Mit énekelnek? Tegnap este például a portugál és a belga himnuszt, mert Sevilla volt a meccs helyszíne. De ha nagyobbra húzzuk a kört, akkor a budapesti Sevillában a Virágáriát, a Torreádordalt, és más operaslágereket, mert a világ Sevillája ilyen, esténként megölik az arénában a bikát, az aréna előtt a leányt.

Tulajdonképpen soha nem kaptam megnyugtató választ arra, hogy miért is játszódik annyi opera Sevillában. Mert vannak nyilvánvalóak, A sevillai borbély és a Figaro házassága, vannak kevésbé nyilvánvalóak, mint a Don Giovanni és A végzet hatalma, és vannak egyáltalán nem kézenfekvők is, mint a Fidelio. Voltaképpen teljes rejtély, hogy miért lett az operában legnagyobb sikerrel és gyakorisággal feldolgozott város éppen Sevilla. És ha tényleg az a siker titka, hogy oda kell helyezni a cselekményt, akkor a mai operaszerzők és librettóírók vajon miért nem folytatják ezt a hagyományt?

Haydnt szereti az ember. De azon időnként újra és újra meglepődik, hogy mennyire szereti. Csak úgy hallgattam egy új felvételt, Roger Norrington vezényli a londoni szimfóniákat. Az utolsó tizenkettő – az abszolút másztörpísz, mondta róluk Solti György, de valahogy erre tényleg nincsenek szavak, hogy mennyire másztörpíszek. Hogy eltölti az embert valami eszelős eufória, hogy tényleg hogy lehet valami ennyire jó.

És akkor teljesen mindegy, hogy Norrington felvétele időnként és helyenként vitatható, hogy a zenekari virtuozitás ellenére mintha darálnának, mintha volna valami séma, amire mindegyik szimfóniát föl lehet tenni, hogy néha valóban rohanós a tempó, még ha bírják is, mert ott van maga Haydn, vagy maga a mű.

A 98. szimfónia utolsó tétele. Úgy indul, hogy lehetne bármelyik Haydn-szimfónia utolsó tétele, jó kis dallam, vidám lezárás, de aztán jön mindenféle őrület hozzá. Hegedűszóló, talán hálából Johann Peter Salomonnak, aki Haydnt Londonba hívta, és aki hangversenymesterként működött közre a bemutatón. Aztán lelassítják a tempót, lassan mondják, hogy mindenki értse, mennyire menő is ez a dallam. És amikor már vége, szinte vége a darabnak, akkor még jön a semmiből egy csembalószóló. Vagy fortepiano, mert a feljegyzések szerint Haydn fortepianón játszott a bemutatón. Hogy kerül ide, senki nem érti, de nem lehet megunni, hallgattam öt-hat-hét változatban, többnyire csembalót használnak, leszámítva Fricsayt, aki úgy, ahogy van, kihagyja ezt a részt. Ezen a felvételen is csembaló szólal meg, de lehet örülni a hegedűsnek is, Christoph Koncz. De Haydn mindenki előtt.  

Talán tavaly kellett volna szólni róla, ma hetvenegy éves volna Lehoczki István, de hát, ha úgyis csak volna, akkor már mindegy. Karikaturista, Ludas Matyi, Népszabadság, hogy csak a legismertebb megjelenési helyeit mondjam. Ma már talán nem is érteni, hogy miért voltak annyira fontos emberek a vicces rajzolók, akkor mindennapi barátaink voltak, főleg ő. Meg főleg az elődje, Brenner György. Mindketten fiatalon haltak meg, hiába képzelné az ember, hogy a karikaturista a világ legbékésebb foglalkozását űzi, kitalál valami vicceset, és lerajzolja. Valamiért ez mintha mégis megviselné a szervezetet. Talán a szeretet miatt, ami bennük van, mert mindkettőjüknél azt éreztem: mennyire jó volna olyan világban élni, amelyet ők rendeznek be, Brennernél csupa nadrágos értelmiségi, Lehoczkinál csupa krumpliorrú fazon.

Évekig az íróasztalomon volt egy rajza, Hajnal volt a címe, álomittas emberek vártak a buszmegállóban, mondjuk öten. A hatodik egy fekete köpönyeges vámpír volt. Ugye, hogy jó lett volna az ő világában lakni.

Sancho Panza meséli a nagy repülés után, amelyet egy faló farán ülve tett meg, hogy ő azért félretolta egy kicsit a szemét takaró zsebkendőt, és látta, hogy olyan magasan vannak, hogy a föld csak mustármagnyinak látszik, és rajta az emberek mogyoró nagyságúnak. De hát akkor egyetlen embernek el kellett takarnia az egész földet. Így igaz, de azért a csücske kilátszott. A mustármagot cseresznyemaggá transzformálva: Vettem volna cseresznyét a csarnokban, de nagyon becsületesen rá volt írva, hogy görög cseresznye. Görög? Akkor nem, köszönöm. Az nem lehet olyan finom, olyan édes, olyan érett, hiszen korán kellett leszedni a fáról, hogy ideérjen…

Rendben. De ha Görögországban volnék, akkor nyilván görög cseresznyét kérnék, és meg sem fordulna a fejemben, hogy korán szedték volna le a fáról. Mi több, Párizsban kifejezett előnynek tűnt, hogy a piacon a cseresznye délről jött, legalább 600 km-t utazott, csak hogy finom cseresznye legyen a párizsiaknak. Szóval hogy is van ez? Ha változik az ország, akkor gyanús, ha egy országban maradunk, akkor ínyenckedés?

Azt szokták mondani, hogy ez az, amit az amerikaiak nehezen értenek meg Európában. Hogy az ember megy ötszáz kilométert, és másik országban van, más nyelven beszélnek, mások a hagyományok, más a történelem. Más a cseresznye.

Egy kicsit rossz előérzettel vágtam bele Az istenek alkonyába, a 2019-es előadást adták a Müpa honlapján. Nyilván jó, de mennyire? Mert a közvetítéssel egy előadás más környezetbe kerül, az összehasonlítási alap a többi közvetítés, hogy mindez milyen volt a Metropolitanben vagy Bayreuth-ban, vagy akárhol, ahonnét mutatták, hogy mit gondolnak az istenekről és az ő alkonyukról. De hát nincs semmi baj, a mérsékelt rendezés ellenére jó ez, sőt, épp a mérsékelt rendezéssel jó, mintha arról is szó volna, hogy Wagner azért elsősorban zeneszerző, nem színházi gondolkodó vagy drámaíró.

Nyersebben fogalmazva: ezt a sok marhaságot csak zenével lehet kibírni. Vagy a zene ad neki értelmet.

De hogy épp ez a csodálatos, nem is a zene, hanem maguk az énekesek. Van egy furcsán berendezett világ, el is mondják, ki hol lakik, a föld alatt a törpék, a föld színén az óriások, az égben az istenek. Emberek nincsenek, vagy nem jellemzőek. És ezt elvben mind embereknek kell eljátszani-elénekelni, de valahogy Wagnertől az emberek is furcsává válnak, emberkörülivé. Vagy nem kell félni a szótól: emberfölöttivé. Amit mindannyian érzünk, lelkes zenebarátok: Mozart magától bemászik a fejünkbe, Verdi vagy Puccini gond nélkül követhető. Az ember azt képzeli (hangsúlyozom, csak képzeli), hogy ha volna hangja meg kedve, akkor ő is beszállhatna a játékba, elénekelhetné a mantuai herceget. De ez az érzés Wagner esetében nincs meg, soha nem értettem, még most sem értem, hogyan lehet egy Wagner-szerepet megtanulni. Ennél a Wozzeck is könnyebbnek tűnik.

És ez csak a megtanulás. Aki el is énekli, az óriás. Vagy isten.

Ha én volnék Fischer Iván, akkor ezt a lemezt nem engedtem volna megjelenni. Pont olyan dokumentum, amilyet egy zenész nem szívesen hagy maga után, arról szól, hogy itt van a világ egyik legnagyobb szimfóniája (sokan vannak, ez igaz), és én nem tudok vele mit kezdeni, nem tudok hozzáírni a nagy egészhez, az interpretáció történetéhez egyetlen sort, szót, betűt sem. Reménytelenül vaskos és nehézkes, üres és bágyatag, az első tételt hivatalból kellene üldöznie valami Brahms-hatóságnak, a második a legszebb, a harmadik kong, a negyedik meg csak van, nem zár le semmit, hiszen nem történt semmi. Hogy lehet ez?  

Nyilván azért van, mert nem én vagyok Fischer Iván, de alaphelyzetben ez mégis pozitívum lehetne. Úgy értem, és igazán nem is csak gondolom, hanem tudom, hogy Fischer Iván kisujjában, de még a kis lába ujjában is több Brahms van, mint nekem az egész testemben. Akkor hogy lehet, hogy ő nem hallja, amit én?

Talán fordítva van: ő hallja, amit én nem. Aki ismer régi vágású hifistákat, vagy hi-end rajongókat, talán tudja, miről beszélek. Van ez a megszállott erősítő-lemezjátszó-hangfal-kábelbarát, aki órákat ül a készüléke előtt, elemzi, amit hall, hogy igen, itt egy kicsit mintha a klarinét élesebben szólna, mint amott, valamit át kellene még bikábelezni. Akinek egy idő után azt mondják, hogy figyelj, te már régen nem a zenét hallgatod, hanem a rendszert, nem a mű érdekel, hanem a lemezjátszó tűje.

Mintha itt is ez történne, mintha Fischer Ivánt nem Brahms érdekelné, hanem a Fesztiválzenekar, hogy kellően homogének-e a hegedűk, van-e tartása a mélyvonóknak, töretlen-e a dallam az oboán. Amúgy homogének, van tartásuk, töretlen. Csak az felejtődött el, hogy mindez mire is kell, hogy ez nem valami demólemez, hanem Brahms. Épp a 3. szimfónia.  

Nincs is jobb dolog, mint amikor a tudatlanság fölötti sopánkodást az ember önmagával illusztrálhatja. Emily Dickinsonról van szó, hogy miért nem közkincsebb nálunk, ezen bánkódtam, nem tudván, hogy azért sokan harcoltak már ezért. Hogy a Because I could not stop for Death kezdetű versének nem egy magyar fordítása van, nem csak Tótfalusi István hivatalos az ügyben, de Vajda Endre, G. István László, Timár György, Károlyi Amy is. Az utóbbi kettő kétszer is megharcolt érte, mert a vers is kétféle változatban volt, 1955-ig egy versszakkal kevesebbet ismertek belőle az emberek, akkor jelent meg nyomtatásban először a negyedik strófa is, amit a hagyaték gondozói valamiért eltüntettek.  

Amíg a különböző fordításokat bogarásztam, egy látszólag ártatlan levelet hozott az elektronikus posta, menjek ide és ide nyaralni, ebbe és ebbe a hotelbe, és hogy szándékaimban megerősítsenek, Ennio Flaiano nyárdicsőítését küldték el. De ki az az Ennio Flaiano? Olyan, mintha valami latin költő volna, Aeneas Flaianus, az olaszoknak a latinok a sajátjaik, Vergiliust is úgy hívják, Virgilio, de már megint félrekapcsol a félműveltség. Ennio Flaianónak tényleg ez a neve, költő, drámaíró, de leginkább forgatókönyvíróként híres, együtt dolgozott Fellinivel olyan apróságokon, mint az Országúton, a Dolce vita és a Nyolc és fél.

Amit a hotel küldött a nyárról, körülbelül így hangzik: „Nincs más évszak, csak a nyár. Annyira szép, hogy az összes többi körülötte forog. Az ősz rá emlékezik, a tél hozzá imádkozik, a tavasz őt irigyli, és gyerekes módon próbálja tönkretenni.”

Tudom, hogy ez pazarló eszme, ha így gondolkodunk, az év háromnegyed részét dobhatjuk a szemétbe, de amikor pont nyár van, hirtelen nagyon is igaznak tűnik.

Egy barátom küldött levelet, mellékletként pedig egy versfordítását. Nem tudja, létezik-e ebből már kész magyar változat, de valahogy kedve támadt erre az Emily Dickinsonra. Azt mondják, hogy ez az egyik leghíresebb költeménye, de ő csak… Szóval én is csak most. Ez a 712. Dickinson vers, nála úgy kezdődik, hogy „Halálnak meg nem álltam én- Ő állt hát meg értem”. Létezik magyar fordítás, Tótfalusi István, Nem várhattam be a Halált, Bevárt hát szépen ő”. Ez jobban gördül, de azt is írja, hogy „talajdudor”, ami ugyan jó szó, de Dickinson valószínűleg elszörnyedt volna, ha tudja, hogy ilyesmi kerül a versébe. Vagy ha ő nem, én elszörnyedtem helyette. Tótfalusi változatában van egy félreértés, nem itt, hanem a negyedik versszakban, akit érdekel.

De hogy éppen ez a bajom. Kit érdekel? Ebből teljesen kimaradunk, mármint az amerikai költészetből, Walt Whitman, Ezra Pound, Robert Frost, csupa ismeretlen klasszikus, és csak nagyon halványan remélem, hogy tévedek, hogy közben felnőtt egy újabb generáció, akit le se lehet robbantani az angol nyelvű verssorokról. Mintha lezárult volna a múltunk, megtanultuk, hogy kik azok, akik beleférnek a privát irodalomtörténetünkbe, de a lezárt múlt a jövőnket is lezárja. Mintha szépen, folyamatosan és érthetően haladt volna a magyar költészet Illyés Gyuláig és Nagy Lászlóig, nem feltétlenül fölfelé, de előre, aztán lezárták az utat, és azóta sem tudjuk, merre menjünk.

Erről azonban már aligha Emily Dickinson tehet.

A képen látható ember nem Andy Warhol, hanem egy színész, Allen Midgette, aki Andy Warholnak álcázta magát. Ma már egyszerű feladat, talán nem is kell hozzá színésznek lenni, csak fekete farmerre és bőrdzsekire van szükség, szemüvegre meg ezüst hajra. Akkor talán még egyszerűbb feladat volt, amikor Midgette először csinálta, mert Andy Warhol nem volt annyira közismert. Vagyis épp ez a kérdés, ha valaki közismert, akkor vajon elég-e néhány jellemző testi jegyét fölvenni ahhoz, hogy azonosítsanak is vele? Ha fejemre tennék két nagy fekete fület, elhinnék, hogy én vagyok Miki egér?  

Midgette fénykora (ha ez volt a fénykora) 1967-ben volt, amikor Andy Warholt fölkérték egy közönségtalálkozóra. Nem volt kedve elmenni, és akkor kitalálta, hogy küld maga helyett valakit, aki szívesebben és jobban beszél, tudja kezelni a közönséget. Midgette befestette a haját, kifestette az arcát, aztán várta a kérdéseket. „Kedves Mr Warhol, miért van ennyire kifestve?” A bőröm nem bírja a napfényt. Megy ez.

Warholnak annyira megtetszett az eredmény (bár ő maga nem vett részt ezeken a találkozókon), hogy még három helyre is elküldte Midgette-et maga helyett. Midgette pedig, mondhatni, felnőtt a feladathoz, néha egészen warholi válaszokat tudott adni. Előtte volt neki filmszínészi alapozása, Pasolini és Bertolucci filmjeiben is játszott, de ez volt élete főműve. Ezen agyaltak a legtöbbet, hogy mire is volt jó, mi az üzenet, tényleg nem látunk, ha egy hírességről van szó, vagy hogy be lehet helyettesíteni az embereket, még csak föl se tűnik senkinek, hogy ez nem is ő. Maga Warhol azt mondta, hogy arra gondolt, Midgette ehhez jobban ért és érdekesebb dolgokat mond, mint ő. Akkor miért ne?

Van az a kiapadhatatlan humorforrás a modern művészettel kapcsolatban, hogy a néző műtárgynak hisz valami hétköznapi, gyakorlati haszonnal bíró dolgot, vagy fordítva. (Nem úgy fordítva, hogy a gyakorlati haszonnal bíró dolog műtárgynak véli a nézőt.) Napi szinten ezt látta az ember a Ludwig Múzeumban, ahol a Müpa koncertközönsége viszonylag rendszeresen dobálta bele a papírszemetet a büfé előtt látható, félig nyitott ládába, pedig azt nem azért tették oda, hanem katarktikus szándékkal. Azt hiszem, szeretem ezt a tévedést, mert, persze, időnként hülyét csinál magából valami lelkes lény, de mégis fölemelt ujj, amely figyelmeztet: soha nem tudhatod. Nem tudhatod, hol leselkedik rád a szépség.

Nem azt mondom, hogy épp ebbe a hibába estem bele, nem hittem a tűzoltókészülékről, hogy hú, de szép Louise Bourgeois-mű, de annyira szép színű, harmonikus valamit csináltak a tömlőből, vödörből, oltóból, hogy tényleg csak a címke hiányzik mellőle. Pontosabban az is ott van, de nem az alkotó neve van rajta, hanem hogy merre kell szaladni, ha kitör a tűz a Pompidouban.