Janus és a kosárlabda

Janus és a kosárlabda

p2240002.JPG

Megint virágzik a mandulafácska, merészen a télben, tavaly ezen már hüledeztem, de akkor március volt, most meg még mindig csak február. Megint eszembe jut Janus Pannonius, és hogy ez is milyen igazságtalanság volt tőle. Úgy értem, ha a fordítások jól mutatják be életművét, akkor neki leginkább két igazán fontos és máig szóló témája volt, az egyik az egészségi állapota, a másik az, hogy itt kell élni ezen a hideg és barbár földön, bezzeg Itáliában. Nem láthatott előre, de annál nagyobb szerencséje nem is lehetett volna, mint hogy ezen a hideg és barbár földön élt, mert emiatt él egyáltalán az emléke. A hideg barbárok néha nagyon büszkék tudnak lenni a szülötteikre, főleg, ha nemzetközi karriert csinál.

Persze nem tudom, mekkora nemzetközi karriert is csinált Janus Pannonius, hiszen rajta kívül egyetlen más latinul verselő humanistát nem ismerek, de épp erről beszélek. Valószínűleg az átlag olasz sem ismer egyetlen latinul verselő humanistát, az olaszul írók tettek jó lóra, belőlük lett legenda.

Hogy egy távolinak látszó hasonlóságot mondjak: Zágrábban múzeuma van Dražen Petrovićnak, aki valóban nagyszerű kosárlabdázó volt, annyira nagyszerű, hogy az NBA-ben játszott, de huszonnyolc évesen közlekedési balesetben elhunyt. Nyilván és érthető módon Horvátországban nemzeti hős volt (nem tudom, ma is annak számít-e), de ha Amerikában születik, aligha emlékeznének meg róla ezen a szinten, vonogatnák a vállukat, ez az élet, szomorú, ámde igaz.

Ha az utókort nézzük, nagy szerencséje volt velünk a mi Jánosunknak.  

Az igazság pillanata

Az igazság pillanata

Édesapám egyszer együtt repült Papp Lacival, és utána nem győzött csodálkozni, hogy ez az ember, akinek az ellenfelei véres szemöldökkel és lila monoklival fejezik be a háromszor három percet, retteg a repüléstől, sápadt arccal szorítja a karfát, számolja perceket, mennyi van még hátra. Onnét jutott az egész az eszembe, hogy fent van a YouTube-on ez a kis gyöngyszem, Vlagyimir Putyin énekli Fats Domino slágerét, a Blueberry Hillt. Oroszos lágysággal, bljuberi hillnek mondva a szavakat. De nem is ez az érdekes, hanem Putyin elfogódottsága és zavara a mikrofonnál. Hogy az az ember, aki, ha nem is a világ ura, de azért több százmillió ember életét teheti könnyebbé vagy nehezebbé, láthatóan nem tud mit kezdeni magával, tudja, hogy most valamiféle igazság pillanata következik, meg kell nyilatkoznia, és nincs hová bújni, a mikrofon nem ment meg.

És vannak emberek, akik mindennap ezt teszik! Mégis az énekes a világon a legbátrabb. Meg a stewardess.

A munkásosztály helyzete Észak-Írországban

A munkásosztály helyzete Észak-Írországban

belfast.jpg

Tudom, hogy a díjaknak semmi értelmük és értékük sincs, sem itthon, sem a nagyvilágban, mégis… Még mindig mondják valakire, hogy Kossuth-díjas művész, még mindig ajánlanak úgy filmet, hogy hét Oscar-díjra jelölve. Nemcsak mondják, de meg is hallgatják, én is meghallgatom, hét Oscarért már valamire számítok, ami kicsit más, mint amit a Belfast című film ajánlani tud.

Pedig Oscar-díjra jelölték Kenneth Branagh forgatókönyvét is, egy olyan alkotást, amelyben az észak-ír proletárok Shakespeare-t idéző monológokban mondják el, mi a véleményük a világról, amelyben élnek. Legjobb filmnek és rendezésnek jelölnek valamit, amiben a szőke kisfiú gyerekszínész úgy mórikálja magát, hogy az ember szíve szerint kiosztana neki egy tockost, hagyd már abba, édes gyermek a majomkodást, mert úgy maradsz. És akkor te leszel Kenneth Branagh. A filmbéli utolsó mondatot sajnos nem mondhatom el, de a nézőt elfutja tőle a pulykaméreg: tényleg emiatt ültük végig a két órácskát?

Van a filmben egy jelenet, a család moziba megy. 1969-et írunk, de ők a jelek szerint most vannak először filmszínházban (otthon, persze, van tévéjük, ez nem szochaza), mert hajolgatnak meg huhognak, meg fékeznek, amikor megy a kocsi, meg együtt énekelnek a vászonnal. Az a baj, hogy 1969-ben én is éltem, és határozottan állítom a szüleim és nagyszüleim védelmében: nem voltak gyengeelméjűek.   

Technikai malőr

Technikai malőr

villazon_2015_07_img6452a2_1.jpg

Ma ötvenéves Rolando Villazón, aki éppenséggel tanmese is lehetne: tessék vigyázni az ember adottságaira, különben a fél életét azzal kell töltenie, hogy a tücsök és a hangya történetét mesélik neki. Szóval Villazón kiénekelte magát, viszonylag hamar. Szépen és gyorsan indult a karrierje, Domingo-versenyen lett második, aztán jött a 2005-ös Traviata Salzburgban, és a világ opera iránt érdeklődő részének nem volt más témája, mint ez az előadás, illetve a két főszereplő, Anna Netrebko és ő. Azt azért lehetett hallani, hogy Villazón nem épp makulátlan technikával énekel, de ez ilyenkor még csak arra jó, hogy aggódva csóválják a szakértők a fejüket: ebből még baj lesz.

Viszonylag hamar baj lett belőle, a hangszálakon ciszta jelent meg, Villazónt megoperálták, és utána már nem volt a régi. Ma is énekel, jövő héten például a Müpában, de nem Verdit. Leginkább Mozartot (nálunk nem), az mégis kímélő kúra a férfihangoknak, vagy régebbi zenét, ahol nem is szabad nagyon kiereszteni a hangot, ne üvöltsön már az operaénekesek gyöngye.

Rendben van, tanmese. De biztosan az? Mi lett volna, ha nem megy el Villazón hangja? Ötvenévesen is Alfredót meg Rodolfót énekli, tisztes őszes halántékkal is rendületlenül megszakad a szerelemtől? Akkor nem ő a tanmese a kétszerepes vagy tízszerepes tenorról? Ráadásul Villazón igazi multitalentum, rajzol, könyvet írt, zsűrizett az angol kereskedelmi tévé tehetségkutatójában, új repertoárt tanult. És tud három labdával zsonglőrködni – nekem már ez is felfoghatatlan ügyesség, ő meg még énekel is közben a régi Szerelmi bájital videóban.

Okosok mindig vannak. Hogy csak az itt szereplő énekeseket érintsük, Netrebkót ma azért szidják, mert volt bátorsága otthagyni a koloratúr szerepkört, és drámai szopránná erősítette magát. Domingóval az a baj, hogy miért nem hagyja abba. Én csak azt látom, hogy mindhárman klasszul csinálják, végigélik az életüket, ki így, ki úgy. Ehhez meg az is hozzátartozik, hogy a fejüket csóválják azok, akiknek a fejcsóválás az életük.   

Új rablói vannak a nyárnak

Új rablói vannak a nyárnak

james-arthur.jpg

Gondolom, ha elég hosszan él az ember, akkor eljön mindenki számára a pillanat, amikor rájön, hogy az élet már nem róla szól. Vagy nem körülötte zajlik, nem otthonos a világ. Eleinte nem értettem, hogy a kereskedelmi tévék számára miért épp a 49-cel bezáródó korcsoport a legfontosabb, miért gondolják, hogy valaki negyvenkilenc évesen még degeszre vásárolja magát mindenféle árucikkel, aztán jön a születésnap, és hopp, nem lehet kikönyörögni egyetlen forintot sem a zsebéből. Vagyis öt forintot nem lehet kikönyörögni, de ez most mindegy. Magamon legalábbis nem vettem észre, hogy hirtelen vásárlás-szkeptikussá váltam volna.

A lényeg, persze, hogy azért eljön a pillanat. Nekem két héttel ezelőtt jött el, amíg a Sztárban sztár kiabált a tévében, és Tilla azt mondta, ne menjenek sehová, mert mindjárt jön Vavra Bence, és James Arthurt fog énekelni. Nem akarok a műveletlenségemmel tüntetni, de persze, hogy az volt az első reakcióm, hogy ki fog utánozni és kit? Hogyan nézzek meg egy ilyen műsort, amikor se ezzel, se azzal nem vagyok tisztában. És szidtam a szerkesztőket, hogy csak ennyire képesek, illetve dicsértem az igazi hírességeket, hogy ők már nem mennek el majomkodni a tévébe, aztán nagy nehezen leesett, hogy nem bennük van a hiba, hanem bennem.  Kiestem az időből, mint Billy Pilgrim.

Egyelőre élvezem.

Rosetta nővér

Rosetta nővér

A Halál a Níluson filmváltozatban az egyik szereplő, Salome Otterbourne az új változatban afrikai lett, és elektromos gitárral a nyakában énekli a bluest. Merész, mondja magában az ember, nem a bőrszínnek, hanem a gitárnak adózva, hát azért ilyen biztos nem volt 1937-ben, amikor a történet játszódik.  

Hogyne lett volna. A film még ad is kulcsot a szereplőhőz. Miközben a hajó (akkor még) vidáman úszik a folyón, a filmzene egy Shout, Sister Shout! című számot idéz. Igaz, a dal 1941-ben született, de bár ez volna az egyetlen baj a filmmel. Baj helyett mindenesetre összpontosítsunk a jóra, hogy itt a dal, és itt van az előadója, Sister Rosetta Tharpe.  

sisterrosetta.jpg

Rosetta nővér, mint a neve is sejtetni engedi, gospel-énekes volt kezdetben, kilencéves kora óta lépett föl nyilvánosan, és kápráztatta el kisebb és nagyobb környezetét. Aztán, ha a hitet el nem is hagyta, mindenféle vidámabb és pajzánabb nótákat is énekelt, immár egyházi kereteken kívül, magát kísérve gitáron és zongorán. Egy időben akkora sztár volt, hogy a harmadik házasságát stadionban tartották meg, fizető közönség előtt, és az eseményről hanglemezt is készítettek. Aztán, ahogy lenni szokott, halványulni kezdett a csillaga, de, többé-kevésbé váratlanul fölfedezték Angliában, ott kezdett el újabb koncertkarriert, még tévéműsort is szerveztek köré. Fiatalok nézték, ahogy a nagymama kabátos, kövér öreganyám nyakába veszi a gitárt, és nyomatja. Igazság szerint nem annyira idős, amennyinek látszik, semmi okom nincs rá, hogy öreganyámnak szólítsam, tíz évvel fiatalabb nálam a filmen. Mindenesetre a minimum kettős karrier miatt az újabb nemzedék gitárosai az óceán mindkét partján utánozták, ott Chuck Berry, itt Eric Clapton, hogy csak egyet-egyet említsek. Ma azt mondják rá, hogy ő volt a rock and roll keresztanyja, aminek pontosan nem tudom, mi értelme van, de jól hangzik.

Kézfogások

Kézfogások

parnas.jpg

Van egy legenda vagy talán ez túlzás, valamiféle meglátás a klasszikus zene vidékén a hosszú életű karmesterekről és a rövid életű tenoristákról. A magam részéről ugyan minden életet rövidnek érzek, amelyik nem tartott százötven évig (leszámítva Hitlert meg Sztálint), de azért a meglátásban kétségkívül van igazság, azért is tarthatja magát.

Na de mi van a csellistákkal? Az embernek elsőként Casals jut az eszébe, ő tényleg jó sokáig élt, nem volt már nagyon messze a száz, amikor a közös emberi sorsban osztozott. Casals magyarul is megjelent könyvében, amely a kevéssé ötletes Öröm és bánat címet viseli, az egyik fényképen épp egy fiatal csellistával látható, akinek tehetségében sok örömét lelte a mester. Leslie Parnas volt a fiatal zenész, aki végül nem futott be olyan szédítő karriert, de azért jegyezték a nevét, kiváló társakkal kamarázott, nagy zenekarokkal, nagy helyszíneken adott esteket. Talán csak azért furcsa, hogy többé-kevésbé el lehetett őt felejteni, mert 1962-ben második lett Moszkvában a Csajkovszkij-versenyen. Hidegháború és kultúrharc, négy évvel vagyunk Van Cliburn nagy szenzációt jelentő győzelme után, először indulnak csellisták a versenyen, és már megint ott egy amerikai. Igaz, csak második, az első Natalia Sakovszkaja volt, aki később tanárként híresebb lett, mint szólistaként. Volt két második, két harmadik helyezett, a negyedik pedig Mező László volt. Nem volt gyenge év.

Leslie Parnas február elsején halt meg Floridában. Ha valaki kezet rázott vele, akkor egy kézfogásra volt Sosztakovicstól (ő adta át a díjat a Csajkovszkij versenyen), és kettőre Debussytől – vagy bárkitől, akivel Casals valaha kezet rázott.  

Egy szál péniszben

Egy szál péniszben

Ma már elég furcsa ötletnek tűnik azon az alapon kiállítást szervezni, hogy „mi van a képen”, de nem képtelenség. Mondjuk halakból vagy virágokból nem volna könnyű valami koherens kamarakiállítást összehozni, de istenekből és csábításból a jelek szerint lehet. Még akkor is, ha a kérdés, mármint hogy ki van a képen, nem is annyira egyszerű. A felirat tanúsága szerint a Vulcanus és Vénusz például a szakembereknek is gondot okozott, mivel pont a szerelmi lebukás harmadik istene, Mars nem látható a képen, csak az ernyedett nő és az ideges férj. De a restauráláskor előkerült, ha nem is a gaz csábító, de néhány aprócska kovács, amiből egyértelműnek látszik, hogy Mars, a nagy vagány úgy elbújt a vén kovács elől, hogy mi sem találjuk.

p2170015.JPG

Tizenhatos karika van az Isteni csábítás című kiállítás mellett, ami nyilván csak kurátori csábítás, semmi olyan izgalomra nem lehet számítani, mint ami a nápolyi múzeum Gabinetto Segretójában látható, én legalábbis csak egyetlen erektált péniszt találtam a falon, és az sem épp kihagyhatatlan művészi minősége miatt van ott, inkább csak ilyen is van alapon. Viszont ott ül egy szupercsinos Maillol, Léda a hattyú nélkül. Az ember csodálja Maillolt, hogy volt szíve lehagyni a madarat, csodálja, és örül neki, és azon töri a fejt, hogy a szobor vajon Dina Viernyt ábrázolja-e vagy egy másik modellt. Mell alapján Dina, az arca alapján nem vagyok benne olyan biztos. Közben pirulok. Nem műélvező vagyok, csak műélvezkedő.

p2170003.JPG

Távoli Kálmánok

Távoli Kálmánok

Talán illett volna tudni, ki az a Maira Kalman, de nem tudtam. Csak egy nekrológot láttam Julie Saulról, akinek New Yorkban volt galériája, elsősorban fotográfiákat árult, de olyan művészekkel is foglalkozott, mit Maira Kalman. Fölébredt bennem a honfiú, Maira, rendben van, de Kalman, magyarnak kell lennie.

Nem magyar. De amúgy elég ismert festő, illusztrátor, író, mondhatni, igazi okosság és tehetség, aki mindenféle módon meg tudja mutatni, hogyan is viszonyul a világhoz. A férje viszont igazi Kalman, sőt Tibor Kalman, Kálmán Tibor, Budapesten született, ötvenhatban menekült a szüleivel Amerikába. Grafikai tervezéssel foglalkozott, a Barnes & Noble alkalmazottjaként, ami a belépésekor csak egy könyvesboltocska volt, most már világhálózat. Nyilván ez nem rajta múlott, bár a cég régi logóját ő tervezte. Meg pédául a Talking Heads lemezborítóit. A kilencvenes években ő volt a Benetton Colors magazinjának  főszerkesztője, néhány jól fejlett botrány fűződik a nevéhez, például ez.

 tiborkalman1.png

1999-ben halt meg New Yorkban.

Van egy mondása, amivel sokan vigasztalhatjuk magunkat: ha az ember olyasmit csinál, amit senki sem utál, azt senki sem fogja szeretni.

tiborkalman.jpg

Fred Astaire a Nagymező utcában

Fred Astaire a Nagymező utcában

feny.jpg

Jó, ha kap segítséget az ember a Capa Központban az Anticamera című kiállítást nézve. Ha magamból indulok ki, valószínűleg a dobozból vetített villanykörte képét úgy tekintettem volna, mintha egy dobozból vetített villanykörtét néznék, és nem tudom, hogy eszembe jutott volna-e a camera obscura, a villanykörte, mint a fény forrása. Az meg biztosan nem jutott volna az eszembe, amit a kurátor Mucsi Emese mondott, hogy hiszen a képregényekben a villanykörte az ötlet jele, hogy a fény nemcsak fény, de eszme is, hogy mindig ezzel jelöljük a szellem eredményeit, felvilágosodás és sötét középkor.

Vagy a másik teremben, ahol vetítők körüli mozgó világot lehet látni, csak az lett volna a gondolatom, hogy hiszen ezt én már láttam. Nem pont így, sokkal szórakoztatóbb formában, a Vertigo című Hitchcock-filmben, ahol a nagyközönség számára először alkalmazták azt az operatőri megoldást, hogy a kamera ráközelít valamire, miközben ellentétes irányú mozgást végez, vagy épp fordítva, nyit, miközben a valóságban közeledik. Az arc ettől körülbelül ugyanott marad, de a világ mögötte szédülni kezd. A másik művön forog az egész világ, csak a vetítő berendezés marad egyhelyben. A képen, hiszen közben látjuk, hogy a világ áll, csak a vetítő forog. Az alkotó, Ősz Gábor maga hívta föl a figyelmet, hogy alapjában véve ez is filmjelenet, Fred Astaire táncolt a plafonon a Royal Wedding című filmben. A trükk csodálatos: építettek egy forgatható szobát, rögzített csillárral és bútorokkal, csak arra kellett figyelni, hogy Astaire jókor lépjen föl a falra meg a plafonra.  

Szteppelni is kell hozzá, és azt a Capa Központban nem teszik.

süti beállítások módosítása