Azt soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a Katona József Színházban Miklós Tibor szövegeivel fogok találkozni. A soha az azért egy kicsit túlzás az utóbbi évek Csinibaba-produkciója után, de az nem a színházban ment. Most meg elindul a Mefisztóland, és a nagy füstben egyszer csak Mészáros Béla nem a saját hangján elkezdi énekelni, hogy „ha valaki művész”. Nem ugrik be, hogy mi ez, csak hogy már hallottam, de hol is? Miért is? És aztán elér ahhoz a sorhoz, hogy „sőt, De Niro, minden terhet bíró”, és ez már tényleg biztosan Miklós Tibi-fordítás, és akkor erről már eszembe is jut, hogy a Fame-ből van. (Fémből van.) Az eredeti egyébként úgy szól: De Niro playing tragic hero.

A darab vége meg a Les misérables fináléja, még gondolkodom, mit is jelent ez, hogy erre jut a hevületből, vagy épp ellenkezőleg, még egy ilyen tingli is kibontott zászlóvá tud lenni, esetleg egyszerre jelenti mindkettőt. Nekem Miklós Tibort jelenti, szia, jó, hogy mások sem tudnak elfelejteni.

Egy linket kaptam ajándékba, egy videót a YouTube-on, Capucine Korenberg beszél rajta Hokusai Nagy hullám című metszetéről. Tényleg csodás, ha valaki kézen fogja az embert, és mutatja, mit kell nézni. Capucine Korenberg azt találta ki, hogy a föllelhető Hokusai Nagy hullám-metszeteket megpróbálja időrendi sorrendbe tenni, melyik lehetett a legkorábbi levonat és melyik későbbi, hogyan kopott a dúc a metszetek készítése közben. Száz képet nézett így meg, többnyire nagy felbontású fényképeket, talált egy csomó nehezen megfejthető rejtélyt, hogy az aláírás a kép bal oldalán, pontosabban az aláírás kerete a korai képeken is néha megtörik, később meg nem, pedig ez a rész nem javítható, nem lehet odafaragni valami kis gyufaszálat, hogy szebb legyen a vonal. Ámbár miért is ne? De vannak még különösebb változások is, például a három csónak színe néhány képen rózsaszín, bár a legtöbbön sárga. Az egész film nem hosszú, megnézésre érdemes, és egy teljesen modern, úgy értem, 20.-21. századi problémát vet föl: mi a mű? Ebbe folyton belebotlik az ember, ha, mondjuk a Velencei Biennálén jár, hogy mégis mi a műtárgy? Az egyik pavilonban azt látja, hogy azt telepakolták utcakövekkel. Egyet elviszek onnét, és akkor megcsonkítottam a műtárgyat? Vagy ha megveszem az egészet, akkor utána hazavihetem, és kiállíthatom a saját szobámban? Bemenni nem tudok, de van egy értékes, Velencét járt munka odahaza?

A kérdés egy európai színezetlen metszetnél nem ennyire zavaró, meg van határozva, hány levonat számít eredetinek, nyilván lehet vele csalni-csalogatni, de amióta fényképezés van, azóta ez piszkálja az embert, vajon hány olyan fotó van a világban, amit a művész saját kezűleg hívott elő, nagyított, adott el? És miért fontos ez, ha a kép ugyanaz marad? 

Hokusai azonban fényképezés előtti, és máris ezzel a kérdéssel vacakolhatunk, hogy most a rózsaszín csónakos eredeti-e vagy korai hamisítvány, ha bizonyos dúcokat újrafaragtak, akkor arról vajon tudott-e a művész, jóváhagyta, vagy minden a háta mögött történt.

Legyen az ő gondja, engem a legjobban a film vége fogott meg, amikor Capucine Korenberg azt mondja, hogy ha tükrözzük a képet, akkor az egész még fenyegetőbb, azt mondanám, hogy igazából csak így fenyegető, elég sokáig néztem úgy a Nagy hullámot, hogy a csónakok se nagyon tűntek föl, így is klassz, hullám és Fuji. De ha egyszer megnézte az ember a metszetet tükörfordításban, akkor már tényleg ijesztő, a tenger zúgva-bőgve tombol, el akarja nyelni a világot, még a hegy sincs biztonságban.

Capucine mond is rá magyarázatot: mi európaiak balról jobbra olvasunk, de a japánok jobbról balra, a szemük fordított irányban dolgozza föl a látványt. Nagyon jól hangzik, de én úgy tudom, a japánok, ha vízszintesen írnak, akkor balról jobbra olvasnak, szóval ebben Capucine alighanem téved. De akkor miért lesz félelmetesebb a kép a tükör által? Mert nem szoktuk még meg? 

Nincs jobb ötletem, mint hogy ez az eredeti. Amit Hokusai rajzolt, az a metszet fordítottja, abból faragták a dúcot, az fordítódik vissza, amikor elkészül a lenyomat. Ellenpróbaként meg lehet próbálni a Dürer-metszeteket is tükörfordításban nézni. Lehet, hogy világgá szaladok, ha így nézem majd meg a Lovag, a halál és az ördögöt.   

Az ember néha késztetést érez, hogy más erkölcsei fölött őrködjék a magáé helyett, na de tényleg: mikor züllött ennyire el Nicolas Cage?

Persze, lehet, hogy ez valami régi vágású és európai kérdés, amikor Max von Sydow-től kérdezték, hogy ez most hogy van, azelőtt Bergman-filmekben játszott, most meg hollywoodi szuperprodukciókban, nem is értette (vagy úgy tett, mint aki nem érti) a problémát. Ő egy színész, nem rendező, nem forgatókönyvíró, van egy feladata, azt teljesíti, mindegy, hogy ezzel WC-papírt reklámoz vagy a filmművészet ormain sétál.

Ha már itt tartunk: Nicolas Cage WC-papírt reklámoz, és még csak nem is a papírral, hanem magával a végtermékkel, az Amikor leszáll az éj című filmmel, ami fölött csak azért nem tudok jól fölháborodni, mert annyira nevetséges a szőrös szörnyekkel, az egész mondvacsinált álproblémával, meg a disztópiával, amelyben csak kötött pulóvereket és pufidzsekiket viselnek az apokalipszis előttről, de azért üzemanyag és szivar maradt bőven. Komédiának persze unalmas, meg túl sötét, meg folyton rángatják a kamerát, az ember egy percre lehunyja kék szemét, mint az ég, és már nem is kell tovább mondani, elaludt szépen a kis Balázs.

Számoljuk, Zoli, számoljuk. Hetvenkettő volnál, ha volnál, bár nekem ez a feltételes mód nem nagyon megy, hogy az a sok tudás és tehetség és képesség és szorgalom mind eltűnjön, anyaggá váljék, táplálja a földet és a növényeket – ehhez az én fantáziám kevés. De hogy addig is (meddig is?) történjen valami, hogy levonjuk a tanulságokat a magunk számára, azért hallgatunk.

Most, a születésnapi héten a személyes slágerlistán a három C-dúr Mozart-zongoraverseny volt az éllovas, még csak nem is CD-n, hanem kazettán, úgy van meg. Ennek furcsa módon később lesz némi fontossága. A három valahogy szendvics, a K. 503-as népszerű, nagy mű, a Lützow-koncertnek legalább van neve, könnyebben megkülönböztethető a többitől, nem mintha tudná az ember, hogy ki az a Lützow, de mégis valami kapaszkodó, nem csak hangnem és szám. Köztük viszont van ez, ami csak hangnem és szám, C-dúr, K. 415. Amolyan árva gyerek a zongoraversenyek között. Ha az ember megpróbál belelátni a Mozart-agyba, akkor azt gondolja, talán egy kicsit meggyőződés ellenére született, van egy fúgatéma, amivel elindul, de ezt csak a zenekar játssza el, a zongora később sem, valami keresgélés az eleje, az első tétel, hogyan lehet Bachból építkezni – de nem könnyű.

És hát mi is a hallgatózási tapasztalat? Hogy nagyon gyors, túl gyors, rohan, és nagyon kemény, túl kemény, kopog. Nem tudja az ember, mitől óvja őt és önmagát Kocsis, miért ilyen kérlelhetetlen, miért nem mutatja meg ennek a zenének minden oldalát, csak ezt a haladósat, hogy így jutunk el A-ból B-be, ha nem nézünk se jobbra, se balra.

Ilyen a második tétel is. Pedig az Andante, lépésben, de hát ki milyen tempóban szokott sétálni. De akkor is: ez egy ilyen Mozart-zongoraverseny? Három gyors tétel egymás után?

Csattan a magnó, vége a kazettaoldalnak.

Föl kell állni, megfordítani a kazettát, végiggondolni, hogy mit is hallottunk, és hogy tulajdonképpen persze fantasztikusak ezek a trillák, peregnek, peregnek, pedig Kocsisnak hosszú ujjai voltak. Azt hinné az ember, a hosszú ujj erre pont nem alkalmas, mire végigfut rajta az ingerület, eltelik egy kis idő, de neki megy. Mindegy is, trillázzon tovább, de nem ez a kedvenc felvételem a 415-ből.

Hogy melyik igen, arra hamarjában nem tudnék válaszolni, óriások is elvéreztek ezzel a darabbal, a Michelangeli-felvételt nehéz végighallgatni, úgy billeg a tempó, Perahia gyönyörűen játszik, de mögötte az English Chamber Orchestra időnként mintha beleragadna valami mézes dologba. Schiff? Brendel? De megyünk már tovább, forog az orsó, halad a szalag.

Ja, hogy ez ez. Ez a harmadik tétel. Ez is gyors, gyorsan indul, rondó, de aztán két érthetetlen és meglepő lassú epizód van benne. Ha jól tudom, Mozart eredetileg ezeket a lassú részeket szánta a versenymű második tételének, de aztán meggondolta magát, írt oda egy újat, és ezt a témát meg beledolgozta a zárótételbe, ami így egyszerre gyors is és lassú is, így és itt még súlyosabb és meglepőbb, de ehhez az is kell, hogy akkor a lassú tétel tényleg ne legyen annyira lassú. Nem magyarázom tovább, nem is kell, és az az igazság, hogy így sem lesz ez a kedvenc interpretációm a műből (továbbra sem tudom, melyik volna az), csak van ez a megnyugtató tanulság: nem kell Kocsisnál okosabbnak lenni zenei ügyekben. Úgysem menne.

Az ember, mármint én, az ember elsősorban és leginkább a vendégművész miatt megy Concerto Budapest koncertre, lelkiismerettől gyötörten vagy nem gyötörten, de lelép a szünetben, kínlódjanak egyedül.

Lehet, hogy nem teszi jól. Mert most nem tettem, és így volt kerek az este, Mahler 5. szimfóniájával, amit elég meggyőzően hangoskodott el a zenekar Keller András irányításával. Biztos, hogy az volt a saját rész, a zenekari fellépés magva.

Kezdjük elölről. Valamikor a múlt évezredben (tényleg) készítettem egy interjút Ligeti Andrással, akkor még nem Concerto volt a zenekar, de már nem is Postás Szimfonikusok, talán valami közte, Telekom. Hogy igen, ez egy kis zenekar, kis lehetőségekkel, de mindent megtesznek, hogy a modernebb igényeknek megfelelően, stb. Azért Mahlert még nem játszanak, mondtam, de tévedtem, akkor készült el egy CD Mahler 5. szimfóniájával.

Most megint Mahler 5.-je került elő, furcsa módon a Beethoven Hegedűverseny után, nem nagyon látom a két mű között a kölcsönhatást, összefüggést, még azt sem, hogy tényleg egy ekkora nagy ló remekművet kell-e eljátszani a másik nagy ló remekmű előtt, de ez egy másik probléma, a koncertek programjának szerkesztése.

Utólag arra is gondolok, hogy Beethoven volt a csali, nem is elsősorban ő, hanem Augustin Hadelich, a szólista, aki tényleg úgy játszott, mint valami ördögfióka, úgy is nézett ki hozzá, aztán két valószínűtlen ráadást adott Beethoven után, az se passzolt, lehet, hogy az össze nem passzoló zenék koncertje volt az eszme.

Másfelől meg teljesen mindegy, az tény, hogy Beethovent Hadelich vitte a vállán, néha azt is éreztem, hogy magára van hagyva, hogy nem jönnek a zenekarból meg az alapok, nem a zenei alapok, hanem az interpretációs partnerség, hogy ha most egy kicsit határozottabban volna jelen a cselló, vagy tisztább volna a hegedű, akkor az egész mű inkább volna szimfónia szólóhegedűvel, és nem ez, hegedűszóló, szimfonikus kísérettel.

De a zenekarnak-karmesternek ez nyilván csak előjáték volt Mahlerhez, az meg szólt, mint az atom, tényleg egy kicsit bomba jelleggel tarolt mindent le, de legalább átélte az ember azt a döbbenetet, amit talán a bemutatókor élt át a közönség, hogy nem tudom mi ez, de zúg a fejem tőle.

Nem panasznak mondom, inkább, ha már szavalós koncert volt, mert az volt, Hajnali részegséggel, akkor azt mondanám, hogy én nem tudom, mi ez, de jó nagyon. Fenntartva mindenféle hiányérzetet, de hát ez olyan, mintha az úthengertől kérdezné az ember: szeretsz?    

Tegnap adta a tévé Kobajasi zeneakadémiai koncertjét a Rádiózenekarral, nekem viszonylag megnyugtató élmény volt, hogy tényleg annyira rossz volt, amilyennek akkor éreztem. Vagy, óvatosabban fogalmazva, most sem tetszett, pedig a hangzásarányokon javított a közvetítés, de ez a keserves vonszolódás a kettős ütemvonalakig nem okozott nagy örömet. Így aztán azon töprengtem, hogy vajon létezett-e olyan a karmesterek között hogy magyar átok.

Mert a filmeknél volt ilyesmi, megépítették a nagy stúdiókat Etyeken, jöttek forgatni, kedvező ár, profi személyzet, de a filmek átütő sikert nem értek el. Szerencsére már elmúlt. Ehhez hasonlóan a nemzetközi karmesterek, akik szorosabb kapcsolatba kerültek Magyarországgal, valahogy elfogytak a nagyvilág számára. Lamberto Gardellire gondolok, akinek fényesen csillogott a karrierje, Rossini és korai Verdi-ügyében abszolút nemzetközi tekintély volt, de élete végére mintha kifutotta volna magát, már csak a Hungaroton készített vele lemezeket, az általa vezényelt előadások nagyon lelassultak, a világ elveszítette az érdeklődését iránta. Aztán Giuseppe Patané jut az eszembe, ő váratlanul és nagyon fiatalon (59 évesen) halt meg, és azt érezte az ember, hogy még nincs is a sikerei csúcsán, megy fölfelé. A szíve nem bírta. És Kobajasi, akiről a karmesterverseny idején mindenki azt hitte, hogy fölfedeztünk egy világnagyságot, most is úgy szóltak a hivatalos szavak, hogy ötven éve nálunk kezdte el a világkarrierjét. De hol a világkarrier?

Lemaradtam valamiről? Vagy ő maradt le valamiről?   

Kiolvastam az utolsó betűt is Rebecca Makkai könyvéből, és lenne pár kérdésem. Ja, nem, ez a könyv címe, hogy Lenne pár kérdésem. De az utolsó betű igaz, azt is elolvastam, amit máskor nem szoktam, és valószínűleg más sem szokott, a köszönetnyilvánítást, és elhűltem közben, hogy egy ilyen többé-kevésbé bűnügyi regényhez mennyi mindenre van szükség.

Még akkor is, ha csak többé-kevésbé bűnügyi a regény, és enyhén az az érzésem, hogy a magyar szöveg egy kicsit alatta marad az eredetinek. De ez tényleg csak érzés, és csak nyomok alapján mondom, mint valami felügyelő, nem olvastam az eredetit. Például a köszönetnyilvánításból derül ki, hogy a podcast, amit a magyar szövegben Dámadrámaként emlegetnek, az eredetiben Starlet Fever, az nekem szellemesebbnek tűnik.

Nem is ez az érdekes, hanem a regényírás művészete. Látom, hogy Rebecca Makkai gondolkodása erre kiválóan alkalmas, mármint arra, ami szerintem a hosszabb szöveget íróknál kötelező tulajdonság, hogy egyszerre lássa át az egészet és a részletet, hogy végig tudja, hová akar eljutni, honnét indul és hol tart. Hogy a fejezetek ne önálló novellák legyenek, hanem fájó szívvel csukja be az olvasó a könyvet, vissza kell térnie a valóságba, a saját párhuzamos valóságába Rebecca Makkai valóságából, ahol épp a főhős is visszatér, egyetemi tanárként egykori iskolájába, hogy kiderítse, ki volt a gyilkos huszonöt évvel korábban.

De hogy pont ezek a párhuzamos valóságok az érdekesek, Rebecca Makkai tényleg tanít egyetemen, vannak gyerekei, mint a főhősnőnek, talán nem volt olyan nehéz diák, mint a főhőse, de látott nehéz gyerekeket, akik modellt éltek neki. Hogy egy regény, főleg a bűnügyi regény biztosan álljon a lábán, jó mélyre le kell ásni a tartócölöpjeit, mert jön az okos olvasó, és azt mondja, á, ilyen nincs is. 

Magamból indulva ki, Enyedi Ildikó filmje, A testről és lélekről után ez volt bennem is az első reakció, á, ilyen nincs, a vállalati pszichológus nem hozhatja össze a pácienseit azon az alapon, hogy de érdekes, maguk ketten ugyanazt szokták álmodni. És amíg ezen morfondíroztam félhangosan, jött valaki, és azt mondta á, ilyen nincs is, a vágóhídon nem így zajlanak az események. A valóság jön, és beteszi a lábát. Ami büdös. Na, ilyen van. És hová lesz a művészi szabadság?

Ezt keresem most Rebecca Makkai köszönetnyilvánításában: jogi tanácsokat kapott, hogy a tárgyalóteremben körülbelül úgy történjenek a dolgok, ahogy a valóságban, nyomozói tanácsokat kért, hogy kimutatható-e luminollal (ha jól emlékszem a szer nevére) a vérnyom a falon húsz év után is, meg hogy a DNS-vizsgálat milyen szinten állt a kilencvenes években. A regényírás olyan, mint valami akadályfutás, itt is elbotolhatsz, ott is vizesárok, nem csoda, ha az írók szeretik befejezni a regényeiket.

De hogy utána miért kezdenek bele egy másikba…? 

Nem azt mondom, hogy szeressétek Rákay Philipet, mert tényleg nem kötelező, csak az ember mégis szeretné, ha valami tisztességes keretek között utálkozhatna. Mindent megértek és elfogadok, közimádatot és közutálatot egyaránt, de ezt a kálmánozást nem. Nem úgy hívják. Valaha tényleg ez volt a neve, de hivatalosan megváltoztatta, és Philip lett belőle. Akkor ezt minek eljátszani? Tudom, hogy a beceneveket is ki kell érdemelni, hogy egy ország Kovács Katinak vagy Katona Klárinak mondjon valakit, ahhoz valamennyi időt el kell tölteni közösen, de itt nem erről van szó. Nem jut sajnos jobb példa eszembe a franciásított keresztnévre, mint Polcz Alaine, aki szintén nem volt született Alaine, de ha ezt a nevet választotta és használta, akkor az lett. Mindenkinek joga van - bizonyos megszorításokkal - olyan nevet viselni, amilyet akar, de úgy nehéz érdemben nyilatkozni valakiről, hogy „még a nevét sem mondom ki”.

Az egész egy kicsit távolról jutott eszembe, a rosszul utálkozásról, vagyis a napokban elhunyt Morgan Spurlockról, aki a Super Size Me című filmet forgatta és főszerepelte. Emberkísérlet, harminc napon át ette Spurlock a McDonald’s termékeket, ha az eladó fölajánlotta neki a nagyobb méretet, akkor azt, és lám, a harminc nap elteltével meg is hízott, rossz is lett a vérképe. Nagyon meggyőző, ne egyél gyorsétteremben, vagy legalább ne ebben a gyorsétteremben, de ha valaki szándékosan minden nap túleszi magát, akkor teljesen mindegy, hogy mit eszik, pizzát, avokádót vagy hamburgert, rosszul fogja érezni magát. Legfeljebb avokádóból nehezebb ennyire túlenni magunkat. Spurlock ráadásul elfelejtette a történethez hozzátenni, hogy egyébként ő maga súlyos alkoholista, így a belső szervei gyenge állapotáról nem kizárólag a hamburger-sült krumpli-kóla tehet. Fair play – ez volna az utálkozás és a gyűlölködés közötti különbség?

Kíváncsi volnék, mit választanának Magyarországon a legnagyszerűbb magyar festménynek. Vagy Csontváryt vagy Munkácsyt, gondolom, talán A magányos cédrus nyerne. Angliában megvolt a választás 2005-ben, és a BBC által szervezett versenyt Turner nyerte, a Temeraire hadihajó utolsó útja a Temzén.

Ami egyébként jogos is, gyönyörű a kép, de talán az eredmény nem független attól, hogy épp 2005-ben volt a szavazás, a trafalgari csata kétszázadik évfordulóján. Márpedig a Temeraire részt vett a csatában, méghozzá dicsőségesen, nemcsak helytállt, nemcsak kivont a csatából két ellenséges hajót, de szorult helyzetből mentette ki a zászlóshajó Victoryt. Temeraire nélkül ma már mind franciául beszélnénk. Vagy ha mi nem, az angolok biztosan.

Évtizedekkel ezelőtt láttam először Turner képét, nem élőben, hanem egy fél levelezőlap méretben A festészet rövid története című könyvben, de nem felejtettem el, szóval valamit mégis tudhat a kép – annak ellenére, hogy a történetet nem ismertem hozzá. De így is hat a furcsa, fehér szellemhajó, bal oldalán ott a hold, jobb oldalán épp megy le a nap, érzi az ember, hogy valami nagyszerű és szomorú történik. Egyébként tényleg, vontatják a gőzösök (a képen csak egy gőzös) a Temeraire-t a Temzén, mondhatni nemzedékváltás zajlik a vízen, az a kis sötétbarna valami elhúzza a nagy fehéret. Azt lehet tudni, hogy a trafalgari csata után, amikor a hajók hazatértek, az akkor még ifjú Turner is kiment a kikötőbe, fent járt a Victory fedélzetén, és nyilván látta a Temeraire-t is, dicsőségesen és harci sebektől borítottan. Aztán véget értek a háborúk, és jött a gőzhajózás, a Temeraire-ből börtönhajó lett, a végén, 1838-ban eladták, szétszedték, a rezet lefeszegették róla, a fát ácsok használták föl. Néhány darabot megőriztek belőle emléktárgyként, egy trafalgari veterán a Temeraire-ből csináltatott magának új falábat. Azóta a faláb is elveszett, tán eltüzelték a rokonok, nem tudva, mit cselekszenek.  

Amikor Glenn Gould arról írt, hogy mennyire kevésre becsüli, és rossz műnek tartja Beethoven Appassionatáját, azt írta, hogy számára ez a zene valahol az István király-nyitány és a Csataszimfónia között helyezkedik el. Ezt persze, mi, magyarok már eleve nem is értjük, hiszen az István király számunkra különösen kedves, a mi Istvánunk a címszereplő, így a nyitány még az István, a király elejére is odafért.

És a Csataszimfónia, teljes nevén Wellington győzelme, avagy a vitóriai csata talán olyan nagy selejt volna? Mert játszani tényleg elfelejtették, én nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna koncerten, pedig nem hosszú, és mennydörgős, de nem csak ez a jó benne. A második része Beethoven-szinten is elég parádés, van benne egy menő fúga, meg az egész leginkább a Fidelio végére hasonlít, az utóbbit pedig mégis elő szokták adni. Talán a történettel van baj, a keletkezés történetével, hogy Beethoven pénzt akart keresni, és amikor a művet pánharmonikáról áthangszerelte szimfonikus zenekarra, az egészet az angol régenshercegnek ajánlotta, aki nem is volt hálátlan. De hát aki még mindig ott tart, hogy Beethoven a proletárforradalom előhírnöke volt, annak nemcsak ezzel az egy különös életrajzi ténnyel kell megbirkóznia.

Nem is erről akarok beszélni, nem is Wellingtonról, nem is Vitóriáról, csak a szimfónia elejéről. Felvonulnak a csapatok, dobok peregnek, előbb az angolok, a Rule Britannia dallamára, utána a francia-spanyol erők a Marseillaise… De nem. Nem tudni, Beethoven azért nem használta-e a Marseillaise-t, mert túl jónak gondolta, vagy azért, mert épp be volt tiltva Bécsben, esetleg féltékenységből, hogy ezt majdnem annyian fogják énekelni és ismerni, mint a tizenöt év múlva megírandó Örömódát, mindenesetre egy másik francia dalt választott: Malbrough s-en va-t-en guerre. Állítólag Napóleon maga is szerette ezt a dalocskát, ezt dudorászta az orra alatt, amikor megtámadták Oroszországot, bár ezt nem tudom, honnét lehet pontosan tudni. Nem is ez az érdekes, hanem hogy én ezt angol dalként ismertem, így tanította a gimnáziumban Guoth Jánosné, amikor épp helyettesítette Székely Lászlónét. Elhangzik most is filmekben, mindenféle férfias vagy vállalati bulikban rágyújtanak az ittasok, hogy: For he is a jolly good fellow.

Aki nem tudja, hogy eredetileg ez egy francia dal, azt hiheti, hogy a Csataszimfóniában az angolok lövik az angolokat.

És ez már megint a muzsika hatalma. Volt valami hasonló a 2. világháborúban, amikor mindenki azt hitte, hogy a Lili Marlene az ő dala, vagy épp fordítva, azt hitte, hogy az ellenség dala, mindenesetre a Lili Marlene-t a front mindkét oldalán énekelték, mert a zene a jelek szerint értelmesebb, mint az emberiség.