Minden rosszra el voltam készülve Carmen Maria Machado miatt, illetve főleg a könyv borítója miatt. Öltözetlen nő kötelekkel, és a kötél vége kígyófejjé változik. A cím meg az, hogy A női test és más összetevők. Szóval testezés lesz, meg papír-erotika. Most már mindegy, nézzük.

És tényleg. Nyilván ennek is megvan a maga haszna, végre nem férfiak írnak arról, hogy micsoda kéjmesterek volnának, hanem a női változat. Nem először, nem utoljára, de végül is nem tudom, hogy A szürke ötven árnyalatának olvasói között milyen volt a férfi-nő arány.

Mindegy is, tévedés A szürkét és árnyalatait idecitálni, szexközpontúak az írások, de nem is tudom eldönteni, hogy vajon ez csali, miközben elolvasod az izgis részeket, mégis beveszed a kanalas orvosságot is. (Most ezt tényleg minden erotikus felhang nélkül mondom, normális történetek vannak horrorba és szexbe áztatva – legalábbis addig, ameddig eljutottam.) Szörnyűségmentes élet, amiből végül az lesz, hogy „Egy reggel, amikor Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Nem pont ez, de mégis. Vagy miközben a főhősnő leltárba veszi szexuális partnereit, egy járvány következtében kihal mellőle a világ. Nyilván sok hasonlót fognak írni a közeljövőben, mármint járványos könyvet, de ez 2017-es novella. Néha nem is elhibázott ötlet a rossz borító, mert aztán jön a meglepetés.

Bevallom, hogy szerettem a Határátlépések című előadást a Hatszín Teátrumban. Nem képzeltem róla, hogy ez a Hamlet, de bírtam, ahogy játszanak velünk, amikor azt hiszi az ember, hogy ez egy vicces darab, akkor elkomolyodnak, amikor hozzájuk komolyodunk, akkor elviccelik, és közben mégis olyan bátor, bátran személyes. Vagy bátran vernek át, én például elhiszem, hogy Mészáros Máté szerelmes lett Járó Zsuzsába, és ettől jó hülye helyzetbe lavírozta magát. Ha meg nem így volt, akkor meg úgy is jó, színészek, úgy tesznek, mintha, közben meg nem is. Elhiszem Ötvös Andrásról  hogy számolja az előadás során bemutatott fekvőtámaszait, amikor élőben láttam, 143 volt, most, az internetes közvetítésben 191, fejlődik. 

Mint a fentiekből kiderült, annyira szerettem az előadást, hogy befizettem a közvetítésre, átismételni az anyagot, mi jó, mi rossz, hol rossz, miért rossz. De éppen ez a tanulság, főleg eleinte, hogy nem is olyan jó. Vagyis jó, de a színészek túlságosan is színészek, valahogy nem tudnak mit kezdeni a visszhangos térrel, a reakciók hiányával, nyilván hülye érzés vicceket mesélni, ha nem nevet senki, letolni a gatyát, ha nem háborít föl senkit. Belehalni valamibe - az még csak-csak elmegy, úgyis az a lényeg, hogy a nép visszafojtott lélegzettel figyeljen. Aki nincs ott, nem is lélegzik. 

Tulajdonképpen csak ezt akartam mondani. Hogy elmondjuk újra és újra, mennyire hiányzik a színház, a színészek, az előadások. Közben meg ilyenkor látszik, hogy mi is hiányzunk a színháznak, a színészeknek, az előadásoknak.  

A napokban meghalt nyolcvanévesen Arturo Di Modica, akinek sikerült elérnie azt, hogy egy műve sokkal híresebb lett, mint ő maga. Nem mintha Di Modica nagyon titkos szobrászművész lett volna, Szicíliában született, még nem volt húsz, amikor már olasz hírességgé vált, és a klasszikus nem nyugható típusként New Yorkba költözött, ahol szintén szerették. Ezt akarta úgy meghálálni, hogy egy decemberi napon, amolyan korai Kolodko Mihályként saját pénzén, saját erőfeszítéssel egy szobrot helyezett el a városban. Nem is akárhol, a Wall Streeten, és nem is akármit, a Támadó bika szobrát. Nem is akármikor, az 1987-es tőzsdeválság idején.

Persze, nagy város, nagy szobor kell, ha azt akarja az ember, hogy észrevegyék. A Bika majdnem három tonnányi bronz, tulajdonképpen lélekjelenlét kell hozzá, hogy az ember kivonuljon éjszaka a teherautókkal, és úgy tegyen, mintha hivatalos ügyben járna, miközben csak a művét állítja ki közszemlére. Ha az éjszakai akciót meg is úszta Di Modica, a szobor a másnapot már nem, a rendőrség kiszállt, és eltávolította az irdatlan bronzot. Csakhogy az emberek egy nap alatt megszerették, és visszakövetelték. És New York ezek szerint ilyen: ha valamit a lakosok akarnak, akkor az teljesül. A szobrot visszahelyezték. Nem pont ugyanoda, ahová Di Modica tervezte, de a közelben. Azóta is jelkép, nem is tudom, minek a jelképe,  a tőzsde és a pénzvilág kérlelhetetlenségének, vagy az embereknek, akik nem hagyják magukat. Di Modica nyilván a második változatot mondta volna, vagy talán mondta is.

Két irodalmi alcíme is van James (Lawrence) Powell könyvének, a 2084-nek, illetve már a felcíme is irodalmi, egyértelmű utalás a 1984-re, George Orwell regényére. Orwell a maga könyvét 1948-ban írta, csak a két utolsó számjegy sorrendjét fordította meg, hogy a közelgő rémes jövőről tudósítson. Ezt James Powell nem várhatta már meg, egyrészt azért, mert 1936-ban született, másrészt azért, mert a könyv sürgős, ha nem teszünk valamit a klímaváltozás ellen, tényleg nagy baj lesz. Az ember ilyenkor szokott legyinteni, ha 1900-ban ilyesmivel foglalkoztak volna, akkor megjósolták volna, hogy New York utcáin a lószar 1950-ben már hat méter magasan fog állni, másrészt 2084 mégiscsak imaginárius szám, nem élünk addig.

De hát James Powell sem él addig, mégis könyvet ír róla.

Ami a magyar változat alcímeit illeti, ha már szóba került, az egyik az, hogy Az eltűnt jég nyomában, a másik az, hogy Képzelt riport a klímaváltozásról, szóval lehet tudni, miről van szó. Hatvan év múlva a hőmérséklet hat fokot emelkedik, a világ nagy része elsivatagosodik, az emberek észak felé menekülnek (legalábbis az északi féltekén), az ott élők nem akarják, nem is tudják befogadni az idegeneket. És tovább, tovább, újraéledő idegengyűlölet, tengerszint-emelkedés, járványok, és mindez azért, mert akik tehetnének, illetve tehettek volna ellene, nem mozdulnak. Túl nagyok a rövid távú érdekek, túl sokan legyintgetnek, hogy messze még a messze, meg mi van, ha közben ütközünk egy kisbolygóval, vagy csak atombombával dobáljuk meg egymást. Különben is: ez egy műfaj, az ijesztgetés tudományos változata, nem zombik jönnek, hanem esőt nem hozó légáramlatok.

A baj csak az, hogy James Powell nem író. Lehet mondani, hogy ez látszik is a könyvön, nevében regény, de fiktív interjúk sora, hogyan jutottunk (jutnak majd) idáig. De mindezt egy geológus mondja, tudományos elme, aki A-tól B-ig halad, így valahogy egyre kisebb a remény, ami minden disztópiát író szerző körül dereng: hátha nincs igaza. Orwell is tévedett.

Biztos?

Két estét is Ravel G-dúr zongoraversenyével töltöttem, előbb Hamburgból volt közvetítés, Martha Argerich szólójával, tegnap meg a Zeneakadémián játszotta Ránki Dezső a darabot. Hamburgban sajnos a helyi szimfonikusok játszottak, vagy talán a karmester, Sylvain Cambreling volt a sajnos, még az is lehet, hogy csak a járvány sajnálkoztat, mert annyira messze ültek egymástól a muzsikusok, hogy az egésznek egyáltalán nem volt szimfonikus hatása. Mintha Argerichet is idegesítette volna az egész teszetoszaság, kicsit fejjel, kézzel, felsőtesttel beszállt a vezénylésbe, gyertek, gyertek velem. Nem mentek. Őt is, Ránkit hallgatva is arra gondolt az ember, hogy vajon mennyire kell bedőlni Ravelnek, úgy értem, annak, amit a saját zongoraversenyéről mondott, hogy nem a mélység izgatta, inkább a szórakoztatás, könnyedség, Mozart vagy Saint-Saëns stílusában. A mai hallgató már itt a szívéhez kap, mert nem érzi Mozartot és Saint-Saëns-t azonos nívónak – de már ebben sem biztos, hogy igazunk van. Hanem Ravelnek magát illetően vajon igaza van-e? Tényleg annyira könnyed a darab, amilyennek tervezte? Mert valóban megszólal ebben a darabban minden, még Gershwin is, akivel akkor már ismerték egymást. A híres történet szerint Gershwin zeneszerzés-órákat akart volna venni Raveltől, aki viszont teljesen el volt ragadtatva a tanítványává válni akaró komponistától, és végül kinyögte a zenetörténeti könyvek számára: „miért akarna másodosztályú Ravel lenni, ha már első osztályú Gershwin?”

Hogy még egy komponistát ideráncigáljak: Petrovics Emil, aki könyvet is írt Ravelről, egyszer azt nyilatkozta, hogy Ravelben az a legkülönösebb, hogy miközben vitathatatlanul nagy komponista, nélküle nem lehet a 20. század zenéjéről beszélni, mégsem volt semmilyen hatással az utókorra, a világ éppen olyan zenét írt volna Ravel nélkül, mint vele.

Lehet, hogy igaza volt. Szerintem Bartók nem írt volna ugyanolyan 3. zongoraversenyt, ha nem lett volna Ravel, de ezt bizonyítani nyilván bajos dolog volna.

Nagy Kurtág-víkend van mögöttünk, a Müpából és a Zeneakadémiáról is közvetítettek Kurtág-műveket, és a Müpa-közvetítésben a műsorszámok között filmfelvételek töltötték ki az átrendezéshez szükséges időt. Az egyik bejátszásban Kurtág és felesége négykezeseztek. Ha jól emlékszem, Bachot, nyilván Kurtág átiratában, de most nem is ez a lényeg. Nem is a közös játék, hanem amit közben mondtak. Kurtág Márta azt, hogy ne, ez hülyeség, abbahagyom. Ne hagyd abba. Jó, akkor nem. És folytatta. Fél perc múlva Kurtág György azt mondta, látom, humorodnál vagy.  

Az ember meg csak nézte és hallgatta őket, és fogalma sem volt arról, hogy miről beszélnek. A zene látszólag zavartalanul és egyenletesen ment végig, se hülyeséget, se különösebb egyéni humort nem lehetett hallani. Úgy értem, nekem nem, nyilván van, aki követni tudta az egészet, én csak, mint valami bamba felnőtt, néztem a gyerekeket, akik a saját szabályaik szerint játszanak. Ketten együtt minimum százhetven évesek. Majd, ha annyi idős leszek, talán bevesznek a játékba.

Volt egy jó másfél perc, amikor az ember megnyugodva vette tudomásul: semmi baj. Csak a szokásos varázslás a szavakkal, hogy akkor most az Opera a Don Carlos ötfelvonásos változatát adja elő. Minek, amikor a négyfelvonásos, vagy a háromfelvonásos sem megy, nincsenek hozzá megfelelő saját erők, és vendégként is csak ezt a nyekeri tenort sikerült ideszervezni. Hosszú lesz, három és fél óra, mert rosszból, ugye, sokat adnak.

Aztán elmúlt a másfél perc, a tenor sem annyira rossz, amint bemelegedett, és itt ez a kislány, Ádám Zsuzsanna, hát ő meg nagyon jó.

Nem azért kislányozom, hogy nyugodtabban veregessem a vállát, hanem mert tényleg az. Fiatal, és fiatalt játszik, mert ez a Don Carlos egyik lehetséges megoldása: nemzedéki tragédia. Az apák nem tudnak mit kezdeni a fiúkkal, a fiúk féltékenyek az apjukra, és teljes joggal, ha már az feleségül vette a szerelmüket, átnyúlnak a fölöttük lévő nemzedék feje fölött, és nem kell arra gondolniuk, hogy V. Károlynak épp oly kevéssé tetszett volna unokadruszája mesterkedése a flamandokkal, mint II. Fülöpnek. Károly bácsi már túl van ezen, nagy szakállú Sziszifuszként görgeti a könyveket maga előtt föl a dombra, hogy azok szépen visszaguruljanak, kezdheti elölről.

A többiek nincsenek túl az ifjúságon. Szexuális ajzottság van az udvaron, az apródnak lecibálják a gatyáját az udvarhölgyek, Carlos ráheveredik Erzsébetre, igaz, közben kényszeresen bámulja a karmestert, szép dolog a szerelem, de még szebb dolog pontosan lépni be. Posa majd kiugrik a bőréből, amikor meglátja Carlos cimborát, aztán együtt kitalálják, hogy szublimálni kell ezeket a szexuális energiákat, csináljunk valami nagyot, történelmit, hogy ne szidalmazzon az utókor.  

Ez jó, jó, tényleg jó, még akkor is, ha ebbe a hebrencsségbe sajnos a karmester is beszáll, Kocsár Balázs tempóit nem igazolja a megvalósítás, a Posát éneklő Szegedi Csabával sem értik meg mindig egymást, de hát ez a premier, belefér.

Az semmi, hogy jó, jó, de szép, szép is, a nagy, fehér lépcsősor, ami az Operaház rendelkezésére álló kamerákkal vagy operatőrökkel egyelőre megoldhatatlan feladattá teszi a közvetítést, ahány kamera, annyi színe van, és a legtöbbnél a fehér díszlet és a fekete ruhák meg a fekete bőrkutyák nem is hozhatóak fényben össze, de hát induljunk ki abból, hogy ez egy Operaház, nem tévéstúdió. Ha tényleg olyan jó, amilyennek látom, akkor majd felveszik újra, és megmarad a fejjel lefelé éneklő tenor, megmarad Ádám Zsuzsanna. És megmarad Bretz Gábor is, aki olyan Fülöp, hogy ihajja-csuhajja. Tőle féltem előzetesen a legjobban, hogy bele kell bújnia ezekbe a nagy márványköpenyegekbe, nagy elődök ruháiba. De hát ez a lényeg: nem bújik ő bele, csak a bőrdzsekijébe. Megtört, de nem öreg, nem is gyenge, nem is szörnyeteg, csak kimarad az életből, szerelem helyett Eboli jut neki, akitől csak még nyomorultabbul és még magányosabban érzi magát, hatalom helyett a főinkvizítor kutyái cibálják, a szó szoros értelmében. A boldogság mindig máshol van, mintha ez volna Frank Hilbrich rendezésének a lényege. Ezt, persze, csak úgy lehet jól elmondani, ha a boldogság épp nincs máshol, ott van a nézőtéren, vagyis a számítógépek előtt.

Van az a kicsi ház a Batthyány téren, szemben a Dunával, csak beljebb, voltaképpen már a Fő utcán. Eleve kicsi, de még kisebbnek látszik, mert a mai utcaszint alatt kezdődik, úgyhogy alaposan megmelengeti az ember szívét. Nyilván ez valami gyerekkori alapélmény, a kuckózás, mennyire jó annak, aki egész nap kuckózik – bár erről őket is meg kellene kérdezni. Nem is ez a lényeg, hanem a ház falán a domborművek, mindenféle bukolika, idomtalan gyerek pucéran rendetlenkedik a réten, látszik, hogy nem volt a szobrász szakma ifjú mestere, aki odaálmodta a jeleneteket a falra.

De mi maga a jelenet? Az idomtalan gyerek egy dobozból lepkét ereszt a világba. Vagy nem is biztos, hogy lepkét, denevérszárnyú kukacot, kölyöksárkányt, aki majd jól megnő, és minden évben egy ártatlan leányt kell neki feláldozni. Milyen jó is, ha valaki rossz szobrász, és kétségek között tudja hagyni a nézőt: ártatlan jelen vagy komor jövő?

Vagy ez már a megfejtés? Az idomtalan mi vagyunk, s az élet olyan, mit egy dombormű a Batthyány téren?

Amikor nagyon ifjú korában először vagy másodszor járt Pesten Maxim Vengerov, a  sajtóbeszélgetésen elmondta a jól begyakorolt történetét arról, hogy a nagypapája azt akarta volna, hogy súlyemelő váljék a kis unokájából. Nevettünk és hüledeztünk: ebből a kis angyali tehetségű legényből?

A mai Vengerovon azért látszik, hogy mire is gondolt a kedves nagypapa, van benne némi masszivitás. Mintha ennek megfelelően változott volna a hegedűhangja is, erőteljesebb, súlyosabb, földibb lett, de ez egyáltalán nem hátrány, kényszerből vagy egyszerűen az idővel változva Maxim Vengerov ma nem ugyanaz a hegedűs, mint az ezredfordulón volt. Nem baj, az ember nem versenyezhet egy életen át a régi önmagával. Elsőre meghökkentő, ahogy a Mendelssohn Hegedűverseny nyitódallama megszólal, aztán megszokja az ember és megszereti ezt a játékot, ezt az egyéni és eredeti értelmezést. Kísérni mindezt nyilván nehéz, nem idomulhat egy egész zenekar a szólistához, vagy csak bizonyos fokig, így maradt ez a kettős élmény, főleg a mű harmadik tételében, ezt írta Mendelssohn (ez a zenekar), és ezt így értelmezi Vengerov. Nem is kell dönteni a kettő között, megférnek egymás mellett.

A zenekar a MÁV szimfonikusok, rááll a kezem a hülye viccre, hogy MÁV szimpatikusok, mert tényleg azok, odaadással, figyelemmel, mégis mosollyal a szájukon muzsikálnak, már akinek látszik a szája, mert a vonósok maszkban vannak. A mosoly pedig elsősorban nem a szólistának, hanem a karmester Takács-Nagy Gábornak szól, aki szokása szerint tíz centivel a föld fölött lebeg, amikor szól a zene. Amikor nem szól, akkor is, Mozart Haffner szimfóniája és a Beethoven Első előtt kis beszédeket rögtönöz energiáról, robbanásokról, Beethovennél elővesz a belső zsebéből egy levelet, Beethoven írta, és az az utolsó mondata, hogy mily szép ezerszeresen élni az életet.  

A lényeg persze az, amikor a szóból tett lesz, hogy tényleg így játsszák a két szimfóniát, feszes tempókkal, odapörkölnek a világnak. Talán a közönség hiánya miatt van, hogy a karmester a szokottnál is jobban belefeledkezik a zenélésbe, topog, dúdol, nyög. Látom a Müpa oldalán megjelenő kommentekből, hogy van, akit ez zavar. Mivel én is így hallgatom most őket, topogva, nyögve, néha dúdolva, legalább sejtem, mennyire türelmes velem a környezetem.  

Köztudomású, hogy a szobrász Amerigo Tot alakította a Keresztapa második részében Michael Corleone néma, vagy legalábbis a filmben meg sem szólaló testőrét, de az számomra csak Nemes Péter Amerigo című könyvéből derült ki, hogy eredetileg nem erre a szerepre kérték föl Totot, hanem még az első részben kellett volna alakítania egy másik testőrt, Vito Corleone emberét, Luca Brasit. Ha hihetünk a történetnek, Coppola egy kiállítási katalógusban látta meg Tot arcképét, és pont ezt a típust kereste a szerepre. Vette a telefont, fölhívta Rómát, Tot meg mondta, hogy köszi, köszi, de nem, rengeteg a dolgom, épp faragok vagy öntök, itt kell maradnom.

Végül is jobban járt, Luca Brasi kisebb szerep volt, és a vásznon töltött idő nagy részében fojtogatják. Vagy egy kést szúrnak a kézfejébe.

A kérdés csak az, hogy miért is egy fehérvárcsurgói pasasból lesz az ideális olasz maffiózó. Tot arcvonásai tényleg olaszosak, határozott kézzel megrajzolt, nagy vonalakból áll, és az ember nem tudja eldönteni, hogy végül vajon azért élt Rómában, azért pont Rómában élt, mert lélekben mindig is olasz volt, vagy az arca igazodott a környezetéhez. Van erről egy elméletem, nem nagyon kidolgozott, de talán nem is légből kapott, hogy az emberek arcvonásait a környezetük határozza meg. Pontosabban a nyelvi környezetük. Aki nagyon sokat beszél angolul, annak angolos feje lesz, aki a németnek ezt az osztrák változatát beszéli, az elosztrákosodik. De lehet, hogy a világ nem ennyire laposan megmagyarázható, tényleg vannak eltévedt születésű emberek, akik idővel korrigálják a természetet.