Mindig vicces, amikor egy könyvet egy másikkal akarnak eladni. A Harvard tér című Aciman-regény borítóján az áll: A nagy sikerű Szólíts a neveden szerzőjének legújabb regénye. Elképzelem, amikor először játszották Beethoven Ötödik szimfóniáját. A Negyedik szimfónia szerzőjének legújabb műve.

Ami a Harvard teret illeti: kétszáz oldalon át várja az ember, hogy történjen valami. Akkor rájön, hogy ez az a regény, amiben nem történik semmi, nem az eseményekről szól, hanem valami belső utakról, amelyek nem vezetnek sehova, és nem is nagyon izgatják az embert, mivel a belsőben sem történik sok dolog, és a végén ott állunk a Harvard téren. Behülyítettek, ez van. Biztosan ez valami korai regénye André Acimannek, ami attól lett érdekes, hogy siker lett a Szólíts a neveden. Vajon miért adták ki, ha annyira nem jó, megérezték benne a lehetőséget? Csakhogy ez sem stimmel, a Harvard tér a későbbi, éppenséggel lehetne ideális találkozás egy érett íróval, akinek aztán szépen föl lehet göngyölíteni az életművét.

Most akkor göngyölítsem? Mert a Harvard tér figurái csak olyan körülbelül megírt lények, egyáltalán nem foghatóak, alig elképzelhetőek, még csak rokonszenvet sem könnyű érezni irántuk. Akkor göngyöle? Milyen alapon? Mi legyen a következő? Amit Aciman maga a legjobbjának tart, a Nyolc fehér éjszaka, vagy a Szólíts a neveden betűformában? Vagy hagyjuk egymást békén?

Nézem Daniel Barenboimot, hogy Beethovent játszik a Mezzón, az összes szonátát, és csak azt nem értem, miért nem idegesít jobban. Tényleg gyengén játszik, olyan érdeklődve nézi hol egyik, hol másik kezét, rövid ujjait, ahogy a billentyűkön tétováznak. Mondhatni, hogy ebben aztán igazán nincs semmi élvezet, legalábbis hallgatói oldalon, de talán mégis van. A nagy öreg látványa?

De milyen nagy öregség az, amelynek az a tanulsága, hogy nahát, Barenboim már 11 évesen Furtwänglernek játszott, azóta meg egyre csak hanyatlik. Tényleg nem az öregség az izgalmas Barenboim lényében, hanem talán a zene általános ismerete, hogy bármit, bármikor eljátszik vagy elvezényel. Többnyire nem úgy, mint a legeslegjobbak, de azok esetleg egy évig semmi mással nem foglalkoznak, csak egyetlen koncertműsorral, mondjuk négy zongoradarabbal. Barenboim meg idén újra eljátszotta az összes Beethovent.  

Lehet azt is kérdezni, hogy ugyan, minek. Még a régi önmagánál is rosszabb. De néha ez is tetszik, ha valaki nem versenyez a régi önmagával, hanem csak úgy játszik, mintha élő ember volna. Tegnap jobban ment, ma meg így.

A hangszer a róla elnevezett Barenboim-zongora, ránézésre elég hagyományos, belül nem annyira, mert végig párhuzamosan futnak benne a húrok, nem keresztezik egymást, mint az amerikai autópályák. Ettől talán tényleg tisztább, keveretlenebb a hangzás, de tévéhangszórókon keresztül ez körülbelül egyre megy. Talán neki is kellett valami új inspiráció, hogy miért is kell újrajátszani a műveket. Állítólag Liszt régi hangszeréből merített, nyilván az nem zengett ennyire, de a hangzás átláthatósága (érzem a képzavart) talán valami hasonló lehetett.Mindenesetre ezzel nem árasztották el a piacot, ha jól tudom, csak kettő készült belőle. 

Nincs különösebb tanulság, nem keresem a szonátákat a tévéműsorban, de el sem kapcsolok, ha belebotlok, mert mégis azok, lehet érezni, hogy mire gondolt Beethoven. Szerencsésebb esetben hallani is lehet, de nem vagyok telhetetlen.  

Van az a Michelangelo-mondás, hogy a szobrászat nem annyira bonyolult dolog, egyszerűen csak le kell faragni a fölösleget a márványból. (Ezek a zsenik már csak ilyenek, Bach szerint meg orgonálni nem olyan bonyolult, egyszerűen csak megfelelő billentyűket kell lenyomni a megfelelő pillanatban.) Michelangelo azért gondoskodott a bizonyítékról is, nem csak a rabszolgákkal, hanem voltaképpen minden befejezetlen szobrával. Ne feledjük, majdnem minden szobra befejezetlen, még a késznek látszókon is hagyott többnyire egy kis ezt-azt. Nem tudom, hogy ez okozza-e az agyi félrekapcsolást, hogy szebbek a bizonytalan körvonalú szobrok, de nézem ezt a budai nejlonzacskót. Azt se tudom, mi van alatta, annyira nem vettem soha észre ezt a Vérhalom téri márványt, de most mindenfélét el tudok képzelni alája.  Akár egy Michelangelót is. A tél apró örömei. 

Aztán eljön majd a hajfodrász, a tavasz, és kiderül, hogy vendéghaj van a kőfejen.

Bing Crosby természetesen a fehér karácsonyról álmodik, ami lassan hetven éve része a karácsonyoknak. Egy kicsit túlzok vele, de először valóban 1941-ben hangzott el az Irving Berlin-dal. Maga Berlin állítólag tudta, mit írt, azt mondta nemcsak a legjobb szám, amit addigi életében megszült, de a világ valaha írt legjobb dala. Nem tudom, nekem azért a Leiermann is bejön Schuberttől. Ami Bing Crosbyt lleti, először állítólag csak annyit mondott, nem lesz ezzel semmi baj. És nem is lett, 50 millió eladott kislemezről beszélnek a krónikák. Persze, csak beszélnek, ennél bonyolultabb a helyzet, egyrészt azért, mert akkor nem mértek még olyan nagy pontossággal a slágerlisták és lemezboltok, másrészt azért, mert az 1942-es első megjelenés után újra kellett venni a dalt, majdnem ugyanabban a formában és tempóban, mert elvásott a matrica, amiről a korongokat nyomták.  Tény, hogy a film, amelyhez készült, a Holiday Inn még nem a White Christmast-t gondolta első számú slágerének. Az is tény, hogy pár év múlva Crosbyval már egy White Christmas című filmet forgattak.

Közben volt háború, Bing Crosby, mint jó hazafi, jelentkezett is önkéntesnek, mondták, hogy szó sem lehet róla, nagyobb szükség van rá énekesként, mint ágyútöltelékként, mehetett a frontra énekelni, százezer síró, marcona, amerikai katonának, hogy álmodhatnak csak a fehér karácsonyról.

Ez a dal egyik meglepetése, ha belegondol az ember, nincs benne semmi kétségbeejtően nosztalgikus, Berlin (a legtöbbször kimaradt bevezető szerint) Los Angelesben nézi a pálmákat és narancsfákat, és arra gondol, hogy karácsonykor mégis a hó az igazi díszlet. Az Annie Hall-ban ez már poén, hogy rövid ujjú trikóban sétálgatnak a szörnyeteg emberek, miközben a drága New Yorkban esik a hó. Valami mégis megpendíti a szív húrjait, mert emlékszem, bécsi nagybátyám mindig megállt, ha karácsonykor az épp soros operaénekes álmodozott a fehér karácsonyról, és mindig beénekelte azt a sort, hogy „children listen”. Mindig csak ezt a sort, talán azért, mert az előtte való rímet nem értette pontosan (glisten – nem mindennapi szó), de talán csak a száncsengőre figyelő gyerekek miatt.

Hogy a trópusokon felnövő vén trotlik álmodoznak-e havas karácsonyról – fogalmam sincs. Látom, hogy nálunk még tart az álom, hallottam az utcán, hogy van, aki számon tartja: nyolc éve volt utoljára fehér karácsony. Ha tényleg így van, akkor ma már kiskamaszok fújják Berlin nótáját.   

Pár napja lelkendeztem a Cambridge-i King’s College évszázados kórusáért, ez most egy másik királyi kórus. A londoni King’s College Hospital kórusa. Nem lehet több 72 évesnél, 1948-ban alapították a kórházat magát, és most épp nem is létezik a kórus, hiszen együtt énekelni nem szabad. Nem szabad, de azért lehet, internetes kapcsolatban, és ha már így, akkor bevettek az ápolók és orvosok közé néhány agyműtött beteget is.

Nem tudom, mitől olyan megindító, ha ez a szó elég erős (inkább nem) a betegség, gyógyítás, remény miatt, vagy mert tényleg egészen jól énekelnek, szép hangú szólistákkal. Vagy épp ez a zene ilyen, Adolphe Adam műve. Ő is érdekes, mert rengeteg zenét írt, és majdnem semmi nem jött össze neki az életben. Csak a Giselle, meg ez a karácsonyi dal. Meg A longjumeau-i postakocsis, vagy legalább abból a tenorária, eszelős magassággal, még Pavarotti sem énekelte, ha jól tudom. Csak Gedda. Meg Kelen Péter.

Nem jöttem rá, mitől hat. Biztos van néhány kép, ami segít, leül valaki a zongorához, de mielőtt az első hangot leüti, jön a telefon, hogy emergency. Tudom, hogy hússzor vették föl, amíg sikerült, de akkor is. Alszik a cinikus, és álmában ezt hallgatja.

A győri Kisfaludy Színházban ügyelő Karácsony Szilveszter, erre szokták mondani, hogy vicces emberek lehettek a szülei, úgyhogy én nem is mondom, csak ismeretlenül is minden jót kívánok neki közelgő névnapja alkalmából. De nem is róla szeretnék beszélni, hanem erről. 

Az Arena Plaza idei karácsonyi szlogenje, nyilván tudva, hogy egy slágerrel játszik, a Különös szilveszter cíművel. Az internet első helyen Cserháti-dalnak mondja, bár a dalt a Metronóm '77 fesztiválon mutatta be a Generál, Horváth Charlie hangjával. Mondhatni, nem volt tökéletes időzítés az augusztusi estén szilveszterről énekelni, úgy emlékszem, nem is nyertek vele semmit, de eljött a dal és az átdolgozásai ideje, és tessék, velünk maradt, plakáthős vagy legalábbis plakát-reminiszcencia lett belőle. A zenéjét Várkonyi Mátyás írta, a szöveget Miklós Tibor, nyilván ezért is kedvesebb számomra a szokásosnál, mindig le voltam nyűgözve Miklós Tibor túláradó személyiségétől. Ami a szöveget illeti, mégis van egy érdekes második versszak benne, amelyben magyar slágereket idéz, "Egy rozoga házban, rózsaszín kádban kék asszony énekel". Charlie rekeszt is egy kicsit a Kék asszonynál, hogy felidézze Presser hangját. A rózsaszín kád időközben félig elfelejtődött, szintén egy részeges dal, még a Metro együttestől. A következő sorban meg Miklós Tibor magát is idézi, "Százéves kútnál egy vidéki kislány kéri, hogy vegyük fel". A Százéves kút szövegét ő írta, eggyel korábbi Generálnak, Karácsony János énekelte, Révész és Bódy Magdi vokáloztak. 

Elmúlt, elmúlt, nem múlik el.  

Tudom, szinte már vicces, hogy azt szerették volna, ha a Crown (A korona) újabb és újabb részei elé a Netflix kiírja, hogy ez csak fikció, nem dokumentumfilm. A Netflix megtagadta a felirat elhelyezését, mondván, hogy a nézők nem hülyék. Közben meg...

Magamból indulok ki. Az eddigi legutolsó részben épp karácsonyoztak Windsorék, Lady Di nagy, könnyes szemeket meresztett, valaki pedig föltett egy karácsonyi lemezt. Még hagyományos fekete lemezt, egy kicsit meglepően hullámos is volt, de legalább jól mutatott, ahogy forgott körbe-körbe. Én meg arra gondoltam, hogy, na, vajon mit hallgatnak, de nem volt nehéz rájönni: a Cambridge-i Kings College kórusának karácsonyi lemezét. Ami egyébként jó ízlésre vall, tényleg páratlan kórus, sokszáz éves hagyománnyal, még VI. Henrik alapította, és a hagyománytól nem független, teljesen egyedülálló homogenitással. Lehet, hogy idővel ennek is vége lesz, követelni fogják, hogy nők is lehessenek tagok a karban, egyelőre azonban csak férfiak és fiúk énekelnek. Angliában majdnem száz éve közvetíti a BBC a karácsonyi szertartást velük, de jó, királyoktól nem várható el, hogy ehhez alkalmazkodjanak, inkább lemezt pörgetnek.

Ha egyáltalán. Mert lehet, hogy ez tényleg fikció, és már rég a Wham!-re csápolnak. 

Valami ravasz zenei kvízben föltehetnék a kérdést, hogy mi köti össze Bartókot Peggy Lee-vel. A megoldás Benny Goodman volna, aki Bartókot felkérte (Szigeti Józseffel) a Kontrasztok megírására, és az ő zenekarában kezdett el néhány évvel később szárnyalni Peggy Lee.

Peggy Lee, ha jól sejtem, ma már csak a Fever című számmal tartja magát a világ emlékezetében, ami azért igazságtalan, mert azt viszont annyira jól, izgalmasan, változatosan énekli, (arról nem beszélve, hogy a szöveghez két versszakot is ő illesztett, a Rómeó és Júliásat meg a Pocahontast) hogy legalábbis gyanakodni kellene: ez nem csak egy kis szőkeség a negyvenes évekből. Az ember azonban mindig kap lehetőséget a tudatlanságán javítani, ez most az Ultimate Christmas, Peggy Lee karácsonyi albuma, pontosabban több karácsonyi albumából készített válogatás, ha nem is életmű, vagy ilyesmi, de több stílus, egy hang. Ami egy átlagos karácsonyi lemezen is előfordul, Bach után Csendes éj. Mondjuk itt nincs se Bach, se Csendes éj. Van Peggy Lee.

Tulajdonképpen nem is Peggy Lee, bár ez is megérne egy elme- vagy eszmefuttatást, hogy mi a jó név egy énekesnőnek. A Peggy Lee bevált, pedig a bonyolultból mentek az egyszerű felé, eredetileg Egström kisasszony volt, és az ember soha nem tudja, hogy vajon kellett-e ez a peggyzés a sikerhez, vagy Egströmként is ment volna, ha később Schwarzeneggerként ment. Vagy Bartókként. Vagy Benny Goodmanként.

Néhány éve a Velencei Biennálén az volt az egyik szenzáció, hogy az amerikai pavilon előtt egy fejére fordított tankot állítottak ki. Már ennek is lett volna jelentése, de az alkotók szerettek volna biztosra menni: a tank egyik lánctalpát futógéppé alakították át, és a kijelölt időben mindig egy futó rótta a kilométereket vagy mérföldeket. Nem mondom, hogy a világ legjelentősebb műalkotása volt, de egyfelől mindenki értette az üzenetet, másfelől rengeteg művészettel vagy műtárgyakkal kapcsolatos problémát megoldott. Például a hamisítás kérdését, ebből készítsen valaki hiteltelen másolatot. Másrészt a művészet elüzletiesedését, ezt aztán nem lehet se megvenni, se ellopni. Van, amíg van, aztán majd kidobják, mert bevetésre már aligha lesz alkalmas.

Akkor mégis a méret a lényeg, vagy legalábbis lényeg a méret. Vagy mégsem, mert itt van a pesti válasz, Kolodko Mihály szobrai. Nincs mögötte üzleti gondolat, hiszen nem fizet értük senki, csak maga a művész, nem lehet ellopni, vagyis el lehet, de minek, eladni már nem lehet, mert mindenki tudná róla, hogy lopott holmi. Az üzenet többnyire egyértelmű, és a hamisítás… Na jó, lehet, hogy már most kint van egy halom hamis Kolodko az utcán, nem is ő csinálta a macit a volt Brit Nagykövetségre, de kit zavar?

Éppen át akartam adni magam az idei karácsonyi lemezemnek (Peggy Lee), amikor arra gondoltam, hogy azért meghallgatom, mihez kezdett a Bon Jovi az örök kedvenccel, a Fairytale of New Yorkkal. Hát, nem lehetnek büszkék magukra. Közben viszont kiderült, hogy a karácsonyi dal idén is botrányos, ami voltaképpen egészen szép teljesítmény bő három évtizeddel a születése után. A botránynak nincs köze Bon Jovihoz, aki finomított szöveggel énekli a dalt, ez is már milyen rockerség. Az eredeti dalban, ha nem volna közismert, egy drogos és egy alkoholista veszekszik a New York-i éjszakában, idecsábítottál és tönkretettél, mondja a nő, de én még őrzöm magamban az álmaidat, mondja a férfi. Ebből még nem volna nagyobb baj, de közben azért szidják is egymást, a nő azt mondja a férfinak, hogy you cheap lousy faggot, nincs mit finomítani rajta, főleg, ha éppen ez a probléma, hogy miket beszélnek: ócska kis buzi.

2020 van, majdnem 2021, a BBC azt mondja, ez náluk nem mehet adásba, van finomabb változat is, tessék azt adni, amíg a fát díszíti Anglia népe.

Azt sem tudom, igazuk van-e. Az eredeti dalban mindez idézetként hangzik el, így szidja egymást a két lecsúszott, de egymáshoz még mindig kötődő ember, nem Shane McGowan vagy Kirsty MacColl sértegeti az LMBTQ közösség tagjait, ez színház a dalban. Mintha Hamlet nem mondhatná a bácsikájára, hogy parázna, vérnősző barom, mert esetleg megbántaná ezzel a paráznákat vagy a vérnőszőket. Másfelől a homoszexuálisoknak tényleg annyi sértést kell elviselniük, ezek szerint Londonban is, hogy minek ezt még ezzel is gyarapítani. Tényleg épp ez az egy szó hiányzik a hallgatói boldogsághoz? A kézenfekvő megoldás, hogy menjenek vissza a stúdióba és cseréljék ki a szót, nem járható, Kirsty MacColl már nem él. Föltettek most a YouTube-ra egy újonnan vágott változatot, amelyen Kristy MacColl egy élő koncertjéből odatették a faggot helyett hogy haggard, ami, ha jól tudom, ösztövért jelent, de ez azért nem valami nagy sértés, ha az ember az elrontott élete miatt balhézik. 

Akár így, akár úgy, a BBC döntése nem tűnik nagyon értelmesnek, mert a dal eredeti változatát csak az egyes csatornán tiltották le, a kettes csatornán a szerkesztők dönthetnek, hogy a Fairytale az eredeti vagy a finomított változatban menjen le. Vagy mindkettőben. Az biztosan hülyeség, hogy ami az egyes csatornán sértő, az a kettesen elmegy.

Tényleg nem tudom, mi a helyes döntés. Úgyhogy visszatérek Peggy Lee-hez, ő ilyesmit nem énekel, csak azt, hogy Silent Night.