Éppen át akartam adni magam az idei karácsonyi lemezemnek (Peggy Lee), amikor arra gondoltam, hogy azért meghallgatom, mihez kezdett a Bon Jovi az örök kedvenccel, a Fairytale of New Yorkkal. Hát, nem lehetnek büszkék magukra. Közben viszont kiderült, hogy a karácsonyi dal idén is botrányos, ami voltaképpen egészen szép teljesítmény bő három évtizeddel a születése után. A botránynak nincs köze Bon Jovihoz, aki finomított szöveggel énekli a dalt, ez is már milyen rockerség. Az eredeti dalban, ha nem volna közismert, egy drogos és egy alkoholista veszekszik a New York-i éjszakában, idecsábítottál és tönkretettél, mondja a nő, de én még őrzöm magamban az álmaidat, mondja a férfi. Ebből még nem volna nagyobb baj, de közben azért szidják is egymást, a nő azt mondja a férfinak, hogy you cheap lousy faggot, nincs mit finomítani rajta, főleg, ha éppen ez a probléma, hogy miket beszélnek: ócska kis buzi.

2020 van, majdnem 2021, a BBC azt mondja, ez náluk nem mehet adásba, van finomabb változat is, tessék azt adni, amíg a fát díszíti Anglia népe.

Azt sem tudom, igazuk van-e. Az eredeti dalban mindez idézetként hangzik el, így szidja egymást a két lecsúszott, de egymáshoz még mindig kötődő ember, nem Shane McGowan vagy Kirsty MacColl sértegeti az LMBTQ közösség tagjait, ez színház a dalban. Mintha Hamlet nem mondhatná a bácsikájára, hogy parázna, vérnősző barom, mert esetleg megbántaná ezzel a paráznákat vagy a vérnőszőket. Másfelől a homoszexuálisoknak tényleg annyi sértést kell elviselniük, ezek szerint Londonban is, hogy minek ezt még ezzel is gyarapítani. Tényleg épp ez az egy szó hiányzik a hallgatói boldogsághoz? A kézenfekvő megoldás, hogy menjenek vissza a stúdióba és cseréljék ki a szót, nem járható, Kirsty MacColl már nem él. Föltettek most a YouTube-ra egy újonnan vágott változatot, amelyen Kristy MacColl egy élő koncertjéből odatették a faggot helyett hogy haggard, ami, ha jól tudom, ösztövért jelent, de ez azért nem valami nagy sértés, ha az ember az elrontott élete miatt balhézik. 

Akár így, akár úgy, a BBC döntése nem tűnik nagyon értelmesnek, mert a dal eredeti változatát csak az egyes csatornán tiltották le, a kettes csatornán a szerkesztők dönthetnek, hogy a Fairytale az eredeti vagy a finomított változatban menjen le. Vagy mindkettőben. Az biztosan hülyeség, hogy ami az egyes csatornán sértő, az a kettesen elmegy.

Tényleg nem tudom, mi a helyes döntés. Úgyhogy visszatérek Peggy Lee-hez, ő ilyesmit nem énekel, csak azt, hogy Silent Night.

Készséggel benne vagyok mindenféle Bernstein-gyanakvásban, hogy talán mégsem akkora nagy muzsikus, mint azt el akarják hitetni velünk, vagy hogy túl nagy apparátus állt a háta mögött, amely azt sugallta, hogy ez az alacsony ember alapjában véve mégis óriás. Hogy nagyon tudatosan lett felépítve a karrier, legyen végre a sok magyar után Amerikában egy amerikai karmester-sztár, aki zeneszerző sztár is, de nem lehet az ember örökké csoda, ő is beleunt a taposómalomba, egyre kevesebb volt a próba, egyre több a whiskey, nem mindenkinek a zene a leghatásosabb drog.

Lehet. De tegnap a Mezzón leadták azt a híres berlini 9. szimfóniát. Azt, ami egy kicsit úgy él a köztudatban, hogy a háttérben döntik a falat, Bernstein meg ott áll előttük, és az emberiség szabadságkórusát vezényli. Az öröm helyett a szabadságot kiáltja világgá a kórus, Freude helyett Freiheitet énekelnek.

Persze, nem a fal előtt történt, és a fal már le volt bontva, mégis nagy szervezőmunkát igényel egy ilyen esemény, válogatott zenekar, olyan szólistanégyes, hogy azért német is legyen benne (a tenor Klaus König), világközvetítés. 1989. Annyira régen volt, hogy Valery Gherghiev nevét még Gergeyevnek írták a stáblistán. Bernstein frissen jött a fodrásztól, srácos frizurával dirigálja a szimfóniát, de amikor felzúg a kórus, hogy Freiheit, akkor az ember mégis megindultan bámul a múlt szemébe. Hogyan tudtuk, miért hagytuk elrontani ezt a pillanatot? Vagy ennyi volt a pillanat, amit ott látni a képernyőn?

Mindig féltem, hogy eljön a pillanat, amikor kiderül: az opera tényleg nem érdekel már senkit. Nem létező műfaj, de nem csak azért, mert nem tud szólni a tömegekhez, hanem mert senkihez sem tud szólni, nincs számottevő elit- vagy nem elitréteg, amelyet boldoggá tenne Don Giovanni vagy Cso-cso-szán, akit érdekelne, mi történik velük, és miért. És akkor ráébrednek a műfaj fenntartói, leginkább az állam, hogy ebbe aztán éppúgy fölösleges pénzt ölni, mint Kongóban a sífutásba, se népszerűbbek, se nagyszerűbbek nem leszünk általa, az meg, hogy egy állami vezető az Operába járjon a saját kedvére… Hahaha. Utoljára Sólyom Lászlót érdekelte a klasszikus zene, de ő is inkább a Müpába járt.

Az a csodálatos, hogy ettől már nem kell félni. Tegnap a Fidelio-közvetítést 281-en néztük. Még azt sem lehet mondani, hogy így tiltakozott volna az érzékeny hallású közönség. Tiltakozott, mondjuk tíz százalék eltűnt a közvetítés során, de a háromszáz is micsoda létszám? Facebookkal, Origón átvett közvetítéssel, heti rendszerességgel jelentkező tévéműsorral, szereplési mániában szenvedő főigazgatóval. Sajtóosztállyal, közönségkapcsolatokkal, vagy egyáltalán, az Operaházban dolgozó alkalmazottakkal, akik odaülhetnének a gép elé, vagy legalább a családjukban fölkelthetnék az érdeklődést az esti előadás iránt.

Vagy fölkeltették? Ez a 281 is a rokonokból és barátokból tevődött össze?  

Tegnap volt Beethoven születésnapja, gondolom, ezzel véget is ért a Beethoven-év. Ebből az alkalomból az Operaház egy olyan Fidelio-keresztmetszettel állt elő… Nem mondom tovább, biztosan nekik is nehéz, de a négyből ketten úgy énekeltek, hogy ilyen hangokat nem enged feltétlenül a világba felelős igazgató vagy zenei vezető. Ingyen sem. Tessék fizetni a fülsértésért. A zongorakísérő meg gyakoroljon, ha nem esik nehezére.

Azt akarom mondani, hogy ha valaki várt valamit a Beethoven-évtől, mától már pesszimizmus nélkül is eltemetheti a reményeit. Eleinte azt hitte az ember, nincs is miben reménykedni, Beethoven része az alaprepertoárnak, része minden, a klasszikus zenéről szóló adomagyűjteménynek, része az emberiség történelmének, része mindannak, amit elmesélnek, hogy mire lehet képes az ember, süketen meg tudja írni a Kilencedik szimfóniát. Vége az évnek, és Beethoven bálványabb, mint volt. A bálványok meg nem élnek.

Kaptam egy levelet a napokban Németországból. A bélyegen Beethoven arcképe van, nyilván ő, mert az van a kép alá írva, de egy kicsit sem hasonlít azokra a képekre, amelyeket Beethoven-portréként szoktunk azonosítani. Nem széles az arca, inkább hosszúkás és horpadt, az orra nem tömpe, csak a haja kócos, amilyen lenni szokott, de ennyi is elég. Miket is beszélek, azt akarom mondani, hogy ennyi nem elég. Tudom, hogy rengeteg az a 250 év, hogy ennyi idő után a legtöbb zeneszerző kiesik a köztudatból, aki marad, az is többnyire speciális igényeket elégít ki. Vagy Bach. Vagy Händel és Vivaldi. De ha nem vigyázunk, Beethovennek is csak a haja szála marad a kezünkben, ő maga meg messzire tűnik.  

Biztosan kell némi filmi kiéhezettség ahhoz, hogy örömmel nézze az ember az HBO-n a Szabad szavak (Let Them All Talk) című filmet, de a kiéhezettséggel nincs is gond, ha valamit, akkor sorozatokat néztem az elmúlt évben, és, ha jól emlékszem, egyikben sem szerepelt Meryl Streep.

Lehet mondani, persze, hogy ebben sem, mert a rendező, Steven Soderbergh megfosztja őt a szemétől, nagy, vastag szemüvegeket kell viselnie végig, mégiscsak írónő, akinek élete alkonyára a látása elhomályosult, és egyébként sem szereti, ha belelátnak a lélek kihallgató tükrén át a lelkébe.

Vannak itt rendezői fogások, és van hajó is, ami, legkésőbb Fellini óta tudható, mindig több, mint hajó, világmodell, ahol megférnek egymás mellett a különböző társadalmi csoportok, van, aki fűt, és van, aki első osztályon utazik. De Soderbergh javára legyen mondva, itt nem fűt senki, és hiába hiszi az ember, hogy a film a kikötőig tart, mert az utasok kiszállnak, és mennek tovább.  

Többet nem mesélek róla. Nem a világ legjobb filmje, de öt olyan színész játszik benne, akik a menetrendet is egész szórakoztatóan el tudnák szavalni. És Meryl Streep énekel is. Tudom, nem meglepő, hogy mennyire jól énekel, ott a Mamma mia! is a múltjában, de egy pár soros, kíséret nélküli dalt dünnyög, képen kívül, és benne van mindaz, amiért néha dalra kell fakadni, ami több, mint a dallam és a szöveg véletlen egybeesése térben és időben, sokkal több, mert épp a kilépés térből és időből.

Azért fontos a pillanat, mert épp az HBO sorozatában, a Tudhattad volnában énekel Nicole Kidman. Ő a főcímzene, Dream A Little Dream of Me, és igazán jól énekel, de valamiért mégis lehetetlenül unalmasan, mert pont az nincs meg benne, ami többé tenné a dalt önmagánál, ami ezeket a rezgéseket és zsendüléseket kelti a hallgatóban. Igazán sokra tartom Nicole Kidmant, nemcsak sokra, de jónak is, hanem azért vannak még különbségek.  

Úgy emlékszem, két évvel ezelőtt jelent meg a Magyar Narancsban Kőrizs Imre szép elemzése egy Horatius versről, a Leukonoéhoz címűről. Összevetette Trencsényi-Waldapfel Imre fordítását az eredetivel (addig már nem bonyolította a helyzetet, hogy a kétféle utolsó sorra is kitérjen), hogy az eredeti szöveg kevésbé költői, hogy így mondjam, kevesebb a jelző, az alliteráció, az emelt stílus, inkább arról van szó, hogy Horatius be akarja magát dumálni Leukonoé ágyába, ezért mondja, hogy carpe diem. Nem magam miatt Leukonoé, inkább érted pököm a latin aranyköpéseket. A cikk egy közismert dallal ér véget, hogy voltaképpen erről volna szó: come on baby, light my fire.

Csak azért lepett meg, mert annyira egybeesett azzal, amit én érzek a magyar könnyűzene legjelentősebb időszakával, hogy újra és újra előjön a szövegekben az ijedtség: csak egy pillanat az élet, vagy az élet talán hosszabb, de az ifjúság az tényleg csak egy villanás. Rohan az idő. Elment a vándor. Vagy a szinte szó szerinti idézet Horatiustól: nem várok holnapig. Holnapokat Leukonoé, ne várj.

Van ennek mindenféle lehetséges magyarázata, hogy az időmúlás olyan tény, amit még a sanzonbizottság sem tudott tagadni, végre van egy téma, amit mindenki ért, mégsem politika. Vagy akkor kezdődött a világban a fiatalság-mánia, tizenöt és huszonöt között van a gyöngyélet, utána munka, gyerek, kötelesség és megalkuvás. Talán ezért nem kell öregen is leszakítani a napot. Foltos, horpadt, kukacos.

Voltaképpen meglep, hogy milyen kevés emlékem van a magyar beat hőskoráról. Túl kicsi voltam a Táncdalfesztiválok alatt, rendben van, de például Laux József az édesanyámhoz járt a fogával, ahogy akkoriban mondták, éppenséggel kezet rázhattam volna vele, ha merek. Dobos az Omegában. Megmutatták a fényképen, melyik az, és ez, mármint a lemezborító valóságosabb valóság volt, mint akit a kulcslyukon keresztül láttam, és annyira más volt, mint a normális felnőttek.

Zalatnay Saroltát csak a visszatérési kísérlete alkalmából hallottam élőben, rettentő kevesen voltunk, neki meg rettentő kevés hangja maradt. Az a csoda, hogy egyáltalán valami maradt. Ha valaki ma megnézi az 1967-es Táncdalfesztivált, a doboknál egyébként Laux ül, érti, mire gondolok. Elénekli egyszer a Nem várok holnapigot, akkor még csak túl mély, aztán elénekli ráadásként a felét, ott elszúrja, bánatában kezébe is temeti az arcát. Aztán elénekli a másik felét, akkor már túl magas is, belereccsen a hangja. Közben, még az első ráadás előtt leveti a teatojás jellegű fülbevalókat, úgy látszik, a próbán nem volt rajta, menet közben derült ki, hogy kellemetlenül himbálóznak a fülén.

Hanem azért bakival, reccsenéssel, teatojással vagy anélkül – jó ez. És nem úgy jó, hogy „ti voltatok az ifjúság, Üllői úti fák”, mert nem igazán volt az ifjúság, nekem nem. Másfelől meg épp a komolykodása és komolytalansága, a bénasága és a bája együtt mégis a pillanatról szól, hogy valóban nem vár holnapig, mert úgysem lesz jobb. Ettől még eljön a holnapután meg az azután is. Zalatnay Sarolta ma hetvenhárom éves.

Nem vitt rá a lélek tegnap sem, hogy megnézzem a Müpa honlapján Kocsis utolsó előtti koncertjét. Akkor se vitt rá a lélek, amikor élőben ott lehettem volna, nem akartam a nagy idő kis tanúja lenni, ezek voltak az utolsó vagy majdnem utolsó szavai. Már ülve vezényelt, tudom. Nem akartam ott lenni azért, hogy elmondhassam, ott voltam, nem akartam Kocsisra, mint örökhagyóra gondolni, tudva, hogy egy nagy muzsikus mindig örökhagyó, nem csak a koncertjei, de néha egy-egy mondata is tovább él, esetleg olyanok között is, akik őt már soha nem láthatták.  

De nem olyan egyszerű Kocsist elkerülni, mert, ha nem is gyanútlanul, hanem kifejezett ellenőrzési szándékkal megnéztem a YouTube-on David Hurwitz lemezkritikáinak új részét, amelyben a Bartók zongoraverseny-ciklusokat értékeli. Tizenegy felvételt értékel röviden, többnyire azonos a karmester és a szólista egy ciklusban, leszámítva Boulezt, ő három különböző zongoristával vette föl a három zongoraversenyt – annak is van értelme. Ahogy fogynak a nem említett lemezek, úgy látszik, hogy az első helyen megint az Anda-Fricsay felvétel áll majd. Vagy… Igen, Fricsay most csak második, az első a Kocsis-ciklus, Fesztiválzenekar, Fischer Iván. Rendben van, Mr. Hurwitz, barátok maradunk. Főleg azért, mert utána még elhangzik egy erős felszólítás a Deccának, hogy tessék Kocsis-boxot is csinálni, összegyűjteni a felvételeit, és egy szép, nagy dobozban kiadni az utókor javára és épülésére. És ámulatára. A jelek szerint nem tudja David Hurwitz, hogy nyitott kapukat dönget, 2021-ben, Kocsis Zoltán halálának ötödik évfordulójára ki fogják adni a 25 lemezes dobozt. Várom, persze, hogy várom, még ha meg is van mind a huszonöt lemez.

Van az a Weöres-vers, Őszi éjjel izzik a galagonya ruhája. Azt hiszem, mindenki ismeri, mert többé-kevésbé gyermekversként ment át a köztudatba, de dolgoztak rajta Sebőék is, megvolt mind a két út, ami egy verset közkinccsé tehet: énekelték is, tanították is. Utólag aztán rájön az ember, hogy nem gyerekvers, vagyis éppen ebben van az ereje, hogy játszik is meg komor is, zúg a tüske, szél szalad ide-oda. Állítólag Polcz Alaine volt a címzett, de azért nem hinném, hogy a reménytelen szerelem dala volna, magányos a galagonya, de ő a nő vagy a lány ebben a versben.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy hányszor hall az ember egy verset, vagy hányszor mondja, énekli el magában, amíg legalább a képeket megérti belőle. Izzik a galagonya ruhája, ez nyilván a bogyó piros színére utal, ami őszi éjjel pont nem látszik, de ennyi szabadság jár a költőnek, vagy a két z hangnak a szó közepén, megéri. A Hold rá fátylat ereszt, ez is érthető, az őszi ködön át a fény fátyolszerűvé válik, amitől nemcsak lánnyá válik (mert az a fátyoltól van), de sírni is kezd a galagonya. Csak tegnap jöttem rá, hogy valószínűleg erről van szó.

A levegőben lévő pára kicsapódik a bogyón, és lassan vízcseppé válik, húzza a gravitáció, amíg ilyen könnycseppé nem válik. Miközben azt érzi az ember, hogy Weöres fantáziája szárnyal, valójában a szavai szárnyalnak, a fantáziája két lábbal áll a földön. Épp egy galagonyabokor előtt.

Zajlik az orosz Ezüstkor fölfedezése vagy újrafölfedezése a képzőművészetben és az irodalomban, miért is ne zajlana a zenében. Ez Daniil Trifonov dupla albumának is a címe, mármint nem az, hogy zajlik, hanem hogy Ezüstkor. Időben nem hosszú szakasz, a 19. század végétől az 1. világháborúig tart, de pezseg, misztikus és különös, és zeneszerzőben sem gyenge: Trifonov Prokofjevet, Stravinskyt és Szkrjabint játszik. Az utóbbival úgy vagyok, mint a magyar zenebarátok többsége: tanulni kell. Ez persze arra is jó, hogy folyton arrébb tegye az ember, még nem jött el az ideje.

Persze, mindenkit tanulni kell, Stravinskyt is, pedig a legkellemesebb arcát mutatja, a balettszerzőt. Balettszerzőt a zongorán, A tűzmadár részletei mellett saját átiratát a Petruskából. Első lenne, aki tiltakozna, ez nem átirat, hanem önálló mű, meg sem kísérli a zenekart zongorává redukálni, bár ő maga is zongorázott, és a komponáláskor a hangszer mellett ült. Szóval meg sem kísérli visszabutítani tíz ujjra a nagyzenekari művet. Pedig a zongoradarab nagyon is gyakorlati okból született, Arthur Rubinstein számára, hogy ő is tudjon modern zenét játszani, és olyan legyen az a zene, hogy a közönség eldobja tőle az agyát, miket tud ez az ember. Ötezer frankot kapott érte a zongoristától, ami feltehetően sok pénz volt, mert Stravinsky irónia nélkül írta, hogy Rubinstein nagylelkűen fizetett. Játszotta is a darabot, bár nem annyit, mint Chopint, így végül tényleg az utókor járt jól, az utókor zongoristái és közönsége.

Mert most az ember csak eldobja az agyát Trifonovtól, tiszta is, muzikális is, érzékeny is, van benne valami nosztalgikus is, de talán csak a törékenység érzete miatt. Ám a törékenység most még acélos vagy ezüstös, ha van ennek értelme. Közben az ember azért eltöpreng Stravinskyn, hogy mennyire ismerte vajon saját magát, mennyire igaz az, hogy a Három tétel a Petruskából önálló zongoramű, nem átirat. Mert ahhoz mégis hosszú, a második tétel kusza, és nem vagyok biztos benne, hogy magában is értelmes, nem kell hozzá ismerni a balettzenét. Mintha Stravinskynak nem lett volna szíve önmagát ritkítani, ha már egyszer leírta azokat a hangokat, meg kell menteni mindet, amelyiket csak lehetséges. Nem azért írom a pöttyöket a vonalakra, hogy aztán kiradírozzam őket.