Nincs nálunk nagy becsülete a Grammy-díjnak, nem is csoda, annyi kategóriában osztják, hogy lehetetlen követni, például arany gramofont kap a legjobb ünnepélyes alkalomra kiadott album (ezt most a Woodstock-lemez kapta), megválasztják a legjobb borítószöveget, a legjobb pop duót, a legjobb gospel-dalt (nem tévesztendő össze a legjobb keresztény pop dallal), de gospelből van még olyan is, hogy root gospel, ha jól értem, azt a hagyományos gospel előadók kapják, idén Gloria Gaynor. Micsoda? Kicsoda? Gloria Gaynor? Visszatértek a hetvenes évek? Én ott engedtem el Gloria Gaynort, amikor az I Will Survive-ot dalolta világgá. Nagyszerű dal, és biztos vagyok, hogy sokakat erősített meg egy szakítás előtt, illetve még többeket erősített meg egy másik szakítás után.

Annak idején föl sem ismerték, micsoda ereje van a dalnak és a szövegének, a kislemez B oldalára szánták, jó lesz helykitöltőnek, Gaynor szólt, hogy ne őrüljenek meg, ez a jobbik dal, ebből lesz a világsláger.

Eltelt röpke negyvenkét év, minden oka megvolna rá, hogy egy-egy nosztalgia fesztiválra gyűjtögesse fogyatkozó erejét, de Gloria Gaynor még mindig énekel. És még mindig fantasztikus a hangja, kicsit talán lejjebb csúszott, így még dögösebb, vagy nem is jól mondom, inkább igazabb, élettel teli, és megélt élettel. Másról énekel, de biztos, hogy vannak, akiken meg éppen ez segít. Én sem értem, de tetszik.

Aki szereti mindenben a jót meglátni, az talán föllélegezhet. Igaz, hogy Vladimir Ashkenazyt se látjuk többé, de csak a visszavonulását jelentette be, nem a halálhíre érkezett. A visszavonulást meg lehetett sejteni, 83 éves lesz, és majdnem láttuk tavaly, májusban lett volna koncertje a Zeneakadémián.

Volt már itt, egyszer biztosan, az Operaházban vezényelt, és akkor életre szóló élmény volt. Nem a koncert, hanem az azt követő fogadás, láttam, hogy valaki gyilkolja a hülyeségeivel, ő meg hallgatta, kezében a tányérral, addig hallgatta, amíg leesett a tányérról az étel, erre mindketten lehajoltak, összeütötték a fejüket, nevettek, az ember meg csak ámult: nem szokott a titkos világ titkos követe burleszkjeleneteket előadni. Ő meg ilyen volt, valahogy mindig bámult az ember, mennyire normális.

Közben meg ott a hatalmas életmű, mert Ashkenazy különösen alkalmas volt az összkiadásokra: egyrészt mindent el tudott játszani, másrészt szívesen merült el a teljes életművekben. Az összes Chopin, minden Beethoven-szonáta, a hegedű-zongoraszonáták, a triók, teljes Rachmaninov, zongoraversenyekből az összes Mozart, kétszer az összes Beethoven, kétszer a négy Rachmaninov. Mindig jó, és sokszor nagyon jó, még úgy is, hogy az ember megszokta, teszem azt, Horowitzot a Mozart A-dúr koncertben, és akkor jön Ashkenazy, és az élmény, hogy jaaaa, ez ilyen?

A pálya végén belecsapott még a Bach-billentyűkbe is, csak hogy ne higgyük egészen-egészen univerzális zongoraművésznek. Nem hisszük.

Megnyert három nagy nemzetközi zongoraversenyt, azzal már el lehetett indulni a világban. Ő el is indult, meglépett a Szovjetunióból (utólag azt hazudták, hogy engedték), végigzongorázta, vezényelte, újrahangszerelte az Egy kiállítás képeit, szerintem jobb munkát végzett, mint Ravel, élte az életet, remélem, jut még ideje kicsit kószálni a hóban.

Nyolcvanhét tavaszán, amikor először láttam színpadon Plácido Domingót, valahogy azt is átéltem, hogy ez nem csak ennyi, nem itt van vége, hogy Aidát és Radamest bezárják a sziklasírba, és szevasztok. Tapsolunk, hazamegyünk, éljük az életet. Hogy van ez a furcsa tapasztalás, nem annyi az élet, amennyit belétöltesz, hanem sokkal több.Annyi a világ, amennyit mások töltenek bele. 

Tegnap, amikor az Urániában közvetítették a tavaly nyári Domingo-gálát, akkor jutott eszembe a régi élmény. Fölment a drón, vagy ez a jimmy jibnek nevezett gémeskút, és egyszerre lehetett látni a veronai Arena belsejét és külsejét, a színpadot és a Piazza Brát. Itt laknak a hétköznapiak, bent meg a normálisok.  A normálisok kifestett arccal átkozódnak, a hétköznapiak meg isszák a kávét, végzik a munkát. Nem tudom pontosan rátenni az ujjamat a különbségre, nem az unalomról van szó, és nem is arról, hogy mik a tétek, emberéletek, lehet, hogy aki a kávét issza, sokkal több ember életéről dönt, mint aki bent. Nem is akartam soha egyik világ mellett sem dönteni, az egyik éppen olyan valóságos volt nekem, mint a másik, de azt azért észrevettem, hogy egy idő után az ember elveszíti a rajongói státuszát, nem komoly a színpadi élet és halál, csak kiegészítő, esti program, legalább nem kell elmenni vacsorázni. Vagy el lehet menni utána annak, aki azt szereti. Arra gondoltam, hogy az ember azért kinövi ezt a gyerekséget, hogy úgy akarjon élni, mint a trubadúr, vagy pláne, hogy úgy akarjon élni, mint a trubadúrt éneklő tenorista.

Nem arról van szó, hogy nem kell feltétlenül kinőni, de talán nem is szabad. Vagy legalábbis ezt érzem, ahogy Domingo él és hal a színpadon, összerogy és elsiratják, fölkel, és kezdi újra a szünet után, összerogy és elsiratják, megtapsolják, és felvonásról felvonásra egyre jobb és igazabb. És öregebb, mert már az órák is számítanak, 79 éves múlt. Éppen új szerepet tanul, novemberben fogja először énekelni Donizetti Belisarióját.   

Elég nagy élvezettel olvasom Láng Zsolt könyvét a Bolyait, annak ellenére, hogy igazi gyönyörűséggel csak a fél könyvet olvasom, azt, amelyik az író svájci életéről szól. De belátom, nem volna Bolyai a könyv címe, ha nem szerepelne benne Bolyai, az Anna Karenina sem szólhatna csakis Levin kalandjairól, úgyhogy jól van az így.

És nem is erről akarok most beszélni. Inkább arról, hogy a könyv svájci részében az író elmegy Herisauba, hogy megnézze, hol halt meg Robert Walser. Walser, talán köztudomású, talán nem, a harmadik nagy vagy nemzetközi svájci író Dürrenmatt és Max Frisch mellett. Szörnyű nehéz élete volt, mindenféle lelki bajokkal súlyosbítva, így aztán élete utolsó huszonöt évét elmegyógyintézetben élte, az utolsó húszat Herisauban. Itt már nem dolgozott, csak élt, sétált, gondolkodott. Aztán 1956 karácsonyán nem tért vissza a sétáról, ott találták meg, a havas mező közepén, hanyatt fekve, kinyújtott karral.

Fogalmam sincs, hogy ez most megváltás volt-e neki, és jó halál, vagy épp belekezdett volna valamibe (nyilván nem), és ne fárasszuk egymást, nincs olyan, hogy jó halál. Csak azt érzem, hogy olvasni kell, sokkal többet olvasni, és Walsert éppenséggel lehet, le van fordítva magyarra. 

Nagyon is megnézendő film a Gauguin Tahitin, bár, ami a lényeget illeti, nem segít közelebb kerülni Gauguinhez. Valószínűleg ez műfaji ártalom, nem lehet a festményekről a moziban beszélni, a kép maga túl színes lesz. És ott az örök csapda, a művészet és a valóság összevetése. Tényleg vannak ilyen színek, és tényleg nincsenek. Talán ha ez a rettenetes maori-jellegű nyálzene nem szólna végig a film alatt, jobban lehetne mindezt élvezni.

Mégis ott van Gauguin, és az ő saját csapdája: hogyan legyek szabad anélkül, hogy a szabadság foglya lennék. Lehetetlen. Beteg és jönne haza gyógyulni, amikor azt mondják neki: ne jöjjön. Épp most kezdik egyre jobban becsülni, tisztelni, mennek föl az árak, és leginkább azért, mert nincs itt, mert így majdnem halott festő, és a halott festőhöz jobban lehet viszonyulni. Így aztán marad és tényleg halott festővé válik Hiva Oán, Az öröm házában.

A ház mögött van egy kút, abban tartotta a bort, hogy hűvös legyen, pecabottal húzta föl a palackokat. Valamikor leereszkedtek a kútba, és találtak benne egy szelencét, benne Gauguin négy fogával. A film meg sem próbálja megmagyarázni, miért rejtette oda a kihullott fogait, csak a fogak hasznáról beszél: a most élő utódokról így meg lehet állapítani, hogy tényleg utódok. Egy barna bőrű férfi mutatja, hogy ha innen nézzük, egészen hasonlít, neki is görbe az orra, és tényleg, a DNS alapján 90 százalékos a valószínűség. Egy óriásasszony is azt mondja, hogy ő Koké (így hívták Hiva Oán Gauguint) ükunokája, bár a DNS-ről nem beszélnek. Rokonság ide vagy oda, ő a filmen látja először az ükapa festményeit. Tetszik neki.

Az a csodálatos, hogy nem volt benne semmi csodálatos. Az Örkény Színház jótékonysági (lehet, hogy nem ez a jó szó, inkább támogató) estet szervezett a független színházaknak, de ezzel egyáltalán nem kellett foglalkozni, elég volt színházba menni. Ott meg az egyperces novellákból olvastak föl, viccesen vagy még viccesebben, színészesen vagy épp ellenkezőleg, narrátorosan, változatosan, és, persze viccesen. Aztán el lehetett gondolkodni, hogy ja, úgy azért könnyű jó színházat csinálni, ha (csak a férfiaknál maradva) Epres Attila, Nagy Zsolt vagy Polgár Csaba a színész.

Tudom, hogy nem könnyű, de ilyenkor annak tűnik. Meg a többiek is úgy tudtak röhögni egymáson, hogy az ragadt a nézőre. Vagy Csuja Imre képes volt úgy kezdeni a maga egypercesét, hogy pont ide kellett engem tenni, Nagy Zsolt után? Pedig, ugye, őt sem kell félteni.

A végén azért mégis megkapták a függetlenek a paprikakoszorút (legalább ezt is megértettem, hogy Keleti Éva műcsarnoki fényképein miért van paprikakoszorú az örkényes színészek nyakában, kezében), odaadták a pénzt, és lehetett elmélkedni a szolidaritáson, vagyis inkább a józan értelmen. Mert az újságírók ilyesmire nemigen jöttek rá, amikor a Népszabadságot bezárták, egy csomóan örültek, és nem jöttek rá arra, hogy aki Népszabadságot olvasott, nem fog automatikusan áttérni a Nemzetre, Hírlapra, Harsonára, akármire. Azok a napilapolvasók, vagy azok nagy hányada elveszett mindörökre. Nyilván nem lehetett volna megállítani a lapolvasók folyamatos fogyását, de sürgetni sem kellett volna.

Mácsai Pál ennyit biztosan megértett. Ha másik színháznak gyűjtenek, az nem azt jelenti, hogy az ellenséget támogatják, főleg, ha pályakezdő függetlenekről van szó, hanem a jelen segít a jövőnek, gyertek, és ha eljön az ideje, álljatok a helyünkre.

Hát ezért is lesz színház még akkor is, amikor már rég nem olvasnak napilapokat.

Nézem Keleti Éva képeit a Műcsarnokban, és azt érzem, amit talán a legtöbben: ó, a régi idők. A régi idők színészei. Amikor még jelentett valamit a színészlét. Amikor még a művészeket és a művészetet szerette a lakosság.

Ahogy az ember ezen túl esik, azért feltűnik, hogy ezek a színészek mégiscsak színészek. Úgy értem, nem sok derül ki róluk, nem nézünk az álarc mögé, a legtöbben szerepben vannak, néha még valami kelléket is magukra vesznek. Mintha volna valami, nem is nagyon áttetsző fátyol köztük és köztünk, legfeljebb azon lehet gondolkodni, hogy ők terítették magukra ezt a fátyolt, vagy a világ volt ilyen: a civil lét sem volt civil lét.

Nincs ezzel semmi baj, végül is, ki mondja meg, mit keresünk a másik arcán, ki merné határozottan állítani, hogy a civil színész érdekesebb, mint a színész színész, vagy hogy a fölvett szerep nem épp annyira informál a személyiségről, mint a póztalanság. Csak néha úgy látom, mintha maga Keleti Éva is szeretne, szeretett volna benézni a fátylak alá. Legalábbis erre utal az, amit mond, hogy, mondjuk Latinovits és Ruttkai már túl volt szerelmük szép napjain, de akkor kezükbe vették a régi képet a Rómeó és Júliából, és hirtelen ellágyultak. Pontosabban Ruttkai ellágyult, még remélt, Latinovits azonban már nem remélt, nem lágyult.

Nyilván ő tudja jobban, mi történt. De nekem a kép nem erről szól. Csak a két színészt látom, pontosabban azt, hogy az egyik még színész, Ruttkai megnyúlt arcot vág, fájdalmas szemet mereszt, Latinovitsot meg mintha gyilkolnák a nyugtatók, az arcvonásai szétesnek, a szeme összeszalad. Mintha ez adná a kép feszültségét, te még játszol, én már nem, te alakítod a boldogtalanságot, én meg ülök a boldogság utáni állapotban.  

Akkor most ki a lágy, és ki a kemény?    

Harmincegy éves, és húszat simán letagadhatna. A Fesztiválzenekarral lépett föl az amerikai hegedűs, Benjamin Beilman, és azóta is azon gondolkodom, hogy vajon jó ötlet volt-e őt Marek Janowskival hozni össze. Janowski a hagyomány, az, amilyennek gyerekkorunkban láttuk a karmestereket, öreg, de energikus tata kopasz fejjel, szép mozdulatokkal mutogat, és a zenekar a lelkét kidolgozza. A Fesztiválzenekar is megszakadt Marek Janowskiért, legalábbis ami a koncert második felét illeti, a Schumann-szimfóniát.

Beilman azonban szólista, azt szeretné, ha érte dolgozná ki a belét a zenekar, vagy inkább azt, hogy megfelelő hátteret nyújtsanak az ő Beethoven-értelmezéséhez. Amivel az a baj, hogy az értelmezés önmagában nem vonzó, a hegedűhang nem varázslatosan szép és tiszta, rögtön azt érzi az ember, hogy jó ez, jó ez, miért is ne, de nem az édenkertből jön hozzá az inspiráció. Aztán jön az első tétel kadenciája.

Eleinte egy kicsit Paganini-ihletettséget hallani, még arra is gondolok, hogy na, ennyit lát, ennyit ért meg a műből, lehet csillogni. Aztán valahogy elkomorodik az egész, jön egy új téma, annyira új, hogy nem is szerepel a darabban, mintha valami énekelnivaló katonadal volna. És megszólal az üstdob. Persze azt a motívumot játssza, amivel a mű kezdődik, de voltaképpen hogy kerül ez a durrogás vagy puffogás most ide, a nagy, szabad szóló közepébe? Nem valami soha nem hallott dolog, az Alfred Schnittke által írott kadenciában is dobolnak, de nem ennyit.

A trükk az, hogy Beethoven közvetett módon mégis írt kadenciát a Hegedűversenyhez, egész pontosan annak a saját maga által készített zongoraváltozatához. Csak hát az volt hozzá a történet, hogy a kadenciát mérgében írta, mert nem volt kedve az átdolgozáshoz, de a kiadó nyúzta. Na jó, ha nyúztok, akkor ezt kapjátok, szokatlant és nehezet és a szólista nem örül neki, mert nem egyedül marad a csúcson, hanem ebből is valami mélyebb, zenei dolog sül ki, ha más nem, akkor is egy új közelítés vagy akár megvilágosodás: ez a ritmus tartja egyben az első tételt. Nem csak szín és komor dörömbölés, hanem maga az ág, amire fölkerülnek a rügyek, levelek, virágok. És a fa tetején ott a hegedűs. Csak le ne essen.  

Ahogy elkezdődött a negyedik Figaro házassága Erwin Schrott vendégfelléptével, rögtön adta magát a tanulság: itt aztán tényleg nem változik semmi. Legalábbis külső hatásra biztosan nem. Ez majdnem rosszabb, mint ahonnét elindultunk. Bizonyos értelemben nem is majdnem: most már a férfiak között is van egy tűrhetetlen produkció, értelmetlen és lelketlen fellépő. Még egy pár fosztóképzős jelzőt szívesen sorolnék, de minek. Mindenesetre Palerdi András Figarójára nincs magyarázat, nem baj, ha rossz, de legalább akarhatna valamit, ha az operairodalom egyik legnagyobb szerepe jutott neki. Vagy fordítva, nem baj, ha nem akar semmit, de legalább énekelhetne.

Annyi haszna van az egésznek, hogy látja az ember: Schrott tényleg más liga, ahogy bejön, ahogy megszólal, az egy másik világból jött üzenet. Hogy is magyarázzam: mint amikor a Nyolcak kiállításon odatesznek a honi festők mellé egy eredeti Cézanne-t. Hiába mondják aztán, hogy nincs is olyan nagy különbség a magyar változatban, mert hogyne volna. Nem tudom, érdemes-e az öngyilkolásra ekkora összegeket fordítani, sajnos így járnak a nemzetközi kifejezésmóddal dolgozó művészek. Az irodalomra lehet mondani, hogy a magyarnak nincs párja, de operában ezt nem veszem be.

Hanem aztán elkezdődik a második felvonás, és kiderül, hogy van értelme a vendégjátéknak. Az értelmet meg ezen az estén úgy hívják: Rost Andrea. Számomra már az is megnyugtató, hogy tisztán énekel, mert azelőtt is tisztán szokott, a legutóbbi bizonytalanság akkor nem vált rendszerré, csak megtörtént. És Rost gond nélkül fölszállt a Schrott-vonatra, énekelt, játszott, vicces volt, átvette Schrott tempóját, reagált, élt, szenvedett, kifejezett. Hirtelen rettenetes kísértést éreztem, hogy ott maradjak az előadás második részére is. Legyűrtem, de csodálatos és ritka érzés volt.

Aki ismeri Siv Wennberget, annak azért kötelező, aki nem ismeri, annak meg azért. A BIDF-en vetítik A díva bosszúja című dokumentumfilmet a svéd szopránról, aki elindult, fölragyogott, kihunyt. Ki sem hunyt.  És el sem hunyt.

Szóval: élvezet. Akkor is élvezet, amikor még azt hittem, hogy csak egy szokásos történetet látok, valakiről, aki nem volt akkora csillag, mint amekkorának képzelte magát, de belekapaszkodott ebbe az álomvilágba, mint egy süteményekkel teletömött Blanche DuBois, és föl tudja építeni, meg tudja őrizni legalább önmagának ezt az álomvilágot. Rózsaszín kabátkában, ocelotmintás kalapban, vastag szemüvegben botorkál az utcákon, romos, poros lakásban üldögél, és nézi a régi tévéfelvételeket önmagáról, hú, de nagy voltam.

Ha csak ennyi, nekem az is jó, mert az ember szereti az ilyen jófajta őrülteket, ők a föld sója, ők azok, akiknek a művészet nem bonyolult és bizonytalan foglalkozás, hanem élet. A művészet nem feltétlenül szereti őket viszont, de hát ettől szép a történetük, a józanság sarokba dobásától. Vannak nagy és bolond és igaz életek, amelyeken nevetnünk kell, hogy kibírjuk a sajátunkat.

Csakhogy ez a történet ennél sokkal több. Egyrészt az ember elkezdi figyelni az éneket: de hát Siv tényleg csodahang. Csodaéneklés. Nem mindig, de hát ott az a bevezető az Otellóból a Fűzfadal. Mikor énekelte ezt el valaki így? És ki volt az, mert ott szeretnék lenni, ha legközelebb valahol föllép. Siv Wennberg már nem fogja, mert 76 éves, ő már a múlt. A múltnak is a múltja.

Eddig is szép volna történet, megható és bölcs, mulatságosan könnyes, könnyesen mulatságos. Csakhogy van tovább is, mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Már ha Siv Wennbergnek hívják azt az embert. Memoárt ír, dobálja be a vaskos kéziratkötegeket a postaládába, aztán kapja sorra az elutasító leveleket. Ennél már csak az borzalmasabb, amikor nem utasítják el. És tovább és tovább, mint valami őrült kocsis a sors szekerén, muszáj belerohanni a szakadékba, nem mondom el a végét, tényleg meg kell nézni, Budapesten az Arénában, január legvége és február 1. Aki utána sem látja másképp a világot, azon már tényleg nem lehet segíteni.