Tudom, hogy nem nekem építik az új stadiont, de azért a nyitáshoz közeledve eszembe jut a régi. Nem mondhatnám, hogy abban bezzeg gyakori vendég voltam, de mégis. Albert Flórián utolsó meccse. Valami Kanada elleni nyöszörgés, az iskolában adtak rá jegyet. Egy magyar-csehszlovák, talán szoros hazai győzelemmel, bár leginkább arra emlékszem, hogy egy szurkoló mindig ugyanazt a mondatot kiabálta, szinte katatón állapotban, érzelmek nélkül. Mi meg röhögtünk, mert az is benne volt, hogy hapci. (Utólag arra gondolok, hogy azt kiabálta: klapci, vagyis fiúk.) Steve Ovett, ahogy nem fut világcsúcsot 1500 méteren. És az utolsó sportesemény, a magyar-brazil, Esterházy, belelövi a kapusba, de visszapattant hozzá, és gól.
Már a brazilok edzésén is telt ház volt. Hát hogy a csudába ne. Végre a saját szemünkkel láthatjuk dr. Socratest, ahogy a 39-es cipőjén táncoltatja a labdát. Valaki odakiabált neki: Socrates! Szoki! Gyere ide! Nem értette. Mondjuk érte tényleg az edzésre kellett kimenni, mert a meccsen nem játszott. Tudtuk, hogy majd nagy verést kapunk, de nem bántuk. Brazilok, nekik mindent szabad, éljen a szamba. Aztán eljött a meccs napja, és a magyarok voltak a brazilok, hozzánk (?), a mi cipőnkhöz ragadt a labda, mi (na jó, itt nem vállalom az azonosságot, Kardos József) emelgetett a tizenhatoson belül, és rúgtunk nekik hármat. Azt sem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. Tényleg mi lettünk a világ braziljai? A pesti flaszter a Copacabana? De akkor kik lettek a brazilok?
Megoldás helyett jött az örök tanulság: könnyű a Kerepesi úton világsztárnak lenni, kint tessék megpróbálni.