Továbbra is Colette az olvasmányom, egyre jobb, de talán így is állították össze a kötetet annak idején, minidig van oka, hogy az egyik kisregény után belekezdjen az ember a másikba. Harmadikba, negyedikbe, és most az ötödikbe. A hotelszoba a címe, Colette vidékre megy benne, egy szállodában lakik, megismerkedik a szomszédjával. Hosszan ír a ruhájáról, a frizurájáról, hogy még hosszú a nő haja, de hátulról előre fésüli, és a homlokánál göndör fürtökbe rendezi. Egészében véve olyan a nő, mint Boldininak a Madame Salvatorról készített festménye, ami a Luxembourg palota gyűjteményében látható.
Nem tudom, ez akkoriban műveltségi villogás volt, vagy tényleges információ, azt a festményt minden művelt Colette-olvasó ismerte, de ha nem, akkor fölkerekedett és elment a Luxembourg palotába. Erre mondják, hogy egy kép többet ér, mint ezer szó. Ma már nem probléma az egész, beírja az ember a keresőbe, ki is jön a kép, tényleg olyan a frizura, amilyennek Colette leírta, de, ha jól követem a dolgokat, a kép ma már nem is a Luxembourg palotában van.
De ki ez a Boldini? Megkockáztattam volna, hogy életemben nem hallottam a nevét, ma már ez sem probléma, beírjuk a keresőbe, Giovanni Boldini, a suhogó ecsetek mestere, laza, széles ecsetvonásokkal készített portrékat. Született Ferrarában, Firenzében vált festővé, de átköltözött Párizsba, ahol portréfestőként nagy hírre, és remélhetőleg nagy gazdagságra tett szert. Végül azért a holttestét hazavitték Ferrarába.
Nem is ez az érdekes, hanem hogy van egy Boldini-kép, amit szerintem mindenki ismer, ő festette a leghíresebb Verdi-képmást, a rá (Boldinira) jellemző laza és könnyed ecsetvonásokkal, csak hát pont olyan a kép, hogy az ember megelégszik a rajta szereplő ember azonosításával, és nem kérdezi, ki volt a festő. Nem is tudom, hogy ez most így igazságtalan, vagy így igazságos.