Van az a Karinthy-írás, Az ember, akinek semmi érzéke nincs a szimbolizmushoz. Valaki el akarja neki mondani, hogy öngyilkosságra készül. Nemsokára elutazom, mondja gyászos képpel. Igen, Hová? Ahová én megyek, oda nem adnak retúrjegyet. Nahát, micsoda disznóság. Vonattal? Igen. Vonattal. Ahol az étkezőkocsiban acéltányérból esznek ólomgolyót. Hát, nem valami nagy menü. És így tovább.

Időnként magamon tapasztalom, hogy ilyen főértetlen vagyok, amikor még ifjan Cseh Tamást hallgattam, mondjuk a Demonstráció című dalt, akkor is a földközel foglalkoztatott. Désiré azt mondja, elveszett a patyolatcédula, mire az anyja elküldi egy szál lepedőben, hogy szerezzen ruhát. De ha csak egy szál lepedőjük maradt, akkor igazából nem is kellett elveszíteni a patyolatcédulát, hiszen beadta a tisztítóba az összes ruhát, már előtte is pucéron kellett hazajönni. Az mégis jobb demonstráció, vagy mégis gyanúsabb, hogy demonstráció, mint a lepedős közlekedés.

Erről beszélek. Fennhangon ordibáltuk, együtt a lemezjátszóval, hogy „hullámot nyomva anya hajába zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek szűrt levegője”. Erre azt mondja Jolán néni, aki a húgomra vigyázott, hogy micsoda dalokat hallgattok ti, azt éneklik benne, hogy „a nyavalyába”? Lehet, hogy igaza van, Hogy nem olyan nosztalgikus a szöveg, hanem nyavalyázik a múltra? Másnap azt kérdezi valamelyik osztálytársam, hogy tök jó ez az Apa kalapja, de azt hogy kell érteni, hogy „Georges hetykén még ott kísért”?

Mi? Az ember hazamegy, újrahallgat, aha, neki van igaza, anya haja meg zsorzsett, de attól még lehet, hogy a világ sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb, mint az eredeti Bereményi.    

Változnak az idők. Plácido Domingo pályafutása során háromszor is lemezre vette Verdi Otellóját – ma egyik lemezborító sem csúszna át a rostán, hiszen mindhárom amolyan blackface, göndör parókát húztak az énekesre, és sötétbarnára kenték le a ruhából kilátszó részeit. Álszerecsen. A legutóbbi Otello-cédén Jonas Kaufman már saját hajjal látható, sőt, még ki is fésülték a természetes göndörségét, a bőre is inkább lesültnek mondható, mint Afrika-színűnek. Megjegyzem, az Othello-mítosz kutatói is mintha hasonló eredményre jutottak volna, az egész csupán félreértés, nem volt akkora a felvilágosultság Velencében sem, csupán a Moro családnevet hitték származásnak, a többi már az utókor fantáziájának gyümölcse.

Most akkor mi lesz a süteménnyel? Mert valaha a Verdi-opera bécsi bemutatójára készítette el egy cukrász a Mohr im Hemd nevű, a szuflé és a süti között álló, nagyon csokis, nagyon habos, esetenként vaníliafagylaltos bűnözést. Valamiért (talán a bonyolultsága vagy a költségei miatt) nálunk nem lett akkora divat, mint a Sacher torta vagy a Mozart golyó, de azért alap a wiener szénhidrát tombolásban. A mór ingben. Meg kell majd vajon változtatni a nevet? És akkor majd egy másik Shakespeare-idézettel vigasztalódhatunk: mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos.

Csöndben véget értek az idei Wagner-napok, amelyeknek az volt a lényege, hogy nem ideiek voltak, hanem néhány évesek, a régebbi anyagok felvételeit lehetett megnézni a mupa.hu oldalon. Körülbelül wagneri időpontban, rövidebb szünetekkel, a pause gomb nélkül, kényszerítve a közönséget. Csak annyira, amennyire Wagner is kényszerítette a közönséget, nagy magabiztossággal, hogy ezt épeszű ember nem hagyja ki, de ha már nem hagyja ki, akkor áldozzon is rá magából, az idejéből, mindenéből. Te is adj egy percet az életedből, írta Adamis Anna. Te is adj három-öt órát az életedből.

Az alapvető érzés az, hogy a Tannhäuser, az idei záródarab igazán nem a legjobban sikerült előadás, valahogy úgy kombinálta a félig szcenírozottságot, hogy nem is-is, hanem sem-sem lett belőle, színháznak kiábrándító, koncertnek viszont idétlen. Fischer Ádám sem élete formáját hozta, hanem azt az egyébként kézenfekvő és járható Wagner-utat, hogy el kell vergődnünk az oázisokig, át kell vánszorognunk a nagy sivatagon a kiemelt pillanatokig. Járható az út, de nem valami szép, mintha csak egyharmad operát kapnánk, mintha szép álmunkból újra és újra fölráznának, hogy figyelj, ez jön most.

A kérdés, amit ez az interpretáció fölvet, az, hogy vajon Wagner is így gondolta-e. Nem úgy, hogy hálóba csal a Csarnokáriával, és amikor már majd meghalunk, jönnek a vendégek. Újabb halódás, aztán Wolfram versenydala. A tanulság pedig, hogy sose halunk meg.

A kérdés viszont nem is az, hogy ez valami kompozíciós fogás, hanem talán a művet magát növi ki az ember. Nem csak a közönség-ember, de a Fischer Ádám-ember is. Hogy ez mégis egy romantikus opera, nem egy érett Wagner-mű, jön majd másik dalnokversenyes opera, jön másik megváltásos mű, attól még ezt nem kell visszavonni, megmarad kapudrognak, innét kell majd felsőbb osztályba lépni. De aki már a felsőbb osztályt járja, annak nem kell feltétlenül évet ismételni.

Nem magamról beszélek, én még nem jártam ki az elemit, most mégis az a legfőbb boldogság, hogy ezzel a Tannhäuserrel nem lehet a csúcson abbahagyni. Ami azt is jelenti, hogy nem lehet most abbahagyni.

Néhány napja fönt van a YouTube-on egy régi Kocsis-film, az 1986-87-ben forgatott Das Spiel mit dem Feuer. Mint a címe is mutatja, a német tévé készítette. Nem tudom, melyik, ha egyáltalán egy konkrét csatorna, mindenesetre Darvas János a rendező. A cím bizonyos szempontból béna, a Tűzvarázsra utal, A walkür végére, amiből Kocsis épp a zongoraátiratot készíti. Van, akinek kiábrándító, hogy az egész mennyire technikai folyamat, hogy lehet még valahogy ezt vagy azt a hangot belopni a többi közé, ha egyszer már foglalt mind a bal, mind a jobb kéz összes ujja. Én azért így is le vagyok nyűgözve.

Meg attól is le vagyok nyűgözve, amire a cím még utal, ahogy Kocsis a politikai tűzzel játszik. Akkor bizonyára sokak számára ez volt a film legfontosabb része, ma meg van, akinek föl sem tűnik, hogy ez voltaképpen politikai film. Kocsis naivan-álnaivan panaszkodik, hogy az elkészült zenekari művének nem adhatja a Csernobil ’86 címet, pedig ő tényleg az áldozatokra gondol, és nem a szomszéd birodalom maszatolására és hazugságaira. Ennél is meredekebb, amikor hasonló naivsággal és álnaivsággal mondja, hogy ő 1956-ot nem tudja ellenforradalomnak mondani, mert a nép valamit akart, és ezekből az akaratokból valamennyit teljesített is a hatalom, akkor ez nem lehetett teljesen rossz dolog.

A forradalom harmincadik évfordulója. 1986. Apáink már a huszonötödiken is féltettek bennünket, vigyázzatok, bele ne keveredjetek valamibe, de akkor nem volt mibe belekeveredni. A harmincadikon már lehetett volna, nálunk berregtek a motorok a Váci utcában. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egyfelől vannak emberek, akik azt kiabálják, „ötvenhat”, és vannak az ék alakba rendeződött rendőr motorosok, akik araszolnak előre. Már megvan a kiválasztottjuk, Pákh Tibor, már vannak gyalogrendőrök, akik elvezetik. Ő még mondaná, hogy „ezek a szerencsétlen megtévesztett emberek”, de már nem jön át a hangja, ezért elkezd énekelni. A Himnuszt. Távolodik a hangja, ahogy viszik el. Nem félős ember.

Ebbe a környezetbe jött Kocsis, hogy ő nem tudja ötvenhatot ellenforradalomnak nevezni. Neki sem volt tele a gatyája. Most az az érzésem, hogy nem lett volna szabad ezt a lapot megjátszania a német (nyugatnémet) tévéseknek, mert ők hazautazhattak, Kocsis meg itt maradt, és soha nem lehet tudni, mit csinál a beijedt diktatúra, nem törik-e el egy kéz vagy egy ujj.

Ma már tudjuk, hogy nem, hogy jól érezte Kocsis, ő sérthetetlen. Hiszen, messzebbről nézve mintha erről szólna az egész film. Ahogy ő mondja: „az ifjúságom utolsó napjait taposom.” Ő arra utal, hogy nemsokára, még a forgatás ideje alatt megszületik az első gyereke, és onnét másképp kell majd élnie, talán több felelősséggel, nem tudom. De tényleg, mintha még itt, a film alatt értek volna véget az ő támadhatatlan napjai, az a megszokott érzés, hogy amibe belekezd, az siker. Még nem indult el, vagy nem látható, hogy vezényelne, ami sokak számára már megszokhatatlan vagy érthetetlen maradt. De már lezajlik a Carnegie Hallban a fellépés, amely érezhetően nem elementáris siker, Kocsis is azon elmélkedik, hogy ez a műsor jobb lett volna Németországban. A New York Times kritikája sem egyértelműen mennybe menesztő, nyilván egy őrületes virtuóz sziporka-estre számítottak, egy fenomenális Liszt-unoka csillogására, és helyette megkapták a Liszt Ave Mariát, és a Schubert A-dúr szonátát.

Azért nem sajnálom őket érte.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy ez az 1986 Kocsis életében is a fordulat éve volt. Már nem nyert mindig. Nem nyert könnyen. Az élet bonyolultabbá vált, nem csak arról szólt, hogy mekkora zseni ez a Zoli. Pedig az se volt rossz téma. 

Nemcsak nyitva a Szépművészeti Múzeum, de kiállítás is van benne. Nem nagy, de épp elég, rajzok és metszetek. És nem kényszerkiállítás, "az adott helyzetre való tekintettel", hanem előre tervezett, teljes értékű, Dürer és kora. 

Kukucs, mondja a halál a fa mögül. Kukucs, szép fiatalember. Horgold csak a pillantásod a határozott állú asszonykáéba, tégy úgy, mintha nem vennél észre. Mintha nem az járna a fejedben, hogy a te szegycsontod milyen szépen meg van rakva izmokkal, az asszonykáé meg milyen szépen meg van rakva keblekkel. Az enyém csont meg bőr, mégis én vagyok az erősebb. A fiatalokért eljövök tavasszal, az öregekért eljövök ősszel. Nem marad belőletek, csak a képetek. Jövőre új emberek sétálnak a lugasban. De azok is mind az enyémek. Kukucs? Inkább ipi-apacs. Nem tudsz elbújni.

Szép ötlet a Poets’ Corner a Westminster Abbey-ben, hogy egy nemzet gyűjtse össze a költőit a főtemplomban. Nem kell keresgélni őket, ha valaki anglomán, akkor egy füst alatt letudhatja a tiszteletadást. Csak hát már kiindulni sem volt honnét, a leghíresebb angol költők nincsenek itt, Shakespeare Stratfordban van, Shelley és Keats Rómában. Byron eltemetését maga az apátság tagadta meg, ilyen szörnyű alak nem kísérthet a többiek között. Hát így nehéz. Talán ezért is temettek egyszerű híres embereket is oda, akik nem írtak verseket, vagy legalábbis nem ezért szeretjük őket, mint Laurence Olivier-t. Vagy Dickenst. Vagy Handelt, akinek sírjára nem csak egész alakos mását helyezték el, de a Messiásból egy áriát, az I know that my Redeemer liveth kezdetűt. Nem véletlenül. Az áriát istenbizonyítéknak is szokták mondani, ha valamiről ennyire szép zenét lehet komponálni, az nem lehet nem létező.

Nem nagyon gondolkodtam rajta, de azt mondtam volna magamtól, hogy Handel és Dickens között aztán tényleg semmi kapcsolat nincs, leszámítva a végső nyugvóhelyet, ám valamelyik nap a Dombey és Fiát olvasva kiderült, hogy mekkora a tévedés. A regény egyik szereplőjének, Chick úrnak megvan az a kellemetlen szokása, hogy folyton dudorászik magában, időnként a legrosszabb pillanatban tör ki belőle egy dallam, mondjuk épp a sógornője halálos ágyán jön rá a parampaparam. De Dombey úr szertartásossága és ünnepélyessége még benne is megfagyasztja a szuszt, nem annyira, hogy ne dudorásszon, de egy keresztelő utáni kedélytelenkedés olyan magas fokú, hogy ő is a Saul gyászindulóját kezdi el fütyörészni.

Persze, ebből rengeteg következtetést lehet levonni, legfőképpen az, hogy Handel oratóriumai a 19. században is elevenek voltak, hogy folyamatos volt az angol oratóriuméneklési hagyomány, Handelt nem kellett úgy újrafölfedezni, mint Bachot. Vagy hogy a Sault fölidézni nem számított sznobisztikus tettnek, Chick úr nem az az ember, aki a műveltségére büszke volna, nincs is neki olyan, de Handelt ismeri. Legalábbis jobban, mint én, bár azóta pótoltam a pótolhatót.

Nemrég lett hír, hogy elhunyt Paolo Giorgo Ferri, aki ellopott műkincsek visszaperlését és visszaszerzését választotta életcéljának. Ezzel, persze, egy kicsit úgy van az ember, hogy megérti, főleg, ha valaki olasz hazafi, hogy vissza akarja szerezni az ott kiásott, elrejtett, eladott műkincseket, de biztos, hogy jól teszi? Jobb helyen van az Euphronios edény Cerveteriben, mint New Yorkban? Többen látják? Vagy sehol nincs jó helyen, mert New Yorkban elvész a sok egyéb műkincs között, Cerveteribe viszont sokkal kevesebben mennek el emiatt, adják szépen ide, mi majd vigyázunk rá.

Az Euphronios edény kora elég valószínűtlen, Kr. e. 6. századi darab, és épségben került elő. Éppen ez volt a gyanús, mert ilyesmi csak etruszk sírokból kerül elő, ha egyáltalán valahonnét, így aztán Ferri nem sajnálta a fáradságot és az anyagi kockázatot, perbe szállt a New York-i ügyvédekkel, meg is nyerte a pert, kiderült, hogy a múzeum egy Rómában élő gyanús amerikai cápától vette a cserepet, vissza kellett adniuk a már harmincöt éve, 1972 óta náluk lévő műtárgyat.

Az biztos, hogy a hírverés nem tett rosszat az edénynek. Egyáltalán: szóba került, hogy ki az az Euphronios. Nem ő van az edényen, nem ő az óriási ember, akit csak meggörnyedve tud arrébb tenni a két szárnyas, szakállas lény. A szárnyasokat is tudjuk, ki, Hüpnosz és Thanatosz, az álom és a halál, azért is hasonlítanak, mert testvérek, őket küldi Zeusz Trójába, hogy mentsék ki a csatatérről Szarpédón holttestét.

Ennek megfelelően Szarpédón az óriás, neki nem volt szerencséje a csatában, már amennyiben az ilyesmi szerencse és nem sors kérdése. Patroklosz leszúrta a mellette harcolót, ő erre Patrokloszra dobta a dárdáját, de elhibázta, Patroklosz pedig szíven szúrta.

Voltaképpen ezt szeretem a legjobban az Illiászban, hogy a formai hasonlóságok vagy sémák ellenére is nagyon konkrét, Patroklosz bal válla fölött repült el Szarpédon gerelye, ő meg a szívburkot sértette meg a sajátjával. Szarpédon eldőlt, markolja a port, még kiabál, hogy mentsék ki a testét, aztán meghal. Patroklosz pedig

„mellére tapodva
húzta ki húsából gerelyét, s vele jött rekeszizma;
együtt húzta ki dárdahegyét s ellenfele lelkét.”

Ja igen, hogy ki volt Euphronios. Ő festette a vázát. Rá van írva. Meg az is, hogy ki volt a fazekas. Meg az is, hogy Leagrosz szép. Hogy ez miért, azt nem tudom.

Az meglett ember, akinek szívében nincs apja, se anyja, aki kialakított már néhány függőséget, amivel elvacakol hátralévő életében, megpróbál leszokni dohányzásról, ivásról, evésről, lélegzésről, sorozatnézésről.

Ez az utóbbi valahogy könnyen megy. Pedig reménykedtem, hogy sikerül rászokni legalább a nézésre, este otthon az ember, nem nézheti mindig a Ninja Warriort, elkezdi hát a Hidat vagy valamit, aztán úgy marad. A fő baj valószínűleg az, hogy úgy nőttem föl: sorozatot nézni kínos. Nem illik a hét visszatérő napján odaülni, és bámulni az NDK hősöket, akik megküzdenek a nyugati fellazítókkal, vagy a jugoszláv partizánokat, akik ott vannak minden kilométerkőnél. És ez nem rendszerellenes lázadás, Benyovszky sem kötött le, és az Onedin család sem. Poirot sem. Még Columbo sem, pedig neki lett volna bőven lehetősége rá.

Nem jött össze.

Pedig most Columbo itt van a közelben: az HBO-n tegnap induló Perry Mason címszereplője a legeslegutolsó, 2003-as Columbóban még gyilkos volt.

Mindegy. Megvolt bennem a jó függésedési szándék, odaültem, néztem Matthew Rhyst, aki kalapban vacsorázik és atlétatrikóban csajozik, nyilván egy csomó elhanyagolt, vénülő pasingernek ez halál csábító, gyűrött vagyok, de hódítani akarok. A második perc végén egy nagyon kövér férfiú szalad meztelenül az autó után, nem meglepő módon nem éri utol, de a cipőjét az utasokhoz vágja. A történet nagyon szörnyű, egy csecsemőnek fölvarrják a szemhéját, hogy ne csukhassa be a szemét, de a film nagyon alapos, régi autók, régi város, szörnyfejű emberek. Remélhetőleg az igazság is győz majd, de egy rész után el nem tudom képzelni, hogy megkeressem a műsorban, mikor jön a második.

Goethe után sok irodalmi lény érezhette úgy, hogy az utolsó szavak különösen fontosak. Még meghalni sem hagyják az embert, mert ott vannak körülötte, hogy följegyezzék a szimbolikussá váló utolsó mondatot. Több fényt! – ezt mondta Goethe, bár csak arra gondolt, hogy nyissák ki az ablakot. Kosztolányi erre azt írta a füzetébe: mehr Luft! De ő csak viccelt. Már ha az vicces, hogy az ember fuldoklik.

Dickens úgy százötven éve (június 8 volt a napja) feltehetően azt mondta, hogy csukják be az ablakot. Előtte a nővére kérdezte, hogy rosszul van-e, de azt mondta, nem, csak a foga fáj. Aztán mégis az ablakcsukást kérte, majd a földre zuhant, és nem tért többet magához. Hát ez így nem nagyon regényesíthető, ezért készült egy változat, amely szerint azt mondta volna: a földre. Már hogy oda fektessék le gyorsan. Ez meglehetősen szimbolikus is lehetne, még ha Dickenst olvasva folyton azt érzi az ember, hogy neki azért kell a föld, mert elrugaszkodik, állandóan fölszáll. Meglátja a szörnyűséget a világban, de nem hisz benne, mármint annak végső győzelmében. Nincs olyan szörnyűség, ami ne volna egy kicsit humoros. Talán akkor is épp rugaszkodott volna, csak már nem tudott honnét.

Van egy olyan elképzelés, hogy Dickens nem is otthon halt meg, vagy legalábbis az utolsó agyvérzés nem ott érte, hanem a szerelmesénél, így gyorsan kocsiba kellett tenni, és hazaküldeni a holttestet, vagy élő holttestet, mintha valami Szindbád-történetben volnánk.

A végső nyughely már közismert. Westminster Abbey, Poets’ Corner. Feltehetőleg Dickens nem ezt választotta volna, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. Az biztos, hogy nem akart nagy temetést, és ezt figyelembe vették, titkos volt a szertartás, 1870 július 14-én, reggel.   

Az köztudomású, vagy legalábbis nem valami új okosság, hogy a keresztény ünnepek Európában rátelepedtek a meglévő pogány rítusokra. Egyszerű fogás, bólogat a történelem maga, volt folytatása is, amikor alkotmányunk ünnepét augusztus 20-ra, Szent Istvánra tették (megjegyzem, ez csak a magyar Szent István, a világban inkább Szent Bernát napja). Karácsony a téli napfordulóra esik, ami azt jelenti, hogy Szent János pedig a nyári napfordulóra, hiszen az ő születésnapját már Jézuséhoz viszonyítva határozták meg, fél évvel volt idősebb.  Hogy az egész miért csúszott még három napot, arról sejtelmem sincs, de talán nem lehetett minden szent mellé egy csillagászt állítani. Mondjuk így is van még egy nap különbség Jézus és Szent János között, december 25 és június 24, de ne legyünk kicsinyesek.

Az egész azért kezdett el foglalkoztatni, mert ma van A nürnbergi mesterdalnokok bemutatójának évfordulója, 1868-ban ezen a napon… De miért ezen a napon? Johannistag, amiről annyit énekelnek, 24-én van. Igaz, sokat énekel Hans Sachs a virágzó orgonáról is, pedig annak elvileg májusban már el kellett volna hervadnia, de talán Wagner maga nem volt nagy botanikus. Vagy közbejött a globális fölmelegedés.

A kérdés tehát az, hogy Wagner egy kicsit vissza akart térni a pogány rítusokhoz, úgyis hamarosan belekezd majd a pogány bibliába, A niebelung gyűrűjébe, hát nem a szent névnapjához alkalmazkodott, hanem az égbolthoz. Vagy egyszerűen csak ez a nap esett szombatra, másnap még ki lehetett heverni a nagy, szent, német művészetet?