Eléggé úgy tűnik, hogy a Bogányi-zongora végül zsákutcának bizonyult. Nem éppen öröm, még azon a szinten sem, hogy ugye, megmondtam, mert jobb lett volna tévedni, jobb lett volna, ha az új hangszer nagyszerűsége előtt mindenki leteszi a fegyvert, és ma már a nagy múltú zongoragyárak is készítenének Bogányi-modellt. De a talaj túl ingoványos volt, hogy mi a szép zongorahang, azt körülbelül érzi az ember, vagy az emberiségnek a zongorahanggal valamennyire is foglalkozó része, de nincsenek megbízható mutatók. Viszont van megszokás, ha így szokott szólni, akkor nem biztos, hogy azt akarjuk, ezentúl másképp szóljon. Világos, hogy elég nagy érdekek álltak az új zongorával szemben, és - hát itt van ez a videó, nincs két hete, hogy feltöltötték. Lehet, hogy rosszul állították be a mikrofonokat, de legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy a Bogányi-zongora hangja inkább a cimbaloméhoz vagy inkább a játékzongoráéhoz hasonlít.

. 

 Adja magát a kérdés, hogy ez az egész akció vajon kinek volt jó. Adja magát a válasz, hogy Bogányi Gergelynek, de ez nincs így. Mert ha valaki kénytelen ezután is Bogányi-zongorán játszani, az ő. Karbon vagy nem karbon: mindenkinek a maga keresztje. 

Nem ez a zenetörténet nagy tragédiája, de azért létezik a törés komolynak mondott és könnyűnek mondott zene között. A „mondott”-tal csak arra gondolok, hogy az embernek néha eszébe sem jut odafigyelni egy slágerre, mit kell azon figyelni, inkább dallamos szöveg, mint zene, de hát ez sem igaz. A kérdés az, hogy ez vajon új dolog-e. Azért, mert nem tudjuk, hogy Beethoven idejében mik voltak a bécsi slágerek, azért még lehettek dalok, amelyeket fütyültek az utcán, csak nem vették lemezre. Nyilván csöndesebb volt a világ, nem volt zenéje minden hirdetésnek, de valami csak szólt azoknak a fejében is, akik munkába mentek vagy dagasztották a kenyeret. Azt egy kicsit nehezemre esik elképzelni, hogy a hórukk-emberek mind Mozartot és Beethovent hallgattak odabent, a koponyányi zeneszobában. Vajon ez mind elfelejtődött? Vagy föltámadtak új slágerekként? A régiekből pedig megmaradt az Oh, du lieber Augustin, de az sem saját jogon, hanem a nagy pestis zenei emlékműveként?

Tulajdonképpen ez az, ami zavar. A 19. század elejét ki lehet fejezni Beethovennel, akár az Ötödik, akár a Kilencedik szimfóniával, a 20. század elejét el lehet mondani Mahlerrel vagy Sztravinszkijjal, de mivel lehet elmondani a 21. század elejét? A sok pici zene eltüntette az egy nagyot?

A tegnapi szenzáció az volt, hogy Bob Dylan eladta összes dalának szerzői jogát a Universal kiadónak. A mai feladat az volna, hogy rájöjjön az ember: miért? Minden szenteskedés és szemforgatás nélkül kérdem, hogy minek neki az a rengeteg pénz. Mert tényleg sok, a hírek szerint 300 millió dollár, abból sokáig lehet éldegélni. De eddig is bejött a pénz, Dylan nem szemérmeskedett, ha kérték a dalt, ő adta, filmbe is, reklámba is. A Nobel-díjért is járt valami apró. Egyébként is Dylan 79 elmúlt, szép, hosszú öregséget kíván neki az ember, de ennyi pénzt már nehéz elverni ebben a korban. Valamikor a hetvenes években volt egy kutatás, hogy kit mennyire változtatott meg a pénz, nem a személyiségeket, csak a szokásokat. Ehhez a háztartási hulladékokat tárták föl a kutatók, ki milyen ékszerdobozokat dob ki, honnét rendeli a pizzát, és hasonlókat. Ha jól emlékszem, egyetlen ember volt, aki fölött nem volt hatalma a pénznek, ugyanúgy élt, mint korábban, ugyanazokat a szemeteket dobta ki, mint régen, és az Bob Dylan volt.

Akkor tényleg minek az a rengeteg pénz? Hajfestékre? 

Az igazi válasz az, hogy fogalmam sincs. Ha tippelni kell, akkor azt mondanám, hogy ott akarta tudni a dalokat, ahol érdek fűződik a továbbélésükhöz, hogy ki akarják azokat újra és újra adni, továbbra is szóljanak mindenféle filmekben, az emberek meg füleljenek, hú, de jó kis szám, ki írta. Hát a Zimmerman bácsi.

Hetvennyolc éves korában meghalt Pamela Tiffin, akiről én, sajnos, egyáltalán nem tudtam, hogy kicsoda, és még most sem tudom, hogy a világ dicsősége múlik-e el így, vagy bocsánatos mulasztás. Pedig valaha… Nem csak arról van szó, hogy amolyan hollywoodi szép nő, de Billy Wilder azt mondta róla, hogy Audrey Hepburn feltűnése óta a legjobb dolog, ami a mozival történt.

Billy Wilder is tévedhet. Mindenesetre forgattak együtt, az 1961-es Egy, kettő, három című filmet, aminek nem véletlenül gyanús a címe, Molnár Ferenc is az ihletők között van. Bár többet is ihletett volna. A történet Berlinben játszódik, még nincs fal, át lehet járni keletről nyugatra és vissza, emiatt aztán a főnök lánya összejön egy Piffl nevű kommunistával. Nemcsak összejön, de hozzá is megy. És jön a főnök Berlinbe.

A hasonlóság itt véget is ér, politikai lesz a vígjáték, jenkik haza, ruszkik haza, szól a Hacsaturján Kardtánc, nyilván nem függetlenül a zenéért felelős André Previntől, és közben a keretből kicsúszik a Hruscsov-kép, alatta meg ott van Sztálin. Értik még az emberek azt a poént, hogy a kopasz szovjet ügynök leveszi a lábáról a cipőt, és azzal veri az asztalon a Kardtánc ritmusát? Piffl az ifjú Horst Buchholz, aki ezzel a külsővel lehetne a kommunizmus reklámja is, de nem az. Így is jutott a filmnek annyi történelmi érdekesség, hogy a forgatás alatt húzták föl a berlini falat, és a forgatást végül Münchenben fejezték be. A többi történelem, valóságos és elfeledett filmtörténelem, remélem, a Molnár-örökösöknek jutott egy kis pénzmag, ha már a címet ilyen hülye film miatt vették át. 

Tudom, hogy teljesen idejétmúlt, tudománytalan és ezer sebből vérző gondolat, mégis az jutott eszembe, hogy van-e valami közös ezekben a művészeti főnemesekben. Ma van Nikolaus Harnoncourt kilencvenegyedik születésnapja, amiből kiderül az is, hogy a szülei őt is ötletesen a születésnapi védőszentjéről nevezték el, ha holnap születik, Ambrus lehetett volna, ha tegnap, akkor Vilma, Sebő. De a nevének most a másik fele az érdekes, La Fontaine és Harnoncourt grófja. Az édesanyja meg a meráni Ladislaja. Igazi grófok, de nem kastélyban éltek, Harnoncourt-papa mérnök volt, a fia meg csellóművész, aztán, tudjuk, karmester, különc és elmeél.

A korszerűtlen és ezer sebből vérző gondolat pedig az volt, hogy vajon van-e valami közös a két grófművész között, Esterházy és Harnoncourt pályafutásában van-e valami hasonlóság, bár ehhez jobban kellett volna ismerni őket. Az mindenesetre vonzó bennük, hogy még mindig ott vannak a félművelt közönség torkában, mint le nem nyelt békák, annyira nem illettek bele a sorba, annyira nem logikus folytatások, miközben őket magukat rengetegen folytatják (szeretnék folytatni), utánozzák, követik, küszködnek az árnyékukkal, hogy pusztán ez a tény megkerülhetetlenné teszi őket. Van talán még valami: a tekintélyük. Minden támadás ellenére és közepette mintha mindig nekik volna igazuk. Nem feltétlenül a részletekben, inkább az egészre vonatkozóan. Hogy is mondjam? Nem kell feltétlenül olyan hülyén recsegtetni a kürtöket a Vízizenében, mégis jó, ha legalább egy lemezen recsegnek. Nem a magyar irodalom csúcsteljesítménye a Hrabal könyve, de hiányozna, ha nem volna.

Igazából azt akartam mondani, hogy mindketten csóró grófként kezdték, és pápaként fejezték be a földi életet. Nem rossz karrier.

Decemberben talán többet hallgatja az ember a Mahler Negyediket, mint más hónapokban, valószínűleg a száncsengők miatt, az első tétel ezüstös csilingeléséért. Hogy ki és mikor hülyített meg minket ezzel a csengőszóval, nem tudom, talán lassú folyamat volt. Az biztos, hogy a magam részéről soha nem utaztam csöngős szánon, ha mégis valami nosztalgia ébred bennem a régi karácsonyok iránt, az már nem is igazi nosztalgia, csak a nosztalgia nosztalgiája, öregapám öregapjának az öregapja talán így érkezett meg szentestére a családhoz, mindenféle almákkal és narancsokkal a zsebében.

De nem is az első tétel az érdekes most, hanem a negyedik. Egyfelől visszatérés Beethovenhez, a közhely megfordítása, nem ott kezdődik a zene, ahol a szavak elfogynak, hanem ha nincs már hová fokozni a szimfonikus folyamatot, akkor megszólal az ének. Persze Mahler úgy fokoz, hogy közben el is vesz, nem a kirobbanó kórushoz érünk, csak a dalhoz, egyszerűséghez, gyermekihez.

Az a furcsa, hogy a Negyedik szimfónia végén Mahler már harmadszor használja ugyanazt a dallamot. Először írt egy dalt, A mennyei élet címmel, aztán ezt a dalt fölhasználta a Harmadik szimfónia végén, végül ez lett a Negyedik befejező tétele. De miért? Nem jutott más az eszébe?

Nincs a zsebemben a megoldás, de arra gondolok, hogy Mahler maga sem volt biztos abban, hogy a művei mekkora sikerre jutnak száz év alatt. Mintha lett volna valami küldetés, hogy ezt a dallamot el kell juttatnia a lehető legtöbb emberhez, ezért újra és újra megírta, átírta, beleírta a műveibe, amíg azt nem mondta: ennél többre nem futja. Utólag somolyoghatunk, hogy na, mi van, zsenikém, túlnyerted magad, de ráérünk akkor, amikor majd a suszterinasok is Mahlert fütyülnek.  

Ellen Page, a Juno című filmben annyira fantasztikus, Oscar-díjas színészlány bejelentette, hogy nemet változtatott, mostantól Elliot Page-nek hívják. Nyilván van, aki cicceg, cöcög, nahát, nem tudott kitalálni semmi érdekeset, de valahogy megpróbálja fenntartani a figyelmet. Ahogy Karinthy mondta az agyműtétjéről: tessék utánacsinálni, és kipróbálni, hogy vajon reklámcélokra ez megfelelő befektetés-e.

Az a szomorú igazság, hogy nekem is eszembe jutott a Brian élete, amiben az izraeli ellenállók ülnek az üres stadionban, és szervezkednek a rómaiak ellen. Míg a kiáltványt fogalmazzák, az egyikük folyton kiegészít, ha valakit úgy jelölnek, hogy „he”, akkor ő mindig hozzáteszi, hogy „or she”, hogy nemcsak férfi lehet az a valaki, de nő is. Végül az egyik rákérdez, hogy mit töröd itt magad a női jogokért, mire kiböki, hogy ő is nő szeretne lenni, gyereket szülni, és az a kívánsága, hogy a többiek ezentúl Lorettának hívják.

Vannak ilyen viccek, amelyek fölött elszáll az idő. Talán csak olyan viccek vannak, amelyek fölött elszáll, ma már nem illik, amennyire tudom, nem is szokás skót vagy rendőrvicceket mondani. Lassan a szőke nősek is kifutnak.

Tulajdonképpen az a furcsa, hogy ez a Brian élete idején még ment. Akkor már túl volt a világ, és főleg Nagy-Britannia James Morris nővé válásán. James Morris közismert újságíró volt, és olyan, egyébként férfiasnak látszó helyzetekből tudósította Angliát, mint a szuezi háború vagy az első ember a Mount Everesten. Közben végig azt érezte, hogy ő voltaképpen tévedés, rossz testben él, négyéves korától lányként, nőként, asszonyként gondolt magára. Aztán el is végeztette a műtétet vagy talán műtéteket, megváltoztatta a nevét Jamesről Janre. Ami talán a legmeghatóbb a történetben, hogy mindennek semmi köze nem volt az érzelmi életéhez, ugyanazzal a nővel élt a műtét előtt, mint után, csak a törvények miatt el kellett válniuk. Máig is élnek… nem, sajnos nem, csak november 20-ig, vagyis amíg Jan Morris meg nem halt. A képen egyébként a Brianben is játszó Michael Palinnel látható, és nyilvánvalóan nem neheztel rá Lorettáért.

Olvasom tovább Szüts Miklós könyvét („A Földön élni ünnepély”), és egy idő után előkerül Kocsis Zoltán benne, ami nem egyszerűen nagyon helyes, de szinte elkerülhetetlen, nem lehet úgy beszélni a Kádár-kor kulturális életéről, hogy Kocsisról nincs szó. Mindjárt vissza is vonom az előző mondatot, nehogy már Kádár legyen a hívó szó. Vagy nem is tudom, talán mégis?

Mindegy, Kocsis előkerül, hogy nem fizeti ki a büfében a kávéját soha, de soha, mindig Szütsnek kell meghívnia. Akkor jelenik meg a Chopin-lemeze, és Szüts Miklós nekiül, és ír egy levelet a zongoristának, hogy neki nem tetszik.

Tudom, hogy más is volt így vele, hogy a Chopin-lemez másokban is okozott valami elbizonytalanodást, túl keménynek, túl gyorsnak találták a keringőket, talán itt megtört valahogy a hit, hogy amit Kocsis csinál az feltétlenül úgy jó, ahogy van. Nyilván ezt ő is érzékelte, de nem volt félős fiú. Úgy értem, meg is úszhatta volna a feladatot, vagy eljátszhatta volna úgy a keringőket, hogy mindenki hanyatt esik a finomságától és az érzékenységétől. Eljátszotta úgy, ahogy gondolta, úgy, ahogy a kottából kiolvasta, az eredeti metronómszámokhoz igazodva. Ha maradt benne bizonytalanság, azt legfeljebb abból lehetett látni, hogy amikor azt kérdezték, hogy kit szeretett volna hallani élőben a világ nagy zenészei közül, akkor azt mondta, Bachot orgonálni, Paganinit hegedülni, Chopint zongorázni. Chopint és nem Lisztet, mert Liszt játékát meg lehet ismerni a műveiből. Szerintem Paganinit is, én a helyében becseréltem volna őt Debussyre.

Szüts Miklós mellett szóljon, hogy azt mondja: most már tetszenek neki a keringők. Gondolom, most már fizetné neki a kávét is, örömmel.

Nem ez a teljes vagy a hivatalos véleményem Szüts Miklós könyvéről, amelynek az a címe, idézőjelben, hogy „A Földön élni ünnepély”, de újra és újra elkap az a gondolat olvasás közben, hogy milyen kár, hogy festő. Hogy ez egy közismert művész önéletrajza, mert az benne a különösen érdekes, ami nem a művészhez kötődik, csak a privát Szütshöz. Hogy értelmes és érzékeny, de nem filozóf és nem bőgőmasina, állandóan figyeli magát is és a családot is, mit követtek és mit követtünk el. Mit nem követtek el, de jó is az. Önjogon kellene állni a lábán a könyvnek, mert megállna, hogy így éltek, akik már akkor is éltek, így éltünk, akik meg csak később kapcsolódtunk bele. Nem az benne a lényeg (legalábbis egyelőre), hogy hogyan élt a festő, hanem hogy hogyan lehetett élni, gúzsba kötve riszálni ebben (abban) a béna világban. Parti Nagy Lajos szerkesztette könyvvé a Krusovszky Dénessel folytatott beszélgetéseket, lehetne ő a jó szellem, de csak abból lehet varázsolni, ami van, az élmények és emlékek biztosan eredetiek.

Olvasom tovább.  

Ma van a Szépművészeti Múzeum születésnapja, egész pontosan a 114. Nagy ünneplés biztosan nem lesz, nem alkalmas rá az idő, de a dátumhoz kapcsolódva kénytelen az ember azon agyalni, hogy vajon a múzeum egyáltalán használható forma-e. Ma, amikor nem utazunk, mintha arra akarnának rábeszélni, hogy ne is utazzunk, nincs értelme, egészségtelen és környezetszennyező, drága és fölösleges. Ma már élelmiszerben is a nullkilométeres a divat, termeljük meg a kertben, együk le a fáról, akkor teszünk jót magunkkal és a Földdel, ha nem azt nézzük, amit szeretünk, hanem azt szeretjük, amit nézünk.

Van benne értelem, de mióta szoktunk értelmesen viselkedni?

Ehhez képest a múzeum nagyon is értelmes gondolat volt, ha nem az volt a kiindulás, hogy hódítsuk meg a világot, és vigyünk haza minden mozdíthatót. De, tudom, erre gondoltak, viszont talán arra is, hogy nem lehet mindenkit elküldeni Egyiptomba, valakinek mégis meg kell fejteni a hieroglifákat. Ha nem lett volna rosette-i kő, pontosabban, ha nem Londonban van a rosette-i kő, nem tudnám fölrajzolni egy fehér papírra, hogy Amon Ré, nep pet. (Így sem tudom, de valamikor tudtam.) Miközben a nagy kiállítások egyre népszerűbbek a világban, mintha lassan mégis eljönne az idő, hogy tessék mindent visszavinni oda, ahová való. Nemcsak az Elginnek nevezett márványokat, nemcsak a Rómában fölállított axumi oszlopot (azt vissza is vitték), de tényleg mindent, ami műtárgy és tíz centinél nagyobb. Nyilván ez Itáliában meg Franciaországban elképesztő bőséget hozna, máshol viszont új sztárműalkotások születnének, helyi hímzések, amelyeket eddig senki nem vett észre, mert volt a múzeumban egy Monet is.

Eszemben sincs azt képzelni, hogy mindez megvalósítható lenne, sem jogilag, sem technikailag nem lehetne kidolgozni az akciót, hogy mást ne mondjak, már az axumi oszlop visszaviteléhez is évekre volt szükség, meg kellett nagyobbítani a repülőteret, hogy legalább a három részre vágott oszlopot szállító repülőgép le tudjon szállni Etiópiában. De attól, hogy hülyeség, még lehet korszerű az eszme.