Próbáltam, akartam, erőltettem, de nem sikerül végignéznem a Netflixen A csütörtöki nyomozóklubot. Pedig milyen pompázatos, hangulatos, színészes, Helen Mirrenes film, de vagy nem mozgóképre való a történet, vagy én nem vagyok mozgókép elé való. Elvben ez valami szórakozás, ha erőltetni kell, akkor nem stimmel, abba is hagytam a próbálkozásokat.

A kiadóban viszont azt mondják, hogy a filmváltozat nagyon jót tett az eladásoknak, megnőtt az érdeklődés Richard Osman bűnügyi regényei iránt, és az ember egyszerre úgy érzi magát, mint a régi szép időkben. Amikor megnézte a filmet, és aztán megvette a könyvet, hogy elolvassa, hogyan is történt igazából. Nem is tudom, hol kezdődött nálam az utánolvasás, talán a Tüskevárral. Aztán Egri csillagok, Szegény gazdagok, Kloss kapitány, Mézga Aladár. Kenguru. A Rabszolgasorsot már nem láttam, csak megvettem, sajnos az volt a könyv vége, hogy „Jöjj ide, Isaurám, de ne a térdemhez, hanem a keblemre”.

Mindenesetre volt kölcsönhatás a filmek, vagy inkább a televízió és az irodalom között. Mintha jobban hittünk volna a betűknek, mint a képeknek. Azóta ez megfordult, ha jól látom.

Nem veri ki az ember szemét, de ha valaki arra jár, a Ráday utcai Bibliamúzeumban érdekes dolgot láthat. Valószínűleg mindig láthat érdekes dolgot, a jeruzsálemi templomok makettjait, de van időszakos kiállítás is, Kemény Gyula gyűjteményéből válogatás.

Ahogy mondani szokás (mondják is) a gyűjtemény a festők és festmények mellett a gyűjtőről is szól, óhatatlanul elárulja magát, mi az, ami tetszik neki, milyen képekkel akar és hajlandó együtt élni. Bár, ami azt illeti, ha kölcsön adja a képeit egy kiállítás céljára, akkor lehet, hogy arról is beszél, milyen képekkel hajlandó, de nem feltétlenül akar együtt élni.

Mielőtt nagyon belebonyolódnék: Kemény Gyula festő és restaurátor is, így az ember azt gondolja vagy reméli, hogy egy lépéssel közelebb kerül a festészethez, talán azt látja, hogy egy festő mi érdekeset találhat egy másik festő munkájában. Ez egyébként valamennyire tényleg meg is történik, látszik, hogy Kemény Gyula szereti az érdekes festészeti dolgokat, furcsa fényeket, még furcsább színeket, az ég ibolya felé közelítő kékjét, a borostában rejlő festészeti kihívásokat. Ha pontos a válogatás, akkor van valami erős rokonszenv Kemény Gyulában a sárga iránt.

Ennél közelebb nem jutottam. Vagy mégis? Ez is egy borostás arc, Szabó Vladimir Parasztembere, ez a furcsa, nyílt tekintet, nem néz, nem vizsgálja a nézőt, de hagyja magát nézni és vizsgálni. Közönyös, de nem tartózkodó. Fess le. Gyűjts. Bámulj. Klasszikus farkasszem-nézés. Hiába várom, nem fordítja el a tekintetét.

A világ tele van elfelejtett operaénekessel, ez a dolgok rendje, bár a hangfelvétel némileg változtatott a dolgok rendjén. De ha felejteni akarunk, akkor persze lehet.

Itt van (vagyis éppen hogy nem nagyon van) Koréh Endre, az Operaház posztumusz örökös tagja. Igazi nagy sztár volt a maga idejében, a négy nagy operaházból háromban biztosan föllépett, járt Bécsben, a Scalában és a Metropolitanben. És lemezek is készültek vele, sőt, dalokat is írtak kifejezetten az ő számára. Amikor a portrélemezét megkaptam, a nagymamám barátnője úgy adta át, hogy ő az a szegény énekes, akit Székely Mihály kiutált az Operából, bosszúból, mert Koréh vette át a szerepeit, amikor Székelyt nem engedték énekelni.

Én persze Székellyel voltam. Meg a portrélemezen is olyan furcsa dolgok voltak, magyar nóták, egy német nyelvű Figaro házassága-részlet, nem túl jó. Meg, persze, A pince mélyén.

Ez is nagy Koréh-szám volt, bár nem neki írták, a szerző Ludwig Fischer, Mozart kedvence, az első Ozmin a szöktetésből, két és fél oktáv hangterjedelemmel. Hol volt még akkor Zámbó Jimmy?

Koréh, amikor látta, hogy itthon nem terem babér, elindult a szép hazábúl, a sikereiről mélyen hallgattak, aztán már nem is kellett hallgatni, mert 1960-ban, ötvennégy évesen Bécsben meghalt. Azóta is feledjük, egyre feledjük.

Tudom, nem a legjobb időzítés, de Diane Keaton annyira biztos helyen van mindannyiunk szívében, hogy semmi szükség nincs a vagy jót vagy semmitre. Szerettem akkor is amikor idegesített. És jelen időben is mondom.

Hogy mikor idegesített? Például a Keresztapa első részében, ahol olyan bágyatagon meresztgeti csak a szemét. Nem tehet semmiről, egyszerűen rossz választás, nem az a figura, nem az a testmagasság, az emlékezetes sétálós-beszélgetős jelenetben Michaelt az út közepére teszik Kayt meg a szélére ahol már lejt az út, hogy ne legyen fél fejnél nagyobb a különbség a nő javára. Csakhogy ezzel egy egyébként nem tervezett jellemvonását mutatják be a férfinak, hát igen, pici, Napóleon-komplexusa van, megölet mindenkit, aki lefelé néz rá. Kivétel a testőr és a feleség. Nem tudom, de állítólag Diane Keaton maga sem bírta végignézni a filmet saját maga miatt – ami legalábbis rokonszenves a szememben.   

A másik még nagyobb szerep, még nagyobb siker, Oscar-díjas. Amikor énekel az Annie Hallban. Ugye, annyira rá van írva maga a szerep, hogy neki az eredeti neve is Hall, és az apukája kislányként Diannie-nek hívta, és minden csodálatos, amit mond, ahogy mondja, a ruhái, és az, hogy lá-li-lá (Bánsági Ildikó hangján). De ahogy énekel… a saját hangján. Seems Like Old Times és It Had To Be  You a két dal. Ez az utóbbi (ezt talán nem szokás tudni) elhangzik a Casablancában is. 1982-ben láttam először a filmet, azóta meggebedek a két énekes rész alatt, olyan lassú, olyan semmilyen, annyira pont az ellenkezője annak, aminek lennie kellene.

Mindegy, meggebedek még egy párszor.

Ha Gianni Morandi, akkor a legtöbb embernek a Térden állva (csúszva) előtted jut az eszébe, értem is, hogy miért, de én ezt a dalát jobban szeretem. Meg az egész Gianni Morandit csodálom, hogy végig tudta csinálni az életet ugyanazzal a frizurával. A dal 1962-ből való, azóta Gianni hosszabb nadrágokat és szűkebb zakókat visel, de a haja körülbelül ugyanolyan maradt. A dal szövege minden álkomolysága ellenére is mára meghaladott, hiszen a főhős meg akarja beszélni a lyánnyal, hogy ha megint meglátja, hogy kéz a kézben mászkál azzal a másikkal, beveri a fejét. Mármint a másiknak, nem a lánynak – legalább ennyi.

És a tánckar, a tejesüveggel tvisztelő RAI rongylábazók, egyszerűen csodálatosak. Ez is mintha megszűnt műfaj volna, az állami tévékben működő állandó tánckarok. Valaha az NDK volt a nagy mester, de kiderül ilyenkor, hogy nem voltak ők sem előzmény nélkül.

Nem feledkezve meg a műveltető szerkezet csodálatosan könnyed használatáról. Magyarul ezt nem is könnyű pontosan kimondani: küldesd le magadat anyáddal tejért. Intézd el, hogy anyád leküldjön tejért.

Majd bolond leszek, szólt a lány.

Mondanám, hogy mindenkinek van kedvenc olasz slágere, de nyilván van, aki megőrül a műfajtól. Nekem mindenestre több is van, és talán ez a legutolsó a sorban, a 50 Special. Ez se friss darab, 2000-ben hasított vele a Lúnapop együttes, amelynek lényegében ennyi volt a működése, egy évre rá felbomlott. A cím a legkisebb Vespa modellre vonatkozik, tűzpiros és 50 köbcentiméteres, de szárny az ember lába alatt, és ha a bolognai hegyekben megy vele a lírai alany, akkor a gondjai elszállnak.

Szóval Vespa. A szó darazsat jelent, állítólag nem a hangja, hanem a formája miatt kapta a jármű, hogy olyan darázsdereka meg potroha van. Ehhez képest még soha nem láttam sárga-fekete csíkosra festett Vespát, nem értem, miért nem jut senkinek az eszébe. A motort a II. világháború után tervezték, állítólag (ez rövid időn belül a második állítólag) azért, mert a szétbombázott Piaggio gyárban nem maradt semmi, csak egy csomó repülőgéphez való kerék. Mit csináljunk velük, mit csináljunk, hát talán motort. Robogót.

A terv műfajteremtő volt, ennek ellenére simán meg is bukhatott volna, ha nem szól közbe Hollywood. A Római vakációban Vespán szállította Gregory Audreyt, és ez abban az évben százezer eladott példányt jelentett.

A Vespa meg azóta is duruzsol, és addig-addig duruzsolt a fülembe, míg most elmentem a kölcsönzőbe, hogy kivegyek egy példányt, és végigpöförésszek vele a tengerparton, de épp nem volt nekik. Jöjjek vissza hétfőn.  

Bárcsak.

Bevallom, mi mást tehetnék, hogy bizonyos értelemben épp a lényeget nem értettem Werner Herzog könyvéből. Elgyalogol Münchenből Párizsig, mert úgy érzi, hogy ezzel megmenti, vagy életben tartja Lotte Eisnert... Ki az a Lotte Eisner? Vannak, persze, jegyzetek, utána lehet nézni mindennek, Lotte Eisner német kritikus és filmtörténész, Hitler hatalomra jutása után Párizsba emigrált, ott is maradt, ott is halt meg, és a jelek szerint a német film (akkor) új generációjának nagy szüksége volt rá, az írásaira, az értésére, a megjegyzéseire. A könyv vége egyébként Herzog Eisnerről mondott laudációja, amiből kiderül sok minden, többek között az is, hogy Eisner ismerte Brechtet. Egy barátnője adta át neki egy pályakezdő ismerőse darabját, akit akkoriban még Eugénnak hívtak, de ez nem baj, csak nézze már meg, mert szerinte tehetséges a fiú. Eisner meg azt mondta, hogy ha tényleg tehetséges, akkor járni fog vele. Hogy végül jártak-e azt nem tudom, mert kettőn áll a vásár, de a darab a Baal volt.

Azelőtt lehetett szellemi teljesítménnyel csajozni.

Voltak fölösleges művészeti aggodalmaink. A fényképezés végül nem szorította ki a festészetet, a mozi nem ölte meg a színházat, a tévé nem végezte ki a mozit. Ámbár... most épp úgy látszik, hogy a stream mégis kinyírja a mozit, ahogy az üres termeket nézem, de biztosan erre is lesz valami megoldás.

Ami most igazából érdekes számomra, hogy talán eleve fölösleges volt a színház féltése a mozitól. Éppen Werner Herzog könyvét olvasom, Jégen gyalogolni a címe, és nagyrészt valóban jégen gyalogol benne. 1974-ben a filmrendező hirtelen felindulásból elindult Párizsba. Münchenből. Gyalog. November végén. Az élményeket naplószerűen jegyezte föl, és látszik, hogy a filmrendezői gondolkodás nem a drámaíróhoz van közel, hanem a költőhöz. Képek, képek egymás után, bámuló, gyanakvó emberek, bámuló, gyanakvó hollók (gondolom, a valóságban inkább varjak lehettek), szemetes erdők, esőben ázó cigarettásdobozok.

Az is igaz, hogy a fordító, Szijj Ferenc költő, de nem hiszem, hogy rajta múlott volna.

- Megkérdezhetem, hogy milyen doktor?

- Csak jogi.

- Hát akkor igazán tudnia kellene, hogy a törvények...

- Állj, állj, állj. Tudom. De a törvényt nem akarom elfogadni. A biztonsági öv nem olyan, mint a gyorshajtás vagy az ittas vezetés, ha nem kötöm be magam, nem veszélyeztetek más embert. Még csak nem is olyan, mint a bukósisak, hogy rossz példát szolgáltatok vele, senki nem nézi, hogy a másik be van-e kötve.

Senki? Ezt most nem jókor mondtam, mert ők épp ezt nézték. Mi több, a múlt héten is épp ezt nézték Kecskemétre menet, így már egészen szép összeg jött ki biztonsági övből. Persze eszemben sem volt vitatkozni miatta, úgysincs értelme, de nem is elegáns, mintha az ember a jegyszedővel vitatkozna a koncert előtt, hogy hol akar bemenni. A rendőr is a tápláléklánc alján van, az érveimet is ezerszer hallotta, mert azt mondja: szerintem igaza van. De a törvények...

            Persze, lehet, hogy ezt is javasolták nekik eligazításon, legyünk mindannyian a törvények áldozatai, mert a kollégája is ezt mondja, amikor jön bevasalni, bebankkártyaleolvasni a büntetést. Igazam van, de a törvények. Tök jól elbeszélgetünk közben még a felelős állattartásról, azelőtt francia bulldogja volt, ölben vitte föl a negyedikre, nehogy megerőltesse a gerincét. Mármint a kutya.

            Azért megbüntet. Nyilván kevesen mondják az ilyen büntetésekre, hogy jogos, megérdemeltem, de most tényleg. Ha sem a törvény végrehajtója, sem az elszenvedője nem tartja helyesnek a szabályozást, akkor hogyhogy mégis végrehajtódik? Ha az új szabály szerint aki nem köti magát be, annak jól bele kell verni a fejét a kormányba, hogy megtanulja egy életre, akkor azt is megteszik?  

            Persze mindegy. Olaszország felé megyek, és aki ezt teszi, az ne nyavalyogjon, hanem örüljön az életének. Dobtam már én kacagva az árokba a leszakadt első sárhányót, nem érdekes, Olaszországba megyek. Majd otthon jajgatok.

Nem is tudom, hogy Magyarországon játszották-e valaha a darabot. Nem volnék meglepődve, ha nem, pedig nem különösebben nehéz hallgatói élmény. Aaron Copland Lincoln-portré című művéről van szó. 1942-ben írta, felkérésre, valaki jelentős amerikai személyiségről, és Copland a lehető legkézenfekvőbb megoldást választotta a közelgő (vagy már ott lévő) háború idejére. A megoldás sem különösebben merész, a zenekar amerikai dallamokat játszik és közben a narrátor Lincoln beszédeiből és leveleiből olvas föl részleteket. Néha csak mesél, de éppen egy-egy mondatot: Abe Lincoln csöndes, búskomor ember volt.

A narrátorral lehet valamicskét emelni az est fényét, mondta már a szöveget Bill Clinton (ha ugyan az fényemelésnek számít), Barack Obama, vagy maga a komponista. És közben egyre ébred a nyomasztó kérdés, hogy ki is volt Lincoln azon túl, hogy csöndes és melankolikus ember? Mi is volt az amerikai polgárháború? Igen persze, elvek és politika, rabszolgatartók és rabszolgát nem tartók, de közben mégis valami furcsa jogi helyzet. A déli államok bejelentik, hogy köszönik, most már nem akarnak az államszövetség részei lenni mire az északiak háborúzni kezdenek velük.     

Nem könnyű hősnek lenni.