Valószínűleg jogos a feltételezés, hogy ami az M5 csatornán megy, azt senki nem nézi, az viszont nem jogos, hogy senkit nem is érdekel. Így aztán valószínűleg helyesebb volna, ha legalább valaki hivatalos is megtekintené az elkészült alkotásokat, úgy kerülnének adásba. Az egész egy vasárnap koradélutáni sugárzásról jut az eszembe, varázslatos embert mutatnak be, vagy inkább mutatnának, ha volna hozzá képesség. Anélkül viszont, képtelenség. Pedig varázslatos főhősük van, Tímár Sándor koreográfus. Óriási az archív anyag is, régi, fekete-fehér felvételek, egészen újnak látszó interjúk, és ami közte van. Mondjuk a nyolcvanéves mester táncol, mellette egy ifjú, viseletben, együtt táncolnak, improvizációnak látszik, és az ember tátott szájjal nézi nemcsak a mester fizikai állapotát, de a szellemit is, a táncban kifejezett figyelmet, alázatot, okosságot, ahogy mozdulatokkal kíséri a mester a tanítványt, vagy talán unokatanítványt.

Ehhez képest, mondjuk a hibakeresést vagy inkább kényszerű észrevételt úgy öt percre szorítva: hosszan beszél valaki, akit csak nagyon sokára mutatnak meg, addig találgatni kell, ki lehet az. Utána Tímár Sándor lánya, Sára szeretné elmondani, hogy milyen hozzáállást tanult az apjától, de nem nagyon tudja a figyelmet magára irányítani, hiszen mögötte, mintha szándékosan fotobummolna, vagy filmbummolna, térdig érő vízben egy testes, fürdőruhás nő kergeti a gumimatracot. Aztán egy képernyőn megjelenő feliratban azt a szót, hogy együttes, hosszú gy-vel írják ki. Aki ezek után a képernyő előtt maradt, az elmondhatja, hogy igazán érdekli Tímár Sándor élete, így jutalmul még megkapja, hogy az egyik ifjú Tímár táncol a vízparton, és elszabadul egy fürtje, ami úgy lebeg utána, mint valami copf.

Tessék nekiállni, újraforgatni, újravágni. Több tisztelettel.  

Széphalmon (Széphalomon? Széphalomban?) van A Magyar Nyelv Múzeuma, új építésű házban, még csak tizenkét és fél éves, és próbálja a lehetetlent: a nyelv múzeuma lenni. Vagyis nem régi szavakat kiállítani, ez a csobolyó, ez meg isa, csak jelezni, hogy amit használsz, azt már régen is használták, nem pont azt, de valami hasonlót. Valószínűleg utoléri vagy már utol is érte az, ami minden modern és modernséggel játszó dolgot, avul, és az érintőképernyők már nem okoznak akkora örömöt a gyerekeknek – de lehet, hogy még igen. Számomra mindenesetre egy avítt dolog okozta a legnagyobb és legkellemesebb meglepetést, egy felirat az előtérben.

Ezt ismertem. Még azt is tudom, mikor hallottam, Kocsis Zoltán mellett ültem egy autóban, és ő kezdte el azt, hogy Kis erek mentén… Nyilvánvaló volt, hogy amit mond, az valami, de nem tudtam, mi, de megmagyarázta: a leghosszabb magyar mondat, ami visszafelé olvasva is ugyanaz. A helyzet természetétől fogva ellenőrizni ezt nem lehetett, de elhittem neki. És közben, mint annyian, más helyzetekben, arra gondoltam, hogy ez is benne van a fejében. Nemcsak a Mesterdalnokok verekedési jelenetének fagott szólama, szünetekkel (ez egyébként nem az ő, hanem Toscanini fejében volt), nemcsak a teljes Bartók életmű, de Petri és Pilinszky is, meg ez, a vadon élő Kis Pálné.

És azt kérdezem, amit annyian a halálakor, és néha azóta is: hová lett?

Idézz Kazinczytól! Hát persze, mindenkinek ugyanaz jut eszébe: „Jót s jól”. Mintha az egész életmű ebbe a szlogenszerű, de az s miatt mégis nehezen kimondható rövid mondatba tömörült volna.

Tényleg szlogenszerű, még a Kazinczy mauzóleumnál lévő Múzeumkert étterem is ráírta az étlapjára, és ha nem is tudják tartani magukat hozzá, legalább igyekeznek. Én még egyet tudok mondani, mert azon diákkoromban sokat heherésztünk. Amikor Catullust olvastuk, Éljünk Lesbia édes, és szeressük egymást. Ott volt a kötetben a Kazinczy-fordítás is, akkor nagyon viccesnek gondoltuk: „Üss! a kő dudogó napádat, édes Erzsim! Hadd haragudjék, hadd eméssze düdögéseivel hektikás tüdőjét!” Érdekes, ez ma sokkal jobban tetszik, mint akkor, pedig a vén napa hol dudog, hol düdög. Az ember tehetetlenül vonja meg a vállát, régen volt, mármint Kazinczy irodalmi pápasága, és pont az dolgozik ellene, amiért harcolt: a nyelv változása, frissülése, újulása. Persze, hamarabb vagy folyamatosan frissülő nyelvek beszélői ezt nem is értik, mintha azt mondanánk az angoloknak, hogy jó könyv ez a Büszkeség és balítélet, de képtelenség elolvasni.

Megújítják most a Kazinczy Mauzóleumot és környékét, a nagy sárban sárga munkagépek ácsorognak. Biztosan szép lesz, bár szívesebben képzeltem oda mindenféle válogatott fácskákat meg lugasokat, ám lehet, hogy a modern igényeket jobban szolgálja majd a gépi tisztás. Az zavar igazán, hogy nem tudom az eredeti állapotokat elképzelni. Olvastam a sikertelen perekről, szegényedésről, eladott könyvtárról, a legalább háromszorosan kifizetett fogságról, a szívtelen testvérekről. A hét gyerekről, akik közül az egyik csecsemőként halt meg, de a második, Eugenia a 20. századot is megérte. És nem tudom, mi volt Széphalmon. Nyomor vagy boldogság? Boldog nyomor? Megszállott apa, aki írja a leveleit, fordítja Lawrence Sterne-t, a gyerekek meg nyelik az éhkoppot? És aztán marad egy epigramma? Egy fél sor egy epigrammából?

Elszúrtunk valamit, hálás utókor?

Nemcsak a Trefortba jártam (akkor még Ságvári), de ismertem is Sipos Pált, aki most körülbelül a legcsúnyább két szó, amit ki lehet mondani ifjúsággal és tanítással-neveléssel kapcsolatban. Akkor még tanárjelölt volt, de rajongtak érte a tanítványok, ennek megfelelően én utáltam, de minden alap nélkül – engem nem tanított. Egyszer helyettesített angolórán, most is emlékszem egy szóra, amit tőle tanultam meg: farthing – fitying. Annyira meg volt döbbenve, hogy „nem tudjátok, mi a fitying?”, hogy nemcsak a szó maradt meg, de a tanítója is.  

Csak azért mondom, mert ebből talán sejthető, hogy nagy, nagy tanári tehetség veszett el benne. Amit nem is tagadnak el a róla szóló Visszatérés Epipóba című filmben. Tegnap játszotta az HBO, de még fogja, aki szeret szörnyülködni, annak ajánlom, tényleg lehet min. De fontos tudni: nem az igazság győz, amikor fölidézi a gyermekmolesztálásokat és megalázásokat, az inga megint csak leng, és nincs neki nyugvópontja, ez sem igaz, az sem igaz. A magam részéről még kellemetlenül is érzem magam, mintha Oláh Judit túlszerepelné a saját filmjét, mintha bosszút akarna állni, hogy nem vették észre a szendrői táborban, hogy a Közepes nevet kapta (egyébként nem a közepessége miatt, hanem mert három Judit közül ő volt a középső).

Ez a legkevesebb, rémesebb tettei is voltak Sipos Pálnak.

Úgy emlékszem, az iskola könyörgött neki, hogy maradjon ott a jelöltség után tanárnak, sejtelmük sem volt, hogy épp a rókának könyörögnek, hogy segítsen fölnevelni a kiscsirkéket. Nyilván ez az a kérdés, ami a leginkább érdekes: hogyan lehetne megelőzni a bűn ismétlődését. És ma már nem is értjük a szülőket, ránéz valaki a régi filmrészletekre, egy félmeztelen, kisnadrágos pasas magyaráz az öltözködő gyerekeknek – hogy nem vették észre? De hát ez így nem volt a közgyanakvásban, a bizalmatlansági rendszer nem állt készen arra, hogy az ilyesmit kiszúrja. És nemcsak nálunk van így, másutt is átcsúsztak a jónak látszó, de kétes szándékú tanárok a szűrőkön. Ma nem teheti egy tanár a gyerek vállára a kezét anélkül, hogy ne emelné föl valaki a szemöldökét. Most jobb?

Könnyen beszélek, engem nem ért tanári inzultus, ami ért, alsóskori pofonok (még egy másik iskolában), azt könnyen és már régen megbocsátottam. Szóval könnyű Bereményi Gézát idézni, a Cseh Tamás-dalt, Ács Mari a címe. „Az összes iskolákat, tanári tébolydákat, az összes tévhitet, mit belénk verni mert százezer vén bolond, kit tönkretett a gond, kiknek most megbocsátani kell”. Mi mást tehetnek a tönkretettek, mint megbocsátanak? És remélik, hogy egy párhuzamos életben egy párhuzamos osztályba kerülnek, ahol valaki unalmas alak tanít angolt és magyar nyelv és irodalmat. Legfeljebb nem tudják majd, hogy mit jelent a farthing szó.

Az évek során megtanultam értékelni Yehudi Menuhin művészetét, tudomásul venni, hogy más is van a világon, mint tiszta játék és biztos kéz, hogy néha a hegedű csikorgása is kifejez valamit. Csikorgásra és jó emberségre is föl lehet építeni egy életet, vagy annak második felét. Mégis van valami, amit soha nem értettem, ma sem értek, és Menuhinhoz köthető. Ez pedig a mai nap. Október 1. a zene világnapja.

De ez mit jelent? Vannak emberek, akik soha nem hallgatnak zenét, és akkor ma a homlokukra csapnak: meg kellene próbálkozni vele? Tegnap volt a kávé világnapja, mégsem ittam kávét. Más meg ivott, de nyilván nem azért. Nem akarom most azt nyafogni vagy kérkedni, hogy nekem minden nap a zene világnapja, de mi mást lehet mondani? Nem képzelem, hogy értem, amit érteni lehet, érzem, amit érezni lehet, tudom, miről szól Bartók 2. hegedűszonátája (tegnap játszotta Baráti Kristóf), de a mindennapi kísérlet, hogy közelebb jussak a zene értelméhez néhány évtizede napi programom.

Persze, ha éppen ma sikerül, akkor kénytelen leszek jó mélyre hajtani a fejem Menuhin előtt. De meg is érdemli.

Az is érdekes dolog, hogyan változott Edison megítélése az évtizedek során. Tegnap valaki fejemre olvasta a Neoton Família dalát, köszönjük, Mr. Edison, a hang felvételét. Akkor volt százéves a hangfelvétel, amikor ezt a dalt írták, és innét jutottunk el oda, hogy Edison a legnagyobb szellemi kizsákmányolók közé tartozott, aki ellopta a mások találmányát vagy ötletét, és mind a sajátjaként szabadalmaztatta, ejnye, ejnye.

Nem erről akartam elmélkedni, hanem az örvendetes tény fölött, hogy az állam megvásárolja Kocsis Zoltán budafoki házát, és Kocsis emlékház lesz belőle. Még teljes alakos szobor is készül hozzá, kíváncsi vagyok, ki és hogyan készíti el, milyen pózt talál majd Kocsisra jellemzőnek. Sokat kínlódtak az utóbbi időkben a fővárosi zenész szobrokkal, és nem mondhatnám, hogy nagyon lelkesítő volna a Solti vagy a Cseh Tamás emlékmű.

De az igazán érdekes mégis az, hogy Kocsis Zoltán, nem becsülve le a zeneszerzői és hangszerelői munkáját, elsősorban mégis előadóművész volt, óriási személyisége ellenére is alázatos előadó, aki mindig a szerző akaratát követte, és inkább vállalta az állandó fintorgást a gyors tempók miatt, semmint hogy eltérjen a metronómszámoktól vagy, ha volt, a szerző által készített felvételektől, legyen az Chopin, Rachmaninov, Beethoven, Csajkovszkij vagy Ravel. Nem azt mondom, hogy zenei előadóknak nem szokás emléktáblát avatni, vagy utcákat elnevezni róluk, de megesik, hogy az utókor aztán nem tudja, kire is gondoljon, amikor azt olvassa, hogy Thomán István utca. Ennek a helyzetnek vetett véget a fonográf, a hang- és képrögzítés, hogy velünk maradhat a múlt, és a ma született báránynak is lesz Kocsis-élménye, úgyhogy akár ő volt, akár más: köszönjük, Mr. Edison.  

Régóta foglalkoztat, hogy vajon mikor és miért vált a feltalálás anonimmá. A feltalálókat alapvetően mindig boldogan ünnepelte az emberiség, Edison valamikor nagy hős volt, és mindenki megtanulta az életrajzát, bár ma már csak arra emlékszem belőle, hogy a vasúton dolgozott gyerekként, megfázott, és elveszítette a hallását. Lehet, hogy ez sem így volt.

Mindenesetre Edison bizonyos mértékig felelős a feltalálók azonosíthatatlanságáért, hiszen ő maga minden nála, a gyárában feltalált dolgot sajátjaként szabadalmaztatott. Meg a világ is bonyolódott, nem érthet valaki mindenhez, így aztán ülünk a lakásban, és csak ámulunk, hogy semmiről sem tudjuk, ki találta föl. Tűzhely, hűtőgép, légkondicionáló, filctoll, erősítő, CD-játszó, mp3, mobiltelefon, tévé, videó, fényképezőgép. Köszönjük, köszönjük, de kinek?

Csak azért érdekes az egész, mert most végre van valaki, konkrét személy, akiről tudom, mit talált föl. Sajnos csak azért, mert épp meghalt a hónap közepén. Robert Gore kísérleteinek következménye a Gore-Tex, az a különös anyag a sport- és egyéb cipőkben, amitől nem áznak be. Hosszú nevű vegyületekkel kísérletezett, és az egyikről bebizonyosodott, hogy porózus a szerkezete, de annyira picik az anyagban a lyukak, hogy csak a pára jön ki rajta, a vízcseppek már nem férnek be. Vagyis szellőzik, de nem ázik át. Nem tudom, rögtön rájött-e, mekkora kincs ez. A Gore-Texet a hetvenes évek elején szabadalmaztatta, és 1976-ban jelent meg a piacon az első Gore-Tex sátor. Utána jött a felsőruházat és a cipő, először csak szabadtéri sportolóknak és túrázóknak, azóta városi patkányoknak is, végül is az eső mindenütt esik.

Ennyi a történet, az anyag maga rengeteg pénzt hozott, és fölhasználását föl kell tüntetni apró címkéken, így Gore neve mindenkinek ismerőssé válhatott, aki olvassa a címkéket. El lehet képzelni, mennyi pénzt hozott a találmány, ha Robert Gore úgy 30 millió dollárt adományozott egykori egyetemének.

Ezért sem találok föl semmit. Hogy aztán a nagy pénz a jogi karnak menjen? Szó sem lehet róla.

Szeptember második felét mégis Salome uralta, ami csak kicsit túlzás, mégsem lehetünk Heródesek. Ámbár az a Heródes nem az, nem a betlehemi gyermekgyilkos, Nagy Heródes, hanem Heródes Antipász, de attól még nem nagyon szimpatikus fiú. Ami Salomét illeti, még az sem biztos, hogy Saloménak hívják, a Bibliában csak azt írják róla, hogy Heródiás lánya, azt sem írták, hogy hét fátyollal táncolt volna, csak azt, hogy táncolt, és nem is neki kellett Keresztelő Szent János feje, hanem a mamának. Azt sem írták, ami a kisszebeni oltáron látható, ha egyáltalán jól nézem, hogy a fejet felszolgálták, és ő valami késsel esett volna neki. Minek is? A Keresztelő szemöldökének? Vagy egyenesen a szemének? Meggyalázta a fejet, és még csak nem is egy csókkal, vagy meg is ette, tébolyult kannibálnő?

Nem is erről akartam beszélni, hanem egy ismert anekdotáról. A szereplők Gustav Mahler és Richard Strauss. Állítólag Strauss meghívta magához Mahlert, hogy eljátssza neki a készülőben lévő operáját, a Salomét. Zongorához ült, énekelte a szólamokat, biztos a zsidókat sem rontotta el, mégiscsak ő írta. Mahler meg izgult, izgult, tetszett neki, de az foglalkoztatta igazán, hogy milyen lesz a Hétfátyoltánc. Strauss meg odaért, és egyszerűen lapozott a kottában: ezt még nem írtam meg. Aztán ment minden tovább, Heródes, Salome, ahogy ma is halljuk.

Mahler hazament és felháborodottan számolt be az eseményekről. Micsoda könnyelműség a kulcsjelenetet a komponálás végére hagyni, ebből kellett volna kiindulnia az egész folyamatnak, ezzel kellett volna kezdeni.

Lehet, hogy igaza van. De az is lehet, hogy Richard Strauss is pontosan tudta ezt, mert a Hétfátyoltánc nem egy beillesztett elem az operában, át- és átjárja a teljes opera, ismerős fordulatokból alakul ki a téboly. Mintha Strauss is ezzel kezdte volna a teljes művet. Vagy ezzel zárta, és azt akarta, hogy a teljes opera benne legyen abban a néhány percben. Nem kell őt félteni. Még Mahlernek sem.

Tavaszról került szeptemberre a Hope Gap magyarországi bemutatója, és nem úgy tűnik, hogy nagyon várták volna a rajongók: hatan ültünk a Puskin nagyobbik termében. Pedig jó ez, nem mondom, hogy kifejezett akciófilm, de a magyar címmel nem is vezetnek félre: Inkább lennék özvegy. Inkább lenne özvegy a női főhős, inkább az, mint elhagyott asszony, már csak anyagi okokból is: akkor mindent ő örököl, nemcsak a házat, de a bankszámlát is.

Ennél, persze, sokkal árnyaltabb minden, mert érzi az ember a testközelt, olyan ember beszél a régóta tartó házasság felbomlásáról, aki átélte ezt. Nem házasként, hanem gyerekként. Mintha ez volna a forgatókönyvíró – rendező William Nicholson élete témája. A múlt évezredben már megírta színdarabnak, akkor még meg is tudta mutatni a szüleinek, akik 33 év után váltak el. A filmben 29 évig élnek együtt.

Nem is tudom, szabad-e ilyenkor a színészekért lelkesedni, mindhárman nagyon jók, Anette Bening, Bill Nighy és Josh O’Connor, aki Károly herceget játszotta a Korona című netflixes sorozatban. Akkor még meg lehetett őt gyanúsítani, hogy a szerepet csak az elálló fülei miatt kapta meg, most a fül nem azonosító, és mégis. Nyilván segít, hogy jól áll neki a kockás ing és a farmer, ezt hordja William Nicholson is. Szóval: jók-e a színészek, ha eszembe jut, hogy de jók ezek a színészek, milyen jól sütögeti le a szemét Nighy és mennyire túlárad Bening, de idétlenül és gusztustalanul nyalja a fagyit az egyik, hát csoda, ha türelmét veszíti a másik, és kiabál, hogy nézz rám, nézzél már végre rám, ne menekülj. Vagy ez az egész olyan, mint egy nagy, régimódi haldoklási jelenet, csak most a házasság haldoklik, de miközben nézzük, mégis eszünkbe jut, hogy de jól csuklik el a hangja, de jól szorítja össze a szívét a meszesedés. Meghal, aztán kikel a halálos ágyból, és kéri a honoráriumot.

Lehetséges volna, hogy nem minden házasságnak rossz a vége?

Állítólag kilencvenévesen még tervezett egy nagy búcsúturnét, de az egészségi állapota már nem engedte. Addigra túl volt már egy agyvérzésen, rengeteg vad és még vadabb éven, még ha mindig is azt éreztem, hogy Juliette Greco életrajzát inkább regényként érdemes olvasni, és nem dokumentumként. Ámbár ki tudja. Mindenesetre kilencven csöndben és nyugalomban eltöltött év is elegendő ahhoz, hogy az ember fáradtnak érezze magát a nagy búcsúhoz, így az utolsó fellépése a három évvel korábbi párizsi koncert lett. Mindenki a reszkető fejű közönséget várta, amely visszaemlékezik ötven-hetven évvel korábbi önmagára, de azt mondják, fiatalok mentek el, még egyszer, vagy épp először hallani őt.

A búcsúkoncert elmaradásával én is nagy idők tanújának érezhetem magam, hallottam őt az Erkel Színházban, ha nem is azon a nagyemlékű, 1967-es koncerten, de valamikor a kilencvenes években. Nemigen tudtam, hogy kit hallok, néhány dalra korlátozódott a grecói műveltségem, Vagyok, aki vagyok, meg a Moulin Rouge. Még a Belphegort sem láttam. A hang már nem volt olyan izgalmasan búgó, a sok fekete, a haj meg a szem körüli callasos tusvonalak a régi időkről beszéltek. Arról meg fogalmam sem volt, hogy ez az asszony látta az ifjú, még öltönyös Miles Davist. És nem csak látta, és nemcsak őt. Túlélte a legtöbbjüket: a férjét, Michel Piccolit, a pályáját indító Sartre-t, Camus-t, Viant, Gainsbourg-t, a francia kultúra egyik fénykorát. És mi maradt? Néhány dal, a Vagyok, aki vagyok, meg a Moulin Rouge. A világ változik, csak a saját fejlődésemben nem vagyok biztos.