Vannak hivatásos filmhibavadászok, akik döbbenetes dolgokat vesznek észre, olyan cégek reklámjait egy 1974-ben játszódó moziban, amelyek csak 1975-ben alakultak, és így tovább. Ehhez képest nem nagy találat, ami nekem tűnt föl a Halál a Nílusonban: Poirot azt mondja, hogy Sherlock Holmest olvas, de pár perccel (vagy órával) később, a közeli képen látszik, hogy igazából Dickens a könyve szerzője.

Nem ez a baj a filmmel. Valószínűleg egyszerűen csak túlbonyolították a dolgot, ahelyett, hogy lejátszanák a Ki a tettes? című játékot, elkezdenek bonyolultkodni, megoldani a faji kérdést meg az azonos neműek szerelmét, mondván, hogy 2021-et írunk. Már amikor forgatták, akkor írtak 2021-et. Az egészet persze visszássá vagy értelmetlenné teszi már az a puszta tény is, hogy Armie Hammer is játszik a filmben, ami engem ugyan kicsit se zavar, de ha tényleg 2021-et vagy 2022-t írunk, akkor ez így mégsem olyan egyszerű.

A főbaj meg maga Poirot. Akinek egyáltalán nem kellene főbajnak lennie, semmire sem vágyok jobban, mint egy igazi Poirot-ra, mert nekem elviselhetetlen és nevetséges az az idétlenség és tipegés, amit a sorozatban az azóta tipegéséért lovaggá ütött David Suchet előad, most meg végre Peter Ustinov után egy igazi, nagy színészt kapunk. Kenneth Branagh pompás és mély, csak ezekre a mélységekre egyáltalán nincs szükség. Ha nem vették volna észre az alkotók: ez egy detektívregény. Nem kell a nyomozónak jellemfejlődni, nem kell megmagyarázni, miért lett azzá, aki, és miért növesztett bajuszt. Poirot jön, figyel, elmondja a hülyeségeit a szürke agysejtekről, és megoldja a bűntényt. Minden hasonlóság a valós személyekkel és eseményekkel a tévedés műve.  

Ötvenéves a Berlini Filharmonikusok 12 csellistája, vagy nem is tudom, hogy kell ezt mondani, nem a 12 csellista ötvenéves, hanem az ezt a nevet viselő formáció. Ötven, azért az sok, nem rengeteg, de egy önálló kamaratársulat ennyi idő alatt már kialakíthatott magának arculatot, műsort, ezt játsszuk és ezért. Két út is kínálkozik. Az egyik a kulturpesszimistáké, hogy zenekarra már mindent megírtak, amit lehet és érdemes, és fölösleges tovább versenyezni a nagy B betűsökkel, Bachtól Bartókig, ha új zenét akarunk, új formációkra van szükség. Itt ez a 12 csellista, garantált minőség, hiszen a világ egyik legjobb zenekarában játszanak, jöhetnek a nagy muzsikák. A másik út talán még kulturpesszimistább, a zenélés mégis üzleti vállalkozás, valami olyasmivel kell masszírozni a közönséget, aminek örülnek, vicces darabokkal, feldolgozásokkal, és akkor cselló is meg öröm is a hangverseny, emelt profil, de közben mégis filmzenéket hallgatunk.

Az, hogy ötvenéves a formáció, elég egyértelműen jelzi, hogy megtalálták a maguk útját és közönségét. Nincs is nagyon mivel vitatkozni, bár néha azt érzem, hogy jó volna, ha történne is valami zenei értelemben, mert ebbe a cselló King’s Singers élménybe bele lehet fáradni. Bele lehetne, de tényleg nagyon szépen játszanak a fiúk (majdnem mind fiú, egy lány van köztük), és nem járunk ilyesmire minden héten kétszer. Soha nagyobb bajunk ne legyen.  

Nem tudom, mindenki számára világos-e, hogy a leghíresebb Babits verssort nem Babits írta. Amikor Karinthy az Így írtok tiben azt mondja, hogy Babits születése előtt rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy elrontsa az alliterációt a Szegszárdon születtem, színésznőt szerettem kezdetű versben, abban az is a vicc része, hogy ilyen Babits-sor nem létezik. Csak nagyon igazinak hat, hiszen nem is a leghosszabb alliteráció a Babits összesben, hol van attól, hogy barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond.

Ehhez képest a Szegszárd egészen normális, bár azt nem tudtam Babitsról, hogy színésznőt szeretett volna, de lehet, hogy valamikor élete során mindenki szeretett színésznőt. Legfeljebb az zavart, hogy soha nem hallottam, mi a sor folytatása. Karinthyt komáltam, kiváló kutyákkal.

A jó sorsom Szekszárdra vitt, és ha már ott az ember, megnézi a híres szülött házát. Több híres szülött is van, de Babitsra gondoltam, nem mintha az ilyen jellegű megrendülésekkel el lehetne számolni. Ennél az asztalnál ette a bablevest. Ebben a székben találta ki, hogy „fehér gyászát felölti Irisz”. Én meg ebben a székben olvastam először, akkor azt is kiállítsam?

Minden cinizmus ellenére úgy mászkál az ember a régi házban, hogy tudja: most valahol van. Csodálkozik, hogy minden mennyire kicsi, ezek a Babitsék mind ekkorák voltak? Úgy írt, hogy sétált a két szoba között, de egy mai, többé-kevésbé átlagos termetű férfi nem tudna ott sétálni, mert beleverné a fejét a szemöldökfába. És a bútoroknak is mennyire rövid a lába, rájuk kell guggolni. Mintha ez volna Babits, mikromenedzselés, ahogy ma mondják, napokig rágódni azon, hogy jó rím-e a gipszre a ripsz. És ebből építeni ezt az életművet, regények, fordítások, versek, versek, versek. Nem érti az ember, hogyan csinálta, de most jobban nem érti, és még jobban csodálja.

Kis tárlókban elhelyeztek néhány verset, amelyek a házhoz köthetőek. Az Örökségemet, ami olyan ártatlanul indul, mintha Kosztolányi írta volna, aztán átkozódásba fordul, miattatok lettem aranyeszű és lelki nyavalyás.

Harangjátékba kezd, ha lépsz, a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll

Annyira igaz, amit ír, hogy ott a vén pohárszék, és benne a két csöpp üveg.

Nem az a Lölő, hanem a francia, Francois Leleux vitt el bennünket Skóciába, vagyis épp ez a probléma: nem vitt el. Pont a koncert címét adó darabok nem hatottak élményszerűen, de szerencsére nem voltak megakadva a Nemzeti Filharmonikusok sem Skóciával sem Mendelssohnnal. Francois Leleux ugyanis oboista is, nemcsak karmester, és annak, vagy talán inkább zenésznek abszolút kiváló. Lendületes, érdekes, vagány, és ha sziszegve is, de menő kadenciákat fúj a Mozart-oboaversenyben, és még arra is képes, hogy vezénylésszerű mozdulatokat tegyen, kezében a hangszerrel. Ha csak ennyi volna a koncert, rossz szavunk nem lehetne.

Így se nagyon van, csak Mendelssohnért emelnék szót. Az ember hajlamos azt hinni, hogy Mozart mellé csak Beethovent vagy Bachot illik műsorra tűzni, minden egyéb zeneszerző úgy jár, hogy szép tőle az igyekezet, de nem ugyanaz a kategória. Pedig Mendelssohn az adottságokat illetően ugyanaz a liga, a tizenhat éves Mozart nem írt annyira összetett zenét, mint az ugyanannyi idős Mendelssohn, aki akkor már túl volt a Szentivánéji álom nyitányán. A párosítás tehát jó, csak ezt be is kell bizonyítani.

Hogy gyorsan gyilkoljam le a tanulságot: Leleux jobb szólista, mint karmester. Ez a félmondat viszont már annyiszor hangzott el a Nemzeti Filharmonikusok vidékén (mindegy, hogy joggal vagy jogtalanul), hogy szégyellem is mondani.

Lassan csomagolnak a Kártyázók, úgy értem, bezár a Cezanne-kiállítás, és az ember fél, hogy ennyi volt csak a hozadéka: ezentúl ékezet nélkül írja majd a festő nevét. Mert mindig ez van, amikor itt volt a Tiziano-kép, Az angol ifjú, azt képzeltem, hogy azokban a hetekben minden délutánomat ott töltöm majd a múzeumban, hogy végre közelebbi ismeretséget köthetünk egymással, aztán jó, ha ötször voltam, mert, ugye, minden hülyeség fontosabb, és az ember nem akar nagyon pojácává válni a saját szemében sem.

Nem is erről akarok beszélni, hanem a remekművekről, amikről a felvilágosult ember tudja, hogy mi csináljunk magunknak őket, hogy addig beszélünk valamiről, addig nézzük a reprodukciókat, amíg meg nem remeg a térdünk a nagyszerű kép közelében. Biztos ez is igaz. Közben mégis van az az ájult, ólmos fáradtság, amit mindannyian a múzeumokban szoktunk átélni. Ami nem arányos a termekben megtett úttal, az állva vagy sétálva eltöltött idővel. De az ember tényleg úgy jön ki akár Cezanne-tól is, mint aki három menetet bokszolt Muhammad Alival. Örül, hogy saját lábon távozik. Szerintem az a magyarázat, hogy nem a remekművek töltenek fel minket energiával, hanem mi töltjük föl őket, kiszívja belőlünk az életet vagy az erőt a nagy alkotás, hogy aztán kedvére ragyogjon másoknak. Meg zárás után. Mekkora mázlisták a takarítók.

Több bluest kellene hallgatnom, és akkor jobban tudnám értékelni a nemrég elhunyt Sam Lay művészetét. Mert így, kevesebb blues-zal csak azt tudom, hogy ő volt az áruló egyik segítője, a dobos Bob Dylan Highway 61 Revisited címet viselő albumán. Hogy pontos legyek, csak a lemez címadó számán dobolt. A lemez pedig arról is híres, a rajta lévő dalokon kívül, hogy Dylan itt szakított a múlttal, ekkor, 1965-ben kezdett el elektromos erősítésű gitárokon játszani. Véget értek az aranyidők, az egy hang, egy dal, egy szál akusztikus gitár idők, a Blowin’ In The Wind ideje. Az új (akkor új) Dylan-dalokat nem énekelték többé az esti tüzek mellett. A rajongók nagy hányada megsértődött, persze kibírta, ahogy azt valószínűleg nem bírta volna ki, ha továbbra is csak a bégetős dalolásnál marad.

Nem mondom, hogy nagyon sokat foglalkoztam volna a Highway 61 ütős szólamával, mai füllel kissé csörömpölős, Sam Lay nem sajnálta a dobokat, de sokkal feltűnőbb rajta az a szirénázás jellegű hang, csodálatos, baljós vészjel. Egyrészt az utakon megszokott dolog a közeledő járőrautó, másrészt figyelmeztet: jön az Úr, Ábrahám, és a fiad életét kéri. Legközelebb, ha látnád, inkább szaladj el.

Az effektus szinte véletlenül került a lemezre, valaki bevitt egy játék sípot a stúdióba, Sam Lay belefújt, Dylan meg azt mondta: mutasd csak még egyszer…

Még mindig Pausztovszkijjal vagyok megakadva, és nem azért, mintha meg kellene akadni vele, mintha bármiféle nehézséget okozna az olvasása, csak hát annyira gazdag az anyag, és annyira nem tud az ember semmit Oroszországról, hogy kész csoda. Tényleg kész csoda, ahhoz képest, hogy mégis kötelező anyag volt a nyelv is meg a történelem is, legalábbis azon a szinten, hogy Lenyin rogyilszjá tiszjácsá-voszemszot… ezt is elfelejtettem.

Mindenesetre Pausztovszkij elmeséli, hogy a gimnáziumban az alsósokat egy alkalommal túszul ejtették a felsősök a fizika előadóban, nem engedték őket kimenni a csöngetéskor, várták a fizikatanárt, és amikor nyílt az ajtó, akkor engedték el a kicsiket, akik kirohantak, és mint pezsgőspalackból a dugó, megindult a sok gyerek, és az ajtóban jól fellökték a belépni készülő tanárt. A csíny vezére egy nagy hajú, cingár gyerek volt, aki néhány évvel később a kijevi operában lelőtte Sztolipint.

Sztolipin? A név ismerős, de mintha csak olyan formában, hogy a sztolipini reakció vagy a sztolipini reformok, valami r betűs folyomány – és tényleg. Mármint reformok. Sztolipin miniszterelnökként, majd belügyminiszterként megpróbálta rendbe hozni az orosz gazdaságot, földreform, kisbirtokok, ki lehet lépni a faluközösségből, lehet boldogulni, aki akar. Nem volt népszerű, a radikálisoknak túl konzervatív és cárista, a cárnak túl radikális, ráadásul a reformok mellé bevezette a katonai bíráskodást is, halálos ítéletekkel. Ha nem tudja hová tenni az ember, az nemcsak az ő hibája, hanem az egész orosz történelemé. Hogy mást ne mondjak, tíz éve egy tévéműsor keretében megszavaztatták az oroszokat, ki volt a legnagyobb államférfi a történelemben. Sztolipin második lett, csak Alekszandr Nyevszkij előzte meg. Gyönyörű eredmény volna, ha a bronzérmet nem Sztálin kapta volna.    

Mindenesetre Pjotr Sztolipint tényleg a kijevi operában lőtték le, Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című operája alatt. Amilyen hülye az ember, azon gondolkodik, hogy vajon az opera leghíresebb részlete, a Dongó előtt vagy után. Azt hiszem, előtte.

Hetek óta motoszkál bennem ez a néhány sor Kátai Zoltán hangján. Nyilván a hangszín is az oka, meg a dallam, a pengetett koboz, valami furcsa, oktalan szomorúság. De azért próbálok rájönni, hogy miért is nem hagynak el Janus Pannonius sorai. Amennyire az övéi, hiszen fordítás, Csonka Ferenc munkája ez az Éj multán születünk, semmink sincs már az előző órákból. Talán pont a fordítási homály segíti a verset, attól izgalmas, hogy tényleg nem tudni, miről is szól. Már az első sort sem értem pontosan, mire vonatkozik, tényleg csak a pillanatra, éj múltán magunkhoz térünk, és kezdjük a napot, és nincs folyamatosság az életben, csak pillanatok sorozata? Vagy tágabban kell érteni, az éj után születés csak azt jelenti, nincs emlékképünk a születés előtti életről?

Talán az nem hagyja nyugton az embert, hogy a vers önmaga cáfolata? Miközben csak a pillanatot ismeri el, mégis egy régi pillanatból maradt ránk, hiába mondja, hogy elmúlt évekből mára már egy se tiéd, ha közben Janus Pannonius elmúlt éveiből is kapunk valamicskét. Nem is keveset. Vagy ez a játék a fénnyel, hogy elindulunk az éjszakából és megérkezünk a sötétségbe?

Nem tudom. Miért jó szomorúnak lenni?  

Valószínűleg a technika hozza ma is közel az emberhez Berninit. Vagyis az az értetlenség, hogy hogyan lehet ennyire tudni, ennyire jól faragni, ennyire puhává tenni a márványt. Mintha valóban belemélyednének az ujjak a húsba, Plútó viszi Proserpinát, de az világos, hogy a nő szegény nem szeretne az Alvilág királynője lenni. Nézzük a puha combját, és közben magunk válunk a rablóvá, mert ámulunk a kő lágyságán, embert látunk a szoborban, ahogy csak Michelangelo tudta puhítani az anyagot, ha akarta. A Pietán, Jézus karjánál, de annak nem volt semmi erotikus töltete. Most meg szatírok vagyunk, minimum. Technikai szatírok, jó volna megtapizni Proserpina combját, tényleg kőből van-e.

Közben ez mégis csak játék, egy huszonhárom éves szobrász játéka, hogy mennyi mindenre képes. De a Proserpina elrablása nemcsak ettől érdekes. Lehet, hogy az is technika kérdése, vagy nagyvonalúságé, Proserpina karja, ahogy fölnyúlik az égbe. Soha nem jutott eszembe, de most, a Művészet templomai sorozatból a Bernini-filmet nézve szólnak: mennyi márványt kellett elpocsékolni, lefaragni a kőből, hogy a tömbből egy karnyi maradjon csak hogy meglegyen a gúlaforma, hogy a szobornak valami iránya legyen. Furcsa módon épp ellentétes azzal, amit látunk. Plútó lefelé viszi a nőt, a föld gyomrába, mi meg fölfelé nézünk, hátha érkezik valami segítség.

Dehogy érkezik, Jupiter engedélyével történik minden.