Persze, jó lett volna Callast látni, vagy Carusót, ahogy jó volt Pavarottit hallani, vagy Gruberovát, de minden kornak megvan a maga énekescsodája. Akiről aztán nem tud mit mondani az ember, ha kérdezik, csak hogy csodálatos volt, ahogy a hangja szárnyalt vagy körbeölelt, betöltötte a teret, akármi. Közhelyek, de talán ez a dolog lényege. Ha elmondható volna, nem kellene átélni.

A mi korunk Cecilia Bartoli kora, én korán csatlakoztam, még a nyolcvanas évek végén, de még most sem késő senkinek. Még most is rendületlen, mind a hangját, mind a lelkesedését illetően, vannak ilyen emberek, akik tudják, mi a feladatuk az életben, és nem fáradnak bele. Szerintem már elmondtam: Bartoli próbán is mindig teljes hanggal énekel, és soha semmit nem un meg próbálni, mindenki dől ki mellőle, ő meg csak mosolyog: elénekeljük még egyszer?

Egy ismerősöm megőrül attól, hogy Bartoli minden koncert végén átveszi az előkészített csokrot, eljátssza, hogy meglepődik, aztán a csokorból szálanként kiszedi a virágokat, és kiosztja a színpadon vele álló kollégák között. Hogy nem unja?

Nem ezt szokták kérdezni a mennyországgal kapcsolatban is? Jó, jó, boldogok vagyunk, de nem fogjuk unni? Nem tudom, de azt biztos észrevesszük, ha nem vagyunk boldogok.

Ma hatvanéves Cecilia Bartoli. Csak komolyan ne vegye a korát, csak el ne kezdje unni, csak abba ne hagyja az éneklést. Mert biztosan észrevesszük, ha nem vagyunk boldogok.

Ha jól emlékszem, a Picasso kalandjaiból értesültem arról, hogy Churchill festett is szabadidejében. Hogy Hitler festett, azt valamiért már korábban is tudtam, de hogy a 20. század ilyenformán tényleg a festészet százada volt, nemcsak a képzőművészet miatt, hanem mert a 2. világháborúban is festők álltak egymással szemben.

Festettek, de hogyan? Londonban most meg lehet nézni, ha nem is Hitlert, de Churchillt, a Wallace Collection összerakott egy kiállításra valót a festményekből, és állítják, hogy nem is rossz.

Tényleg nem is rossz. Persze, az ember igyekszik elkerülni egy vaktesztet, ha van ilyen a festészetben, szóval hogy mit festett profi és mit egy óvodás, mit egy miniszterelnök és mit egy diktátor, de annyi azért látszik, hogy ez nem a teljes dilettantizmus. Pedig Churchill késői kezdő volt, negyven elmúlt, amikor festeni kezdett, és kilencven elmúlt, amikor abbahagyta. Mennyire tudott? Marad számomra az egyszerű teszt, szeretném-e, ha a kép itt lógna az íróasztal fölött.

Nem mintha bármi esély is volna rá, az itt látható kép 11 millió dollárért kelt el. Angelina Jolie volt az eladó, aki a képet még Brad Pitt-től kapta. Lehet, hogy ez többet dobott a festmény értékén, mint maga Churchill.

Van a Telegraph Avenue című könyvben egy elég rémes otthonszülési jelenet, nem is sikeres az akció, a szereplők a kórházban kötnek ki, ahol összevesznek az orvossal, és a szóváltás végén a bába azt kiabálja az orvosnak, hogy „maga cézározó hentes”. Arra persze rájöttem, hogy ez a cézározás az, amit én magamban császármetszésnek hívok, de arra is, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs arról, miért hívják ezt a beavatkozást császármetszésnek.

Julius Caesar miatt, aki, gondolom, valami utólagos, a név alapján kigondolt elképzelés miatt, így jött volna a világra, mert a caesum latinul metszést jelent. Az elmélet elég ingatag alapokon áll, hiszen Caesarnak már az ükapját is így hívták, az viszont igaz, hogy ő maga rendeletet hozott arról, hogy ha a szülés során az anya meghal, akkor meg kell próbálni a magzatot sebészi úton világra segíteni. El lehet képzelni, hogy az adott körülmények között mennyi esélye volt a gyermeknek a túlélésre. Kevés, de nem nulla.

Mert hát ez van a Macbethben is, a boszorkányok megjósolják Macbethnek, hogy senki nem árthat neki, akit anya szült. Én Macbeth helyében gyanakodnék, hogy itt van valami suskus, akkor majd beleesek egy hasadékba, vagy fejbe rúg egy harci mén, de nem így történik. Macduff az, akit idő előtt vágtak ki anyja hasából. És túlélte. Amit Macbeth nem élt túl.

Ez még tavasszal történt, a repülőtéren. Békésen üldögéltem, amikor a szomszéd asztalhoz telepedett valaki a hamburgerével. De hát én őt ismerem valahonnét. Pedig nem magyar, nem is értem, milyen nyelven beszél, de ez a hosszú arc, a bongyorkás, szőke haj, honnét is? Honnét is?

Megvan. Egy van Dyck-képről van, kettős portré. A festmény alapvetően Londonban van, de járt nem olyan nagyon régen Pesten is, a Szépművészeti Múzeumban. Fantasztikus két elkényeztetett majom, a Stuart testvérek, a család hatodik és hetedik fiúgyermeke. Ő a fiatalabb, Bernard, aki félig háttal áll, és úgy ki tudja facsarni a bal karját, mintha nem volnának benne ízületek.  Mindketten fantasztikus selyemruházatot viselnek, egy időre aztán ez kiment a divatból, és jöttek a puritánok szürkében és feketében, az ilyen selyem hacukákat meghagyták a zsokéknak. De nem is a ruha az igazán elképesztő, hanem a cipő, mintha a teletalpú csizmáknak volna valami előképe, a sarok- és talprészt összeköti egy vaskos bőrtalp. A fiúk épp a nagy európai Grand Tourra indulnak, három évig fognak utazgatni, hogy megismerjék a világot.

Miközben az ember csak legyint a selyemmajmocskákra, azért azt is tudni kell, hogy mindkét gyerek ifjan, nagyon ifjan, huszonhárom évesen fog meghalni, elesnek az angol polgárháborúban, életüket adják a királyért. Akit szintén van Dyck festett meg, de most nem volt ott, a repülőtéren.

Nem csalódás, kicsit sem az a Metropolitanben játszott Frida y Diego (teljes címén, és valamiért mindig spanyolul is mondták a teljes címet: El ultimo sueno de Frida y Diego), vagyis attól függ, mihez hasonlítjuk. Ha a Metben játszott többi operához, akkor a Tosca azért jobb. De nem szebb.

Gondolom, ez is a lényeghez tartozik. Csak magában hallgatni Gabriela Lena Frank zenéjét nem volna egész estés szórakozás, de nem kell magában hallgatni, van csodálatos díszlet, nagy, vörös fával a közepén, amelynek csupasz ágai mint a szívközeli erek, breakelő csontvázak, halottak napja Mexikóban. Van Frida és Diego, akiknek az élete annyira közismert (legalábbis Amerikában), hogy nem kell elmesélni részletesen a történetüket, aki nem ismeri, olvasson utána vagy nézze meg a filmet.

A librettó három évvel Frida Kahlo halála után kezdődik, és alapjában véve egy fordított Orfeusz-történet, nem a férfi megy a nő után a túlvilágra, hanem a nő jön vissza a férfiért, és teljes sikerrel is jár, viszi magával.

A teljes siker csak a lelkeket illeti, el is mondják a szünetben, hogy Diego Rivera azt kérte, hogy a hamvait keverjék össze Frida Kahlo hamvaival, de a család nem teljesítette a kívánságát. Marad az operai és filmes együttlét, megvolnának egymás nélkül is, de az egyik fölidézi a másikat, Romeo és Júlia, Abélard és Héloise, Philemon és Baucis.

Miért lett egyre ritkább az ilyen páros az idők során?

Van egy komolyzenei lemezlovas, Dave Hurwitz, írásban és a YouTube-on értékeli a klasszikus zenei lemezeket, lendülettel és határozottan. A dolog jelenlegi állapotából fakadóan egyre inkább a múltról van szó, összegzéseket közöl, most épp egy olyan sorozata van, hogy egyes szerzők teljes életművéből az öt legjobb lemez. Időnként képtelenségnek tűnik, melyik lehet az öt legjobb Bach? Százötöt könnyebb volna mondani. A sorozat vagy alsorozat mindenesetre nemrég jutott el Bartókig, a legjobb Concerto, a legjobb Zene, Kékszakállú, zongoraversenyek, szóló zongoraművek.

Nem kétséges, mit fog mondani, és tényleg azt is mondja: Zoltán Kocsis (ő úgy mondja: kocsisz). Bartók zongoraműveinek nem volt, és nem is lesz jobb felvétele. És pont. 

Biztosan vannak zongoristák, akiket ez elkeserít vagy elkedvetlenít, de nincs mit tenni. Ezzel a tudattal kell gyakorolniuk, fellépniük, gondolkodniuk, élniük.

Szelíd nyomásra, vagy inkább ösztönzésre Michael Chabon Telegraph Avenue című regényét olvasom, lemezboltosok a főszereplők, jazzt hallgatnak. Lassan haladok, mert ha egy lemezről van szó a könyvben, igyekszem meghallgatni vagy legalább belehallgatni, és ez tényleg időt igényel. Az egyik szereplő eldobja Sun Ra The Soul Vibration of Man című albumát, próbálok rájönni, hogy ez mit jelent. Bár itt pont nem is a zenéből lehet megérteni, mit jelent a dobálózás, hanem abból, hogy ez a lemez a könyv megírásának idején nem volt még CD-n vagy letölthető formában, igazi kincsnek számított.

Nem is ezt akartam mesélni, hanem hogy nem voltam biztos abban, érdemes-e megemlíteni a régi félrefordításokat, hogy az Üvöltés című kötetben Sonny Rollins trombitásként van emlegetve. Nem mindegy? Nem tudálékosság és kicsinyesség az ilyen utólagos javítgatás?

Talán nem, mert Chabon fordítója, Pék Zoltán is azt írja, hogy Ornette Coleman volt az, aki újra fölfedezte a New Orleans-i kürtösök hangszínét. Akik nyilván nem kürtösök, nem is trombitások, hanem szaxofonosok. Ha volna valami fordítói adatbázis vagy internetes szakmai folyóirat, akkor lehet, hogy ötven év elteltével nem követnék el ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt a hibát,

Ebben a lemezdobálós jelenetben egyébként az egyik szereplő háromsoros ruhát visel. Hát az vajon milyen lehet? Gyanítom, hogy semmilyen, hogy inkább egy háromrészes öltönyről van szó, amely nemcsak azonos anyagból készült nadrág és zakó, hanem mellény is van hozzá. De ezt emlegetni lehet, hogy tényleg tudálékosság, mert ezt a hibát más fordításokban még nem vettem észre.

Ha valahová nem kell képzőművészetet vinni, az Velence. Van ott elég.

Ennek ellenére visznek, mintha Velence a világ egy különleges pontja volna, ahol össze kell gyűlnie a szobroknak és festményeknek. Például a csinos kis templomban, a San Gallóban egy lengyel videóművész varázsol el egy Memling-festményt, az Utolsó ítéletet. Megmozgatja a szereplőket, meg egyik kézből átmegyünk a másikba, három monitor a templomocska három falán. De hogy miért éppen Memlinggel foglalkozik egy lengyel videóművész?

Hát ez az. Mert ez a Memling Lengyelországban van, Gdanskban. Elég kalandos úton került oda, többé-kevésbé elkalózkodták a danzigiak, miközben a festményt el akarták vinni Firenzébe. Évszádokkal később próbálták is visszaperelni, de nem sikerült, már a 20. században a bíróság úgy döntött, hogy maradjon.

Ha firenzei volnék, nem adnám föl. Ámbár Firenzébe sem kell művészetet vinni feltétlenül.

A történet azért is érdekes, mert a képen szerepel Tommaso Portinari. Ha a név ismerős, nem véletlen, Dante Beatricéje is Portinari volt, de úgy kétszáz évvel korábban. Tommaso Portinari a bruges-i Medici fióknál dolgozott, meglehetősen mérsékelt sikerrel, nem sok híja volt, hogy csődbe nem vitte az egész bankházat a rosszul elhelyezett kölcsönökkel. De ami a festészeti ízlését illeti, abban hiba nem volt. Neki köszönhető az a Hugo van der Goes szárnyasoltár, amitől egy pillanatra mindig elbizonytalanodik az ember az Uffiziben: jó ez a reneszánsz Itáliában, de hol van a németalföldi festészettől?

Tommaso Portinarit egyébként utolérte a tehetségtelen bankárok sorsa, szegénységben halt meg abban a kórházban, amit még az egyik őse alapított. Amikor még Beatrice is élt.

Meghalt Sonny Rollins, szaxofonos, improvizáló művész, ebben a minőségben még irodalmi alak is. Legalábbis a nyolcvanas években sokak által sokat forgatott Üvöltés című válogatásban benne van, nem szerzőként, hanem szereplőként. Az írás címe félrevezető, Trombitaverseny a Mission Corralon, ehhez képest senki nem trombitál benne, három szaxofonos fúj egymásért és egymás ellen, Gerry Mulligan, Brew Moor és Sonny Rollins.

Mennyivel könnyebb ma fordítani, rámegy az ember az internetre, és látja, hogy mindhárman szaxofonosok, itt meg Mulligan rögtön az elején magasra tartja a „baritontrombitáját”. A félreértés oka az, hogy Amerikában hornnak mondják a szaxofont, a horn pedig eredetileg kürtöt jelent. Mondjuk az sem trombita, de azt talán a fordító is érezte, hogy a jazzben a vadászkürt használata nem gyakori. Hogy miért nem kérdeztek meg ez ügyben valaki szakértőt, az rejtély.

Sonny Rollins szép kort ért meg, ha hozzávesszük, hogy ehhez a heroinfüggésből is ki kellett másznia, akkor nagyon szépet. Ő volt az utolsó életben maradt szereplő (ha a képre bekéredzkedő gyerekeket a járdán és az ablakban nem számítjuk) a Nagy nap Harlemben című 1958-as fotón, ahol az elérhető nagy dzsesszistákat összeterelték egy közös fényképre. Nem volt mindenki elérhető, hiányzik a képről Miles Davis (tegnap lett volna száz), John Coltrane, Duke Ellington,  Benny Goodman, de Gerry Mulligan rajta van, a kép jobb oldalán áll szőkén, kihajtott gallérú teniszingben a zakó alatt. Sonny Rollins tőle balra, a lépcső mellett, szemüvegben.

Lezárult. Tulajdonképpen már rég lezárult, Sonny Rollins már évek óta nem lépett föl, nem is játszott otthon sem, de most valahogy látványosan lezárult.

Mestre Velence után csalódás, írta a régi Panoráma útikönyvem, ipari város, onnét mennek be dolgozni a pincérek és rakodóemberek Velencébe. Ebben meg is nyugodtam közel negyven éven át. Ha csalódás, nem megyek oda, minek is mennék. Aztán mégis, és tényleg csalódás volt.

De jó értelemben. Szerencsém is volt, mert lehetett volna sivár vidéket találni, de a szállásom pont a főtér mellett volt, szép és tágas, kávézók és éttermek, a tér közepén a helyiek promenádolnak a kutyáikkal, a háttérben óratorony. Hát ez mennyire szép. Ha volna itthon csak egy ilyen terünk, el nem mozdulnék onnét hétszámra. Ki írta, hogy csalódás? Ki írta a régi könyvet?

Hát az is érdekes. A szerző Fajth Tibor, akiről semmit sem tudok, de megvívok vele Mestre becsületéért. Látom, hogy elég rendkívüli az életpályája, jogász, zeneszerző, operaigazgató, zenei és idegenforgalmi szakíró. 1958 és 1962 között az Operaház igazgatója, utána a Nemzeti Bank titkárságát vezette. Írt Pucciniről és Rossiniről könyvet, és nemcsak a Velencét írta, de a régi, vaskos Itáliát is, sőt, van egy athéni és egy svájci könyve is.  Mestre ügyben talán tévedett, de hát akkoriban nem olyanok írták a könyveket, akik éveket éltek egy városban, hanem akik egyáltalán ki tudtak oda utazni huzamosabb időre, mondjuk egy hónapra. Lehet, hogy Mestre nem fért bele. Vagy csak odavonatozott, kinézett az állomásról, Velence után csalódás.