Tudom, hogy ha valaki meghal, akkor mindenkire rájön az utolsózás, ő volt az utolsó romantikus, az utolsó nagy, az utolsó a fénykorból. De Nello Santi tényleg valami hasonló volt, a Toscaninit követő olasz operai karmester generációból ő maradt utoljára. Egészen tegnapig.

Persze, mert mindent szokatlanul csinált. Egy nagy, olasz operai embertől azt várná el az ember, hogy a Scalából kiindulva… Santi évtizedekig nem járt a Scalában, helyette ott volt Bécsben, Salzburgban, New Yorkban. Mindenütt. De főleg Zürichben, ahol néhányszor én is láttam.  Nem volt nagy hókuszpókusz, ahogy vezényelt, csak épp annyit látott az ember, hogy nem lehet vele vitatkozni. Mármint a mozdulataival, amikor meglendíti a pálcát, akkor az van, amit ő akar. Vagy meg sem lendíti a pálcát, olyan is volt, hogy a kettőst két ujjal vezényelte, te vagy a mutatóujjam, te pedig a kisujjam, most te énekelsz, most te, most ketten egyszerre.

Tényleg Santi papának hívták az énekesek, vagy papa Santinak, féltek is tőle, de bíztak is benne, mindkettőre megvolt a jó okuk. A közönség talán nem is sejtette, hogy mennyi erő, tudás, hatalom van ebben a nagy hasú, kutyafejű emberben. Mert hát sztáralkat nem volt, nem őt tették a lemezborítókra. Inkább Domingót, akinek a legelső árialemezét is ő vezényelte. Meg még utána néhányat. És a Bajazzókat, ami talán mégis a darab legkielégítőbb, legteljesebb hangfelvétele. Tudta magáról, hogy ő a tradíció átmentője, néha hivatkozott is erre, például az Ernani elején, a tenoráriában. Itt ez nincs a kottában, de valaki így csinálta, ő meg attól hallotta, akinek Verdi mondta.

Az éjjel egy bécsi Don Carlost hallgattam vele. Az volt a szándékom, hogy csak belehallgatok, de pont ez az, amit nem lehet, mert Santi víziója mindig az egészre vonatkozott, egy a mű, az első hangtól az utolsóig egynek kell maradnia, most itt azért csak ennyire hangos, hogy a fináléra még fokozni lehessen.

Valakivel épp e-maileztem, és, ugye, ennek a kapcsolati formának megvan az az előnye vagy hátránya, hogy nem tudjuk, mit csinál éppen a másik. De most megtudtam, mert a levél végére azt írta, most megyek, mert kezdődik a koncert második része, a Serenata notturnát fogják játszani.

Rám jött az irigység, én is akarom hallani a Serenata notturnát, ha nem is a Zeneakadémián, de egyáltalán. Lemezen. De most akkor melyiket? Nézi az ember a választékot, régi hangszer vagy nem régi, régi karmester vagy nem régi, Klemperer vagy Karajan, Harnoncourt vagy Hogwood, vagy ne is legyen karmester, csak kamarazenekar. Vacila, vacila, aztán eszembe jutott, hogy Britten. Mindig is nagyon jó karmesternek tartottam, lassúnak, de tartalmasnak, nyilván nem ettől híres, mármint a vezényléséről, hanem a műveiről, de hátha van benne valami más, Mozart mélyebb megértése.

Már csak azért is, mert annak idején nagyon kapacitálta őt Richter, hogy fejezze be a Figaro-trilógiát, zenésítse meg ő A bűnös anyát, amelyben a grófnénak gyereke születik Cherubinótól – és a többit nem tudom, már hogy mi is történik. Britten azonban nem ugrott be Richternek, majd bolond lesz Rossini és Mozart mellé odatolni magát.

De most ott van Mozart mellett, ő vezényli az English Chamber Orchestrát, és tényleg lassú, és tényleg jó. Leginkább azért, mert Britten valóban zeneszerzőként közeledik a műhöz, ami le van írva, annak meg is kell szólalnia, és nincsenek csak úgy rutinból odaírott hangok, amelyek igazából nem is fontosak. Így aztán nagyon intenzív a brácsaszólam, és az embernek időnként az az érzése, mintha egy nagy bálban időnként megjelenne egy köpenyes, svájcisapkás takarító ember, és dudorászva átsétálna a szobán, lendületes partvismozdulatokkal.

Azt, persze, nem tudom, milyen volt a zeneakadémiai koncert, de én biztosan jól jártam. Már csak arra kellene rájönni, hogy ha egy műnek Éjszakai szerenád a címe (tudom, Mozart atyja volt a címadó, de nyilván megbeszélték), akkor vajon miért dörömbölnek végig benne az üstdobon? Ez olyasmi, mint amikor a bulinegyedben éjjel kettőkor ébresztőt ordibálnak az ittas fiatalok?  

Nem halálos bűn, de kockázatos másik műalkotásról írni a verset. Az ember hajlamos azt hinni, hogy alapozásnak kell, hogy a létra magától nem ér el az égig, kell hozzá a vers, hátha együtt. De többnyire a talapzattól csak rövidebb lesz maga a lajtorja, nem kószálnak rajta angyalok se föl, se le. Persze, vannak azért nagyon is jelentős kivételek, például az Apolló-torzó, amelynek nem ismerhettük hallatlan fejét.

Markó Béla verseskötetéről jutott mindez az eszembe, aki nagy szeretettel alkalmaz festményeket kiindulási pontként, ha valaki kémkedne utána, meg tudná ebből állapítani, merre járt az utóbbi időben. Például Oroszországban. Vagy Essenben, ahol megtekintette Monet A roueni katedrális sorozatának ott látható darabját, a katedrálist reggeli ködben. Kék és sárga, kis leegyszerűsítéssel, erre Markó Béla verse is fölhívja a figyelmet.

Aztán megy a vers tovább, nem szörnyű, nem is angyalt idéző, én meg eléggé profán módon azon gondolkodom, hogy rendben: a cím, Pompa alá oda van írva, melyik kép volt az ihlető. Nem ad hozzá ugyan semmit a vershez, de talán el sem vesz belőle. Ott a festő neve, a kép címe, a múzeum, ahol mindez látható, szívesen el is mennék megnézni. De mi a bánatnak írták oda a kép méretét is? 100 X 65 cm. Ez vajon miért fontos?

Visszatekintve elég különös, hogy Kocsis Zoltán, aki mégis úgy kezdte a karrierjét, hogy megnyerte a pesti Beethoven-versenyt, mennyire kevés Beethovent játszott. Úgy értem, keveset zongorázott tőle, mert vezényelni szerette, még olyan ritka dolgokat is, mint az Athén romjai. Viszont, ha a zongorás hagyatékot nézzük, két lemez. Az egyik még Hungaroton, az első album, a G-dúr zongoraversennyel meg a Les Adieux szonátával, és még volt egy Philips-album, négy mollban írott szonátával. Aki nagyon kifinomult gyűjtő, esetleg közbevetheti, hogy volt egy elég különös kiadvány, egy csak műsoros kazettán megjelent lemez, amelyen a Mozart B-dúr zongoraverseny után, ha jól emlékszem, az opus 10-es c-moll szonátát játszotta. Sajnos, az emlékeimre vagyok kénytelen hagyatkozni, bár a kazetta két példányban is megvolt (az egyiknek a borítójából papírrepülőt hajtogattak a tiszteletlen osztálytársak), nem tudom, azóta hová lett. Jaj, most jut eszembe még egy CD a Quintanánál, gyereklemez, azon játszott két szonatinát, eszelős tempóban. De így sem sok, vagy így sem a kiszámítható út, ráléptem egy útra, és máris leléptem róla, nem leszek itt az ifjú Beethoven.  

Mostanában mégis az ifjú Beethovent hallgatom, az ifjúból is a legifjabbat, a szonáták közül a legelsőt, az f-mollt. Beethoven 25 évesen írta, és jól nevelten Haydnnak ajánlotta, Kocsis 38 évesen játszotta lemezre. Még a forma is különös, szimfóniának látszik, ha csak a tételek tempóit nézegetjük, gyors-lassú-menüett-prestissimo.

A prestissimóval, ahogy azt el lehet képzelni látatlanban is, semmi gond nincs, szélsebes száguldás. Nyilván a nagy mélységeknél (amelyek annyira azért még nem nagyok, pályakezdő a komponista, nem tudja még pontosan, hogyan is fejezze ki magát) lehetne kifogásokat támasztani, nagyon szaladós az első tétel. Szalad, és kopog, vagy talán nem kopog, hanem, most nem jut jobb szó az eszembe, pöcög, vékonyan szól, az ember látja maga előtt Kocsis akkor még vékony, hosszú ujjait, mintha nem lenne billentyű a kéz és a kalapácsok között. És a hangzás, ugye, hogy nem szép. Rendben. Persze bennem van, hogy emlékeztessek mindenkit: ez a hangzás még mindig ezerszer szebb, mint amit Beethoven egyáltalán elképzelhetett, aki hallotta a Nemzeti Múzeumban őrzött zongorát, tudja, miről beszélek.   

Gyors, tényleg gyors a tétel, amihez az ember hozzászokott, ha Kocsis zenél, de mégis különös, mert alapvetően azok játszanak gyorsan vagy túl gyorsan, akik egyfelől bírják, másfelől félnek az unalomtól, nem bíznak magukban, nem hiszik, hogy ki tudnak tölteni egy kényelmes, vagy a kényelmesnél is lassabb tempót tartalommal. Kocsisnál nyilván nem ez volt a helyzet, inkább gondolnék valami provokációra, felrázási szándékra, ne tessék nekem itt aludni a lemezjátszó előtt, nem azért dolgozom, hogy nyugodt legyen az álmod.

Mondhatni: épp ellenkezőleg.

Talán más is érzi ezt időnként, hogy mintha rászállna egy műalkotás: ismerj meg. Így voltam nem is olyan rég a siracusai Vénusszal, úgy izélt a nőszemély a képekkel, gyere, nézz meg magad. Aztán nem történik semmi, vagyis dehogynem, de nem szakad le az ég, csak láttuk egymást. Aztán meglátjuk.

Most mintha ezt játszaná velem Robert Walser. Különböző helyeken kerül elő, tulajdonképpen váratlanul. Előbb Láng Zsolt Bólyai-regényéből kerül elő, most Balla Zsófia A darázs fészke című esszékötetéből. Még azt is aláhúzza a könyv, hogy Robert Walser nem összetévesztendő Martin Walserrel, hiszen az utóbbi írt is az előbbiről. És nem is egyszerűen csak Robert Walserről van szó, hanem kifejezetten egy regényéről, a Jakob von Guntenről. Ott van a polcomon, és mondja, mondja a magáét: olvass el. Olvass már végre el.

Rendben, csak nem tudlak most azonnal. De addig is tovább adom a hívást, hátha nem pont nekem szól. Mint Caravaggio képén, a Szent Máté elhívatásán, amelyen száz százalékos biztonsággal nem is lehet eldönteni, hogy az öreg szakállas a saját mellére mutat: én? Mert az ujja ki van nyújtva, és mintha a pénzt számláló fiúra mutatna: ő?

 Az ember eltűnik, az még rendben van, nagyvonalúan rálegyintünk, ez az élet rendje. Legalábbis addig, amíg nem mi vagyunk az az eltűnő ember. De itt egy egész embertípus tűnt el, vagy nem nagyon találom a nyomát, a mai változatokat.

Mostanában gyakran jut eszembe Zala Szilárd, aki mindenütt ott volt, ahol kulturálisnak nevezhető eseményre került sor. Tíz éve (nem napra pontosan) halt meg, egy nagy, nyári, éjszakai vihar után, rossz volt a szíve, egyszer elveszett hosszabb időre, és utána mondta, hogy „rendetlenkedik” a szerv.

Hiába kerestem a fényképet róla, pedig valaha készítettem egyet, a miskolci színház előtt integetett. Mert járta a vidéket is, lemegyek valahogy aztán csak fölhoz valaki. Miskolcon én voltam a szerencsés. Tulajdonképpen nem lehetett megmondani, hogyan csinálja, de csinálta, néha írt cikkeket, meg önterjúkat, ez volt az általa kitalált műfaj, meginterjúvolta saját magát bizonyos kérdésekben. De az egész ember valahogy életmódszerűen tudott a kultúra körül létezni, klubokat vezetett, népművelt, kereste a magához hasonlókat.

Nem ismertem, csak össze-összeszaladoztunk, egy idő után köszöntünk, még több idő után beszélgettünk, ha jól emlékszem, hatszor felvételizett rendezőnek, de nem vették föl. Megkeseredés helyett megoldotta, rendületlenül a művészet körül éldegélt, lelkesedett. Nem akart semmit a művészettől, vagyis mindent akart, az egész életet, az értelmes életet, amiben akkor mind hittünk. Már abban, hogy a művészet teszi értelmessé az életet.

Ott voltam a temetésén, vízzel szórták szét a világban az értelmes élet hamvait.

Tudom, hogy miért jut folyton az eszembe: Beethoven miatt. Régebben írtam a szimfóniákról, havi rendszerességgel, és azt mondta, ihletet kapott, arra gondolt, hogy ő meg írni fog a harminckét zongoraszonátáról. De már amikor mondta, akkor is hozzátette, hogy azóta meggondolta magát. Ha most egy Beethoven-szonátát hallgatok, ő jut az eszembe.

Nem tudom, hogy van-e valami trükk, amit nagyon nem veszek észre, hogy játszik-e velünk, olvasókkal Barnás Ferenc. De ha játszik, és mi nem vesszük észre, akkor, persze, hiába játszik, könyvre fordítva a szót: ha az Életünk végéig nem melléktermék, nincs mögötte, fölötte, mellette egy másik mű, egy nagy esztétikai vagy filozófiai alapvetés, akkor nem tudok vele mit kezdeni. Lehet, hogy akkor sem tudnék vele mit kezdeni, ha volna alapvetés is hozzá, de ez most tulajdonképpen mindegy is. Van egy könyv, amiről nincs pontosan megmondva, hogy csupán a valóság, megtörtént események elősorolása, vad szemérmetlenség, itt vagyok, és itt vannak a testvéreim is, így nézünk ki, így gyűlünk össze, ezek a problémáink Pomázon és Pesten. Ferenc és testvérei. Ebből megtudjátok, hogy is történnek a dolgok az életemben.

Miért kellene, hogy érdekeljen?

Tudom, hogy van ez is, hogy Knausgard harminc oldalt tud írni arról, hogy kiment, és megmosta a fogát, de az harminc jó oldal. Itt van egy pár év, két szülő halála, tíz testvér viselt dolgai, egy nagy szerelem. Csak a jó oldalakat nem találom. Vannak elég jó oldalak, de a valóság oda is beteszi bűzös lábát, és egy fordulat lerángat a mába, tegnapba, hogy ez mégis csak így történt. Annyi, amennyi. Így történik, közhelyes nyelvi fordulatokkal, hétköznapi eseményekkel. Kulcslyuk-irodalom, megnézhetjük, mi történik velük, és közben akár magunkra is ismerhetünk. Mi vagyunk a hallgatózó szomszédok.

Nem tetszik, még ha el is ismerem.

Persze, ha közben volna egy főmű, akkor tudnám, hogy mindez csak arról szól, milyen alapokra épül a szobor, mi a kis élet a nagy gondolat mögött. Érteném, mi az, amiért érdemes volt lemondani Indonéziáról, a jakartai élet megéléséről, nem ájuldozom a szmogban, nem ámulok a világon, hanem becsukom az ajtót, és írom a könyvem. Nem ezt a könyvem, hanem egy egészen mást. És, talán ezt is. Egy második könyvet. De ha nincs előtte első könyv, akkor csak az erőfeszítés marad, a becsületes munka, megharcoltam, elbuktam.  

Föl is állok, de az egy következő könyv.

Volt már a város sok minden. Bűnös meg vörös, meg büdös és élhetetlen, pedig ebben az évadban, legalábbis zenei szempontból minimum szerencsés. Most jött a hír, hogy a velsz énekes, Bryn Terfel szerencsétlenül lépett, és elesett a próbán Bordeaux-ban, három helyen eltört a bokája, műteni kell, az évad hátralévő része legalábbis kétséges. Annyi biztos, hogy le kellett mondania a Metropolitanben A bolygó hollandit, pedig világközvetítés is lett volna belőle. Illetve: lesz is, csak Terfel nélkül.

Előtte jött egy másik hír, hogy Erwin Schrott kénytelen volt lemondani a szólóestjét a Scalában, mivel sürgős és halaszthatatlan fogászati kezeléseknek kellett magát alávetnie, a száját nem tudja fájdalom nélkül kinyitni.  

Bezzeg a pesti föllépéseiket nem mondták le. Mi vagyunk a világ közepe.

Na, most ezt direkt csinálja? Mert nem direkt szinte elképzelhetetlennek tűnik az ilyen zongorázás. Alapművek, Mozart- és Beethoven-szonáták, és egyszerre önkényes és unalmas, amit nem annyira könnyű összehozni. Vagy talán nem is unalmas, csak lapos, de attól lapos, hogy túlságosan szélsőséges, hogy nincs meg az a középvonal, amihez képest kileng, amihez képest szabad a szabad és meglepő a meglepő.

Azzal nem tudok csak elszámolni, hogy miért nem jön a menekülési kényszer, tűnés innét, a Müpából. Tudja az ember, hogy Mihail Pletnyov ilyen, hogy kiszámíthatatlan, önkényes, megmagyarázhatatlan és követhetetlen, de sokat romlott az elmúlt évek során. Ismerjük azt, amikor a zongoristából lett karmesterekre azt mondják, hogy bár zongorázna, és ne vezényelne, de Pletnyov mintha fordított eset volna, mintha rá azt mondanák, hogy bár vezényelne. Mert a zongorázása olyan, mintha kifestőkönyvbe illesztenék a Mona Lisát, jó, telibe vágott, tiszta színek, vaskosság és nyomdahibák. És az egészre még rá van öntve a bús magány és az emberektől való idegenkedés. Kicsit szégyellhetjük magunkat, hogy nem hagyjuk szegényt búskomorulni.

Talán ez az utóbbi oldódik a koncert végére, a második ráadásban már Pletnyov arcokat vág, úgy jelzi a zenei fordulatokat, és a közönség veszi is az adást: mégsem vagyunk annyira visszataszítóak, amilyennek képzeltük magunkat. Késhet-e a tavasz, ha már itt a tél? 

Kicsit röhögcsélt a világ, vagyis a világ opera iránt érdeklődő része, amikor kiderült, hogy Roberto Alagna fog énekelni a Metropolitanben. Eddig még nem vicces, de a darab a Bohémélet. Párizsi diákok éheznek és fáznak, szeretnek és meghalnak. Vagy tovább élnek. Igazság szerint nem is diákok, hanem fiatal felnőttek, de tényleg fiatalok a szerep szerint. Alagna meg 57 éves. Huszonnégy éve ezzel kezdett New Yorkban.

Az én első Bohéméletemben Luciano Pavarotti volt Rodolfo, csak 51 éves volt, de azért éhezőművésznek nem nézett ki. Szóval azon hőbörögni, hogy túlkorosak a bohémek, az nekem körülbelül annyira értelmes dolog, mint azon háborogni, hogy olaszul beszélnek, pedig Párizsban élnek. Ettől még a probléma létezik, emlékszem Polgár Lászlóra (nekem ő volt az első Colline), amikor arról mesélt, hogy énekes növendékként nézte a Bohéméletet, és nem tudom, milyen bácsi volt Colline, és hogy mit akar ez az öreg, kifestett arcú ember, annyira nevetséges. Amikor eljött az ideje, Polgár le tudta vonni a tanulságot, Laci bácsiként nem búcsúzott a télikabátjától, de most nem vagyok biztos benne, hogy igaza volt. Hogy is szavalták régen minden iskola minden évadzáróján?

 Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Jó, nem diák, de bohém.