ot és Scott Joplint. Az ötös számú vágóhídnak a hivatalos oldalakon megjelentekkel ellentétben nem írta Glenn Gould a zenéjét, olyan jól még neki sem ment, de ő állította össze. Ezért is jártam annyiszor a moziba, hogy halljam a Bach f-moll zongoraverseny második tételét, miközben Billy Pilgrim küszködik a hóesésben. Lehet mondani, hogy Hillnek jó iskolája volt, a Yale-en Paul Hindemith vezette a zenei tanszéket. 

A nagy karriernek azonban 1974-ben vége szakad. George Roy Hill rendezett még filmeket, csak többé-kevésbé visszhangtalanul. A nagy Waldo Peppert néha el lehet csípni egy tévézős éjszakán, a Garp szerint a világ kiemelkedő, ami a szereplőválasztást illeti, még Oscar-jelölést is hozott két mellékszereplőnek, de semmi csoda nem történt a hátralévő harminc évben. Három klasszikussá váló film persze önmagában is elég nagy csoda, csak nem nagyon érti az ember: a filmrendezést elvben nem lehet elfelejteni, aki egyet tud, az tud tízet is.

Nem itt és nem most oldjuk meg a rejtélyt.  

Egyszer biztosan találkozom valakivel, aki elmagyarázza nekem, hogy mi a jó Gustavo Dudamelben. Nézem jobbról, balról, élőben, lemezen, most éppen az újévi koncerten, és nem tudom, mi a titka. Mint a régi Bárdy György humorban: egyetlen hátránya, hogy nincs előnye. Hogy soha, egy pillanatra nem érzi az ember az interpretáció személyességét, a pillanat kivételességét. Mindent értek, hogy története van, hogy szép a csaja, hogy el lehet mondani azt, hogy El Sistema, amivel többnyire ki is merül az elmondók spanyol tudása. Hogy új fiú, és más fazon, mint amilyenek a karmesterek lenni szoktak, dugóhúzó frizura. De ezen túl? Én csak olyasmire emlékszem, hogy azt mondta, mire is tudná tanítani a Berlini Filharmonikusokat. Igaza van, de egy karmesternek mégis az lenne a dolga, hogy valamire tanítsa a Berlini Filharmonikusokat. Vagy jelen esetben a Bécsi Filharmonikusokat. Jó volna hallani, hogy valamit csak ő tud, csak ő vesz észre, ő hangsúlyoz, ő tart egyensúlyban. Ehelyett azt kaptuk most is, hogy hát elvan ez a zenekar, Dudamel nem Dudamel, észre sem venni a különbséget. 

Azt látni, hogyan gerjeszti magát a folyamat, Dudamelt hívják mert fiatal, elmondják tízszer a koncert alatt, hogy ennyire fiatal karmester még soha nem volt. És? Ennyire szürke zenélés is csak Franz Welser-Möst alatt volt. Dudamelt hívják, hiszen mostantól azt is el lehet mondani, hogy az újévi koncertet is vezényelte, akárhánymillió néző előtt. Mintha közben senkit nem izgatna a lényeg, milyen zenélés folyt. Végül is volt egy sereg új szám, ki hitte volna, hogy egyszer majd Lehár-művel kezdődik a koncert, hogy odaér az operettkirály a nagy zeneszerzők pantheonjába. Bartókot ütné a guta, de ezzel tényleg nem azt akarom mondani, hogy miért nem a Divertimentót játsszák az év első koncertjén. 

A legnyomasztóbb persze, amikor azt kérdezik, hogy miért, kinek kellene lennie. Mert rögtön tudom mondani, hogy ki ne legyen, de valami kreatív választ igazán nehezen tudnék kicsiholni. Vagy úgy sem. Legyen ismert, tehetséges, reprezentatív, új, friss, eredeti. De furcsa: ilyen karmester most éppen nincs a nagyvilágban. De nem tudok annyira kiábrándult lenni, hogy Gustavo Dudamelre igent mondjak. 

Nem nagyon értem, hogy csinálják. Mitől érzem én is, hogy egy egyszerű kívánság: borotváld ki a nyakamat, mennyire borzalmas lehet, ha az ember nem szerelmes abba, akinek a nyakát ki kell borotválnia. Márpedig ez a nő nem szerelmes abba, nem abba szerelmes, aki ezt kéri tőle, de azért megteszi. És fürdik előtte, aztán el kell viselnie, hogy a borotvált nyakú bemászik mellé a kádba. Vagyis inkább nem viseli el, gyorsan kipattan, törülközik. Házastársak. De boldogtalan az is, akiknek a férje elment valahová Németországba, boldogtalan az is, aki azt érzi, megtalálta a férfit, és boldogtalan az is, aki megtalálta a nőt. A lengyelek boldogtalanok. Vagy azok voltak 1990-ben, mert akkor játszódik a film. 

Aligszínes a világ, hideg, kékes, néha egy kabát vagy egy pulóver valamit mutat, lehetne így is, mondjuk az sem segít senkin, ma már tudjuk. Meg még emlékszünk is rá, hogy a mámor sem volt akkora mámor, a rendszerváltás sok dolgon segít, de szerelmi kérdésekben szinte semmit. Így is virtuóz, ahogy mutatják a régi hajakat, régi csizmákat, színes inghez fölvett nyakkendőket, megvehető farmereket. De, ahogy annak lennie is kell: a történelem csak díszlet, díszlet az emberi testek körül, ahogy a test is csak díszlet a lélek körül. A lélek meg csak úszkál ebben a kékes fényben, és nem nagyon tudja, merre haladjon. 

Tudom, hogy furcsa ajánlat: menj el a moziba, mert annyi feszült és szomorú asszonyt látsz, amennyiről nem is álmodtál. Négyet. Ha valaki erre azt feleli, hogy ott van nekem anyám, húgom, feleségem és lányom, ők is szomorúak, elfogadom a választ, maradjon otthon pofozkodós filmet nézni a tévében. De attól még ez a hét legszebb mozija. 

Ja, igen, a cím. Angolul United States of Love, ami a Hairből idézet. Lengyelül Zjednoczone stany milosci - nehezebben énekelhető. 

Nem ez a hét legjobb filmje, de lesz szó talán még arról is. Mindenesetre sokaknak ez most a legjobban várt mozi, na végre, hogy itt van, végre, hogy megjött a fordulat, a musical visszavág. Nem tudom, mekkorát vág vissza, de szerintem jó, ha akkorát, mint a western, ami azért elhanyagolható pofon volt, Aljas 8 ide, Mesterlövész 7 oda. Néha azért kiderül, hogy a közönség nem feltétlen birkanyáj, amely azt legeli, amit lát.

A magam részéről inkább sajnálom, nekem sokat jelentettek és ma is jelentenének a westernek, a filmmusicalekről nem is szólva: szeretem, ha az emberek dalban mondják el a bánatukat. De ehhez egy kicsit erősebb lerohanásra lett volna szükség a készítők részéről. Mert a biznisz részleg elég odaadóan dolgozott, a Kaliforniai álomról igazán bőségesen írtak a világsajtóban, legfeljebb nem tudták, hogy Magyarországon sikerül semmitmondóvá változtatni a címet, és megmaradtak az eredetinél: La la land. Amiben benne van Los Angeles is meg az éneklés is, meg hogy az álmok dalolva válnak valóra.  

A baj talán nem is olyan nagy a filmmel. Annyira érdekes, hogy énekes-táncos, ráadásul olyan színészekkel, akik nem erről ismertek (bár nem is tudom, van-e még olyan színész, aki erről lehetne híres), hogy meg is rekedtek itt. Van zene, van helyszín, vannak színészek... - történet, az nincs. Vagy ennyi: két sikertelen ember, akik a végére sikeresekké-sikertelenekké (nem mondom el, melyik) lesznek, és akkor föltehetjük magunknak a kérdést, mi számít sikernek és sikertelenségnek. Ezen egyedül is tudok gondolkodni, és közben fölteszem majd a Hairt. 

Háborogni csak azért nem lehet, mert ott a két főszereplő. Ryan Gosling, aki ezért a filmért tanult zongorázni, és végre nem kell átélni ezt a filmes görcsöt, hogy a muzsikust játszó színész a hangszer közelében nagyon furcsa dolgokat művel. És Emma Stone, aki minden, csak nem szokványos főszereplőnő. Békaarc, pár szál haj, két hatalmas üveggolyó a szeme helyén, és olyan fogak, hogy szó szerint beszélni sem tud tőlük, vicces is, hogy a mozgóképen beszédhibás, de a magyar hangja, Nemes Takách Kata nem pöszög. Ilyen hátrányok mellett csak nagyon tehetségesnek szabad lenni, és éppen ez a trükk: nagyon tehetséges. A tehetség meg szépít vagy csúnyít, ahogy kell, most éppen szépít, táncoltat, énekeltet, mindent visz. Nem is kérem a jegy árát vissza.  

Nem mindig volt könnyű a műsorvezető, Bősze Ádám gondolatait követni az M5-ön mutatott Juan Diego Flórez-koncertet nézve. Már az sem tűnt nagyon valószínűnek, hogy a tenorista óriási sikereket aratott volna a Metropolitanben Mozart Figaro házassága című operájának Almaviva gróf szerepével, tekintve, hogy az baritonszerep. De az is kissé merész gondolatnak tűnt, hogy Flórez Jonas Kaufmann-nal és Rolando Villazónnal társulva három tenor koncertet adhatna. Kaufmann épp a hangszálait gyógyítja, Villazón pedig talán már azt sem, éppen Grazban rendezi a La Rondinét, így elég érdekes hangversenyt hoznának össze hárman. Főleg, ha Flórez is úgy énekel, ahogyan tegnap.

Régebben hajlottam arra, hogy Juan Diego Flórez csak a túlmenedzselés királya vagy áldozata. Ernesto Palacio, aki kiváló tenor volt, bár nem lett, mondjuk világsztár, meglátta benne a régi önmagát, a régi tehetségét, és eldöntötte, hogy nem engedi elveszni. Közben a világ is nyitottabb lett, nem kizárólag a Traviatát és a Rigolettót akarta látni az operákban, és Flórez Ernesto Palacio útmutatásával remekül használta ki a lehetőségeket. Szórta a magasságokat, csillag lett olyan szerepekben, amelyeket vagy nem játszottak korábban, vagy senkit nem hozott különösebben lázba maga az énekes. Valami Rossini-tenor, kukori-hanggal, ilyen is kell.

Nagy dolog, hogy valaki ebben a szerepkörben sztárrá tud válni. De, úgy látszik, mégsem elég nagy dolog, így Flórez a valamivel súlyosabb szerepek felé fordult, Werther vagy a mántuai herceg felé. Tartok tőle, hogy ennek az eredményét lehetett a tegnapi közvetítés során hallani. Nem arról van szó, hogy tetszik-e vagy nem, hanem hogy ezek a megküldött magasságok, ha az éneklés értelmévé válnak, akkor fogalmam sincs, mi a jó az egészben. Megy az ária, fájdalmas arccal, majd a vége felé a tenor elrikkantja magát, egy sor, vagy akár csak egy hang tökéletesen kiválik a többi közül, mintha voltaképpen csak ennyit akart volna mondani. Nincs semmi baj, mondjon csak ennyit, ne fárasszuk egymást, jöjjön ki, rikkantson, hajoljon meg, ha ez nála vagy nálunk a zene élvezete. Legyen még kevesebb a körítés, ezentúl az énekóra vagy a beéneklés legyen a koncert. 

Csakhogy a koncert ennek sem felelt meg. Flórez mintha elhagyta volna régi barátait, Donizettitől Rossiniiig, helyette énekelt Mozartot, ami egyfelől szép tőle, már ha igazságot akart szolgáltatni a La Betulia liberata című oratóriumnak, ugyanakkor nem szolgáltatott igazságot, inkább azt a benyomást keltette, hogy azért Mozart is tévedett néha. Az utolsó ráadás egy szégyendús Asszony ingatag volt, elképesztően hamis befejezéssel. Közben meg a szecska, áriák, zarzuelák, olasz dalok, ami van, amíg akad, aki meghallgatja. Nyilván még van, nem olyan könnyű egy karriert leépíteni. De azért nem is lehetetlen. 

Nem hiszem, hogy titkot árulok el, amikor elmesélem, hogy Leia hercegnő megjelenik a Zsivány egyes végén. Háttal áll, ragyogó fehér ruhában, aztán megfordul, és ő az, úgy, ahogy emlékeztünk rá, mosolyogva, azzal a bonyodalmas frizurával, a diabolóval, vagyis azzal a két kakaós tekerccsel a fülén, ahogy tetszik. Ahhoz, hogy valaki így maradjon meg, örökké ifjan a közönség emlékezetében, régebben nagyobb árat kellett fizetni. Meghalni fiatalon. Vagy egyszerűen csak kiöregedni a szerepkörből, ahogy Carrie Fisher mamája tette, aki a bájos kis fruska kor után már nem kapott szerepet. Így aztán megmarad mindannyiunknak úgy, mint az Ének az esőben vidám lánykája, kopogó cipősarkokon, danoló pacsirtaként. 

Talán fölösleges mondani, hogy nem a Csillagok háborúja 4-5-6 a legjobb film, amelyben Carrie Fisher játszott. A Hannah és nővérei egészen más kategória, és abban is benne volt, de kit izgatott. Nem is mindenki vette észre. Nyilván azt sem kell mondani, hogy nem Leia hercegnő volt Carrie Fisher szellemi csúcsteljesítménye. Egészen jó könyveket írt, egészen jó forgatókönyvet, egészen jó esteket tudott adni, és arról tudott beszélni, amiről nem illett: mániáról és depresszióról, kábítószerről, alkoholról, nős kollégával folytatott viszonyról. Mégis úgy marad meg a legtöbb férfi néző emlékezetében, mint helyes, amerikai lány, aki fémből készült bikiniben senyved a dagadt szörny póráza végén. Nem afölött szeretnék nyavalyogni, hogy hiába képzeljük magunkat gondolkodó lénynek, igazából meglehetősen párzásorientáltan éljük az életünket. Hanem hogy mindenkinek van egy ideális kora, amikor mintha inkább önmaga volna, mint máskor. Szerencsés, aki így marad meg a mások emlékezetében. Nem is az emlékezetben, hiszen filmeket látunk, eleven valóságot.

Attól még lehet tovább élni, újabb filmekben szerepelni. Esetleg közzétenni az interneten: légyszi ne rugózzatok most már azon, hogy de szépen vagy csúnyán öregedtem meg. A testem biztosan nem öregedett meg olyan szépen, mint én magam.

Csábító dolog a zenélést folyton valami lelki vagy erkölcsi eseménynek érzékelni, valószínűleg túl sokszor csábultam el én is így. Már annak, hogy aki jól zenél, az rendes ember, aki meg nem, az szégyellje magát. Most már könnyebben el tudom képzelni, hogy aki rosszul zenél, az egyszerűen csak rosszul zenél, és ennyi az egész. 

Onnét jutott az eszembe, hogy az első reakció megint valami hasonló volt. Éppen jó pillanatban, a Fesztiválzenekar az évi, rendes, karácsonyi koncertjén a Parasztbecsület Intermezzót játszotta. Előtte a karmester, Takács-Nagy Gábor azt mondta, hogy a nagymamája ezt hallgatta, kicsi, fekete lemezekről. Nem tudom, melyik felvételt, nem is ezen voltam megakadva, hanem hogy én ezt a zenét ennyire szépen játszani koncerten még életemben nem hallottam. De vajon miért? És itt jött a gondolati erkölcsösködés, hogy biztosan azért, mert most a zenekar fenn ül a pódiumon, nem kísér, hanem ő a fő szám, nem lent ülnek az árokban, hogy közben megbeszélhessék a halászlé recepteket, nem időkitöltőként vannak jelen egy áriaesten, és mindenki utálja őket, mert inkább az énekest szeretnénk hallani.

Amúgy is szokatlan koncert volt, csupa sláger, ami látszólag egyszerű, azt kapja a közönség, amit szeret, Leonóra-nyitánytól a Triccs-traccs polkáig, de nem olyan magától értetődő egy menüsort csupa desszertből összeállítani. Most azért elég jól sikerült, annyira volt különös és szabálytalan a Leonóra, amennyit még elbírt a szabadságharcos hév, Anitra tánca és a Sámson és Delila Bacchanáliája ugyan nem volt valami nagy csáb és erotika, de az utóbbi legalább jó hangosan szólt. Ez is hozzátartozik a zeneakadémiai szimfonikus élményhez: nagy zajt csapnak, és mégis mindenki tudja, mit csinál. 

Az első ráadás volt a Parasztbecsület, ezzel a határozott élménnyel, hogy ez nem szokott ennyire szép, megható és nagy zene lenni. De mielőtt nagyon belehergelném magam abba, hogy nyilván a helyszín, a helyzet, az időpont, a nagymama miatt van így, létezik egy kézenfekvőbb megoldás is: a Fesztiválzenekar egyszerűen jobb társaság, mint akikkel eddig hallottam az Intermezzót.

Ha engem kérdez, biztosan lebeszélem arról, hogy a nehezen kimondható Georgios Kyriacos Panayiotouról éppen George Michaelre angolosítson, mondván, hogy ezt mindenki elfelejti. Jó, hogy nem mindjárt John Smith. Meg aztán már van is egy Michael George nevű basszista a világban, nem mondom, hogy összekeverik majd őket, de annyi érdekes nevet lehet kitalálni.

Jó, hogy nem engem kérdezett, mert most mindenki tudja, ki az, aki meghalt. Mindenkinek eszébe jut, hogy pont karácsonykor, a Wham! első világslágere napján, a Last Christmas most új értelmet nyer, nyilván nézik elegen, könnyes szemmel. Közben elmondják újra a régi botrányokat, ez a híres emberek balszerencséje, mindenkinek ugyanaz jut az eszébe róluk. De azért jusson az is az eszünkbe, hogy a kéttagú Wham!-ből mégis ő tudott sikeres lenni, és nyilván nem véletlenül. Lehet azt is mondani, hogy persze, ezek a hangmérnökök, zenei rendezők mindenkiből csodát tudnak csinálni - de pont ő a bizonyíték, hogy nem mindenkiből. Akiben megvan a tehetség, abból lehet. És akkor az ember megint füttyent, elismerően, mennyire ötletes, hogy a Faith  úgy kezdődik, mintha egy másik számnak a vége volna, nagy orgonakódával, és hogy mennyire tudták, hogy ha eleget mondják egy albumon fojtott hangon azt, hogy szex, akkor annak meglesz a közönsége - legalábbis a maga korában. Hogy George Michael karrierje túlnyúlt ezen a "maga korán", ahhoz az is kellett, hogy nagyon tisztességesen megtanulta a szakmát, a nem nagyon jelentékeny hangjával jól tudott bánni, ezt az önellentmondást, hogy öltönyös popzene magas szintre tudta fejleszteni.

Minden felvétele közül nekem ez a legkedvesebb, részint mert élő, nem stúdióbűvészet, részint mert nem saját szám, az egyébként eléggé félresikerült Freddie Mercury emlékkoncerten hangzott el. És valahogy azt sugallja, hogy emlékezni a látszat ellenére vidám dolog, örülni kell, hogy van kire emlékezni. 

Elég pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam legutóbb Heinrich Schiffről. Amikor bemutatták Várdai István új hangszerét, akkor mondták, hogy az előző (illetve nem előző, hanem a másik) egy Montagnana, amely korábban Heinrich Schiffé volt. Az ember persze nem kezd el azon agyalni, hogy vajon miért adta el Schiff a sajátját, lehet, hogy tényleg csak azért, mert volt még tíz, de lehet, hogy azért, mert néhány éve stroke-ot kapott, és nem játszott többé nyilvánosan. 

Bach mentette meg az életemet, mondta az agyi történés után. Amíg vitték az orvoshoz, majd, amikor döbbenten tapasztalta, hogy a bal oldala egyáltalán nem reagál, gondolatban csellózott, dolgoztatta az agyát, a nem működő ujjait, fejben játszotta a csellószviteket. Túlélte, újra tudott mozogni, még ha gordonkásként többé nem is lépett föl.  

Mint sajnos tudjuk: minden túlélés csak átmeneti.

Gondolkodtam, vajon miért olyan alacsony Heinrich Schiff ismertsége  nálunk, ha egyszer itt lakott a szomszédban. Talán egy ország csellista-befogadóképessége korlátozott? A leghíresebbek mellett és között ott van nekünk Perényi Miklós? Kész csoda, hogy Várdai István át tudta ugrani ezt a nagy árnyékot? Vagy két Schiff nem fért meg a szívekben? Mert, ami Heinrich Schiff játékát illeti... Ami a Haydn D-dúr csellóversenyt illeti, ahogy érezni (még csak nem is egyszerűen hallani) a hangszer zörgéseit, keményen megdolgoztatja a játékost, amíg a zene kijön belőle, az nekem csodálatos élmény. Még ha a kíséret a maga klasszikus tempóival egy kicsit vissza is fogja a szólistát a lemezen. Valahogy éppen ettől szép az egész, hogy van egy rendetlen főhős, akit rendre szorítana a környezete. És mintha hagyná is magát, amíg el nem ér a kadenciáig, amely mintha a magány megdicsőülése volna. Ne sajnáljatok engem. Igaz, hogy egyedül vagyok, de a hegy legtetején. Én látom, amit ti nem.   

Karácsony estéjének reggelén, vagyis még reggelén sem, éjfél után öt percelén leadta az M3 Maár Gyula Polgár László-filmjét. Vagy nem is tudom, mi is volt, nem film, hiszen, a régi kifejezéssel élve, elektronikára rögzítették. Amúgy sem egészen világos a műfaj, inkább az a furcsa, hogy régebben ilyesmit lehetett készíteni. Stúdióban díszletek, frakkos énekes, szép, bár teljesen sikertelen kísérlet arra, hogy a klasszikus zenét tévés műfajjá változtassák. Kevésbé megértően fogalmazva: halálos hülyeség, egy szőke statiszta vonszolja a keresztet, miközben Polgár László a Kreuzstab-kantátát énekli. Olyan elszántság, megértési vágy és rajongási képesség kell ahhoz, hogy az ember ilyesmit nézzen, élvezzen, elemezzen, amilyen valószínűleg a maga korában is ritkaság volt. Most meg csak dokumentum értéke van, ilyet is lehetett egykoron. 

Ilyet is lehetett, és ahhoz, hogy lehessen (lehessen volt) másféle viszonyulás kellett a művészethez, énekléshez. Másféle művészek kellettek, olyanok, akik elviselték, hogy bizonyos értelemben köztulajdonná válnak, nem rejtélyes villákban laktak, magas hegyek tetején, hanem itt éltek, velünk és köztünk, fölszálltak a hetes buszra, és úgy zötyögtek be az Erkel Színházhoz. Akikhez úgy tudott viszonyulni a közönség, ahogy, valami óvó szeretettel, ti a miénk is vagytok, minket képviseltek a nagyvilágban. Ma ezt már csak sportolók élhetik át, Nagy Ádám a hónap játékosa Bolognában. "Nem fél, művész úr, hogy megfázik sapka nélkül?" - kérdezte Polgártól valaki a hóesésben. Megvéd a hajam, felelte ő, és valahogy ebben a párbeszédben minden benne van a múltból, a régi fajta operabarátságból. Nem tudom, mennyire jó, mennyire rossz, de nem valószínű, hogy bármelyik mostani basszistának ilyen beszélgetésben része lehet. Énekes, az is egy foglalkozás, én meg biztonsági őr vagyok. 

Még csak azt sem akarom mondani, hogy de szép volt, vagy bármi hasonlót. Aki abban nőtt föl, annak nyilván hiányzik, más meg azt mondja, nem kell huszonnégy órában énekesnek meg közönségnek lenni, elegendő héttől tízig. Csak így valahogy korlátozzuk önmagunk készenléti idejét, nehezebben találkozunk a nagy élménnyel. Amit néha meg sem lehet magyarázni, les ránk, elkap, fölfal, kiokád, és akkor még finoman fogalmaztam, és kedvező irányba fordítottam táplálék voltunk menetét. 

Itt van ez. Látom minden hibáját, látom benne a hülyeséget, a tévézést, látom azt, ami mindezen túl vagy éppen ezért igaz benne. Hiába próbálom higgadtan nézni, újra és újra összefacsarja a szívemet. Aki nem ismerte, annak hadd legyen ez a karácsonyi ajándékom. Nem tőlem kapja.