Biztosan sokan ismerik, én nem is hallottam róla tegnapig, amíg nem láttam az arte tévé honlapján a dokumentumfilmet a sucevitai kolostorról. Ortodox szerzetes nővérek lakják, de, persze nem erről híres, hanem a falfestményeiről. Meg arról, hogy ezek a festmények nem csak a kolostorban bent találhatóak, de a külső részeken is, a falakon. Az egészben van valami meglepően pogány, mintha maori tetoválások volnának az épületen, miközben mi lehetne jobban emelkedett, mint amikor valaki a bőrére, vagy a bőre alá festi az Istennek való elköteleződést. Hogy jól lássa mindenki, én oda tartozom. Már most, életemben.

Ha egyszer ennek vége lesz, így kezdődnek mostanában a tervezések, ha majd újra lehet utazni… Nem is tudom. Sucevita igazán nincs felfoghatatlanul messze, Bukovina, Románia észak-keleti része. De oda szabad-e vajon menni, csináljunk-e magunkból turistát, belőlük látványosságot? Mert, persze, mi nem olyanok vagyunk, minket csak a szépség és a lelkiség foglalkoztat. Aztán mégis azok leszünk, nem lehet tenni ellene. Vagy pont erre való a telekommunikáció, megtudni, hogy ez van, és aztán nem megnézni?

Zeffirelli-hét van a Metropolitanben, talán nem is az első a járvány kitörése és a színház bezárása óta. A honlapon egész héten Zeffirelli-rendezéseket lehet látni, ma Falstaffot, csütörtökön a Toscát. Igazából erről akartam beszélni, mert Zeffirelli eredeti helyszínes változatot rendezett és díszlettervezett, a Sant’Andrea della Valle aranyszínű templombelsőjét építtette föl a színházban, hogy jöjjön Domingo, és fesse meg a bűnbánó Magdolnát. Amikor először jártam a templomban, őszinte döbbenettel láttam, hogy az egyik kápolnában tényleg fest valaki. Nem az Attavanti-kápolna volt az, olyan nincs is, sőt, egy idő után az is kiderült, hogy nem festenek, hanem restaurálnak, ami látványra még inkább az operai élményt idézte föl, száraz ecsettel simogatták a vásznat, a színház már csak ilyen.

Zeffirelli nem tudhatta, hogy a technika túl fogja haladni az ő képzeletét is, lesz majd Tosca az eredeti helyszíneken, eredeti időpontokban, televíziós világközvetítésben. Annak is az első felvonása rögzül majd leginkább a nézőkben, mert Domingo hatalmasat esett a Sant’Andreában, de akkorát, hogy föl is jajdult. Aztán fölállt, és kissé sántikálva, de rendületlenül folytatta az éneklést.

Ami a Metropolitan Toscáját illeti, huszonnégy évig játszották, azóta meg visszasírják. Luc Bondy eléggé csúf rendezése váltotta le, ami rögtön meg is bukott, azért még húzta két évig, míg jött egy új változat, David McVicar munkája, azon nincs mit utálni, de nincs mit szeretni sem.  

Az ember agybajt kap ezektől az operai „régen minden jobb volt” sóhajtásoktól, de mit lehet tenni, ha tényleg?

Titkos szépség Budapesten, és lehet, hogy nem is annyira titkos, csak nekem nem tűnt föl sokáig a Batthyány térnél a Szent Ferenc sebei templom oltár fölötti ablaka. A templom maga is szép, felújított, vidáman világoskék színű a piros épülettömb mellett, az ablak pedig a Dunára néz. A trükk, a rejtőzködés meg attól van, hogy elég nehéz nyitott ajtókat találni, ettől aztán azt hiszi az ember, hogy igazából bentről kell nézni az ablakot. Ha aztán nyitva vannak a kapuk, kiderül, hogy olyan sokat nem mutat bentről az üveg, fénysugarak, amelyek harmóniában vannak a belső, fafaragott, aranyozott fénynyalábokkal, de nagyon szerényen meg is húzzák magukat mögöttük. 

Jó, hát nyilván ki kell menni, megkerülni a templomot, de akkor meg a fény csillog rajta. Ismerős érzés: amikor mindig azt hiszi az ember, hogy épp máshol kell lennie, mint ahol van. Aztán besötétedik, odabent felgyújtják a fényeket, és megvan. Ez az. 

Az üveg vagy kristály rajzolta sugarak, és a középpontban a galamb, a Szentlélek. Egyáltalán nem idevágó sorok jutnak az eszembe, Kosztolányi játéka az első szemüvegével. Ablak, mutasd nekem, hol az a boldogabb lak.  

Gondolom, az természetes, hogy a hősök keverednek az emberben, mármint a képzelet hősei és azoknak megjelenítői. A gyerekek még azt mondják Bud Spencerre, hogy ott megy a Piedone, aztán egy idő múlva megtanuljuk, hogy szét kell választani a kettőt, Bud nem pofoz, Rizzo felügyelő meg nem ad interjút. Emlékszem még, amikor valaki úgy mesélte el a Lammermoori Lucia cselekményét, hogy és akkor a végén a Carreras énekel egy szép áriát, és utána szíven szúrja magát. Mindenesetre amikor először hallottam a Lee van Cleef című dalt, még nem tudtam, kiről is van szó, hogy ez egy létező színész nem pedig egy létező pisztolyhős a vadnyugatról. Nem láttam a Hé, barátom, itt van Sabata című filmet (azóta sem), csak ámulva hallgattam a szomszéd fiú élménybeszámolóját, hogy a pisztoly agyában van egy másik pisztoly, meg derékszögű a puska csöve, hogy a sarokról is lehessen lőni vele. Aztán jött a nyolcvanas évek elején a Műcsarnok című Cseh Tamás-lemez a Lee van Cleeffel, amelyben pont ezzel játszik Bereményi Géza, a színészt azonosítja a szerepével, Lee-t megölik, de hiába, csinos zakóban járja a világot. Ez is halhatatlanság.  

Ha jól tudom, egy dal vagy egy zenés darab jogdíján egyenlő arányban osztozik zeneszerző és szövegíró, amit pontosan soha nem értettem, az ember mindig azt képzeli, hogy körülbelül mindegy, mit énekelnek, ha jó a szám. „Hideg hajnalon annyit mondhatnál, mit kezdj magaddal, szívem érted fáj még”. Ennek vajon mi lehet az értelme? Aztán mégis mekkora sláger volt. Persze, vannak látványos ellenpéldák is, a húszas években volt egy Eisemann-dal, Kicsikém, ma ne várjon címmel és kezdősorral, nem nagyon izgatott senkit. Aztán az új szöveggel az lett belőle, hogy Köszönöm, hogy imádott.

Azért az alaptételt, már hogy úgyis mindegy, mit énekelnek, elég könnyű bizonyítani. Hogy elhagyjuk a könnyű műfajt, ott van a Bánk bán híres duettje Bánk és Gertrúd között. Bánk bán, te itt? Mire Bánk azt feleli, hogy én vagyok. Csakhogy a kérdés nem az volt, hogy Bánk bán, te vagy, hanem hogy ő ott, mármint a királyné szobájában. És folytatódik ez az egymás mellett beszélgetés: a sértő vagy sértett van itt? Igen vagy nem, egyre megy. De arra, hogy a sértő vagy sértett nem válasz, hogy igen vagy nem. Meg lehet érteni, de azért nem illik össze a párbeszéd két fele.

Amennyire tudom, ez rajtam kívül senkit nem zavar. Sőt, engem se nagyon.

Ha sikerre áhítozó zeneszerző volnék, valószínűleg mást sem csinálnék, mint csellódarabokat és -versenyműveket írnék, egyszerűen azért, mert itt a legnagyobb a hiány. Úgy értem, a koncertipar kitermelt egy adag csellistacsillagot, akiknek kevés a lehetőség a nagy szimfonikus zenekarral való közös játékra. Dvořák és Csajkovszkij, a Brahms kettősverseny, Sosztakovics, és ezzel körülbelül készen is volnánk. Mihály Andrást nyilván nem ez vezérelte 1953-ban, amikor megírta a Gordonkaversenyt, hanem inkább az, hogy ezt a hangszert ismerte a legjobban, ezen játszott, ezzel diplomázott. A többi szerencsés egybeesés.

Vagy talán nem csak szerencse, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben újra előkerül a mű, játszotta Várdai István és Somodari Péter, tegnap meg újra eljátszotta a Zeneakadémián Perényi Miklós, ami azért sokunk számára pecsét: érdemes. Tényleg az, még ha valamit folyton érez is az ember, valami birizgálja. Lehet-e ilyen zenét írni 1953-ban? Nyilván lehet, mert itt van, és mivel mi nem élünk 1953-ban, azt is mondhatjuk, hogy bár Mihály András nagyon erősen a közelmúltjából dolgozott, és miközben igazolta őt a távoli jövő (már Mihály András halála óta is eltelt huszonnyolc év) mintha épp a pillanatról, a saját jelenéről nem vett volna tudomást. 1953 nem volt épp idilli év, és lehet ugyan azt mondani, hogy miért ne zenével meneküljünk, vagy miért ne a zenébe meneküljünk, a napi szörnyűség hiányzik a darabból.

Miközben a Gordonkaverseny igazán jól megírt mű, amolyan „Bartók, ha élne”-alapon, hol a Zene szólal meg benne, hol még konkrétabb utalásként a cseleszta, az ember azt is tudja, hogy Bartók, ha élt volna, nem ezt írta volna. Amire nyilván teljesen helyes válasz az, hogy Mihály András meg ezt írta.

Semmi hasznosat nem teszek napok óta, mert folyton Dumas-t olvasok, A három testőr folytatását, Húsz év múlva. Ha az a kérdés, hogy most panaszkodsz vagy dicsekszel, azt hiszem, dicsekszem. De nem ez a lényeg, hanem Jékely Zoltán, ő fordította a könyvet, tényleg csodálatosan, mert azt a nyelvezetet használja, amely nálunk a kalandregényekhez kapcsolódik: jókaiul beszél. De úgy beszéli ezt a nyelvet, hogy azért közérthető maradjon, a delnő szó például nem szerepel a könyvben, vagy eddig legalábbis nem szerepelt, viszont az, hogy „leend”, többször is előfordult már.

Aztán a 25. fejezetben váratlanul azt mondja Beaufort hercegről, hogy álbörtönőrét, Grimaud-t oly szépnek látta, mint Antoniust. Mint Antoniust? De hát ő igazán nem a szépségéről volt híres, részeges volt, kötekedő, szeretett verekedni és szerette Kleopátrát, de sehol nem írják, hogy különösebben szép lett volna. Nem lehet, hogy Jékely tévedett, Antoniust összetévesztette Antinousszal, Hadrianus császár fiúszeretőjével, aki még húsz éves sem volt, amikor belefulladt a Nílusba, és a fájdalomtól félőrült császár istenné nyilvánította és elárasztotta a birodalmat kedvese szobormásával? Nem is kérdés, róla van szó, Jékely tévedett.

Azért megnéztem az eredeti szöveget is, tényleg Antinoust említi az idősebb Dumas, csakhogy ott szó sincs szépségről, csupán az van a francia szövegben, hogy a herceg a hallgatag Grimaud-t valóságos Antinousnak látta. A szépséget már Jékely tette oda, magyarázatul az ifjúságnak vagy a félművelt felnőtteknek, ami arra utal, hogy ő pontosan tudta, miről és kiről van szó, csak aztán valaki a kiadóban gondosan kijavította, amit elírásnak vélt, helyet cserélt az o meg az i. Fölösleges tehát Jékely műveltsége miatt aggódni. Nem is aggódom miatta tovább.  

Tegnap belefutottam egy klasszikusba, mindenki ismeri, én is megnéztem már ezerszer a YouTube-on. Az igazi címe a jelenetnek az, hogy A titkárnő, de valószínűleg többen ismerik úgy, hogy „Indiába sóért…” Van, vagy legalábbis volt egy régebbi változata is, abban is Gobbi Hilda alakította Hullám Izabellát, aki lelkiismeretlen leánykereskedők fogságába került, de ez az újabb felvétel volt színesben, Kernnel, Haumann-nal. Mindenki nagyon jó benne, és hiába látta már sokszor az ember, lenyűgözve nézi a marháskodásnak ezt a csodáját.

Elhangzik a slusszpoén, a színészek jönnek, és meghajolnak a kamerának (ez a YouTube változaton már nincs rajta), azt hinné az ember, hogy mindenki boldog, mert érzik, hogy jól sikerült, de Gobbi arcáról a szereppel együtt letörölték a derűt is. Nem tudom, mikor készült a felvétel, milyen gondolatok foglalkoztatták, vagy lehet, hogy  egyszerűen csak ez volt az alapállapota, ilyen volt, ha nem figyelt oda, ha vége volt a darabnak, de olyan szomorúan néz maga elé, hogy az embernek összeszorul a szíve. Ez volna az igazi üzenet?

Anna Netrebkót néztem tegnap este egy húszasért, sajnos nem forinthúszasért, hanem dollárhúszasért, de megérte. Jó program, Rachmaninov és Csajkovszkij, meg Richard Strauss egyebek mellett. Mint valami zenei Mórickának, persze, megint csak ugyanaz jutott eszembe, hogy vajon összejöhetett volna egy Netrebko – Kocsis párosítás Rachmaninov miatt, lehetett volna-e, ha az idősíkoknak lett volna közös metszete, egy ilyen album. Persze, a rutinválasz az, hogy nem, Kocsist annyira nem izgatta az éneklés, maga is mondta, hogy hangokhoz nem ért, de Rachmaninov módfelett foglalkoztatta, ez volt számára a zeneszerzői szentháromság, Debussy, Bartók és Rachmaninov. Talán élete végén melléjük tette volna Richard Strausst is.

Hiszen épp Richard Strauss juttatta eszembe a koncert alatt Kocsis Zoltánt, Netrebko a Morgen! című dalt is énekelte, a hosszú bevezetővel. Kocsis is játszotta a dalt, Rost Andreát kísérte, szerencsére megmaradt a felvétel. Voltaképpen nem is értem a titkát, nagyon nézi a kottát, mint akinek nincs teljesen a kezében-fejében a darab, nagyon visszafogottan és fegyelmezetten játszik, de talán épp ez kell az egyensúlyhoz, hogy ne legyen túláradó az előadás, gyűljön, gyűljön az érzelem a hallgatóban, de ne törjön ki, ne feloldás legyen belőle, hanem maradjon a felfokozott állapot. Meg az öröm, hogy ilyen is van. Tudom, tudom: volt.

Meghalt a házunkban valaki, elég szörnyű érzés. Ismertem is, meg nem is, udvariasan és nehezen beszélgettünk, ha közös liftbe szálltunk be, ilyenkor szokás elmerengeni az elidegenedésen, hogy lehet, hogy egy kapcsolat nem jut ennél messzebbre, mint hogy köszönünk évtizedeken keresztül. Mert tényleg ez volt a lényeg. A köszönés, meg az, hogy a köszönés nem változott. Csókolom, mondtam én, és szerbusz, mondta ő. Miközben majdnem mindenkivel változott a köszönés, főleg a férfiakkal, szinte észrevétlenül vált a csókolom-szerbusz a felnőttes szervusz-szervusszá. De ezzel az asszonnyal megmaradtunk a hagyományainknál, lehet, hogy ez is akadályozta a beszélgetést, én tetszikeltem, ő tegezett, hát ebből elég nehéz kibontakozni. De miközben a halálhírt hallva ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy ebben a viszonyban már nem is vagyok senkivel. Mint amikor az emberre fiatalemberként hivatkoznak – idővel elmúlik. Nem akarok beleesni abba, hogy magamra gondolok, amikor más hal meg, de olyan ez, mint a Kedves bópeer…! –ben (hogy ez a Déry miért nem tud normálisan ragozgató címeket adni) a főhős nézi a kisfia ágaskodó férfiasságát, és arra gondol, hogy ez az, ami őt a sír felé lökdösi, ez a nevetséges vesszőcske.

Tanulság nincs, csak szomorúság.