Nem tudom, érvényes lehet-e olyan kifogás egy műsor ellen, hogy túl színvonalas, de valahogy ez volt az érzésem a Büfészínész/színészbüfét (fordítva!) nézve. Az Örkény amúgy nem büfészínészei üldögéltek Mácsai Pál körül, aki szokása szerint a mindent el tudok játszani, még a műsorvezetőt is alapon eljátszotta a műsorvezetőt, felkészülten és problémamentesen kérdezgetett, kicsit úgy tett, mint aki zavarban van, vagy nem is tudom, nála elég nehéz eldönteni, hogy mi az, amikor úgy tesz, és mikor igazi. A többiek meg válaszoltak. Tekintve, hogy a szereplők jól ismerik egymást, elkerülhetetlen volt, hogy az interjúknak, vagy csoportos beszélgetésnek legyen valami fábrysándoros jellege, akkor most azt meséld el, amikor, de a többiek készséggel elmesélték azt, amikor, szóval jó ez, érdekes, vicces, színes.

Persze, nehéz az ilyesmit pontosan belőni, Mácsai is szeretett volna legalább percekre elmélyülni, és megfejteni, mondjuk azt, hogy mitől színész a színész, ami valószínűleg egy másik beszélgetésben értelmesebb eredményre jutott volna, ámbár az is lehet, hogy nem, honnét tudnák ők maguk is, már az is csoda, ha valaki magáról tudja, hogy miért az, ami. Így viszont mégsem az jött ki az egészből, hogy viccelünk, viccelünk, de azért sokkal mélyebbek vagyunk, mint azok, akiket ma a tévébe hívnak meg szerepelni, hanem inkább a rokonszenves utóvédharcot lehetett látni: sokat veszít világ, amikor nem minket néz, mert mi legalább profin el tudunk mesélni valamit. (Már aki, mert van olyan, aki hangsúlyozottan civillé válik, ha magáról beszél.)

A másik probléma egyszerűen technikai: túl sokan vannak. Nincs mit tenni, ez a társulatról szóló műsor, nem illik senkit sem kihagyni, de így a műsor egyfelől hosszú lesz, másfelől monoton. A néző tudja, hogy még nem lehet vége, hiába telt el két óra, de Epres Attila még meg sem szólalt. Aki viszont megszólalt az elején, az tudja, hogy ez megvolt, jól vagy rosszul, de lement már, így aztán csak díszletelemként unatkozik a kanapén. Erre szokás mondani, hogy ha nem tetszik, ne nézd, de nézem, úgyhogy minden kifogás ellenére valószínűleg tetszik.

Kényelmi szempontok. Ezt írja a Wikipédia, hogy kényelmi szempontok miatt nem használnak az operai gyakorlatban üvegharmonikát a Lammermoori Lucia őrülési jelenetében, helyette inkább fuvola szól.

Azért érdekes, mert a járvány utáni-alatti előadás a palermói Teatro Massimóban mintha mással sem foglalkozna, csak a kényelmi szempontokkal. Az énekesek jó messzire vannak egymástól, nem mintha így kevésbé volna veszélyes a foglalkozásuk, az előadás egésze „semiscenica”, félig szcenírozott, ami annyit tesz, hogy kevés a díszlet és a kellék, de azért be vannak öltözködve a szereplők. A kórus kottából énekel, de a kemény vonalas operarajongók valószínűleg kiegyeznének az ilyen előadásokkal: végre azt kapjuk, amiről szó van, nem kell azon gondolkodni, hogy mi újság az őrültek házában. Azon lehet csak vitatkozni, hogy helyes-e, ha Edgardo nem leszúrja, hanem agyonlövi magát. Azon már nehezebb, hogy Celso Albelo azért megpróbálhatná egy kicsit feljebb tartani a pisztolyt, mert értelmes ember nem a vastagbelét veszi célba, ha halni akar. Leszámítva azt az esetet, amikor még van egy kis énekelnivalója.

Poénkodnék szívesen a keményvonalas operistákon, csak az a baj, hogy ezzel az előadással én is tökéletesen ki vagyok békülve. A címszereplő Sarah Blanch pompásan beénekli a teret és a világot, eleve kicsit gyenge idegzetűnek ábrázolja Luciát, de eleve az is, aztán elborul, és az ember azon kapja magát, hogy végre olyan őrülési jelenetet hall, amit nem érez hosszúnak. Plusz megkapja még az üvegharmonikát is, amitől tényleg szebb lesz az ária. Szebb, és a hangszer huhogásától kísértetiesebb is. Celso Albelo elkészül az erejével az előadás végére, de addig egész jól veszi Pavarottira a figurát, kövér és szakállas, de a szíve Luciáért dobog. A karmester Abbado, nem az az Abbado, hanem az unokaöccse, Roberto, de magabiztosan irányítja a zenekart, és szól is minden és mindenki. Még kényelmi szempontból sem szívesen játszom a begyepesedett hülyét, de nekem ennyi elég.

Számlál visszafelé az óra a Berlini Filharmonikusok digitális koncerttermében, vagyis a honlap bal felső sarkában. Este hétkor kezdődik a hangverseny, amelynek második részében A kékszakállú herceg vára lesz, a finn karmester, Susanna Mälkki vezényletével. Ilyenkor azért mindig elragadtatásba esek, nem csak azért, mert Bartók lassan kiszorítja Széchenyit és Kossuthot a legnagyobb vagy leghíresebb magyar szerepéből (ha jobban belegondolok, ezt már régen meg is tette), és de jó, hogy még senkinek nem jutott eszébe musicalt írni Bartók életéből. De vannak ezek az emberek, akik tudtuk és szándékuk nélkül egy halom másikról is gondoskodnak. Assissi vendéglősei remélhetőleg minden nap hálát mondanak Szent Ferencnek, Salzburgban sem kellene Pünkösdi Ünnepi Játékokat tartani, ha Mozart nem ott születik, és szerencsés magyar operaénekeseket hallgatnak fontos operákban és koncerttermekben, mert megfelelőek a Kékszakállú szerepeire, és nekik mégsem okoz akkora gondot ennek a furcsa librettónak a megtanulása. Nem mintha Komlósi Ildikónak kifejezetten Bartókra lett volna szüksége a világra szóló karrierjéhez, de azért nem árt, ha a koncertszervezők először Magyarországon érdeklődnek, van-e alkalmas ember a feladatra.

Van, van, drukkolunk.

Még emlékszem arra a meglepetésre, amikor először jártam Firenzében, és még a képeslapok aranykorában jártunk. Mindent megnéztem, megvettem, amit bírtam, és közben akárhogy számolgattam, a legnépszerűbb kép a Dávid után egy ilyen furcsaság volt.

Normális dolog ez? Itt vagyunk, a legszebb festmények között, és az emberek ezt veszik? Nem nagyon tudtam, kik azok a preraffaeliták, kimaradt az iskolai anyagból, de akárhogy is: mi ez? Nem Dante Gabriel Rossetti a festő, hogy legalább ennyi tévedési lehetőséget biztosítottak volna, talán mégis olasz. Nem olasz, Henry Holiday a művész, de hát akkor és ifjan ennél hülyébb dolgot el se tudtam képzelni. Ponte Vecchio a háttérben, Beatrice a román nemzeti színekbe bújt nőtársakkal és a jelmezbe öltözött Dante. Klassz.

Félreértés ne essék: ez a kép nincs itt a Nemzeti Galéria preraffaelita kiállításán. Aki eredetiben akarja látni, Liverpoolba kell utaznia, nálunk viszont a Tate Gallery képeiből válogattak. Csak arról beszélek, hogy az ember idővel érteni kezdi a preraffaelitákat, vagy legalábbis megérteni, így jártunk mi is az életben, olaszok szeretnénk lenni, ha nem is testben, de lélekben vagy életérzésben, még ha az italománia nem is ez, amit Holiday festett. Hozzá képest Rossetti nagy előnnyel indult, hiszen eleve olasz volt, legalábbis származását tekintve, és az nyilván egy normális állapot, ha valaki a viktoriánus Angliából inkább hazavágyik, az őshazába. Hazavágyik, hazafest, és, ami a legnagyobb csoda, hogy meg is tud győzni néhány hasonló embert, aztán a londoni közönséget, végül az egész világot, hogy van élet a frakkos, nagy barkójú világon kívül is. Lehet, hogy kívülről nézzük, lehet, hogy csak megfesteni tudjuk, vagy megfesteni sem tudjuk, hiszen a varázsos szépségűnek képzelt olasz asszonyokból, mire Londonba érnek, cakkos szájú, nagyfejű vámpírnők lesznek, de az mindegy. A lényeg az elvágyódás. Ha itt rossz, unalmas, piti, közönséges, akkor másutt csak jobb lehet.  

Mozi! És majdnem olyan, mint régen, azért maszkot kell viselni, igazolványt bemutatni, de ez nem panasz, így helyes. Bent meg a film, Ígéretes, fiatal nő a címe, meg lehet nézni, és ha valamiért az is számít, hogy egy film tükrözi-e a maga korát, akkor ez tükrözi, kiáll a nők leitatása és kihasználása ellen. Nálam biztosan tárt kapukat dönget, de attól még vannak benne fordulatok, remény, halál, ilyenek ezek a vetített mesék.

És mozi, nagyban nézi az ember az arcokat, látja, hogy nagyban ezek az életkorok nem stimmelnek, Carey Mulligan biztosan éveken át hallgatta, hogy mennyire szerencsés, hogy fiatalabb a koránál, de most már ez nem igaz, egyáltalán nem úgy tűnik, mintha évfolyamtársa volna Bo Burnhamnek, de lehet, hogy ez így jobb a történet szempontjából, ő a lelkileg sokat szenvedett. A másik probléma, hogy mindenki Mulliganhez igazította a játékstílusát, illetve ez nyilván a rendező kívánsága volt, legyen minden egy kicsit sok, vagy legalábbis erős, de ez sajnos nem egyformán áll jól a szereplőknek. Amikor Alfred Molina meghasonlott ügyvédként térden állva zokog, akkor azért lehet sejteni, hogy ez nem egy életből ellesett jelenet.  

Nem is ez a lényeg, hanem egy hang. Amikor megszólal a filmbéli apa. Nagydarab, pocakos, ősz pasas, de a hangja a régi. Clancy Brown, aki annak idején levágta Sean Connery fejét a Highlanderben. Akkor azt lehetett hinni, hogy évtizedekig főgonosz lesz a különböző filmekben, de inkább a hangját használták, semmint az arcvonásait, rajzfilmezett, mellékszerepelt. Most meg itt üldögél az étkezőasztalnál, hogy „túl sokat ittam”. Ki lehet jönni az előre gyártott skatulyákból. Az más kérdés, hogy érdemes-e.

Mégis be kellene szerezni. Lehet, hogy nem is nagyon bonyolult, megrendelni biztos lehet az új Ormándy-dobozt. A doboz most a lemezkiadóknál a kulcsszó, alig készülnek új felvételek, de az archívum még megvan, össze lehet gyűjteni nagy előadók összes felvételét, vagy összes Stravinskyt (neki van most évfordulója idén, ötven éve halt meg). Egy Ormándy-összes persze elképzelhetetlen, akkora adagról lenne szó, de a Sony kiadta a mono felvételeket. Az is százhúsz CD. Van köztük klasszikus, de a legtöbb elfeledett, talán első megjelenés digitálisan. 1944 és 1958 között készült lemezek, papír hüvelyben, amin a régi borító látható, még megnézheti az ember, hogy azt, meglepő módon helyesen írták, hogy Háry, de Kodályról lemaradt az ékezet.

A kritikusok utálták Ormándyt, legalábbis ezt mondja a Wikipédián Kenneth Woods karmester, szerinte így kezdték a kritikusiskolában a tanítást, mindig fikázd egy kicsit Ormándyt, akármiről is van szó. És bár akkor ennek nem volt nagy hatása, annyira jól fogytak a lemezek, és annyira könnyen-gyorsan ment vele a munka, az utókor mégis mintha a nyomtatott betűkből tájékozódna: talán egy nagy karmesternek sem zuhant akkorát a népszerűsége és az elfogadottsága a halála után, mint Ormándynak.

Tegnap este belehallgattam a régi felvételeibe, hogy nehezítsem a dolgát, három Haydn-szimfóniát választottam, az Órát, az Oxfordot és a 88-as G-dúrt. Nem a mai ízlésnek megfelelően dirigálja a műveket, de hogy is tehetné. Viszont teljesen érvényes, érdekes, szép előadások, a fantasztikus, sűrű, Philadelphia vonóshangzással. Be kellene szerezni az egész gyűjteményt. Öt napig hallgathatnám megállás nélkül. Csak hát a járványnak is mintha most lenne vége.

Kevés a Balassa Sándorhoz köthető zenei élményem, gondolom, a legtöbben így vagyunk vele, de ami van, az elég intenzív: a Karl és Anna. Néhányszor játszották az Operaházban, az ember csak legyint, ez valahogy minden nemzeti opera sorsa, hogy vannak kötelező gyakorlatai is. De a Karl és Anna ennél többnek tűnt, biztosan nem függetlenül a két főszereplőtől, Frankó Tündétől és Kelen Pétertől. Bő volt a beszéde, az emberek kitántorogtak a második felvonás után, meg sem álltak hazáig, de Balassának is hajlama volt a hosszú zenélésre, és a szövegíró Fodor Géza sem szófukarságáról volt híres. Amikor erről szó került, a rendező Kerényi Miklós Gábor némi bosszúsággal mondta, hogy ha hagyják, hogy meghúzza a darabot, lett volna belőle egy feszesebb, kétfelvonásos opera, és talán nem kellett volna hét előadás után levenni a művet, hogy jöjjön a feledés süketszobája.

Talán tényleg ezen múlott. Vagy ez a félremekművek sorsa, aki látta, annak néha eszébe jut, aki nem látta, rosszkor született, rossz helyen járt, kimaradt. Sajnáljuk.  

Nem azt akarom mondani, hogy addig jó, amíg Kádár él, bár kétségkívül: Kádár élt az 1984-es Tavaszi Fesztivál idején. Nem tudom, miért épp most dobta elém a koncertet a YouTube, de ha már megtette, megnéztem. Rados Ferenc és Kocsis Zoltán négykezesezik és kétzongorázik, előtte Kocsis mond bevezetőt a művészszobából, furcsán magas és némileg álmatag hangon, a lámpalázról elmélkedik, majd, „hogy mégis szó legyen a koncertről is”, mesél a gyakran és alig játszott darabokról, jobb, mint bárki, akkor és azóta, akinek ez a foglalkozása. Aztán elindulnak Radossal a pódiumra, útközben a lapozó is csatlakozik hozzájuk... Na, csak nem? Csak de, Hegedűs Endre az.

Szóval ezt akartam mondani. Addig volt jó, amíg Hegedűs Endre lapozott, és nem családi koncertekkel szórakoztatta a nagyérdeműt.

Egy héten belül kezdődik a velencei biennálé, az építészeti, egyébként is életbe léptek az olasz utazási könnyítések, így valószínűleg és remélhetőleg az utolsó pillanatot láttam, amikor azt mondja az ember Velencében: hú, de kevesen vannak. Nem szól a zene a Szent Márk téren, nem tud a Florian kávéház még négy eurót fölszámolni a kávé mellé, mondván, hogy zenét is szolgáltattak. Így is elkérnek 24 tallért a három sima kávéért, ami valószínűleg világcsúcs. Nyitva van a San Marco, de nem állnak előtte valószínűtlen sorok, így aztán hiába érzi magát az ember dörzsölt velencejárónak, nem áll ellen. Egyszeri alkalom az életben. Ha már az árakról van szó, háromért engednek be a templomba, újabb ötért lehet megnézni a pala d’orót, a többméteres arany-ezüst oltárt. Amit az ember soha nem lát, hiszen megy a sor, tolják kifelé egymást az újabb és újabb látogatók, mintha a Lenin-mauzóleumban volnánk. Ott vagyunk, de nézni nem lehet, talán nincs is mit, csak marad a benyomás, olyan, mint egy óriási Szent Korona. De majd most.

Tényleg: most. Nem kell sokat várni, hogy kettesben maradjon az ember a művel. Nem kell sokat várni, hogy rájöjjön: most sem fog megnyílni neki. Minden magasan van, minden kicsi a földről nézve, üveg védi az arany táblát, belecsillan a mögötte lévő ablak. A reflektorokat úgy helyezték el, hogy a néző feje árnyékot vet magára a nézett tárgyra. Amiért eddig a többieket okoltam, arról kiderült, hogy a mű sajátossága: úgy van, hogy nincs. Úgy szép, hogy nem lehet megnézni. Úgy nyilvános, hogy titok marad.

Talán tiltakozni kellene? Elvben lehetne, ha azt mondják, hogy Mendelssohnt meg kell menteni. Mi van megmentenivaló rajta? Igaz, idejét sem tudom, mikor hallottam legalább három Mendelssohn-dalt egymás után hangversenyen, de akkor nem inkább magunkat kellene megmenteni Mendelssohn helyett?

Ámbár az is lehet, hogy Aribert Reimann tényleg minket akart megmenteni, amikor átiratokat készített Mendelssohn-dalokból. Nyolcat fűzött össze, mindegyik Heine versre készült, és a kíséret nem zongora, hanem vonósnégyes. Tegnap a vonósnégyesből kamarazenekar lett, nem is akármelyik, a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Kísértek és összefűztek, ez is Reimann munkája, ciklust formálni a dalokból, hogy jogos legyen a cím: "...oder soll es Tod bedeuten?" Ez volna a halál? Ez volna az élet?

Az énekes Juliane Banse volt, nagy meggyőződéssel és nagy meggyőzőerővel. Nem tudom, mi a további teendő. Vissza Mendelssohnhoz? Vagy vissza Reimannhoz? Előre az új Liszt Ferenc Kamarazenekarral?