Ma százéves Mel Brooks, akiben sok csodálatos dolog van, és akivel sok csodálatos dolog történt, ott van mindjárt az, hogy egyáltalán: él. Ezzel bizonyította az egyik bölcsességét, amely szerint a humor a halál ellensége. Mel Brooks EGOT-díjas, vagyis elnyerte az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt. Rajta kívül csak 21 embernek sikerült ez a szórakoztatóipar történetében.  Filmek, zenék, szerepek, forgatókönyvek, dalok, könyvek – amit lehet, azt ő kipróbálta. Van mire visszanéznie. Nem is tudom, miről a leghíresebb, az Űrgolyhókról, Az ifjú Frankensteinről, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelméről. Talán mégis A producerekről, ami volt színdarab, film, musical, végül filmmusical, és mindig sikeres. Mindig vicces. Arról szól a történet, hogy két producer rájön: ha jó biztosítást kötnek a bemutatandó darabra, akkor nincs más dolguk, csak meg kell bukniuk, és garantált az anyagi haszon.  Íratnak egy orbitális baromságot, Hitler-show, fogkefebajszos, egyenruhás és nejlonharisnyás figurák éneklik, hogy Springtime for Hitler and Germany (ez a musical-változat). A kritika és a közönség fölfedezi a darabban a harsány és finom humort, szatírát és elmeélt, nem sikerül megbukni vele, kész a tragédia. Nagyon kellett röhögni. még a Madách Színházban is.

Mint sokat látott, sokat tapasztalt és bölcs embert, megkérdezték tőle, mi a különbség a komédia és a tragédia között. Nagyon egyszerű. Ha megvágom az ujjamat: tragédia. Ha mész az utcán, beleesel a csatornába, és meghalsz: komédia.

Hát csak óvatosan a járkálással.

Van ez a szokásos nyár eleji elsápadás, hogy már megint hová emelték a Lukács uszoda belépőjének árát. Az egekbe. Hétezer hétköznap, nyolcezer hétvégén. És cserébe mit adnak? Hát persze, a Lukácsot. Megfizethetetlen.

Mégis: cserébe mit adnak? A párkányon a tavalyi avar, nem is tudom, hogy tudták megőrizni, nem fújt azóta szél, nem esett az eső? A lépcsőfeljáróból hiányzik a legfelső fok, de nem pótolják, legalábbis egyelőre, hanem kordonnal kerítik el. A napozó vécéjében nem működik az egyik tartály, a földszinten az egész férfi zuhanyzó felújítás alatt. De megéri.

• Kérek egy belépőt.
• Nyolcezer forint.
• De hát az a hétvégi ár. Ma péntek van.
• Nálunk a péntek is hétvégének számít, tessék megnézni a papíron.

Ilyenkor már nem vagyok benne biztos, hogy nem néznek-e egészen hülyének, de épp egy atlétatrikós ember eszmefuttatására figyelek: a hidegebb medencében öten vannak, a melegebben nyolcan. Nem lehet, hogy egy kicsit túl magasak az árak?

Mintha pont ez történt volna az Operában is. Kevesebb lett a szék a nézőtéren, de hogy ne legyen kevesebb a bevétel, fölemelték az egekbe a jegyárakat. Rövidtávon biztos bejön.

A két veronai nemest olvasgattam a napon, valahogy megkívántam csodás erkölcstelenségét, ezt a lányt szeretem halálosan, ja, nem is, inkább azt, persze, ahhoz viszont el kell árulnom a barátomat, de hát ilyen a szerelem. Amúgy is eszembe szokott jutni a musical-változata, régóta nem játsszák nálunk, pedig a Hair zenéjét szerző Galt MacDermot írta. A történetben a Veronában maradt Julia (nem az a Júlia) elhatározza, hogy szerelme után indul, de hogy ne zaklassák az úton, férfinak öltözik. Megbeszéli a komornájával, hogy nem vágatja le a haját, csak húsz igaz-szerelem csomóba köti (ezt elképzelni sem tudom, mi lehet) tisztázzák, milyen nadrágot kerítenek, de (ahogy Szabó Magda fordítja) micsodatartó is kell hozzá.

Micsoda? Tartó? Persze, tudom, miről van szó, bár a megfelelő magyar szót nem tudtam volna megmondani, nyilván Szabó Magda is ezért írta körül, hogy tudja az olvasó, miről beszélnek. Magyarul úgy mondják, gatyapőc, a nadrág elágazáshoz gombbal vagy kötéssel illesztett anyagdarab, hogy pisiléskor ne kelljen mindent levetni. Angolul codpiece. Állítólag a 16. század végére, amikor Shakespeare a darabot írta, már kiment a divatból, ám azért alighanem nevettek a problémán a nézők.

Ma van pont százötven éve, hogy Little Bighorne-nál lemészárolták Custer alezredes csapatait az egyesült lakota, cheyenne és arapaho indiánok. Egy Karl Mayon nevelkedett fiúnak vagy férfinak ez sokáig emlékezetes, jó hír volt, legalább valamit vissza tudtunk adni a sok szenvedésből. Aztán megöregszik az ember, és rájön, hogy a viszonzott szenvedés csak még több szenvedést jelent, nem egyenlítik ki egymást.

Ami azt illeti, a viszonzás derekas volt, amikor két nap múlva megérkeztek a felmentő seregek, kétszáz oszlásnak indult, meztelenre vetkőztetett holttestet találtak. A legtöbbnek kiszúrták a szemét, kővel összezúzták az arcát és a lábát, levágták a kezét. Furcsa módon Custer holttestét nem bántották, csak meztelenre vetkőztették.

Talán nem kellett volna. Ülő Bika, az egyesült törzsek vezetője néhány nappal korábban megálmodta, hogy halott katonák hullanak az égből, mint a szöcskék. Nagy győzelem vár rájuk, de ha kifosztják a halottakat, akkor népe elpusztul.

A nagy győzelemhez persze Custer alezredes is kellett, aki az amerikai polgárháború legfiatalabb alezredese volt, de a háború véget ért, ő meg talán valami hadvezéri komplexustól szenvedett. Mai szemmel azt látjuk a fényképein, hogy hát nem egészen normális, nem kellene emberek sorsát rábízni, de talán ez akkor nem volt ilyen egyértelmű. Mindenesetre Custer elutasította a tüzérségi támogatást, nehogy lassuljon a menet, nem hallgatott a felderítőkre, akik szóltak, hogy az indiánok sokan vannak, nagyon sokan, három részre osztotta a csapatát, és úgy kétszáz fő élén rohamot vezényelt. Pontosan nem tudni az adatokat, de még az is lehet, hogy tízszeres túlerő ellen.

Az indiánokat ugyan meglepte a támadás, de hamar rendezték a sorokat, Custeréket egy magaslatra szorították, bekerítették, és végeztek velük. Az áldozatok között volt Custer két testvére és tizennyolc éves unokaöccse is.

Persze, óriási volt a felháborodás, iszonyatos a megtorlás. Metszetek jelentek meg, amint Custer az utolsó hadállásból lobogó, szőke sörénnyel, villogó karddal még egyszer, utoljára rohamot vezényel. Annyit lehet tudni, hogy Custernél nem volt kard, és a haja annyira megritkult már akkoriban, hogy rövidre vágatta. Feltehetően roham sem volt, csak mészárlás.

Custernak nincsenek egyenes ági leszármazottai, de az egyik testvérének vannak. Ülő Bika ük-ük-ükunokája (körülbelül) DNS-vizsgálattal tudja bizonyítani, hogy az, aki, bár úgy nőtt föl, hogy titkolnia kellett a híres rokont. Aztán úgy negyvenéves kora táján azt mondták a családban, hogy most már nem kell titkolni. Amit azelőtt Custer csatamezejének hívtak, az ma a Little Bighorn-i csatatér. Talán ez is valami.

Van az a rejtélyes (számomra rejtélyes) jelenség, hogy milyen sok opera játszódik Sevillában. Olyanok is, amelyekről az ember nem is gondolná, szóval nemcsak a Carmen meg a Figarók, hanem A végzet hatalma és a Fidelio is. De van egy másik érdekesség, hogy milyen sok játszódik szentivánkor, nemcsak a Szent Iván éji álom, de a Falstaff meg A nürnbergi mesterdalnokok is. Lehet, hogy a Salome is, bár az inkább augusztus. Míg ezen töprenkedtem, rájöttem, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, mit jelent a Szent Iván éj. Úgy értem, az melyik éjszaka. Az, ami János napra virrad, vagy az, ami János napot zárja? Mégis másképp alszik az ember, ha tudja, hogy mik történnek közben különféle távoli erdőkben.

Újra és újra meglepődtem, hogy mennyire jó színésznő. Vagyis inkább mennyire jó a színpadon. Mert ez is egy furcsa pályakezdés volt, filmfőszerep, Vasárnapi szülők, megdöbbentően szép profiljával, dacosan és sorsverten. Aztán az ember elfelejtette. Nyakó Júlia sem szédült meg a filmezéstől, unszolásra elkezdte a főiskolát, aztán unszolás nélkül abbahagyta. Kicsit úgy, mint az Éjszaka földönben a taxisofőr, akiben a filmesek fölfedezik a nagy lehetőséget, de köszi, inkább marad a taxizásnál, az biztosabb kenyér. Játszott, nem játszott, évekig vagy talán évtizedekig nem láttam. Egy filmben, még a nyolcvanas évek végén, aztán egyszerre a Parasztoperában. Aztán újra és újra, meglepődve, hogy mennyire jó. Nem technikával dolgozott, hanem talán aggyal, tapasztalattal, szívvel, lélekkel. Fogyó eszközökkel.

Azt mind tudjuk és tapasztaljuk, mennyire más dolog egy verset elolvasni, és megtanulni. Az utóbbi esetben sokkal bensőségesebb, intimebb a viszonyunk a sorokkal és rímekkel – de hát az ember feje nem káptalan, nem fér bele minden, ahogy maga a költő sem tudja fejből elmondani az összes versét. Van azonban egy köztes állapot, amikor valaki nemcsak elolvassa, de le is írja a verset. Ilyenkor mégis kénytelen sorról-sorra haladni, és észrevenni olyasmit, amin egyébként átfutott volna a szeme.   

Valamiért most épp a János vitézt másolgatom, kacskaringóztatom a g betűket, lendületesen áthúzom a t-ket, szörnyülködök a nagy L betűimen, be rondák. Így jutottam el a 17. fejezetig, a hajótörésig, és olvasva nyilván föl sem tűnt volna, észre sem veszem, de azt írja Petőfi, hogy „Egy villám a hajót ízről porrá törte.”

Most azt hagyjuk, hogy szerencsés-e a por kifejezés a hajón, ha a viharban minden csupa víz, de ízről porrá? Nem ízzé-porrá? És egyáltalán: mi az, hogy ízzé-porrá? Hol van ebben, hogy kerül ide az íz?

Az etimológiai szótár annyit mond, hogy azelőtt úgy mondták, ízre-porra, és az íznek volt egy mára többé-kevésbé elfelejtett jelentése, az, hogy darab. Ízre-porra éppenséggel maradhatott volna, de a nyelv másképp gondolta. Petőfi meg még másképpebben gondolta, és a jelek szerint úgy értelmezte a kifejezést, hogy apróbb darabokról még apróbb darabokra: ízről porrá.

Spoiler: János vitéz megúszta.

Békésen rubinsteinezek, most éppen a Chopin mazurkákat hallgatom, gyönyörű, elegáns, finom, mély, az, aminek lennie kell. Hirtelen mégis az jut eszembe, de jó volna úgy hallgatni, ahogy nem szokta meg az ember, ahogy eszébe sem jut, hogy lehetne.

Kocsissal.

Ez volt valaha az ősbűn, vagy micsoda, Kocsis Chopin-lemeze, a keringők, hogy ez az ember megőrült, végigszáguld a keringőkön, olyan tempóban, amit Chopin biztosan nem akart. Ezt, persze, könnyebb mondani, mint bizonyítani, Kocsis a metronómszámokhoz tartotta magát, és azok ezeket a tempókat jelentették. Tudom, hogy a Perc-keringőnél ez nem számít, ami azt illeti, még az ő előadásában is inkább másfél perc, mint egy, eleve a kiadó adta a nevet, és nem arra gondolt, hogy tényleg egy perc alatt kellene eljátszani, és azt is elfogadom, hogy a Kocsis-tempókra táncolni valóban nehéz volna, inkább olyan, mintha csontvázakat rángatnának vékony huzalokkal. De ez tényleg olyan nagy baj?   

A nagyobb baj, hogy a mazurkákat végül nem is vették föl. Nem tudom, hogy a népharag sodorta-e el a terveket, vagy volt egyéb ok is, fontosabb volt a Bartók-összes, mint még egy mazurka-album, de tessék, ülök, békésen rubinsteinezek, és jobb szeretnék békétlenül kocsisozni.

Mesterséges olvasáslassítót használok, nem tudom, hogy irodalmilag hasznos-e, de zeneileg biztosan. Amikor Michael Chabon Telegraph Avenue című könyvében valami zenét vagy zenészt emlegetnek, akkor igyekszem legalább egy kicsit megismerni azt, amiről szó van. Tényleg csak kicsit, meghallgattam Miles Davis In A Silent Way című albumát, sőt, belehallgattam a Joe Zawinul-változatba is, de itt megálltam. Összesen körülbelül egy óra, szóval lassít, de nem akaszt meg. Amikor a szereplők fölszállnak a Minnie Riperton nevet viselő léghajóba, jön az új kérdés. 

Ki az a Minnie Riperton? Lehet, hogy csak nálunk nem ismerik, vagy talán csak én nem hallottam róla. A történet elég borzasztó, mert szegény Minnie Riperton fiatalon meghalt, de valamit tudott, mint operai koloratúrszopránból átképzett popsztár: iszonyat magasan énekelni. Az operai magasságok fölött, mintha üveget karcolnának. Ezt vitte tovább Mariah Carey, nálunk meg valami hasonlót próbált Király Linda. Az egésszel az a baj, hogy ha kicsodálkozza magát az ember, hogy így is lehet hangot kiadni, akkor már készen is van, az élvezet elég csekély. Minnie Ripertonnak egy nagy slágere volt, a Lovin’ You, abban sem nagyon erőltette meg magát a szövegíró, talán nem is volt rá szükség. És most egy kitalált történetben egy kitalált léghajó neve.  

Milyen szépek ezek a szilfák – sóhajtott mellettem valaki a Városmajorban, és nekem szívem fáj, és minden ízem zsibbatag. Miért nem tanultam meg soha ezeket a növényeket. Miért nem tanulom meg most. A tölgyfát felismerem a leveléről, a pineát mindenről, száráról, tűleveléről, formájáról, illatáról, de a többiek… Nem is tanították, rendben van, természetrajz helyett biológia volt a tantárgy neve, le tudok rajzolni egy papucsállatkát, de nem ismerem föl a galagonyát… Mindegy, nem lehet mindent a tanárainkra fogni.

Azért régebben az általános műveltséghez hozzátartoztak a növények. Legalábbis így gondolom. Amikor egy költő beindult, és különleges (vagy épp nem is különleges) növényeket kezdett el sorolni, arra számított, hogy az olvasója tudja, miről beszél.

The grass, the thicket, and the fruit-tree wild;

         White hawthorn, and the pastoral eglantine;

                Fast fading violets cover'd up in leaves;

                        And mid-May's eldest child,

         The coming musk-rose…

Tóth Árpád ezt így fordította:

Füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
Tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
Bús violát, mely rejtezőn konyul,
S az ért május csudás
Sarját, a pézsmarózsát…

Jó, a nyájtépő saját találmánya, de pompás szó, a hóbóbitás tövis a fehér virágú galagonyára alighanem félreértés, végül is május van, de Keats is, Tóth Árpád is úgy sétálgatnak az erdőben… hogy is? Hogy ha néha lábukhoz térdepelt egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudják.

Hej, amikor még fa alatt írták a verseket, nem íróasztalnál.